Kockázati következmények hierarchiája A) Korai halál (elkerülés)

1. Hirtelen - krónikus 2. Elkerülhető - krónikus

3. Azonosíthatóan egyéni - statisztikai 4. Ismert kockázatú - ismeretlen kockázatú B.) Betegség és rokkantság (elkerülhető)

1. Súlyos - enyhébb 2. Időleges - állandó

3. Azonnali - később jelentkező 4. A szenvedés foka

C.) Túlélési tényezők 1. Éhség elkerülése

2. Menedék (lakás) lehetőségek

3. Környezeti kontroll (hőmérséklet, világítás, stb.) 4. Szaporodás (egyéni, populációs)

D) Természeti erőforrások (kimeríthetők) 1. Energia

2. Terület (föld) 3. Környezeti minőség 4. Ásványi anyagok, víz E) Biztonság

1. Jogbiztonság 2. Tulajdon és vagyon F) Közösség, szeretet

1. Család

2. Szűkebb érdekkör 3. Csoport

4. Társadalom

G) Megbecsülés (énközpontúság) 1. Hatalom

2. Gazdagság 3. Hírnév

4. Fejlődési lehetőség 5. Fogyasztás (presztizs) H) Önmegvalósítás

1. Szabadidő 2. Esztétika 3. Etika

4. Választási lehetőségek 5. Cselekvési szabadság 6. Tudás

7. Életminőség

Ha az A-tól H-ig terjedő hierarchikus skálát tekintjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a skála elején és végén lévő következmények értéke pénzzel nem mérhető, míg viszont a skála közepén lévők esetében - a már korábban megmutatott korlátok mellett - a pénzzel való mérésre bizonyos lehetőségek vannak.

Megállapíthatjuk, hogy a kockázati következmények mérésére nem létezik egyetemlegesen érvényes mutató. A következmények teljes hierarchiájából csak torzítás árán tekinthetünk kizárólagosnak egy-egy következményt vagy következménycsoportot.

A különböző kulturális rendszerek értékrendszere is különböző. A gazdag ipari társadalmak az egészséget, gazdagságot és a szabadidőt értékelik magasan. A szegény, fejletlen társadalmak elsősorban a túlélésre koncentrálnak. A „bőség társadalmaiban” a fogyasztói társadalmakban az élet értéke nagy, míg viszont a szegény, gazdaságilag elmaradott társadalmakban kicsi. A szükséglethierarchia kategóriáiban kifejezve tehát azt mondhatjuk, hogy a gazdag társadal-makban a magasabb szintű igények dominálnak, a szegényebb társadaltársadal-makban viszont az alacsonyabb szintűek. Szem előtt kell tartanunk azonban az egyes társadalmakon belül meglévő osztály - és rétegtagozódást is és ezek egymástól eltérő értékrendszerét is. Mindazon-által kultúr-antropológiai és bizonyos értékszociológiai módszerekkel végeztek összehasonlító vizsgálatokat az egyes társadalmak között. Tudomásunk szerint ezek a „kultúrközi” össze-hasonlító vizsgálatok még nem terjedtek ki a kockázat témájára.

Enélkül is megállapíthatjuk azonban, más irányú megfontolások alapján, hogy a civilizatórikus fejlődés alsó szintjein lévő társadalmak inkább a természeti környezet kockázatainak vannak kitéve, míg viszont a fejlett ipari társadalmak inkább az ember-alkotta környezet kockáza-tainak.

Az archaikus társadalmakban rugalmas mechanizmusok széles köre (tabuk, vallási hiedelmek, stb.) mobilizálható a társadalmi harmónia megóvására, és ezt olyan természeti eredetű veszélyforrások fenyegetik, melyek elhárítására vagy kontrollálására hiányoznak a megfelelő ismeretek és erőforrások. A legsérülékenyebbek az átmeneti állapotban lévő társadalmak, mert hagyományos társadalmi struktúrájuk megváltozása folytán kulturálisan védtelenek, ugyanakkor környezetük jelentősebb mértékű technikai kontrolljára viszont képtelenek.

