Méltányos és méltánytalan kockázatok definíciói EGY ADOTT

Méltánytalan kockázatok lényegében akkor hárulnak a kockázatviselőre, ha a kockázattal nem járnak együtt bizonyos előnyök.

Mindazonáltal a zárt információ esete - amikor a kockázatviselő részesül ugyan bizonyos elő-nyökben - ugyancsak méltánytalan, mert nem ismeri teljes mértékben azokat a lehetőségeket, melyekkel a kockázatot és az előnyöket személyesen mérlegelheti.

Röviden megvilágítjuk a méltányos és méltánytalan kockázatokat közelebbről is.

Informált méltányos kockázat. A kockázatviselő tudatosan elfogadja a kockázatot, hogy köz-vetlen előnyökhöz jusson. Így például egy repülőgép utasa elfogadja a baleset kis kockázatát a nagyon messze lévő úticél gyors és kényelmes elérésének, mint közvetlen előnynek, érdekében.

Informált méltánytalan kockázat. A kockázatviselő ismeri a kockázatot, de nem jut közvetlen előnyhöz. Így például egy atomerőmű közelében lakók esetében fennáll az alacsony szintű sugárzás kockázata, anélkül, hogy közvetlen előnyhöz jutnának.

Megtévesztő méltányos kockázat. Ebben az esetben a kockázatviselő bizonyos előnyökhöz jut ugyan, de az előnyök elsődleges élvezője az ellentétes információkat a kockázatviselőtől visszatartja. Példaképpen tételezzük fel, hogy egy utasszállító repülőgép radioaktív anyagot is szállít, de erről az utasokat nem tájékoztatják. Így az utasok többletkockázatot is vállalnak anélkül, hogy erről tudnának. A szállító és a szállítmány címzettje élvezik a szállítás közvetlen előnyeit. Az utasok viszont nem mérlegelhetik a repülés ily módon megnövelt kockázatát az utazás kényelmének és gyorsaságának előnyeivel szemben.

Kihasznált méltánytalan kockázat. A kockázatviselő nemcsak előnyökhöz nem jut a kockázat vállalásával, de a kockázat szintjére, illetve jellegére vonatkozó információkat is szándékosan visszatartják. Így például bizonyos - esetleg gazdasági kísérletek kockázatának tehetnek ki

embereket vagy rétegeket avégett, hogy a kísérlettel később felhasználható információkat szerezzenek anélkül, hogy a kockázatviselő embereket erről informálnák.

Gondatlan méltányos kockázat. A kockázatviselő bizonyos előnyökhöz jut, de a kockázatról vagy ennek mértékéről nem vesz tudomást, mert közömbös, nemtörődöm vagy nem hajlandó az információszerzésre, noha az információ elvileg rendelkezésére áll. Bizonyos kockázatos vállalkozásokba való „beleugrás” anélkül, hogy megállapítható és rendelkezésre álló kockázatról tudomást vennének példázza ezt az esetet.

Gondatlan méltánytalan kockázat. A kockázatviselő nem vesz tudomást arról, hogy kocká-zatot vállal, melynek során még előnyökhöz sem jut. Ebben az esetben nem történik kísérlet arra, hogy az információt visszatartsák, hanem a kockázatviselő maga döntheti el, hogy tudomást szerez-e a kockázati információkról - és ebben az esetben az informált méltánytalan kockázat esete állna fenn - avagy nem. Kétségtelenül vannak olyan emberek, akik inkább nem szereznek tudomást a kockázatról (noha megtehetnék), mert a kockázati információból származó megnövekedett aggódást még kevésbé tartják kívánatosnak, mint magát a kockázati következményeket („jobb nem tudni róla”).

Bizonytalan méltányos kockázat. A nyilvánvaló előnyök ellenére a kockázat bizonytalan (ismeretlen) lehet. Meghatározatlan mellékhatású gyógyszer szedését hozhatjuk példának.

Bizonytalan méltánytalan kockázat. A kockázatviselő nem élvez közvetlen előnyöket és a kockázatok is bizonytalanok. Az esetlegesen rákkeltő növényvédőszerek esetében a növény-védőszerek felhasználói közvetlen előnyöket élveznek, a fogyasztók, a legjobb esetben is, csak közvetett előnyöket, de őket érintik az esetleg fennálló kockázatok, noha ezek ismeretlenek.

