A vállalati döntések környezeti megalapozása

Kibékíthetetlennek látszó ellentmondás a termelés és a humánökológia ellentmondása. Mind-kettő az ember igényeit, érdekeit szolgálja, mégis a termelők és a környezetvédők, a termelés és a humánökológia szószólói gyakran szembenálló felekként, sőt ellenségekként jelennek meg előttünk. Ha el is tekintünk a szélsőséges megnyilvánulásoktól, akkor is elmondhatjuk, hogy viszonyuk konfliktusoktól terhelt. Ezekben a konfliktusokban nehéz igazságot tenni, döntő-bírónak lenni pedig különösen kockázatos, ismereteink ugyanis a környezetszennyezés hatásait, pontos következményeit illetően meglehetősen korlátozottak, a „jobb félni, mint megijedni”

elvén nyugvó óvatosság pedig, különösen az alacsony jövedelmű rétegek számára, túlságosan nagynak tűnő lemondást, áldozatokat követel.

Feloldható-e vagy szükségszerű az az ellentmondás, hogy azt a vállalatot, amelyik emberi szükségletek kielégítése érdekében termel, és eközben - a technológia nem kívánatos mellék-hatásaként vagy termékeinek hulladékaival - szennyezi a környezetet, a termékét elfogyasztó lakosság az emberiség ellen elkövetett bűnökért legszívesebben a vádlottak padjára ültetné és tevékenységét betiltaná.

A kérdés talán szokatlan, de elkerülhetetlen, ha az üzemi környezetvédelmi szervezet feladatait akarjuk tárgyalni. A termelők és a környezetvédők közti ellenséges viszony azért veszélyes, mert éppen a termelők vannak abban a helyzetben, hogy az emissziók csökkentése érdekében hatékony lépéseket tegyenek.

A környezetvédők, akiknek az értékrendjében a tiszta környezet iránti igény a társadalmi átlagnál fejlettebb, nyilván azt akarják, hogy a káros emissziók csökkenjenek, vagyis, hogy akár az anyagi javak és szolgáltatások fogyasztásának csökkenése árán is sikerüljön az ökológiai értékeket megőriznünk. Ha sikerül a környezetvédőknek a lakosságot meggyőzni arról, hogy ne dohányozzanak, hogy a városokban használják a tömegközlekedést a személygépkocsik helyett, hogy takarékoskodjanak az energiával stb., nyilván sikerül a környezetszennyezés növekedését is megállítani.

A környezetvédő mozgalmak nem szükségszerűen a szakemberek mozgalmai és néha tévedéseik is triviálisak. Az emberek cselekvéseit gyakran pszichológiai tényezők és nem a racionalitás vezérli. Számos példát említhetünk: a repülés baleseti kockázata kisebb, mint a közúti közlekedésé, az emberek mégis nagyobb biztonságban érzik magukat a szárazföldön, és hajlamosak nagy összegű életbiztosításokat kötni, ha a repülőgépre szállnak.

A vállalatok képviselői rendszerint a szakértelem hiánya miatt nem tekintik partnernek a környezetvédő mozgalmakat és érveiket szinte megfontolás nélkül utasítják vissza. Ismerjük el, hogy sokszor jogosan, mert kétségtelen, hogy a laikusok gyakran tévednek. Ne felejtsük el azonban, hogy vállalataink termelő tevékenységét ugyanezek a laikusok ítélik hasznosnak és nélkülözhetetlennek, amikor a piacon megvásárolják termékünket, tehát az az érv, hogy tevékenységükre a társadalomnak szüksége van, szintén a laikusok véleményére támaszkodik.

Nemigen van tehát mit egymás szemére vetnünk, egyik fél igazsága sem nyugszik biztosabb lábakon.

Az ellenségeskedés - amit gyakran politikai, szociológiai indítékok is gerjesztenek - rendszerint mindkét fél érdekeit sérti. A környezetvédők által sarokba szorított termelők védekeznek, emissziócsökkentési lehetőségeiket nehezebb időkre tartalékolják, látszatra mutatós, de valójában nem hatékony megoldásokat alkalmaznak, a megoldhatatlan problémákat eltitkolják stb. De veszítenek a termelők is, mert állandó bizonytalanságban, békétlenségben, a vállalati image-t rontó légkörben kénytelenek dolgozni, amely a rövid távú érdekek érvényesítésének és a nagyobb haszonnal járó, nagyobb kockázatok vállalásának kedvez.

Mindkét fél érdekeinek a problémák tárgyalásos, hosszú távon ökológiai és gazdasági értelemben egyaránt eredményesebb megoldása felel meg, és ezt bűn nem észrevenni.