Mindennapos és a katasztrofális kockázat

Noha bizonyos események, amelyek társadalmi szinten mindennaposak, az egyén számára rendkívüliek lehetnek, mégis vannak olyan előre nem látható események, melyek következ-ményei elég súlyosak és elég ritkán bekövetkezőek ahhoz, hogy ezeket katasztrofálisnak nevezzük. A térbeli megoszlás mértéke kétségtelenül befolyásolja, hogy egy eseményt katasztrofálisnak minősítünk-e, avagy nem. Magyarországon a halálos közúti balesetek térbelileg-területileg megoszlanak és ismétlődő jellegűek. Így tehát egy közúti balesetből származó egyetlen haláleset már mindennaposnak és megszokottnak számít. Ugyanakkor viszont egy utasszállító repülő lezuhanása, amelyik mondjuk 100 halálos áldozatot követel, már katasztrófának minősül, hasonlóképpen a hazánkban, a vasúti kereszteződésekben bekövetkező autóbusz-balesetek is.

Joggal merül fel a kérdés, hogy a társadalom miért szentel aránytalanul nagyobb figyelmet a katasztrófáknak illetve ezek kockázatainak?

Az egyik lehetséges válasz a tömegkommunikációs módszerek használatában rejlik. „Nagy”

eseményekről a tudósítások is nagyok: szalagcímek, több beszámoló, stb. nagyon valószínűen nagyobb érdeklődést váltanak ki az olvasókból, hallgatókból, nézőkből. Ez a fokozott érdeklődés alapvetően az emberi természet sajátja is, mert az embert lebilincselik a kontrollját meghaladó olyan katasztrófák, melyek másokkal történnek meg. Az első emberi reakció ilyenkor: „hál’ Isten nem velem történt vagy a családommal és barátaimmal!” A második reakció általában a „hogyan segíthetnék, mit tehetnék?” reakciója. A katasztrofális események általában történetileg is jól dokumentáltak, a leírások, beszámolók alapján felidézhetők és újabb érdeklődést válthatnak ki. Gondoljunk csak a Titanic katasztrófája iránt nem szűnő érdeklő-désre, amit hazánkban is bizonyítnak a Titanic katasztrófával foglalkozó könyvek sikerei, vagy a csernobili katasztrófára. Vélelmezhető, hogy a katasztrófák jelentik a végső emberi próba-tételt az erőszakos halállal való szembenézés során, és az ember önkéntelenül felteszi magában a kérdést: „mit tennék én az ilyen esetekben?”

A mélyebb pszichikai magyarázat azonban kapcsolatban van a Tversky-Kahneman (1973) féle úgynevezett hozzáférhetőségi heurisztikával is (melynek egyébként jelentős szerepe van a kockázatészlelésben). A hozzáférhetőségi heurisztika szerint az emberek valószínűnek vagy gyakorinak ítélnek olyan eseményeket, melyeket könnyű felidézni vagy elképzelni. Mármost a tömegkommunikációs eszközök által a katasztrofális események felidézése könnyű, s így az emberekben mélyebb nyomot hagynak, sőt feltehetően ezek bekövetkezési valószínűségét is az objektíve indokoltnál valószínűbbnek ítélik.

A kockázat kommunikációjával kapcsolatban azonban a pszichológusok rámutattak az úgynevezett „bumeráng-hatásra” is. Ez tulajdonképpen olyan pszichológiai védekező mechanizmus, amelyik megóvja az egyént a túlzott félelemtől. Ha egy információ lélektanilag

elviselhetetlenné válik, akkor az információ fogadója ezt minimalizálni vagy mellőzni fogja. Ez a jelenség különösképpen jól megtapasztalható a biztosítási ügyletekben, ahol az elkerül-hetőség hangsúlyozása eredményesebb, mint a következmények borzalmas voltának kiemelése.

