Magatartástudományi magyarázat

Ez az elmélet a szervezeten belüli döntésekre koncentrál. A szervezetek célja a túlélés, a túlélési törekvések sikerének valószínűsége változó a korlátozott racionalitás alapján. A döntésekre többé vagy kevésbé bizonytalan és változékony környezetben kerül sor. A döntéselméleti megközelítéseket részletesen a neoweberiánus szervezeti magyarázatok fejezetben tárgyaljuk.

Ugyancsak ez az elmélet foglalkozik a szervezethez való csatlakozás kérdéseivel: mit mérlegelnek a tagok, ha csatlakoznak a szervezethez (vagy nem csatlakoznak, esetleg elhagyják azt). A döntések, megfontolások természetét vizsgálja az elmélet, például azt, milyen áldozatokat, hozzájárulásokat kell szolgáltatnia a szervezet számára, s mit kap cserébe – milyen eszközökkel ösztönzi a szervezet a részvételt. (Ez a megközelítés a hozzájárulás-ösztönzési egyensúly vizsgálata.) A magatartás-tudományi döntéselmélet a formális szervezetet mint személytelen rendszert definiálja, a szervezeti tagok nem a szervezet részei, hanem lényegében a környezet tényezői.

Összefoglalva: A magatartástudományi és a neoklasszikus (neoweberianus) megközelítés mind a korlátozott racionalitás és a racionális döntés-elmélet alapján áll, de vannak különbségek.

Mielőtt a különbségekre rámutatunk, vegyük sorra az első megközelítés jellemzőit!

A magatartástudományi elmélet szerint a szervezetek nem emberekből, gépekből stb. állnak, hanem cselekedetekből. Tudatosan koordinált cselekedetekből. A szervezet cselekvések rendszere, a szervezet külső környezetének részei is tehát az emberek. Az emberek a szervezetek tagjaként szervezeti emberré válnak. A szervezeti ember nem önálló és független, hanem a szervezetben elszemélytelenedik, viselkedését nem saját magánszempontjai, hanem a szervezet szempontjai irányítják. Ezek az emberek részesei, résztvevői lesznek a folyamatoknak, és mint résztvevők hozzájárulnak a szervezeti túléléshez, s ezért kapnak is ellenszolgáltatást a szervezettől. Mivel a szervezet túléléséhez, stabilizálásához a vele (piaci) kapcsolatban levő szereplők is hozzájárulnak, a szervezet határai kitágulnak az elmélet szerint, mert a szervezet a cselekvések személytelen rendszerét jelenti. A résztvevők személye esetleges és nem is számít.

Számít viszont, hogy a részvételről és a hozzájárulásokról hozott döntések egyensúlyt hoznak-e létre a szervezetben. Itt a kérdés a szervezet fennmaradása, a vitalitása, túlélése. A formális szervezetek léte tehát attól függ, hogy a szervezetbe belépők számára az ő hozzájárulásaik mértékében biztosít-e a szervezeti cselekvési rendszer megfelelő jutalmakat, „kifizetéseket‖, s ezek egybeesnek-e az egyének motivációival, szükségleteivel és az észlelt alternatívákkal. (Például materiális, nem materiális ösztönzők közötti választás kérdése.) A szükségletek és egyéni motivációk kérdéseivel a szervezeti pszichológia foglalkozik. A szociológiai kérdések a szervezeten belüli konfliktusok természetét és a csoportok magatartását vizsgálják.

