Kontroll-tényezők rangsora A kontroll módszere A kontroll

mértéke

A megvalósítás helyzete

Az eredményesség alapja 1. Módszeres kontroll 1. Pozitív 1. Bizonyított 1. Abszolút 2. Kockázatkezelési rendszer 2. Szinttartó 2. Javasolt 2. Relatív 3. Speciális konstrukciós

kontroll

3. Negatív 4. Előírások és ellenőrzés

5. Nincs módszer 4. Nincs kontroll 3. Nincs akció 3. Nincs

A táblázatból látjuk, hogy a leginkább preferált módszer a bizonyított, abszolút, pozitív módszeres kontroll lenne, míg a legkevésbé preferált nyilvánvalóan az, ahol nincs kontroll.

Az összes többi a két határeset közé esik. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy táblázat alapján különböző kombinációkat határozhatunk meg. Így például lehetséges, hogy módszeres kontrollról van szó, de a kontroll mértéke csak szinttartó, a megvalósítás helyzete javasolt és az eredményesség alapja relatív. Az egyes kombinációkat sorvektorokként is felírhatjuk, ahol az egyes számok a Táblázat 7-4 rangszámai. Előbbi példánk esetében tehát: (1, 2, 2, 2) a kombinációt jellemző vektor. A két szélső eset közötti kombinációkra, az egyes kombinációk preferáltságának meghatározása céljából intervallumskálát is szerkeszthetünk.

Krízis-kezelés

A krízis-kezelés - az eredeti angol elnevezéssel: crisis management - legalább két jelentéssel bír. Az egyik jelentése arra a vezetési stílusra utal, amelyik kevés figyelmet fordít a prob-lémákra egészen addig, amíg azok el nem érik a krízis határát, hallgatólagosan feltételezve, hogy a krízist nem okozó problémák maguktól is megoldódnak. Ez a vezetési stílus tulajdonképpen a kivételek alapján való vezetés szélsőséges formája, s mint ilyen, a jövővel viszonylag keveset törődik, ezért a tervezést sem veszi valójában komolyan. Az akciók csak a krízis bekövetkezte után következnek. Találóan nevezi ezt a vezetési stílust R. Ackoff reaktív, azaz reagáló típusú vezetésnek - melyet a magyar szakmai zsargon „tűzoltó típusú”

vezetésként jellemez: nem az előzetes elhárításon, hanem a már bekövetkezett „baj” meg-szüntetésén van a hangsúly. Ezzel a stílussal gyakran találkozhatunk a kormányzati szintű vezetésben is.

A krízis-kezelés másik jelentése azokra a módszerekre vonatkozik, melyekkel az emberi és természeti eredetű katasztrófák következményei enyhíthetők, és a krízis-kezelés eme jelentése tekinthető lényegesnek a kockázati kontroll szempontjából.

A krízis-kezelés problémakörét tárgyalja mélyrehatóan Kupperman, Wilcox és Smith közleménye (1975). Figyelemre méltó, hogy a krízis formális meghatározását nem tartják szükségesnek, mert „ami krízis az egyik ember vagy csoport számára, az egy másik ember vagy csoport szempontjából nem az”. Mindazonáltal a krízisek megkülönböztethetők a szokványos helyzetektől, mégpedig abban, hogy a kríziseknél fennáll a sürgősség érzése, továbbá az aggodalom, hogy a problémák súlyosabbakká válnak, ha nem történnek megfelelően hatékony intézkedések. A krízisek alapvető problémája az, hogy súlyos következmények enyhítésére nem tudják megfelelő módon mozgósítani a rendelkezésre álló erőforrásokat. A krízis-kezelés tehát jól időzített cselekvést jelent mind a nemkívánatos fejlemények elkerülésére vagy enyhítésére, mind pedig a problémák kívánatos irányú megoldására.

A krízis-kezelő rendszerek megléte, működésük eredményessége és hatékonysága közvetlenül befolyásolja, hogy az emberek hogyan értékelik a krízisek következményeit. A krízisek kontrollálása krízis-kezelési módszerekkel csökkentheti még a katasztrofális kockázati következmények értékét is. Így például annak tudata, hogy kiépített árvízvédelmi rendszer létezik; beleértve a válságos helyzetek leküzdésére működtethető alrendszert is, csökkentheti az árvíz következményeinek súlyossági megítélését.

Következtetések

Látjuk az előadottakból, hogy a következmények értékelésében valóban több szempont játszik szerepet s ez - amint ezt már többször hangsúlyoztuk - gyakorlatilag lehetetlenné teszi az

„egymutatós” kockázat-értékelést. Természetesen lehetséges bizonyos kockázati mutatók kimunkálása gyakorlatilag is, de ezek nem érvényesek, azaz a tényleges és a mutatók által tükrözött helyzet között számottevő különbség van, s ennélfogva e mutatók nem alkalmasak a kockázat gyakorlati kezelésére.