A közösségek is kiépítenek olyan intézményeket, amelyek megóvják a fenyegetésektől és megbirkóznak a katasztrófákkal azok bekövetkezése esetén. Ha a kockázati következmények a közösség erőforrásait és képességeit nem haladják meg az eredményes és hatékony elhárítás szempontjából, akkor az ilyen következmények kompenzálhatók. Ha azonban a következ-mények olyan súlyosak, hogy a közösség ezekkel nem tud megbirkózni, akkor a közösség tagjai az ilyen kockázatokhoz nagyobb értéket rendelnek. Ezt a hatást hívják a kockázat szakirodalmában „csoportrugalmasságnak”. Ez a csoport ama képessége jelenti, amellyel saját korlátait észleli. E korlátokon kívül a csoport már tehetetlen. A következmények értéke tehát a következmény nagyságának nemlineáris függvénye és a korlátoknál a függvénynek töréspontja van.

A társadalomnak elkerülhető és elkerülhetetlen katasztrófákkal kell számolnia. Az elkerülhető katasztrófákat két feltétel minősíti: 1. a társadalom képes tenni valamit a katasztrófa meg-akadályozására, vagy 2. az egyének potenciális kockáztatottságuk módosításával csökkent-hetik annak valószínűségét, hogy a következmény őket is érinti.

A természeti eredetű és az ember által generált katasztrófákat ugyancsak meg kell különböz-tetnünk az elkerülhetőség szempontjából. A természeti katasztrófák csak úgy kerülhetők el, ha az ember olyan helyet választ lakóhelyéül, ahol az ilyen katasztrófák valószínűsége kicsi. Az ember generálta katasztrófák viszont mind a közvetlen kontroll, mind pedig a potenciális veszélyeztetettség megválasztása útján kerülhetők el.

Számos szubjektív és helyzeti tényezőtől függ az, hogy milyen mértékig hajlandók elfogadni a védett vagy veszélyeztetett emberek a katasztrófa kockázatának magasabb szintjeit. Néhány általánosítható megállapítást azonban tehetünk. Először is megállapítható, hogy a társadalom a természeti eredetű katasztrófákra nagyobb kockázatot hajlamos elfogadni, mint az emberi eredetű potenciális katasztrófák esetében. A természeti katasztrófákról ugyanis úgy vélik, hogy kontrollon kívüliek és ezért ezeket elfogadják. Egyesek úgy is érvelhetnek, hogy a veszélynek kitett emberek biztonságosabb helyekre is költözhetnek. Vegyük figyelembe azonban, hogy mindenki nem élhet például földrengésbiztos, vagy árvízmentes területeken, tekintettel arra, hogy az ilyen jellegű területek száma korlátozott. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy számos ember esetében a természeti kockázatokkal való együttélés egyszerűen mindennapi életük része, mert ezek a kockázatok generációk során át szinte beépültek életmódjukba is, és megtanulták, hogyan éljenek együtt a veszélyekkel.

Másodszor azt is megállapíthatjuk, hogy sok önként vállalt kockázat esetében az érintettek tudatában vannak a kockázatnak. A modern közlekedési eszközök utasai legalább tisztában vannak a vállalt kockázattal, de a kényelem, a gyorsaság, a mozgékonyság érdekében vállalják a kockázatot. Így tehát ezek az utasok mind a kockázatból, mind pedig a vállalkozás előnyeiből egyaránt részesülnek. Ha azonban például egy repülőtér melletti ház lakóit tekintjük, ők vállalják annak kockázatát - bármennyire kicsi is legyen ez - hogy valamelyik repülő a házukra zuhan anélkül, hogy részesülnének a repülés előnyeiből. Így tehát a kockázatot nem önkéntesen vállalják. Egyenes következménye ennek, hogy a társadalom különféle csoportjai tudatosan elfogadnak viszonylag magas kockázatot, hogy ezzel bizonyos előnyökhöz jussanak, de csak akkor, ha a kockázat önkéntes. Megfordítva viszont mindazok, akikre a kockázatot rákényszerítik, nem akarják ezt elfogadni, ha a kockázat emberi eredetű és elkerülhető, valamint, ha a kockázat vállalója nem részesül közvetlenül az előnyökből.