2. Szemelvény:Albert O. Hirschman: Kivonulás, tiltakozás és hűség (részlet)

2.1. Hogyan reagálnak a vállalatok, szervezetek és államok hanyatlására az érintettek

1 Szociológiai füzetek 34. 1984. 9-13. p. és 42-57. p. KIEMELÉSEK: Czakó Á.

Nincs olyan gazdasági, társadalmi vagy politikai rendszer, amelyben az egyének, üzleti vállalkozások, vagy általában a szervezetek ne sértenék meg néha a hatékony, racionális, törvénytisztelő, erényes vagy egyéb módon funkcionális viselkedés szabályait. Bármilyen jól vannak is kigondolva egy társadalom alapvető intézményei, mégis megtörténik, hogy bizonyos cselekvők – esetleg akaratlanul – nem felelnek meg a viselkedésükkel szemben támasztott követelményeknek. Minden társadalom megtanulja, hogy miképpen élhet együtt bizonyos mértékű diszfunkcionális vagy szabálysértő viselkedéssel, ám a szóban forgó viselkedési megnyilvánulások csak akkor tarthatók korlátok között, s csak akkor nem vezetnek általános hanyatláshoz, ha a társadalom képes arra, hogy olyan erőket mozgósítson, amelyek minél nagyobb számú megtévedt cselekvőt terelnek vissza a társadalmi intézmények megfelelő működéséhez szükséges viselkedési szabályok követésének útjára. Most azoknak az erőknek a számbavételére teszünk kísérletet, amelyek a gazdaságban fejtik ki hatásukat; a megalkotandó fogalmakról azonban kiderül, hogy nemcsak az üzleti vállalkozásokhoz hasonló gazdasági auktorokra alkalmazhatjuk őket, hanem számtalan más, nem-gazdasági jellegű szervezetre és szituációra is.

Míg a moralisták és a politológusok nagyon sokat foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miképpen óvhatnák meg az egyéneket az immorális viselkedés, a társadalmakat a fölbomlás, a kormányokat a hanyatlás veszélyeitől, a közgazdászok alig szenteltek figyelmet a gazdasági aktorok jóvátehető botlásainak. Két oka volt ennek a mulasztásnak.

Az első: a közgazdászok vagy azt föltételezték, hogy a gazdasági aktorok tökéletesen és megrögzötten racionálisak, vagy pedig azt, hogy racionalitásuk szintje – a legrosszabb esetben is – állandó. Egy vállalat teljesítményének romlása például vagy abból fakad, hogy a kínálati és keresleti feltételek a vállalat számára kedvezőtlenül alakulnak, miközben a vállalat profit- (növekedési ráta vagy egyéb) maximalizáló képessége és hajlandósága változatlan marad, vagy pedig abból, hogy a vállalat "maximalizálás képessége és hajlandósága csökken", s a kínálati és keresleti tényezők nem változnak. Az utóbbi értelmezés rögtön fölveti a kérdést: vajon miképpen lehetne visszaállítani a vállalat maximalizálási képességének eredeti szintjét? A szokásos értelmezés azonban az előbbi, s ebben az esetben az objektív kínálati és keresleti feltételekben bekövetkezett változások visszafordíthatósága már sokkal kétségesebb. Más szóval: a közgazdászok rendszerint föltételezték, hogy az elmaradó (vagy előreszaladó) vállalat "jó okkal" marad el (vagy szalad előre), s a könnyen "jóvátehető botlás"

fogalma érthetetlen marad számukra.

A második: A közgazdászok mulasztásának másik oka kapcsolatban áll az elsővel. A kompetitív gazdaság hagyományos modelljében a botlások jóvátételére valójában nem is nagyon van szükség. Ha egy vállalat veszít a kompetitív küzdelemben, piaci részesedését és termelési tényezőit tüstént átveszik más – alkalmasint új – vállalatok, s előfordulhat, hogy a források allokációja hatékonyabb lesz, mint korábban volt. Ezzel az elképzeléssel a fejében, a közgazdász megengedheti magának, hogy sokkal nagyobb egykedvűséggel szemlélje saját ügyfelei (például a gazdasági vállalkozások) botlásait, mint akár a moralista, aki meg van győződve minden egyes ügyfele (minden egyes individuum) önértékéről, akár a politológus, akinek az ügyfele (az állam) egyedi és pótolhatatlan.