A kockázat kontrollálhatóságának témája, mint értékelési szempont, magyar vonatkozásban különösen figyelemre méltó, mert a hazai kockázat-csökkentő törekvések lényegében a kontrollálhatóságot állítják a központba. Itt viszont ismét nyomatékosan kiemeljük a lényeges különbséget a kockázat elkerülése és a kockázat elfogadásával kapcsolatos kontrollálhatóság között. A kockázatot akkor kerüljük el, ha nem választjuk a szóban forgó cselekvési változatot. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy másik alternatíva választása szükség-képpen kockázatmentes. Ha tehát a gépkocsi helyett a vonatot választjuk utazási eszközül, akkor kétségtelenül elkerültük a gépkocsival együttjáró kockázatokat, de ugyanakkor vállaltuk a vonattal járó kockázatokat. Mindenesetre jegyezzük azonban meg, hogy a kockázat elkerülését mindig egy bizonyos konkrétan meghatározott cselekvési változat (alternatíva) kapcsán értelmezzük.

A kontroll-tényezőket rangsoroló Táblázat 7-4 gyakorlati jelentősége hazai tekintetben ugyan-csak nagy lehet, mert ennek alapján meghatározhatjuk - mintegy bemérhetjük - a különböző területeken foganatosított (pl. környezetvédelem, balesetvédelem stb.) gyakorlati intézkedé-seink helyét és súlyát az elvileg rendelkezésre álló kontroll-alternatívák között. Ezzel egyúttal megkapjuk a további fejlesztéshez szükséges elvi útmutatást is. Ha például - mondjuk a környezetvédelem egy bizonyos területén - az előírás és az ellenőrzés dominál mint kontroll-módszer, akkor itt a következő fejlődési fázist a speciális konstrukciós kontroll jelenti. Ez utóbbiról viszont a kockázatkezelési rendszerre, s erről pedig legmagasabb szintre a rendszerszemlélet érvényesülését jelentő módszeres kontrollra kell áttérni. Vélelmezhető, hogy a szervezeti szempontból jól áttekinthető területeken - ilyen például a környezetvédelem szervezeti és információs rendszere - jelentős felmérések végezhetők, s ezek alapján fejlesztési tervek dolgozhatók ki a Táblázat 7-4 által sugallt rendszerben.

Felmérés nélkül is, pusztán a tapasztalatokon nyugvó megítélésre támaszkodva, állíthatjuk azonban, hogy hazánkban a kockázat kontrolljának uralkodó módszere, a legtöbb területen, az előírás és ellenőrzés, és csak szórványosan találunk kockázat-kezelési rendszereket, még kevésbé a szó általunk használt értelmében módszeres kontrollt. Hasonló megállapításokat tehetünk a kontroll mértékével, és a megvalósítás helyzetével kapcsolatban is.

7.8 A következmények jellege

A kockázat többszempontos döntéselméleti megvilágításánál már láttuk, hogy a döntés során egy-egy cselekvési változatnak nem egyetlen, hanem egyidejűleg több következménye van, s a következmények értékét magának a következménynek a jellege (pontosabban szólva:

mineműsége) is befolyásolhatja. Most megvilágítjuk ezt a kérdést, továbbá a következmények jellegével összefüggő más témákat, így a különböző társadalmi értékrendek hatását, a katasztrofális következmények témáját, az emberi és természeti eredetű kockázatok problémáját, valamint néhány más fontosabb problémát.

A következmények hierarchiája

A kockázatot valamilyen szükséglet fenyegetettségeként is értelmezhetjük. Ekkor egy már kielégített, tehát nem domináns szükséglet fenyegetettsége esetében a fenyegetett szükséglet ismét dominánssá válik, még azzal is bonyolítva a helyzetképet, hogy a magasabb szinteken lévő többi kielégített szükséglet ugyancsak fenyegetetté válik. Így például egy gazdag, elégedett, egocentrikus egészséges ember nem törődik oly mértékben a betegséggel és halállal - a biztosítási ügyletein kívül - hogy az ezektől való félelmek uralják életét. Ha azonban beteg lesz vagy például - mondjuk túszként - az idő előtti halál fenyegeti, akkor ismét a fizikai fennmaradása válik szemében elsődleges értékké.

