A jobbágyfelszabadítás eltér következményei Magyarország történeti régióiban

Mint ahogy azt Max Weber felvázolta, a germán nyelvterületen belül több lépésben – Dél-Németországtól (XVI. század) kezd d en Poroszországig (XVIII. század) bezáró-lag – történt meg a jobbágyfelszabadítás, illetve a szabad parasztság kialakulása, ugyan-így a korabeli Magyarországon is nagy térbeli eltérések voltak a szabad parasztság meg-születése tekintetében. A különbségeket a történeti régiók között, a Dunántúlon és a Felvidéken – ahol témánk szempontjából hasonló viszonyok voltak –, továbbá Horvát-országban, Erdélyben és az Alföldön lehet kimutatni. A Magyarország fenti történeti régiói közti különbségeken túl további eltérések voltak a kisebb tájegységeken belül a táj adottsága, a termelési és a nemzetiségi jellemz k függvényében.

1.5.1. Dunántúl és Felvidék

A honfoglalás idején a magyarok a Dunántúlon már a kor fejlett mez gazdaságát talál-ták. Ezt könnyebb volt fenntartani, esetleg továbbfejleszteni, mint a m velés alá nem vont tájakat. A török hódoltság a Dunántúl és a Felvidék jelent s részére nem terjedt ki, így ott a táj és a népesség pusztulása kisebb, a néps r ség pedig nagyobb volt. A török megszállás korában a Királyi Magyarországon, tehát a Dunántúl jelent s részén és a Felvidéken magasabb arányt képviseltek a term területbe bevont, mint a megm veletlen területek. Ez az arány kés bb lassan megváltozott, de a különbség hosszú ideig fennma-radt. A Dunántúlon és a Felvidéken az összterületen belül mind az allodiális földek, mind az úrbéres földek nagyobb arányt képviseltek, mint az alföldi megyékben. Ennek magyarázatát Wellmann Imre (Wellmann 1979) két különböz társadalmi, gazdasági folyamatban – a piaci helyzetben és a népesség növekedésében – jelölte meg. Tehát a Dunántúlon, ahol viszonylag kedvez bb volt a piaci helyzet, mind a majorsági gazdál-kodás, mind a telki gazdálkodás kiterjedt volt. Ebb l ered en ott az 1848-as

jobbágyfel-szabadítás során a nemesi nagybirtok mellett a birtokos parasztok aránya is nagyobb lett, mint az ország többi részén.

1.5.2. Horvátország

1848 el tt a zsellérek alacsony számával f leg Horvátország és a többnyire horvátok lakta Szlavónia t nt ki. Ez azzal magyarázható, hogy ott a falvakban még sok helyütt a korábban tárgyalt zadruga, azaz egy sajátos nagycsaládi szövetkezet volt a jellemz . A korabeli horvát területek társadalmi struktúrájának „talpazata” a szerbekéhez, a „csúcsa”

a magyarokéhoz hasonlított. A délszlávok közül csak a horvátoknak volt er s földesúri rétege, nem véletlenül a „gróf” szónak nem is volt horvát megfelel je, horvát szöveg-környezetben ezt a magyar szót használták. A horvát nagycsalád a felnövekv ifjaknak is adott helyet a házban és a földön egyaránt. Ha egy-egy horvát nagycsalád által birto-kolt földterületet elosztanánk a nukleáris családok számával, akkor nagyon sok esetben helyzetük a magyarok által lakott területek zsellérjeivel lenne egyenérték . Az átlagos jobbágytelek is kisebb volt a horvátoknál, mint a magyarok lakta területeken: az átlagos horvát telek alig érte el a Magyarországra jellemz nek a kétharmadát, tehát Horvátor-szágban a jobbágyfelszabadítás után egyes területeken a kelet-európai közösségi tulaj-donú, míg más területeken a törpebirtokos fejl dési út valósult meg.

