Az azonosítás és távolság lehetséges hatásai a következmény értékére Kétségtelen azonban, hogy az a társadalmi osztály (réteg, csoport), melyikhez a kockázatviselő

tartozik, már fizikailag is távolabb van az egyéni kockázatviselőtől, mint általában a közeli hozzátartozói és barátai. Egy társadalmi osztály (réteg, csoport) valamennyi tagja ugyanis nem kerülhet egymással olyan szoros fizikai közelségbe, amint az a hozzátartozók vagy barátok esetében lehetséges. Még inkább vonatkozik ez az adott társadalom más osztályaira (rétegeire, csoportjaira), amelyeknek a kockázatviselő nem tagja, s méginkább más országok lakóira.

Belátható, hogy más embereket is érintő következmények megítélése, mások érdekeinek és értékeinek figyelembe vétele (vagy mellőzése) nem elhanyagolható etikai kérdéseket vet fel.

Az Ábra 7-5 az értékek ingadozásának terjedelmét is ábrázoljuk egy-egy csoporton belül.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az egyes csoportok egymáshoz viszonyított helyzete társadal-manként változhat, bár valószínű, hogy az első négy csoport helyzete minden társadalomban és kultúrkörben azonos, vagyis az egyéni kockázatviselő szempontjából tekintett preferencia-sorrend: saját maga - szerettei - barátai - osztálya (rétege, csoportja).

7.7 A kockázat kontrollálhatósága

Az angol „control” szónak igen sok jelentése van. Számos jelentés közül, a kockázattal való értelmezési kapcsolatában „valamit irányító, befolyásoló, korlátozó vagy vezérlő műveletet”

jelenti, a kontrollálhatóság pedig értelemszerűen az irányíthatóságot, befolyásolhatóságot, korlátozhatóságot.

A kontrollálhatósággal kapcsolatban hivatkoznunk kell az Ábra 7-1-re, szoros kapcsolatban a kockázat elfogadhatóságának gondolatára. Láttuk, hogy a kockázat mindig valamilyen cselek-vési változat (alternatíva) következményeivel kapcsolatos. Belátható, hogy az Ábra 7-1-n feltüntetett a alternatíva kockázatának elfogadhatósága azt jelenti, hogy a döntéshozó -legalábbis elvben - kész a szóban forgó a alternatívát választani és megvalósítani (implemen-tálni). Az abszolút elfogadhatóság azt jelenti, hogy az a alternatíva vonzóereje meghalad valamilyen elfogadott kritériumértéket (ez lehet például a status quo hasznossága is: az a alternatíva preferált a nem cselekvéshez képest). A relatív elfogadhatóság az alternatívák összehasonlítására épül és a rendelkezésre álló alternatívák halmazából „a legjobb hozzáfér-hető” alternatíva választását jelenti. Nem nehéz belátni, hogy a kockázat elfogadhatóságának ez az értelmezése az elfogadhatóság problémáját döntéselméleti és döntésmódszertani keretbe ágyazza.

A kockázat kontrollálhatósága tehát a priori befolyásolja az elfogadhatóságot. Ha tehát valaki már választott és realizált egy alternatívát (mondjuk úgy döntött, hogy repülővel utazik Londonba), akkor már elfogadta az alternatívával járó kockázatot, s ekkor már csak a következmények kontrollálhatóságáról lehet szó. Mindezek szinte magától értetődőek, mégis kiemelést érdemelnek, mert sok az elfogadhatóság problémakörével kapcsolatos félreértés. Ha tehát mondjuk egy új technológiát már bevezettek, akkor a bevezetés után már nem beszélhetünk a kockázat elfogadhatóságáról, csak kontrollálhatóságáról.

Aligha vitatható, hogy a tudományos technikai fejlődés a kockázatok kontrollálhatóságát is megnövelte. Ugyanakkor kétségtelen, hogy éppen ez a tudományos-technikai fejlődés új, eddig nem ismert kockázatokat hozott létre. Így tehát az a helyzet, hogy a tudományos-technikai fejlődés új kockázatokat generál, de ugyanakkor ellát bennünket olyan eszközökkel, eljárásokkal, melyekkel a már meglévő kockázatok és az új kockázatok is kontrollálhatók.

Megbízható adatok híján nem lehet objektíven eldönteni, hogy több kockázatot kontrollál-e a tudomány és technika, mint amennyit előállít, s így az állásfoglalások szükségképpen szubjektív értékítéletet jelentenek. (Véleményünk szerint többet állít elő, mint amennyit kontrollálni tud.) Tény azonban, hogy a kockázatok csökkentésére, kontrollálására irányuló társadalmi igény egyre növekszik, legalábbis a fejlett országokban. Hazánkban is mutatkoznak bizonyos jelei a társadalmi „kockázat-érzékenységnek”, és bizonyosak lehetünk abban, hogy ez fokozódni fog.