Miután a föltártuk a közgazdászok mulasztásának okait, rögtön megkérdőjelezhetjük a szóban forgó mulasztást igazolni hivatott álláspont helyességét: az az elképzelés ugyanis, miszerint a gazdaság egy olyan, tökéletesen kompetitív rendszer, amelyben az egyes vállalatok sorsának alakulása kizárólag a komparatív előnyök változásaitól függ, egészen biztosan nem felel meg a valóságnak. Először is itt vannak a gazdaságnak azok a mindenki által ismert, hatalmas területei, amelyekre a monopóliumok, oligopóliumok és a monopolisztikus verseny uralma a jellemző: a szóban forgó gazdasági szférában tevékenykedő vállalatok teljesítményének romlása többé-kevésbé állandósult és halmozódó eredménytelenséghez, illetve hanyagsághoz vezethet; erre az állapotra pedig a közgazdásznak ugyanolyan aggodalommal kell tekintenie, mint amilyen aggodalommal a politológus észleli, hogy az általa tanulmányozott politikai közösség épségét belső viszály, korrupció vagy unalom fenyegeti. Az elmaradó vállalatok jobb teljesítményre sarkallásának lehetőségét azonban ott sem indokolt figyelmen kívül hagyni, ahol valóban lendületes verseny folyik. Azokban a gazdasági szektorokban, amelyekben nagyszámú – hasonló feltételek mellett működő – vállalat versenye folyik, az egyes vállalatok teljesítményének hanyatlása éppúgy fakadhat véletlen, szubjektív okokból, mint a költség- és árfeltételek – állandónak tűnő – kedvezőtlen megváltozásából. Mivel a véletlen, szubjektív tényezők hatása megfordítható, illetve kiküszöbölhető, bizonyos korrekciós mechanizmusok talán mérsékelhetnék az előbbi hatásokkal járó társadalmi veszteségeket és emberi szenvedést.

Itt néhányan közbevetik majd, hogy maga a verseny is effajta korrekciós mechanizmust jelent. Vajon nem azt szoktuk feltételezni, hogy a verseny ―serényebbé teszi‖ a vállalatokat? Ha pedig a vállalat már tévedett, akkor vajon nem a csökkenő jövedelem és a versenyben való végleges lemaradás veszélye készteti a vállalat vezetőit arra, hogy erőfeszítéseket tegyenek a korábbi teljesítményszint visszaállítására?

Kétségtelen, hogy maga a verseny is fontos korrekciós mechanizmust alkot. Az elkövetkezőkben azonban amellett érvelünk, hogy

1. nem történt meg a verseny említett funkciójából fakadó következmények módszeres feltárása, valamint 2. amellett, hogy létezik egy másik, fontos, alternatív mechanizmus is, amely vagy a verseny

kiegészítéseképpen lép működésbe, vagy pedig akkor, ha a kompetitív mechanizmus csődöt mondott.

Érvelésünk során egy olyan vállalatból indultunk ki, amely értékesíthető termékeket állít elő bizonyos fogyasztók számára; gondolatmenetünk azonban jórészt olyan szervezetekre (önkéntes társulásokra, szakszervezetekre vagy politikai pártokra) is érvényes lesz, amelyek pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül nyújtanak szolgáltatásokat tagjaik számára. Föltesszük, hogy a vizsgált vállalat vagy szervezet teljesítménye hanyatlani kezd. A teljesítményromlásnak olyan, közelebbről meg nem határozott, véletlen okai vannak, amelyek nem elég kényszerítő erejűek vagy tartósak ahhoz, hogy megakadályoznák a korábbi teljesítményszint visszaállítását – amennyiben a vállalat vezetői elegendő figyelmet és energiát fordítanak erre a feladatra. A teljesítmény hanyatlása a tipikus és általános esetben, azaz mind a vállalatok, mind a szervezetek esetében, az előállított termék vagy szolgáltatás minőségének abszolút és viszonylagos romlásában fejeződik ki. A vállalat vagy szervezet vezetése ilyenkor két úton szerezhet tudomást az elkövetett mulasztásokról:

1/ Néhány fogyasztó beszünteti a vállalat termékeinek vásárlását, illetve bizonyos tagok elhagyják a szervezetet;

ezt nevezzük kivonulási opciónak. A folyamat eredményeképpen a bevételek csökkennek, a taglétszám visszaesik, s a vállalat vagy szervezet vezetésének módot és lehetőséget kell találni arra, hogy jóvátegye azokat a mulasztásokat, amelyek tömeges kivonuláshoz vezettek.