1.5.3. Erdély

Sajátosan és a királyi Magyarországhoz képest megkésve alakult a jobbágyfelszabadítás Erdélyben. A sajátosság már abban is megnyilvánult, hogy Erdélyben a jobbágyfelsza-badítás el tt jóval nagyobb volt a szabad parasztok aránya, mint a királyi Magyarorszá-gon. 1847-ben az összes család 52,8%-a jobbágy és zsellér és 34,6%-a szabad paraszt volt. Ez a jelenség a nemzetiségek között tovább differenciálódott: a székely székekben 46,4%, a szász székekben pedig 71,5% volt a szabad parasztok aránya. Nem voltak min-denütt azonosak a földesuraknak járó szolgáltatások. Erdély vármegyéiben, valamint a Partiumban a jobbágy a magyarországi viszonyokhoz hasonlóan robotot és dézsmát szolgáltatott, viszont a székely székekben a dézsma (tized) ismeretlen, a szász székek-ben inkább a tizedfizetés vagy annak pénzbeli formája volt a tipikus. Mindez azt is

je-lentette, hogy a székelyek és a szászok körében nem a tipikus jobbágyi, hanem inkább a szabadparaszti világ uralkodott már a jobbágyfelszabadítás el tt. Ugyanakkor mindezek a sajátosságok nem kis nehézséget okoztak a jobbágyviszonyok megszüntetésekor. To-vábbá fontos, hogy a jobbágykérdés legjobban ott fonódott össze a nemzetiségi kérdés-sel, hiszen a jobbágyok többsége román, a nemesség viszont magyar volt. A nemesek-nek az egyesülés (unió) végrehajtása fontosabb volt, mint a polgári társadalom alapjá-nak lerakása.⁸ Az erdélyi országgy lésnek⁹ haladó tagjai – élükön Wesselényivel – még-is elérték azt, hogy 1848. június 6-án elfogadják a jobbágyfelszabadítás törvénybe ikta-tását, aminek életbelépését június 18-ára tették. Tehát ott a magyarhoz képest mintegy három hónappal kés bb volt a jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatása, és akkor – mint köztudott – a történelmi helyzet már más volt. Ilyen körülmények között az is csoda, hogy megtörtént a jobbágyfelszabadítás. 170 ezer család szabadult fel 1,6 millió hold term földdel, és egy család a magyarországinál (15,6 hold) átlagosan kisebb, 9,4 kat.

hold föld tulajdonosává vált. A régi parasztság mellett egy új paraszti osztály is meg-született Erdélyben, ahol ennek nyomán egy tipikus kisbirtokrendszer jött létre, amely-nek legf bb haszonélvez je – számarányánál fogva – a román parasztság volt (Egyed 1998–1999).

1.5.4. Alföld

Témánk szempontjából az Alföld a legsajátosabb társadalomfejl dési régió, amelyet Márkus (1986) és Beluszky (2001) „alföldi útként” írt le. A sajátos alföldi út alapja a határhasználat másságában rejlik. Az Alföldnek már a török id k el tt megvolt a kett s m velése. Egyes részeken létezett a vetéskényszernek alávetett (1. ábra) m velés, más részeken, f leg a terjeng s ártereken, a hatalmas árvízjárta területeken és a silányabb homokvidékeken ez nem létezett, és ott a jobbágyok szabadon gazdálkodhattak. A szabad gazdálkodás a természeti adottságokból kifolyólag legeltet állattartásra és sz l -m velésre szakosodott. A legeltetést közösségi üze-mszervezetben, közös nyájakkal és a közösség által felfogadott fizetett pásztorokkal oldották meg, de télen mindenkinek ma-gának kellett gondoskodnia a saját állatai teleltetésér l. Ezért egyénileg létesítettek a

8 Erdély unióját május 30-án mondta ki az erdélyi rendi országgy lés.

legel kön állattartó szállásokat. A sz l területeket is bérletként használták a jobbágyok vagy a mez városi közösség. Mind az állattartás, mind a bortermelés területén nemcsak önellátás, hanem árutermelés is folyt már a török hódoltság el tt.

Majd az 1530–1540-es években az Alföld török fennhatóság alá került, a jobbágyfal-vak megsemmisültek, a földesurak meg elmentek, de a megmaradt kevés mez város (Debrecen, Szabadka, Hódmez vásárhely, Kecskemét) és a szabad királyi város (Sze-ged) jól kihasználta a történelem adta lehet ségeket. Bérbe vették vagy sajátjukhoz csa-tolták az elpusztult települések határait. A mez városoknak így óriási legel területeik lettek. (Debrecennek például közel 170 ezer holdas határa kerekedett.) „A mezei kert-nek”, „szállásnak”, „telkeknek” vagy „kaszálóknak” nevezett birtokegységek szabad használatát sem a nyomáskényszer, sem az újraosztás kényszere nem korlátozta, rajtuk az egyéni gazdálkodás igényeinek megfelel en lehetett építeni” (Duró 2000, 179. p.) A gazdálkodást önállóan szervezte a mez város, abba sem a távollév földesúr, sem a szultán nem avatkozott be. Így a mez város és polgárai is nagyfokú autonómiával ren-delkeztek (Beluszky 2001).