Noha az előbbi megállapítások a mindennapos kockázatokra is érvényesek, mégis a katasztró-fák esetében egy további tényezőt is figyelembe kell vennünk. A mindennapos természeti és emberi eredetű kockázatok gyakran a kontrollnak olyan mértékű észlelésével járnak, amelyik a katasztrófák esetében nincs jelen. Egy alámosott híd esetében a gépkocsivezető úgy vélheti, hogy túlélheti a hídon való áthaladást, ha megáll a híd előtt és szemügyre veszi a híd állapotát, mielőtt veszélyeztetné életét és épségét a hídon való áthaladással. Ugyanakkor védtelennek és kiszolgáltatottnak érezné magát a túlélés szempontjából egy gátszakadást követő áradat kockázata esetében. Úgy tűnik tehát, hogy a kontroll észlelt mértéke csökken, ha a következ-mény súlyossága igen naggyá válik. Feltehetően ez magyarázza - legalábbis részben -, hogy az emberek miért teszik ki magukat önkéntesen olyan természeti kockázatoknak, melyeket egyébként elkerülnének.

A katasztrófa-kockázatok közé tartoznak az olyan technológiákból származó kockázatok, mint amelyek a nukleáris fegyverekkel kapcsolatosak. Köztudott, hogy egy atomháború estében az egész emberiség léte forog kockán. E tekintetben meg kell különbözetnünk az atomfegyver-rendszerek véletlen meghibásodásából származó kockázatot, amelyik tulajdonképpen rendkívül kicsi, és az e fegyverek szándékos működtetésének kockázatát, vagyis a katasztrofális politikai döntések kockázatát. Megítélésünk szerint ez a kockázat lényegesen nagyobb az előbbieknél, de a bonyolult téma taglalásába nem bocsátkozunk.

Itt kell röviden kitérnünk a honvédelmi értékrendszer kérdésére is. Köztudott, hogy háborús időkben a honvédelmi megfontolások teljesen eltérnek a normális körülmények közötti érték-rendszertől. Még békeidőkben is a honvédelem nevében foganatosított katonai intézkedések értékrendje más, mint a civil rendszereké. Míg az atomerőművek működtetésére vonatkozóan nagyon kis meghibásodási kockázatot vagyunk hajlandók elfogadni, addig az atomfegyverek működtetésének sokkal nagyobb (politikai) kockázatát is elfogadjuk.

A katonai rendszerek esetében egyébként az önkéntes és nem önkéntes kockázat közötti különbség elmosódik. A közvetlenül érintett emberek nem önkéntes behívottak lehetnek, akik a parancsokat nem önkéntesen teljesítik, mások viszont hazafias vagy más megfontolásokból önkéntesek. Lehet azonban olyan módon is érvelni, hogy egy katonai katasztrófa áldozatai önkéntes kockázatvállalók, mert a honvédelem előnyeiből valamennyi állampolgár részesül.

Bárhogyan is van azonban, a honvédelmi értékrendszert más megvilágításban kell tekintenünk, mint a normális társadalmi értékrendszereket.

Ugyancsak megemlítjük, hogy a tudományos és technikai fejlődés - melynek egyik terméke az atomtechnika is - hordoz kockázatot. Itt az alapvető kérdés kockázatelméleti szempontból az, hogy maga az „eszköz” vagy az „eszköz használata” hordozza-e a kockázatot? A kérdés megválaszolása azonban már túlmutat a tudományon és bonyolult etikai kérdéseket is felvet, a válasz tehát a tudományon belül nem adható meg, mivel ez nem tudományos, hanem Schumacher kifejezésével élve, metatudományos kérdés.

A következmények értékét befolyásoló egyéb tényezők

Egy következmény bekövetkezési valószínűségének nagysága, különösen, ha a valószínűség nagyon kicsi vagy nagyon nagy, befolyásolja az adott következmény értékelését. Egyes követ-kezményeket, melyek bekövetkezése nagyon kis valószínűséggel várható, egyszerűen nem vesznek például figyelembe. Ezt nevezzük a kockázatelméletben „valószínűségi küszöb-hatásnak”. Ahogy egy bizonyos következmény bekövetkezési valószínűsége csökken, elérünk egy küszöbértéket, amely alatt már nem vesszük figyelembe a következményt, azaz bekövetkezési valószínűségét gyakorlatilag nullának tekintjük. Ezeket a küszöbértékeket számos tényező befolyásolja, így a következmény jellege és nagysága, és a kockázat