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a méltányos kockázat felöleli a választás szabad-ságát abban a tekintetben, hogy a kockázatviselő elfogadja-e, avagy elveti a kockázatok és az előnyök mérlegelése nyomán a kockázatokat eredményező alternatívákat. Az alternatívák közötti választás természetesen olyan módon is korlátozható, hogy csak „igen-nem” típusú döntésekre kerülhessen sor. Ha például a Budapestről Londonba való utazást időtartam szem-pontjából három órára korlátozzuk, akkor csak egyetlen alternatíva marad utazási módként: a repülő. Így tehát valaki dönthet, utazik-e vagy sem. A maradással járó „negatív előnyök”

(költségek) a kockázatviselő észlelése szerint meghaladhatják a repülés kockázatát (a legtöbb esetben ez a helyzet). Mindazonáltal az „utazom” alternatíva választásával járó döntés kockázatának vállalásával bizonyos előnyök is együtt járnak.

Ha viszont a kockázatviselőnek nem származik közvetlen előnye a kockázatos alternatívából, vagy a kockázat és előny mérlegelését lehetővé tevő információkat visszatartják, akkor a kockázat méltánytalan és a kockázatviselő a ráháruló méltánytalan kockázat minimalizásáról dönthet, természetesen bizonyos költségek árán. A kockázat elkerülésére vonatkozó döntése és cselekvése azonban nem jár számára előnyökkel. A méltánytalan kockázatok esetében tehát nincs választási lehetőség a kockázatot okozó feltételek elfogadására vagy elvetésére vonatkozóan, csak a kockázatokkal kapcsolatban felmerülő költségek minimalizálását illetően van választási lehetősége.

A kockázatok elkerülhetősége és a kockázatos alternatívák

A kockázatok elkerülhetősége a kockázatos alternatívák közötti választás lehetőségét és szabadságát jelenti a kockázatviselő számára. A kockázat elkerülhetőségét és a kockázat kontrollálhatóságát nem szabad összecserélni. Az elkerülhetőség a különböző költségekkel járó alternatívák közötti választást jelenti; a kontrollálhatóság egy adott kockázat nagyságát és valószínűségét befolyásoló eszközök birtoklását. Ha rendelkezésre állnak olyan alternatívák,

amelyek kisebb kockázattal járnak, mint az elsődleges kockázat alternatívája, akkor a kisebb kockázatú alternatívákkal kapcsolatos költségek bizonnyal nagyobbak, s ezért elvetésre kerülhetnek. Mindenesetre a kockázat csökkentését az alternatívák értékelése során a költségek ellenében kell mérlegelni.

A méltánytalan kockázatok esetében a kockázatcsökkentő alternatívák gyakorta a kockázat forrásától való „elmenekülést” jelentik. Ezt kell mérlegelni a helybenmaradás költségével szemben. Így például a viszonylag nagy valószínűségű földrengési zónákból egyes emberek elköltözhetnek. A kockázat értékelését más szempontok és tényezők is befolyásolják ugyan, de a status quo megváltoztatásának költsége gyakran igen magas. A méltánytalan kockázatok esetében az alternatívák költsége mindig nagy, mert máskülönben a kockázatok valószínűleg méltányosak lennének, azaz egy kedvező alternatíva választására kerülne sor, esetleg a kockázat terhe nélkül.

A méltányos kockázatoknak ugyancsak vannak alternatívái. Így például a helyzetváltoztatás gyorsaságának mértéke szemben a kockázattal szerepelhet a különböző alternatívák meg-választásában: pl. gépkocsival, autóbusszal, vonattal, repülővel, motorbiciklivel való utazás vagy az otthon maradás mint alternatívák.

Ha a következményekre vonatkozóan nincsenek alternatívák, akkor a kockázatviselő nem tehet mást, minthogy szembenéz a kockázattal. Ez természetesen pszichológiailag igen nehéz és ilyenkor beléphet a racionalizációnak nevezett jelenség, amint azt jól példázzák bizonyos háborús helyzetek, amikor az embernek az elkerülhetetlen szörnyű következményekkel kell szembenéznie. (Ezzel kapcsolatos az irreális remények lélektana is). A racionalizáló gyakran a következmény értékének fokát is módosítja különösen akkor, ha a bekövetkezés valószínűsége nagy. Ha a bekövetkezés valószínűsége kicsi, mint például a nem kontrollálható természeti katasztrófák esetében, akkor az ember a következményeket esetleg teljesen figyelmen kívül hagyja. (A valószínűségi küszöbök fogalmát a kockázatelmélet irodalma külön fejezetként tárgyalja). Mindazonáltal, ha vannak alternatívák, akkor a kockázatvállaló mérlegelhet és dönthet. A mérlegelés során gyakran imponderábilis szempontok és paraméterek is szerepet játszanak (így például valamilyen kockázatos alternatíva például a motorkerékpározás -érdekes, „izgalmas” volta). Ilyen esetekben a döntés meglehetősen nehéz lehet.