2/ A vállalat fogyasztói, illetve a szervezet tagjai közvetlenül is kifejezhetik elégedetlenségüket: vagy a vállalat, illetve a szervezet vezetőségének, vagy a fölöttes hatóságnak, vagy pedig – általános tiltakozás révén – bárkinek, aki hajlandó meghallgatni őket. Ezt a lehetőséget tiltakozási opciónak nevezzük. A folyamat eredményeképpen a vállalat vagy a szervezet vezetőségének ismét kísérletet kell tennie arra, hogy föltárja az elégedetlenség okait, s orvosolja az érintettek panaszait.

Az említett két opció összehasonlító elemzésére s a köztük fennálló kapcsolatok tisztázására teszünk kísérletet.

Vizsgálódásunk során effajta kérdésekkel foglalkozunk:

a. vajon a kivonulási opció milyen feltételek mellett szorítja háttérbe a tiltakozási opciót, és megfordítva?

b. Hogyan fest vajon a két, kiigazítási mechanizmusként felfogott opció viszonylagos hatékonysága?

c. Milyen helyzetekben játszik szerepet mindkét opció?

d. Milyen intézmények révén tökéletesíthetnénk a két, kiigazításként felfogott opció működését?

e. Vajon azok az intézmények, amelyek a kivonulási opció működését lennének hivatva tökéletesíteni, összeegyeztethetők-e azokkal az intézményekkel, amelyek révén a tiltakozási opció működését kívánjuk javítani.

2.2. Kivonulás és tiltakozás: a gazdaság(elmélet) és a politika(tudomány) kapcsolata

A hanyatlás ellen ható endogén tényezők természetének és erejének vizsgálata során elemzésünk kétfelé ágazik.

A kivonulás és a tiltakozás szétválasztása azonban gyanúsan egyszerű lenne, ha a szóban forgó – ellentétes, de egymást nem feltétlenül kizáró – kategóriák különbsége nem egy alapvető különbséget fejezne ki: azt, amely a politikát elválasztja a gazdaságtól. A tiltakozás az előbbi, a kivonulás pedig az utóbbi szférába tartozik. Az a fogyasztó, aki elégedetlen az egyik vállalat termékeivel, s ezért másik vállalathoz pártol át, a piacot ugyan jóléte védelmére vagy helyzete javítására használja fel, de közben olyan piaci erőket is mozgásba hoz, amelyek a hanyatló vállalatot nagyobb teljesítményre ösztönözhetik. A közgazdászok számára a szóban forgó mechanizmus mindennél fontosabb. Ez a mechanizmus ugyanis egyszerű – az érintett egyén vagy kivonul, vagy nem, személytelen – a fogyasztó és a vállalat között nem kerülhet sor semmiféle – kiszámíthatatlan és bizonytalan kimenetelű – személyes összeütközésre, s a szervezet különféle statisztikák révén szerez csak tudomást esetleges sikereiről vagy kudarcairól; s végül, a mechanizmus közvetett – a hanyatló vállalat föllendülése a Láthatatlan Kéz előzékenysége révén, mintegy a fogyasztó ápolásának nem-szándékolt melléktermékeként következik be. A tiltakozás viszont – a fenti szempontokat figyelembe véve – a kivonulás

szöges ellentéte. A ―tiltakozás‖ sokkal ―zűrösebb‖ fogalom, hiszen – az alkalmankénti zsémbeskedéstől kezdve az erőszakos demonstrációkig – különféle fokozatai vannak; a tiltakozáshoz továbbá az egyéni vélemények világos megfogalmazására s nem a szupermarketek névtelenségében zajló, ―titkos‖ magánszavazásra van szükség; s végül: a tiltakozás közvetlen és egyenes formában, s nem kerülő úton fejti ki hatását. A tiltakozás tehát par exellence politikai cselekvésnek számít.