Érdemes ennek kapcsán a hagyományos döntéselméleti felfogás változását megvizsgálni.

A klasszikus közgazdaságtani döntéselmélet a hasznok maximalizálására törekedett. A modern döntéselmélet, figyelembe véve a pszichológiai-szociológiai kutatások eredményeit, tudomásul veszi, hogy az emberek a döntéseknél eltérnek a hasznosság maximálásától, mert a döntés-hozót nem a tényleges, hanem az észlelt világ irányítja választása során. Vagyis nem az a fon-tos, hogy valamilyen eseménynek mekkora a bekövetkezési valószínűsége, vagy értéke, hanem, hogy a döntéshozó mekkorának észleli azt.¹¹ Sőt, az egyes döntéselméleti megfontolások szerint, a gyakorlatban olyan nagyszámú változat létezik és az eredmények kapcsolatáról olyan keveset tudunk, hogy a lehetséges cselekvési változatokat egymáshoz viszonyított hasznossá-guk alapján még akkor sem lehetséges rangsorolni, ha nem optimális, hanem csak kielégítő döntésre törekszünk. Ezért szerintük az egyedül lehetséges megoldás, ha a cselekvési változa-tokat azokkal a tényleges eredményekkel hasonlítjuk össze, amelyek a múltban az adott válto-zathoz nagyon hasonlóak voltak. Miután a változások kis lépésekben következnek be, ezzel a módszerrel a nagy negatív eredmények, kockázatok minimalizálhatók, és így a megismerés számára túlságosan összetett problémák (mint pl. a környezetszennyezés) is kezelhetők.

Ez a döntéselméleti felfogás az előre nem látható eredmények figyelembevételét azáltal látja megoldhatónak, hogy miután egyetlen ipari vagy közigazgatási szervezet sem tekinthető egységes döntéshozó egyednek, mert valamennyi szervezet versengő hatalmi centrumokból áll, amelyek a lehetséges eredményekről eltérő állásponton vannak, és ráadásul ezek a szervezetek rendszerint olyan környezetben működnek, amelynek a tagjai ugyancsak ráirányítják a figyel-met a speciális érdekeikre, számos olyan vizsgálati szempont, lehetséges következmény is fel-merül, amire a nyilvánosság nélkül a döntéshozó nem is gondolna. Ezért kell a különböző érdekcsoportoknak lehetőséget adni arra, hogy kifejthessék véleményüket a döntés során. Ez azért is fontos, mert a döntéshozó egyed részéről (pl. egy vállalat) mindig feltételezhetjük, hogy viszonylag homogén értékrendszerrel rendelkezik, és így esetében a döntési folyamat és nem az értékelési tényezők maradéktalan feltárása a lényeges. A környezetvédelmi döntések azonban heterogén értékrendszerű döntések, amelyekben az érdekellentéteket, konfliktusokat mindenki másként értékeli, és ezeket a különbségeket nem lehet félreértésekkel, kommuni-kációs zavarokkal magyarázni, mert ezek tényleges különbségek.

11 Részletesebben lásd Kindler József: Döntéselméleti előfeltevések kritikája c. doktori értekezését MTA 1989.

Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a hagyományos „tűzzük ki a célokat, majd keressük meg az elérésükhöz vezető eszközöket” szétválasztás mint előfeltevés hamis, cél és eszköz ui.

nem választható szét, csak együtt vizsgálhatók, valamint, hogy általában nem optimális, hanem csak kielégítő döntésekre törekedhetünk.

Ezek a megállapítások mind nemzetgazdasági, mind vállalati szintű környezetvédelmi dönté-sekre érvényesek. A vállalati értékrendszert homogénnek tekinthetjük pl. a környezetvédő szervezetek álláspontjához viszonyítva, de tudjuk, hogy a vállalaton belül pl. a szervezeti hovatartozástól függően az egyes egységek értékrendje már különböző. Erre a későbbiekben még visszatérünk.

Az állam feladata, hogy olyan gazdasági és jogi szabályozást működtessen, amelynek hatására a vállalatok a megkívánt mértékű szennyezéselhárítási tevékenységet végrehajtják. Az a ma még jellemző állapot, amelyben a vállalati környezetszennyezés mértéke a joghézagok miatt -elsősorban lelkiismereti kérdés, meg kell hogy szűnjön. Annak, hogy eddig ez volt a jellemző állapot, két fő okát említhetjük. Részben, mert a nagyszámú rendelet ellenére is óriási területek maradtak szabályozatlanul, részben pedig mert a rendelkezések objektíve teljesíthetetlen normákat írtak elő, és ráadásul számos olyan rendelet született, amelyek végrehajtásának tárgyi feltételei hiányoztak (pl. a veszélyes hulladékokról szóló rendelkezések). A jogszabályi dzsun-gel meglehetősen tág teret biztosított a szubjektív jogértelmezésnek, és nem nyújtott megfelelő hátteret a vállalatok számára hosszú távú környezetvédelmi stratégia kimunkálásához. Az alku-mechanizmusok, a kibogozhatatlan érdekviszonyok, a támogatási rendszer ellentmondásossága talaján rendszerint az járt rosszul, aki igyekezett hosszabb távú környezetvédelmi koncepciót kidolgozni.