A következményeket mérési szempontból két csoportba sorolhatjuk. Az egyik csoportba a mérhető következmények közé szokás sorolni elsősorban a pénzzel vagy pénzben közvetlenül mérhető következményeket, valamint az arány- és intervallum skálán más mértékegységekben mérhető következményeket. A másik csoportba a pénzzel, valamint arány- és intervallum skálán közvetlenül nem mérhető következmények tartoznak, melyeket a szakirodalom imponderábiliáknak (Kindler - Papp, 1977.) nevez. (Az angol nyelvű szakirodalom terminológiája a tangible (megfogható) és intangible (megfoghatatlan) terminusokat használja a két csoport megnevezésére.)

A mérhető és inponderábilis jelenségek mérés- és skálaelméleti szakirodalma kiterjedt és ehelyütt ezekre a bonyolult kérdésekre nem térünk ki, de röviden megemlítjük a pénzzel való mérés sajátos problémáit a kockázattal kapcsolatban annál is inkább, mert a magyar gyakorlatban is kísért - elsősorban a gazdasági jellegű közelítésmód folyományaként - a pénzzel való mérés erőltetése olyan esetekben is, amikor ez elvileg sem lehetséges.

Ismeretes a pénz hasznosságával (utilitásával) kapcsolatos kiterjedt szakirodalomból, hogy a pénz hasznosságfüggvénye csak kivételesen lineáris jellegű, az esetek túlnyomó többségében nemlineáris és a függvény paraméterei különböző emberek esetében ugyancsak különböz-hetnek egymástól. Ez a tény már önmagában is elegendő arra, hogy meghiusítsa egy egyetem-legesen érvényes hasznosságfüggvény feltételezését. Ezen túlmenően kockázati szempontból különösen figyelemre méltó Swalm (1966) megállapítása, mely szerint a pénz hasznossága (utilitása) az értékelést végző személy vagy személyek által megszokott pénzbeli nagyságrendtől négy nagyságrendnél szélesebb sávban (két-két nagyságrend mindkét oldalon) erősen csökken. Így például, ha valaki mondjuk 10.000 Ft nagyságrendű pénzösszegeket

„szokott meg” anyagi körülményei folytán, akkor számára a 100 Ft és 1.000.000 Ft tartományon túl a pénz hasznossága (utilitása) - más szóval „pszichológiai értéke” - és jelentősége csökken. Ugyanekkor egy milliomos számára ez a relevancia-tartomány 10.000 Ft és 100.000.000 Ft lesz. Más szóval ez azt jelenti, hogy a pénz hasznosságát az emberek az általuk megszokott tartományon kívül már diszkontálják. Így tehát olyan esetekben is, amikor a következmények pénzzel mérhetők, figyelembe kell vennünk ezeket a törvényszerűségeket.

A pénzzel való mérés elvi problémái különösen súlyosak az imponderábilis következmények esetében, így különösképpen a környezeti és az egészségi kockázatnál. Noha a szakirodalom tanúsága szerint az élet és az egészség mérésére számos mutatót dolgoztak ki, mint olyanokat, amelyek alkalmasak a költség-haszon típusú gazdasági számításokon alapuló döntések támogatására, mégis viszonylag kevés figyelmet fordítottak az elvi kérdések vizsgálatára. Ezek vizsgálata nélkül azonban az ajánlások megalapozatlanok. Mishan (1971) nagy jelentőségű közleményében alaposan megvizsgálja mélyebben fekvő elvi alapjaiban, hogy az élet (és egészség) értékelésére kidolgozott eddig ismert mutatók alkalmasak-e gazdaságossági számításokra. Itt különösképpen azt célozza, hogy a hagyományos költség-haszon típusú számítások - például bizonyos befektetésekkel, beruházásokkal elérhető élet- és egészség-megóvási számítások - elvileg kielégítők-e? Vizsgálódásai nyomán levont következtetései egy-értelműen negatívak, azaz megállapítja, hogy a jelenleg ismert mutatók erre nem alkalmasak, mert ellentmondanak a költség-haszon típusú számítások elvi alappillérének a Pareto-elvnek.

Figyelmeztetésnek is felfoghatjuk közleményének zárószavait: „A jelenlegi kvantomániát tekintve megbocsátható, ha azt állítjuk: többet mondanak számunkra egy pontos fogalom közelítő értékelései, mint a gazdaságilag jelentéktelen elgondolások precíz értékelései”.

Ezeket szem előtt tartva két táblázatban vázoljuk Rowe (1977) nyomán egyrészt a kockázati következmények hierarchiáját, másrészt a következmények mérési lehetőségeit.

A Táblázat 7-5-ben a mérési lehetőségeket egyéni és társadalmi (populációs) szinteken mutatjuk be és mind az egyéni mind pedig a társadalmi szinteken elsődleges (primer) és levezetett mérési lehetőségeket vázolunk.

Táblázat 7-5 Kockázati következmények hierarchiája