A közgazdász természetesen úgy véli, hogy az ő mechanizmusa sokkal hatékonyabb; s szerinte csak ezt a mechanizmust érdemes komolyan venni. A szóban forgó szakmai elfogultságot különösen jól szemlélteti Milton Friedman egyik tanulmánya, amelyben Friedman a piaci mechanizmusoknak a közoktatásban való alkalmazása mellett száll síkra. A Friedman féle javaslat lényege a következő: az iskoláskorú gyermekek szülei között különleges utalványokat kellene szétosztani. Ezekkel az utalványokkal azután a szülők versengő magánvállalkozások által nyújtott oktatási szolgáltatásokat vásárolhatnának meg. A javaslat indoklása a következő:

―A szülők a mostaninál közvetlenebb formában fejezhetnék ki az iskolával kapcsolatos nézeteiket, amennyiben gyermekeiket kivehetnék az egyik iskolából, a másikba küldenénk. Ma – nagy általánosságban – csak akkor tehetik meg ezt, ha megváltoztatják lakóhelyüket. Egyébként pedig csupán bonyolult politikai csatornákon keresztül adhatnak hangot véleményüknek.‖

A fenti passzust csak azért idéztem, mert szinte tökéletes példája a közgazdász – kivonulást pártoló és tiltakozás-ellenes – szakmai elfogultságának. Friedman először is úgy véli, hogy az érintettek ―közvetlen‖

formában kilépés vagy kivonulás révén fejezhetik ki bizonyos szervezetekre vonatkozó kedvezőtlen véleményüket. Egy olyan személy, aki kevésbé járatos a közgazdaságtanban, naiv módon azt hihetné, hogy a vélemények kifejezésének közvetlen formája az, hogy kifejezzük őket. Másodszor: ott, ahol az érintettek úgy döntenek, hogy hangot adnak nézeteiknek, s tiltakozás révén próbálják meg érvényre juttatni őket, Friedman megvetően ―bonyolult politikai csatornák‖ felhasználásáról beszél.

Az államtól a családig egész sor olyan emberi intézmény van, amelyben az érintettek rendszerint csupán a tiltakozás ―bonyolult‖ módszeréhez folyamodhatnak. Nem véletlen, hogy a nagyvárosi közoktatás színvonalának emelésére irányuló erőfeszítések közül az egyik legfontosabb – noha korántsem problémamentes – megoldási javaslat képviselői azt próbálják elérni, hogy az iskolák rugalmasabban alkalmazkodjanak a szülők és a gyermekek igényeihez: a decentralizálást olyan eszközként ajánlják és alkalmazzák, amely a szülők és az iskolavezetés közti kommunikációs csatornákat az iskolákban kevésbé ―bonyolulttá‖ teszi, mint amilyenek ezek korábban voltak.

A szakmai vakság vagy (ahogyan Veblen nevezte) ―a szakmai képzés során szerzett tehetetlenség‖ nemcsak a közgazdászt akadályozza meg abban, hogy a szóban forgó mechanizmusok egyikének hasznosságát értékelni tudja. Csakugyan: a kivonulásnak a politika területén sokkal szomorúbb sors jutott osztályrészül, mint a tiltakozásnak a közgazdaságtanban. A kivonulást itt nem csupán hatástalannak vagy ―bonyolultnak‖ tekintették, hanem gyakran büntetendő cselekedetként bélyegezték meg, s dezertálásnak, szökésnek, árulásnak keresztelték el.