Ilyen körülmények között felmerül az a veszély, hogy a rövid távú extenzív környezetvédelmi megoldások felemésztik a hosszú távon megoldást kínáló környezetbarát technológia létrehozásának utolsó tartalékait.

A hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy gazdálkodási gyakorlatunk éppen az intenzív környe-zetvédelmet nem támogatta megfelelően. A beruházási eszközök általában szűkösen álltak a vállalatok rendelkezésére, ezért szó sem lehetett a nagymértékben szennyező technológiák, berendezések cseréjéről, ehelyett a súlyos gondokat okozó esetekben kisebb beruházási vonzatú, de hosszabb távon drágább extenzív módszereket alkalmaztak a rendszerint korszerű tisztítóberendezések mellé. Ezzel nagyrészt lemondtunk azokról az innovációs teljesítmé-nyekről, amelyeket az új hulladékszegény technológiákkal a termelékenység növelésén és a fajlagos anyag- és energiafelhasználás csökkenésén keresztül nyerhetnénk.

A környezetvédelem egyes iparágakra gyakorolt hatása erősen differenciált. A vegyipart például a környezetvédelmi követelmények kettős szorításban tartják. Egyrészt jelentősen növelik az iparág termelési költségeit azok a kiadások, amelyek a káros emisszió csökkené-sével kapcsolatban merülnek fel. Másrészt a vegyipar termékeivel szemben olyan új követel-mények jelennek meg, amelyek a káros emisszió csökkenésével kapcsolatban merülnek fel, és amelyek kikényszerítik a termék cserélődését a vegyiparban. A növényvédelem részéről például nagymértékben szelektív, kis koncentrációban hatásos, teljesen lebomló peszticideket kellett kifejleszteni. Ezeknél az új termékeknél az árban már nem az anyagköltség a meghatározó, hanem a kutatási-fejlesztési ráfordítások.

A vegyipar ilyen irányú fejlődése kettős értelemben is környezetkonform. Részben, mert az előállított termékek kevésbé szennyezők, részben mert a korszerű, kisebb anyag- és energiaáramokkal dolgozó technológia maga is környezetbarátabb. Az említett pozitív hatások mellett a vegyipar környezetvédelmi mérlege minden bizonnyal negatív abban az értelemben,

hogy növekedését a környezetvédelem eddig inkább akadályozta, mint segítette. Ezen a hely-zeten célszerű volna változtatni, különben ugyanis nehéz elképzelni, hogy a vegyipar vállal-kozik olyan, a környezetvédelem szempontjából fontos lépésekre, mint például a barnaszenek kéntartalmának kénsavgyártási nyersanyagkénti hasznosítása. Egy ilyen eljárás „eredménye-ként” a vegyipar a jelenleginél jóval drágábban tudná előállítani a kénsavat, amit nagyrészt maga használ fel. Megszabadítana viszont bennünket egy igen káros környezetszennyezőtől, a kéndioxidtól. Az ilyen innováció persze nem túlságosan vonzó, pedig az érdekeltséget hosszú távon nyilvánvalóan meg kellene teremteni.

Míg a környezetvédelem egyes ágazatokban - például papíripar, bőrgyártás stb. - elsősorban többletráfordítást jelent, addig más ágazatokban - főképpen a beruházási javakat előállító ágazatokban, mint például a gép- és műszeriparban - kifejezetten innovációt serkentő hatású.

A környezetvédelmi szabályozás szigorodása emissziócsökkentési követelményként jelenik meg a szennyező vállalatoknál, és keresletként a környezetvédelmi berendezések piacán. Nem véletlen tehát, hogy a gép- és műszeripar fejlődésének nem elhanyagolható motorja éppen a környezetvédelem. Az ezekben az ágazatokban realizált nyereséget is azoknak a környezet-szennyező iparágaknak kell megtermelni, amelyeket a környezetvédelem különben is leginkább terhel.

A környezetszabályozásnak mindezekre a gondokra, ellentmondásokra fel kell készülni, és olyan környezetpolitikát kell gyakorolnia, amely nem újratermeli, hanem megoldja a problé-mákat. A jövő nagyrészt azon múlik, hogy sikerül-e a szennyező technológiákat felváltanunk kevésbé környezetidegen technológiákkal. Szeretnénk aláhúzni, hogy a technológiaváltás nemcsak pénzkérdés.