A következmények értéke mindenesetre éppúgy függ a következmények kontrollálhatóságától, mint a kontroll mértékétől. A kockázatok kontrollálhatóságának három vetületét tárgyaljuk:

• A kontroll észlelt mértékét

• A módszeres kontrollt és

• A krízis-kezelést A kontroll észlelt mértéke

Egy következmény értékének meghatározásában fontos szerepe van a kockázatviselő ama észlelésének, hogy milyen mértékben tudja elkerülni a szóban forgó negatív következményt, azaz mekkora a kontroll észlelt mértéke. Így például egy gépkocsi vagy repülőgép vezetője valószínűleg jobban diszkontálja a kockázatot, mint az utas. A gépkocsivezető vagy a pilóta

úgy gondolja ugyanis, hogy ügyességével képes elkerülni a balesetet, azaz a kockázatot kontrollálni tudja. Amíg a gépkocsivezető észleli ezt a személyes kontrollt - noha valójában gyenge vagy éppen rossz gépkocsivezető lehet - addig úgy gondolja, hogy a baleseti statisz-tikák nem reá vonatkoznak. Így tehát a kontrollálhatóság mértéke, akár valóságos akár csak képzelt, a negatív következmény értékét befolyásoló fontos tényező, sőt a személyes kockázat legfontosabb pszichológiai tényezője.

Lehetséges, hogy egy kockázatos helyzetben az objektív kockázat jól definiált, mégis a szubjektív kockázatészlelés dominál, azaz ez határozza meg a viselkedést. Kates (1977) három úgynevezett érték-csoportot definiál. Az „aggodalmaskodó” értékcsoporthoz tartozók szerint a társadalom csak korlátozottan tud megbirkózni a kockázat problémájával, mert a veszély és a meghatározott kockázat nem azonos. Ennélfogva a kockázat igen gyakran nem a megfelelő veszélyekre vonatkozik. A „jéghegy csúcsa” értékcsoport szerint a veszély mindig nagyobb, mint a meghatározott kockázat és a kockázat kontrollja túlságosan kicsi, s ez is megkésve lép be. Az „objektivista” értékcsoport szerint a veszély mindig kisebb, mint a meghatározott kockázat és a társadalom képes a veszélyeket meghatározni és elhárítani. A társadalmi igények azonban változhatnak, lehet, hogy a társadalom rosszul tájékozott, s ezért elfogult a technikai és ipari fejlődéssel szemben. Komoly kommunikációs problémát jelent, hogy a kontroll észlelt mértéke közelebb kerüljön az objektív szinthez. Bonyolult technológiai kérdésekről szólni közérthető nyelven, őszintén és féligazságok nélkül, különösen az új technológiák bevezetését szorgalmazók számára jelenthet nehézségeket. Még akkor is, ha ez sikerül, a hihetőség, szoros kapcsolatban a bizalommal, további problémát jelenthet.

Ha valaki a volán mögé ül, akkor önkéntesen (de talán nem tudatosan) a gépkocsival elszen-vedett baleset kockázatát mérlegeli az előnyökkel (pl. gyorsaság, kisebb költségek stb.) szemben. Tekintettel arra, hogy a gépkocsizás objektív kockázata a statisztikai adatok alapján jól ismert, kérdés, hogy a gépkocsi vezetője saját magára vonatkoztatja-e ezt, avagy más folyamatok is léteznek-e, melyekkel a gépkocsivezető ezt a kockázati szintet diszkontálja? Úgy látszik, hogy két ilyen folyamatot azonosíthatunk.

Az első a térbeli diszkontálással függ össze és a „velem ez nem történhet meg” szindrómában fogalmazódik meg. A gépkocsizás kockázatát a gépkocsivezető mindaddig csupán statiszti-kának tekinti, amíg saját maga nem szenved balesetet, avagy nem tanúja valamilyen súlyos balesetnek. Ettől kezdve egy ideig a gépkocsivezető óvatosabban vezet.

A második folyamat alapján a gépkocsivezető úgy észleli, hogy kockázatokat bizonyos mértékig kontrollálni tudja ügyessége és óvatossága folytán, továbbá reflexei is segíteni fogják abban, hogy elkerülje a baleseti helyzeteket.

Megállapíthatjuk, hogy a kontroll észlelt, s nem pedig a tényleges mértéke tekinthető kockázati tényezőnek. A tényleges kontroll és az észlelt kontroll között jelentős különbség lehet. (A koc-kázat vállalója például olyan balesethajlamos, gyenge gépkocsivezető, aki eme hiányosságait még saját maga előtt is leplezi).