Nyilvánvaló azonban, hogy mindkét részről szenvedély- és előítélet mentesebb magatartásra van szükség, ha nem akarjuk elszalasztani azt a kivételes lehetőséget, amelyet egy jellegzetes piaci és egy jellegzetes nem-piaci – politikai – mechanizmus együttes hatásának tanulmányozása kínál számunkra.

2.3. A szervezeti hűség elmélete

A kivonulás lehetősége, amint azt láttuk, jelentősen csökkentheti a tiltakozási opció széles körű és hatékony alkalmazásának valószínűségét. Más szavakkal: a fentiekben amellett érveltünk, hogy a kivonulás háttérbe szorítja a tiltakozást, s kezdett olyan látszatot ölteni a dolog, mintha a tiltakozás csak akkor játszhatna fontos szerepet a szervezetekben, ha kivonulásra nincsen mód.

Számtalan olyan szervezet létezik mármost, amelyben az említett két mechanizmus közül az egyik csakugyan egyértelműen túlsúlyban van a másikkal szemben: amíg például a kompetitív üzleti vállalkozásokban a teljesítmény szinten tartása csaknem kizárólag a kivonulástól függ, s a tiltakozás meglehetősen háttérbe szorul, addig a családhoz, törzshöz, egyházhoz és államhoz hasonló, őseredeti társadalmi képződmények esetében a kivonulás rendszerint elképzelhetetlen, noha nem teljesen lehetetlen. Ha a fenti szervezetekhez tartozó egyén elégedetlen a dolgok állásával, akkor azt általában úgy fejezi ki, hogy valamilyen módon hangot ad tiltakozásának.

Mellékesen megjegyzem, hogy ha a kivonulás lehetetlen vagy elképzelhetetlen, akkor az említett szervezetek többnyire gondoskodnak arról, hogy bizonyos körülmények közepette kizárhassák vagy kiközösíthessék individuális tagjaikat. A kizárást olyan eszköznek tekinthetjük, amelyet a szóban forgó szervezetek

―vezetősége‖ – más eszközökkel együtt – akkor alkalmaz, ha korlátozni kívánja a tiltakozás lehetőségét. A fölöttes hatóság viszont – a kizárás megtiltása révén – a szervezet vezetésének hatalmát korlátozhatja. Ez utóbbira például – a fogyasztók védelmében – akkor kerülhet sor, ha egy közszolgáltatás kínálata monopolisztikus.

Ha azonban a kivonulás lehetősége – mint a kompetitív piacokon működő vállalatok és fogyasztóik esetében mindenki előtt nyitva áll, tiltakozás pedig nem létezik, akkor a fogyasztók vagy a szervezet kötelékébe tartozó egyének kizárása értelmetlen vállalkozás lenne, s nem is kell külön megtiltani. Azok a szervezetek, amelyekben mind a kivonulás, mind a tiltakozás fontos szerepet játszik, meglehetősen ritka madárnak számítanak. Ha meg akarjuk fogni ezt a ritka madarat, akkor olyan csoportokat kell keresnünk, amelyekben mód van a csoporttagok kivonulására és kizárására is. A politikai pártok és az önkéntes társulások rendszerint effajta csoportokat alkotnak.

2.4. Tiltakozás és hűség

A hűség fogalmának bevezetése révén jobban megérthetjük azokat a feltételeket, amelyek a kivonulás és a tiltakozás együttes föllépésének kedveznek. A hűség nyilvánvalóan csökkenti a kivonulás valószínűségét, de vajon egyszersmind nagyobb teret ad a tiltakozásnak is?

A tiltakozásról korábban mondottak alapján úgy tűnik, hogy a fenti kérdésre igenlő választ kell adnunk.

Korábban megállapítottuk, hogy a vállalat fogyasztói vagy a szervezet tagjai a kivonulás helyett elsősorban akkor folyamodnak a tiltakozáshoz, ha

(1) a kivonulás nyújtotta biztonságot hajlandók fölcserélni a minőség javítására tett erőfeszítések bizonytalanságával; s ha

(2) úgy vélik, hogy képesek befolyásolni azt a szervezetet vagy vállalatot, amelyhez tartoznak, illetve amelytől vásárolnak.