Endogén és exogén kockázat

Az endogén kockázat esetében a választás kizárólag a kockázatviselőtől függ. Az egyéni választási helyzetek közötti megkülönböztetés attól függ, hogy ki részesül a tevékenység közvetlen előnyeiből, melynek kockázati terhe a kockázatviselőre hárul.

1. A kockázatviselő részesül a közvetlen előnyökből. Ekkor a kockázatviselő a rendelke-zésre álló alternatívák közül egy méltányos kockázatot választ.

2. Meghatározott személyek részesülnek a közvetlen előnyökből. Ebben az esetben a kocká-zatviselő legfeljebb közvetett előnyöket élvez, a közvetlen előnyökben meghatározott személyek részesülnek a kockázatviselő által választott alternatíva következményeiként.

Példa ere az alkalmi életmentő esete egy uszodában. (A hivatásos életmentő úszómester életmentő akciója nem ebbe, hanem az előbbi kategóriába tartozik, mivel ő közvetlen pénzbeli juttatásért végzi adott esetben kockázatos munkáját). Ha tehát nem a kockázatviselő, hanem meghatározott személyek részesülnek a közvetlen előnyökből, akkor önként vállalt méltánytalan kockázatról van szó.

3. Sem a kockázatviselő, sem meghatározott más személyek nem részesülnek a közvetlen előnyökből. A közvetlen előnyök élvezői nincsenek azonosítva. „Mások szolgálata” és a

„hazafias áldozatok” példázzák ezt a kategóriát. A kockázatviselő közvetett előnyöket élvez a lelkiismeretes kötelességteljesítésen érzett elégedettség és más eszmei jutalmak formájában. Ezeket a kockázatokat önként vállalt méltánytalan kockázatoknak tekintjük.

Az exogén kockázat esetében a választás nem egyedül a kockázatviselőtől függ. Exogén kockázat négy módon keletkezhet.

• A kockázat rendelet, parancs vagy mások egyoldalú cselekedetének következménye, közvetlen kisegítő megoldás („kibúvó”) nélkül. A katonai behívó példázza a parancs alapú kockázatot; a nemdohányos, aki kénytelen belépni egy dohányfüstös helyiségbe, viszont mások egyoldalú cselekedete alapján viseli a kockázatot. Mindkét esetben az egyetlen kisegítő megoldás a „menekülés” a szóban forgó helyzetből (vagyis az ember kivonja magát a fenyegetett helyzetből), ez viszont a legtöbb esetben elfogadhatatlan alternatívát jelent. Az ittas gépkocsivezető egy másik példája az egyoldalú cselekvésnek; ebben az esetben a kisegítő megoldás csak a megelőző akció lehet, de ez nem a kockázat előállítójának közvetlen akciója.

• A kockázatot legális folyamat generálja és a kockázatviselőnek, mint egyénnek, nincs lehetősége közvetlen kisegítő megoldásra. Adóemelési országos rendeletek példázzák az ilyen típusú kockázatokat.

• A kockázatot legális folyamat generálja, de a kockázatviselőnek, mint egyénnek van lehetősége közvetlen kisegítő megoldásra. Önkormányzatok kisajátítási joga, adóemelési intézkedései példázzák ezt az esetet. Ilyenkor ugyanis a kockázatviselőnek van fellebbezési lehetősége. Lehetséges ugyan, hogy az ilyen kisegítő alternatívák költségesek, s ezért elfogadhatatlanok, de mindenképpen léteznek.

• A kockázat természeti okok és elfogadott kulturális akcióból ered. A heves viharokból eredő kockázatok természeti eredetűek, míg a kézfogás útján terjedő ragályos betegségek kockázata a „kulturális akcióból” származik.