Módszeres kontroll a kockázat-csökkentésben

Az új és jelenlegi tevékenységekből származó, valamint a természeti eredetű kockázatoknak kitett társadalom a kockázat csökkentésében módszeresen is eljárhat. Így például a polgári légi forgalomban a balesetek és a halálozások mértéke folyamatosan csökken. Az árvízvédelmi intézkedések is sok emberéletet mentettek meg. S noha a kockázat csökkentésére számos esetben fennáll a technikai lehetőség, mégis sok olyan eset van, melyeknél ezekkel nem élnek, azaz a kockázatot kontrollálás nélkül fogadják el. A kontroll mértékét a rendszerek kontrollálásának időbeli alakulása nyomán határozhatjuk meg. Itt valójában idősor elemzésről

van szó, ezen belül is az idősor tartós alapirányzatának, trendjének megállapításáról. A trend-vonalakat tanulási görbéknek is tekinthetjük.

Eredményes és hatékony módszeres kontrollra utalnak például az USA polgári légügyi hatóságai és szervezetei részéről a tanulási görbék, mert a tanulási görbék trendje csökkenést mutat.

Az USA építőiparának katasztrofális baleseteire vonatkozóan, viszont fordított alapirányzatúak a tanulási görbék az 1953-1973 időszakra vonatkozóan. Ebben az esetben a „tanulási görbe”

azt mutatja, hogy a katasztrofális balesetek megakadályozása nincs kontrollálva, legalábbis olyan mértékben, ahogy az például a polgári légi forgalomban megvalósult.

A kockázat módszeres kontrollálása olyan tervet és a terv megvalósítását igényli a kockázatok kontrollálására, amelyik a következőket öleli fel:

I. A szóban forgó rendszer megtervezése és működtetése során a kockázat kontrollálásának és minimalizálásának súlyozott figyelembevételét előirányzó koncepciót.

II. A teljes rendszer maximális biztonságát szavatoló szabályozó eszközöket.

III. A rendszer olyan megtervezését, melynek során figyelembe veszik a következőket:

• a minőség biztosítása,

• a rendszer kritikus részeire tartalékok beállítása,

• a személyzet szakszerű kiképzése,

• a berendezések és műveletek ellenőrzése,

• a működési mód előírása és figyelemmel kísérése,

• a rendszer teljesítményének folyamatos ellenőrzése a célok szempontjából,

• ellenőrző és szankcionáló rendszer létrehozása.

1. A kockázat pozitív módszeres kontrollja. A pozitív módszeres kontroll azt jelenti, hogy a szóban forgó rendszer növekedése és expanziója során a kockázat a növekedés mértékénél kisebb mértékben növekszik, vagy abszolút vagy relatív, avagy mindkét értelemben (a „tanulási görbe” trendje tehát csökkentő irányzatot mutat).

Megjegyezzük, hogy a választott mutatótól függően a pozitív módszeres kontroll vagy abszo-lút vagy relatív, s általában kívánatosabbnak tekintjük az abszoabszo-lút pozitív módszeres kontrollt.

Vannak olyan rendszerek, melyeket már megtervezésük során a pozitív módszeres kontroll céljának kitűzésével terveznek meg. Ilyenek a légiforgalmi rendszerek, atomerőművek, űrku-tatási rendszerek, fegyverrendszerek.

2. Szinttartó módszeres kontroll. A szinttartó módszeres kontroll azt jelenti, hogy a kocká-zat(ok) időbeli alakulása nem gyorsabb, mint a rendszer növekedési üteme. Ezt ismét, az előzőekhez hasonlóan, abszolút és relatív értelemben tekinthetjük. Lehetséges, hogy az abszolút szinttartó módszeres kontroll mellett ugyanakkor relatív pozitív módszeres kontroll is érvényesül. Ilyen eset fordulna elő például a légi forgalomban, ha a halálesetek abszolút száma nem változna, de az utaskilométerre eső halálesetek száma csökkenést mutatna.

Általában azt mondhatjuk, hogy a szinttartó módszeres kontroll esetében a kockázat időbeli szintje állandó.

3. Negatív módszeres kontroll. A negatív módszeres kontroll azt jelenti, hogy vagy hiányzik a módszeres kontroll koncepciója vagy a szóban forgó rendszer kockázatainak időbeli alakulását a növekedés jellemzi. Lényegében tehát arról van szó, hogy módszeres szinten, vagyis a teljes

rendszer szintjén, nincs kockázati kontroll, de az lehetséges, hogy valamilyen alacsonyabb szinten nő a biztonság.