Miközben a környezetvédelem gondjai csak hosszú távon, a termelési szerkezet és techno-lógiák gyökeres átalakításával oldhatók meg, a társadalom tűrőképessége sok területen rövid távon is kimerülőben van a környezetszennyezés legszembetűnőbb formáival szemben. A fejlett országok állampolgárainak értékrendje a környezetvédelmi kérdésekben hazánkban is megjelenik. Az egyik oldalon egy korszerű ökológiai értékdemonstráció, míg a másikon egy elavult, korszerűtlen technológiájú ipar néz farkasszemet.

Pedig ma már egyre kevésbé meglepő, hogy egy vállalkozás kudarcát okozhatják a környezet-védelmi problémák. Itt most nem az olyan szélsőséges esetekre gondolunk, mint a tömeg-katasztrófákat okozó üzemi balesetek (mint pl. Bophal) vagy a gondatlanságból, felelőtlen-ségből eredő botrányok (veszélyes hulladékok elásása, élővizek és rétegvizek szennyezése stb.), hanem azokra az esetekre, amelyeknél látszólag minden rendben van, de a környezet-védelmi szabályozás változása vagy lakossági tiltakozás nyomán a vállalkozás gazdasági értelemben ellehetetlenül, vagy hatósági intézkedés függeszti fel a működését.

A környezetvédelem azért stratégiaalakító tényező, mert a vállalatoknak arra kell felkészül-niük, hogy az immissziós és ezzel együtt az emissziós normák egyre szigorodnak, és a vállalat versenyképességének egyik fontos tényezője lesz tevékenységének környezetbarát jellege.

A vállalati környezetvédelmi feladatok részben a vállalati stratégia kidolgozásához kapcsol-hatók, részben napi feladatok. E két dimenzióból a vállalatok számára csak a második volt eddig érzékelhető, mert azt különféle rendeletek kézzelfoghatóvá tették a vezetők számára. A környezetvédelem mint a vállalati stratégiát alakító tényező általában nem jelent meg. Ezért is fontos, hogy az üzemi környezetvédelmi tevékenységnek a vállalati stratégia alakításában betöltött, illetve betöltendő szerepét hangsúlyozzuk, mert e nélkül improduktívnak, terhesnek és sokszor feleslegesnek tűnhet a vállalaton belül a környezetvédelmi szervezet.

Azt, hogy a környezetvédelem az emberiség jövőjét meghatározó fontos stratégiai kérdés, senki sem vitatja, azt azonban, hogy vállalati szinten is stratégiai jelentőségű, nehezen ismerik fel. Az előző nagyrészt elméletinek látszó, de gyakorlati jelentőségű információk alapján a vállalatoknak két irányban is át kell értékelni politikájukat.

Az első, talán kézzelfoghatóbb felismerés, hogy nem elegendő, ha a vállalat rendelkezik a működéséhez szükséges hatósági engedélyekkel, hanem minden fejlesztést környezetvédelmi oldalról is meg kell alapozni, figyelembe véve, hogy egyetlen termék és technológia sem kerüli el a környezetbarátság szempontjából történő megmérettetést.

A második, kissé meglepőbb tapasztalat, hogy a szokásos titkolódzás helyett a vállalatoknak reklámozni kell környezetvédelmi elképzeléseiket, aktív kapcsolatokat kell fenntartani a lakossággal, a környezetvédő mozgalmakkal. Részt kell venniük a környezeti tudat fejleszté-sében, csak ezáltal remélhetik, hogy működésüket nem érzelmek, hanem a tények alapján ítélik meg.

Ezek a felismerések kell, hogy vezéreljék az egész vállalat, és azon belül a vállalati környezet-védelmi szervezetek napi tevékenységét. A következőkben azokat az eszközöket tekintjük át, amelyeket a menedzserek napi munkájuk során alkalmazhatnak a vállalati működés káros környezeti hatásait mérséklendő.

Kérdések és feladatok

1. Foglalja össze a vállalatvezetők környezeti felelősségének lényegét!

2. Melyek a környezetbarát menedzsment alapelvei?

3. Fogalmazza meg a környezetbarát technológiák és termékek jellemzőit!

4. Milyen környezetgazdaságtani szempontok játszanak szerepet a technológiaváltásban?

5. Mi a különbség a hagyományos közgazdasági döntéselmélet és a környezeti megfontolá-sokat is érvényesítő döntések között?

2. A KÖRNYEZETI MENEDZSMENT