Az önkéntes kockázat feltétele, hogy a kockázatviselő számára elfogadható alternatívák legyenek hozzáférhetők, még akkor is, ha ezek az alternatívák kevésbé kívánatosak, mint a szóban forgó kockázatos alternatíva. Az olyan kockázatok, melyekre vonatkozóan az információk szándékosan vannak visszatartva, mindig nem önkéntes kockázatnak minősülnek.

E két alapvető feltétel figyelembe vételével tehát az önként vállalt kockázatok mindig önkén-tesek tekintet nélkül arra, hogy a kockázatviselő közvetlenül jut-e az előnyökhöz. Az exogén kockázatok az összes méltányos esetben önkéntesnek minősülnek, vagyis a kockázatviselő közvetlen előnyöket élvez (noha az elfogadás mértéke különböző lehet a kockázat felmerülési módjától függően). Az összes többi kockázat nem önkéntes.

Az exogén kockázatok elfogadási mértéke, akár önkéntes, akár nem, attól függ, hogyan hárul a kockázat a kockázatviselőre. A természeti eredetű, valamint az elfogadott kulturális akciókból származó kockázatok alapvetően nem önkéntesek, mivel közvetlen előnnyel ritkán járnak, s ezért ezekben az esetekben az ilyen kockázatokat „istencsapásként” vagy a társadalmi maga-tartásformák integráns részeként fogadják el. Ezek általában elfogadhatóbb kockázatok, mint azok, melyek mások által vannak a kockázatviselőre terhelve.

A rendelet, parancs vagy mások egyoldalú cselekvéseiből származó kockázati terhelést gyakran ellenérzésekkel fogadják és feltehetően kevésbé elfogadhatók a kockázatviselő számára. Még az olyan önkéntes esetekben is, amikor a kockázatviselő közvetlen előnyökhöz jut, az ilyen

kockázatok ellenszenvesek a kockázatviselő számára, ugyanis szabad akaratát érzi kétségbe vonhatónak.

A legális folyamatok valahol a két szélső eset között foglalnak helyet és az elfogadhatóság mértékét az egyéni kisegítő megoldások foka szabja meg. Minél több az egyéni kisegítő megoldás (vagy szabad akarat), annál elfogadhatóbb az önkéntes vagy nem önkéntes kockázati terhelés.

Az önkéntes és nem önkéntes kockázatok részletesebb megvilágítása szerintünk önmagában is elegendő arra, hogy megmutassa a mennyiségi - és lényegében formális - kockázatfelfogás elégtelenségét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy azonos mennyiségi paraméterek mellett az önkéntes és nem önkéntes kockázat értékelése, s ennek következtében elfogadása is, eltérő lesz.

Következésképpen a kizárólagosan mennyiségi alapon való kockázat-összehasonlítások a való-ságot erős torzítással tükrözik, azaz nem érvényesek. A mennyiségi felfogást vallók értetlenül állnak bizonyos jelenségek előtt, s irracionalitást, manipulációt emlegetnek például az atomerő-művek elleni tiltakozó mozgalmak esetében, mondván, hogy „ugyanezek a tiltakozók számos esetben az atomerőművek biztonságánál sokkal kisebb biztonságú más technológiákat szó nélkül elfogadnak”. Csakhogy éppen ez a „másság” a döntő, vagyis nem lehet a mennyiségi felfogás uniformizáló lendületével érvényteleníteni a minőségi, tartalmi különbségeket. Más szavakkal kifejezve a kockázat „milyenségét” egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Láttuk azt is, hogy a kockázati információ visszatartása a kockázatot nem önkéntes kockázattá minősíti. Mármost hazánkban, de bizonnyal másutt is, meglehetősen ambivalens helyzet alakult ki. Vannak olyan területek, ahol az „előny paradigma” érvényesül, azaz a szóban forgó jelenségkörrel kapcsolatban csak az előnyökről kapunk információkat.

Valójában minden területen - képletesen szólva - a „gyógyszer paradigmának” kellene érvényt szerezni. A gyógyszerekhez mellékelt tájékoztatók ugyanis felsorolják az esetleges mellékhatá-sokat is, vagyis a gyógyszerek szedői a kockázatokról is kapnak információkat: a kockázati információ nincs visszatartva. Világos tehát, hogy a döntések meghozatalát minden területen és minden szinten a többszempontos, előny-hátrány-kockázat vizsgálódásokra kellene építeni, melynek feltétele a reális, tabumentes tájékoztatás szabadsága. Ennek hiányában a tudatromlás kockázatával kell számolnunk, s a jelekből ítélve ez az exogén kockázat még sokáig terhel bennünket.