Wellman Imre becslése szerint amíg a XVIII. század vége felé az allodiális földek or-szágosan 40–50%-ot, addig az Alföldön csak 10–15%-ot tettek ki. Kés bb látni fogjuk, a nagybirtok az Alföldön soha nem volt olyan súlyú, mint a Dunántúlon, és ennek gyö-kere még erre a korra vezethet vissza. Az Alföldet a török hódoltság után sem osztot-ták fel jobbágytelkekre, hiszen továbbra sem a növénytermesztés, hanem a nagy állattar-tás (helyenként a bortermelés) képezte a lakosság f jövedelmét. A jobbágyok ott sem birtokoltak legel földeket, de közösen használhatták azokat minimális legeltetési díj ellenében. Ezzel a joggal csak a város lakói élhettek. Más városban él polgárokat nem engedtek a saját határukban legeltetni. Az állatvagyon szigorúan magántulajdonban volt. Az Alföldr l már a XIV. században elkezd dött a szarvasmarha Nyugat-Európába irányuló exportja.

Az Alföld nagy részén jogilag 1848-ig jobbágyok, de gyakorlatilag már korábban is szabad parasztok éltek, akik önmagukat gazdáknak hívták. Kecskeméten például min-denki gazdának számított, aki telket tudott vásárolni és azon házat épített. A gazdák

9 Erdélyben külön (egykamarás) országgy lés m ködött, míg Horvátországban a magyar országgy lés tör-vényei érvényesek voltak, az ottani országgy lés (Sabor) lényegében csak helyi rendeleteket alkotott.

vagyona lovaik és szarvasmarháik számától függött. Jogaikat az általuk választott városi tanács védte, a rájuk es terheket pedig a maguk közül választott tisztségvisel k szedték be. A tanács szedte be a földesuraknak járó szolgáltatásokat is. A törökök kivonulása után a földesurak visszajöttek ugyan birtokaikra, de tudomásul kellett venniük, hogy jogaikat másképpen tudják érvényesíteni, mint például a Felvidéken lev nagybirtok-okon, hiszen nem létezett a földesúri hatalom közvetlen, személyes jellege (Iványosi–

Szabó T. 2002).

Márkus szerint ez egy „civisvilág” volt, ahol a termel i és fogyasztói életformát átha-tották a polgárias, individuális, racionális elemek és tudatformák, amit a Nyugaton ta-nult protestáns értelmiség és a Nyugatra lábasjószágot szállító keresked réteg hozott be az Alföldre és adott át a gazdáknak. Vagyis az exportorientált külterjes állattartás (he-lyenként még a bortermelés is) és a mez városiasodás, a szabadparaszti státus tömeges kialakulása már a török el tt megkezd dött. A hazai polgárosodás talaja az Alföldön tehát félkészen adva volt (Márkus 1986). A török hódoltság alatt a mez város úgy tu-dott sáfárkodni saját polgárai humán t kéjével, hogy az autonóm személyiség és gaz-dálkodás fennmaradt és továbbfejl dött.

Összegzésként kiemelhet , hogy a történeti régiók közül a kés bbiekben témánk szempontjából két régió, a Dunántúl és az Alföld összehasonlítására kerülhet sor. A Dunántúlon már a polgári társadalom kialakulása el tt érvényesült az allodiális nagybir-tok túlsúlya, és látni fogjuk, hogy a XX. század végén ugyanott a nagy földterületeket m vel mez gazdasági szervezetek elterjedtebbek, mint az ország többi részén. Ezzel szemben az Alföldön a XX. század végén az egyéni gazdálkodás a meghatározó jelleg . Abban, hogy ez így alakult, szerepe van annak is, hogy ott már a török hódoltság el tt kialakult, alatta pedig megszilárdult az autonóm személyiség és gazdálkodás, ami az évszázadok során „megkopva”, de átörökl dött.