Az első tényező mármost nyilvánvaló kapcsolatban áll a ragaszkodásnak azzal a sajátos változatával, amelyet szervezeti hűségnek nevezünk. A tiltakozás valószínűsége tehát akkor is együtt nő a hűség fokozódásával, ha valaki úgy véli, hogy csupán meghatározott mértékben képes befolyásolni azt a szervezetet, amelyhez tartozik.

Ráadásul az említett tényezők nem is függetlenek egymástól. Ha valaki erősen ragaszkodik egy adott termékhez, vagy egy adott szervezethez, akkor gyakran kísérletet tesz arra, hogy növelje befolyását a szervezeten belül; – különösen akkor, ha úgy véli, hogy a kérdéses szervezet rossz irányba halad. Megfordítva: az az egyén, aki jelentős hatalmat mondhat magáénak (vagy azt hiszi, hogy jelentős hatalmat mondhat magáénak) egy adott szervezeten belül, s meg van győződve arról, hogy képes visszaterelni a kérdéses szervezetet ―a helyes vágányra‖, valószínűleg szoros érzelmi szálakkal kötődik majd a szóban forgó szervezethez.

A hűség tehát rendszerint féken tartja a kivonulást, s működésbe hozza a tiltakozás mechanizmusát. Igaz ugyan, hogy a szervezet működésével kapcsolatos általános elégedetlenség idején a szervezet egyes tagjai akkor is hűségesek maradhatnak, ha ők maguk nem rendelkeznek számottevő befolyással, de az már nehezen képzelhető el, hogy hűségüket akkor is megőrzik, ha nem számíthatnak arra, hogy valaki tesz valamit, vagy valami történni fog a hibák kijavítása érdekében. A hűség paradigmájának tekinthető ―jó vagy rossz: a mi hazánk‖ szólásnak egész biztosan nem lenne semmi értelme, ha azt várnánk, hogy a ―mi‖ hazánk örökké csak rosszat tesz majd. A szólásban burkoltan az a várakozás is benne foglaltatik, hogy a ―mi‖ hazánkat újból a jó irányba terelhetjük, ha letér a helyes útról; – Decatur pohárköszöntőjében végül is a szóban forgó kijelentést az alábbi mondat előzte meg: ―Hazánkra! Idegen népekkel való érintkezésében bárcsak mindig a helyes úton járna!‖ Valójában persze már a ―mi‖ névmás használata is azt sejteti, hogy mód van a befolyásolásra. Végső soron ez a lehetőség az, ami – azzal a várakozással együtt, hogy a jó irányba tett lépések, valamilyen hosszabb időszakot tekintve, túlsúlyba kerülnek majd a rossz irányba tett lépésekkel szemben – a hűséget megkülönbözteti a hittől. Ha egy pillantást vetünk Ábrahám áldozatának híres, Kierkegaard-féle értelmezésére, azonnal láthatjuk, hogy ehhez a hitaktushoz képest a leghűségesebb viselkedés is óriási adag józan számítást tartalmaz.

2.5. Mikor hasznos a hűség?

A hűség a mi szempontunkból főként azért fontos, mert megakadályozhatja, hogy a vállalat minőség-érzékeny fogyasztói, vagy a szervezet minőség-érzékeny tagjai válasszák elsőként a kivonulást. Ezen egyének kivonulása

a botladozó vállalatot vagy szervezetet éppen azoktól a fogyasztóitól fosztja meg, akik a legnagyobb segítséget nyújtanák a mulasztások és nehézségek elleni küzdelemben. Hűségük következtében ezek az egyének, akik

a botladozó vállalatot vagy szervezetet éppen azoktól a fogyasztóitól fosztja meg, akik a legnagyobb segítséget nyújtanák a mulasztások és nehézségek elleni küzdelemben. Hűségük következtében ezek az egyének, akik