7.5 A kockázat időbelisége

A következmények értékelésében az időtényező is jelentős szerepet játszik. Itt abból az érvényes feltevésből indulunk ki, hogy az ember az előnyök mielőbbi realizálását, viszont a nem kívánt következmények - hátrányok, veszteségek - minél későbbi bekövetkezését részesíti előnyben. Ebből következik, hogy a jelenlegi, illetve azonnali előnyöknek nagyobb az értéke, mint a későbbieknek, s ugyanez mondható a hátrányokról is csak fordított előjellel, azaz a jelenlegi illetve azonnali hátrányokat, veszteségeket súlyosabbaknak tekintjük, mint a későbbieket. A gazdaságtanban ismert és használt diszkontálás tehát mind az előnyökre, mind pedig a hátrányokra értelmezhető.

„A feltevés, amelyre a diszkontálást alapítjuk az, hogy egy bizonyos pénzösszegnek, amelyet a jövőben fogunk megkapni, kevesebb az értéke, mint ugyanannak a pénzösszegnek, ha az már jelenleg a rendelkezésünkre áll.” (Starr, 1976., 133. o.)

Diszkontálással végezzük a gazdaságtanban jól ismert jelenérték számításokat, vagyis a jövőben pénzösszegek jelenlegi értékre történő átszámítását. Ehhez szükség van az éves szinten értelmezett ún. diszkontlábra (a kamatláb párdarabja) is.

A diszkontálás pszichológiailag mind a múltra, mind a jövőre vonatkoztatva érvényes. A közhelyszerű megállapítások az idő fájdalmas élményeket enyhítő szerepéről közismertek.

Hasonlóképpen köztudott, hogy a háborús szenvedések iszonyata már egy generációval később erősen elhalványul. Azt mondhatjuk tehát, hogy ezeket a múltbeli hátrányokat, veszteségeket az emberek erősen diszkontálják. Ugyanez vonatkozik a jövőre is.

„Nyilvánvaló, hogy a diszkontálás mindkét irányban - jövőre és múltra - megvalósul. Egy éppen most megtapasztalt válság kevéssé diszkontált, míg az olyan események, amelyek egy generációval előbb vagy később következtek ill. következnek be, erősen diszkontáltak.”

(Linstone, 1974.)

Az ilyen diszkontálás magyarázza, hogy fiatal emberek miért kezdenek el dohányozni a 20 vagy 30 év múlva bekövetkező tüdőrák kockázatának tudatában is, avagy miért tulajdonítanak viszonylag csekély fontosságot saját jövőbeli nyugdíjkilátásaiknak. A hazánkban is jól ismert Római Klub ugyancsak híres jelentésével - A növekedés határai - kapcsolatban érdekes diszkontálási számításokat végzett Linstone (1974.).

A környezetszennyezésre, a világ népességének alakulására és az élelmiszertermelésre vonatkozó baljóslatú előrejelzéseket eme változók normalizálásával és a Meadows-féle ún.

standard futtatás eljárásával állapították meg. Ezek közül egyet, a világ népességének alakulására vonatkozót, az Ábra 7-2-n mutatjuk be. Ha 1970-re a világ népességét 1-nek tekintjük (normalizáljuk), akkor a diszkontálás nélküli standard futtatás eljárásával kapjuk az ábrán látható 0 diszkontlábbal jelölt görbét. Ebből látjuk, hogy a kríziscsúcs kb. 80 év múlva következik be. Mármost 1%-os, 5%-os és 10%-os diszkontláb használatával számított és meg-rajzolt görbékből jól látható, hogy az 5%-os, vagy annál nagyobb éves szintű diszkontlábbal számolva a népességrobbanás kríziscsúcsa egyre inkább laposodik, gyakorlatilag már 5%-nál jelentéktelenné válik. Más szóval a jelenlegi helyzetben a mai megfigyelő nem észlel drámai romlást, s ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a jövőbeli válságokra irányuló jelzések és figyelmeztetések süket fülekre találnak. Vélelmezhető, hogy a magyar demográfiai helyzet rendkívül kedvezőtlen alakulására (népességfogyás) figyelmeztető előrejelzések kis hatás-fokának ugyancsak eme diszkontálási jelenség a magyarázata. A túl hangos figyelmeztetések fogadtatását viszont a „jaj-próféták” sanyarú sorsa mutatja.