A módszeres kontroll lehet bizonyított vagy javasolt. Bizonyított módszeres kontrollról csak akkor beszélhetünk, ha a szóban forgó rendszer ténylegesen létezik és elegendő múltbeli tényadat áll rendelkezésünkre a módszeres kontroll bizonyítására. Ellenkező esetben a módszeres kontroll csak javasolt, viszont ez jelenti a kívánatos és szükséges lépést a bizonyított kontroll felé.

A módszeres kontroll különböző formáinak tárgyalásából kitűnt, hogy a módszeres kontroll a teljes rendszerre irányul, s ily módon a módszeres kontroll rendszerszemléletű kockázati kontrollt jelent. Vannak azonban a kockázati kontrollnak olyan formái is, amelyek nem a teljes rendszerre irányulnak. Ezekben a formákban megtalálhatók ugyan a módszeres (rendszer-szemléletű) kontroll egyes részei, de közelítésmódjukból hiányoznak egyes fontos elemek, továbbá az alapvetően nem rendszerszemléletben kezelik a kontroll problémáját. Így például középületek tervezése és építése során szigorú tűzvédelmi előírásokat kell szem előtt tartani.

Ha azonban az épület már elkészült, akkor a tűzvédelmi rendszerek karbantartásáról és ellenőrzéséről gyakorta „megfeledkeznek”. Ennek a fordítottja is előfordulhat: a tervezés rossz, de az ellenőrzés erős. Ezekben az esetekben tehát nem a teljes rendszert tekintik a kockázat minimalizálása szempontjából, s ezért az ilyen típusú kontrollálást speciális kontrollnak nevezzük és három típusáról teszünk említést.

Speciális kockázati kontroll

a) Speciális konstrukciós kontroll. Ebben az esetben a kontroll nem módszeres (rendszer-szemléletű), hanem a rendszer konstrukciója során egyes kitüntetett részek megtervezésében érvényesítik a fokozott biztonságot. Ezeket a kitüntetett részeket a rendszer olyan részeiként választják meg, melyeknél nagy a kockázat valószínűsége, vagy súlyosak a következmények.

Így például a gépkocsik biztonsági berendezései, a folyékony tűzveszélyes anyagokat szállító gépkocsik kettős falú tartályai, a tűzveszélyes tartályok körül épített gátak példázzák a speciális konstrukciós kontrollt.

b) Előírások és ellenőrzés útján való kontroll. Itt nem a konstrukciónál, hanem a működő rendszerre vonatkozó előírásokkal és ellenőrzéssel igyekeznek kiküszöbölni vagy minimalizálni a kockázatos helyzeteket, és ezt elsősorban a kontrollálási döntésekhez való információ-visszacsatolással érvényesítik. Ennek legközismertebb példája a gépkocsik műszaki vizsgája.

Az előírások és ellenőrzés útján való kontroll, függetlenül attól, hogy párosul-e avagy nem speciális konstrukciós kontrollal, a nagy kockázattal járó helyzetek kockázatainak csökkentésére irányuló folyamatosan alkalmazott eszköznek tekinthető.

c) Kockázatkezelési rendszer (KKR). Eredeti angol elnevezéssel: risk management system, melyet a NASA (az USA Légügyi és Űrkutatási hivatala) dolgozott ki, ötvözi a speciális konstrukciós kontrollt és az ellenőrzést, valamint előírásokat tartalmazó visszacsatolásos kontrollt. A KKR használata során rendszertechnikai elveket, a működtető személyzettől származó visszacsatolt információkat, vezetési információkat és szabályozó rendszereket használnak a kockázatok azonosítására, értékelésére és csökkentésére. A kockázatok azonosítását műszaki elemzéssel és vizsgálatokkal végzik, majd a kockázatokat a megfelelő kockázatelemző módszerekkel értékelik. A vezetés számára készült összefoglaló jelentések és ellenőrző-listák nyomán a vezetőség dönt a kockázat kiküszöböléséről vagy „elfogadásáról”.

Ez a módszer különösképpen eredményes a nagy, komplex műszaki rendszerek kockázatainak kezelésére és az ennek révén elért eredmények javíthatják az együttműködést az ipar, a hivatalos szervek és az állampolgárok között.

Hangsúlyozni kell, hogy a KKR a módszeres rendszerszemléletű kontrollhoz vezető fontos lépésnek tekinthető.

A kontroll-tényezők rangsorolása

A kockázat kontrollálásával kapcsolatban az előzőekben tárgyalt tényezőket négy csoportba foglalhatjuk és mindegyik csoporton belül meghatározhatjuk a preferenciák sorrendjét. A négy csoportot és az ezeken belüli sorrendeket összefoglalóan a Táblázat 7-4-n közöljük.

Táblázat 7-4 Kontroll-tényezők rangsora