Identity doesn’t matter – Derek Parfit redukcionista kritikai megközelítése

szerepelnie kell annak a lehetőségnek, hogy ez a kapcsolat nem létezik vagy nem releváns.

Éppen ezért kell az alábbiakban megismerkednünk PARFIT IDM, azaz „identity doesn’t matter” – az identitás nem számít – elnevezésű elméletével. PARFIT először az 1970-es években foglalkozott az énidentitás (saját terminológiája szerint személyes identitás), a racionalitás és a moralitás kapcsolatával.

308 „The self inhabits a character whose unity is given as the unity of a character.” MacIntyre, 1981, 217. o.

309 „I am part of their story, as they part of mine.” MacIntyre, 1981, 218. o.

310 MacIntyre, 1981, 216. o.

311 Mela, 2011, 107. o.

PARFIT kiindulási pontként elutasít minden nem redukcionista megközelítést a személyes identitással kapcsolatban. Tehát azt állítja, hogy az identitás alapkérdése kapcsán – miszerint két különböző időpontban mi alapján állíthatjuk egy személyről, hogy ugyanaz a személy – nem adható olyan érvényes válasz, amelyik nem redukcionista.

Ugyanis a redukcionosta válaszok azok, amelyek kellően konkrétak ahhoz, hogy igazolhatók vagy cáfolhatók legyenek. Ennek megfelelően szerinte az alábbi valódi és érvényes érvek fogalmazhatók meg az identitás konstruálásara:

1) A pszichológiai érv szerint egy személy akkor és csak akkor azonos egy későbbi időpontban önmagával, amennyiben pszichológiai kritériumai állandóak.³¹² Ezt az állandóságot teremti meg az emlékezet. Azaz attól alakul ki az énidentitás tudata, hogy emlékezünk azokra a tapasztalatokra, amelyek megtörténtek velünk.

2) A biológiai érv szerint a személy önmagával való azonosságát a teste jelenti.

Tehát ’x’ akkor és csak akkor azonos ’y’-nal, amennyiben ’x’ és ’y’ ugyanazzal a testtel rendelkezik.

PARFIT ezekből a redukcionista érvekből kiindulva dolgozza ki provokatív fiktív

kérdésfelvetéseit, amelyek segítségével az IDM megközelítését kívánja alátámasztani.

Először azt a kérdést teszi fel, hogyha igaz, hogy az identitásunkat a pszichológiai és mentális jellemzők alakítják ki, amelyek az emlékezetben vannak kódolva, akkor mi történne abban az esetben, ha egy egészséges ember két agyféltekéjét – feltételezve, hogy azok teljesen megegyezőek – két különböző emberbe ültetnék át? Továbbra is egy identitással, de két testtel rendelkező, vagy két azonos identitással rendelkező személy, netán két másik identitással rendelkező személy jönne létre? PARFIT szerint a lényeges pont az, hogy ez a példa rávezet bennünket arra, hogy bár az én nem hal meg ebben az eljárásban, az identitása azonban – abban az értelemben, mint az a koncepció, amely megkülönböztet engem mint individuumot a többségtől – ellenben igen. Tehát levonható az a következtetés, hogy az identitás nem számít. Másképpen fogalmazva, csak „I” létezik, nincsen „Me”. Következésképpen az identitásnak nem az individuális eleme, hanem az időben két én-állapot közötti kapcsolata számít, amit PARFIT az angol relation szó nyomán R-rel jelöl. Így az identitás kapcsán az a valódi kérdés, hogy hogyan viszonyul a jelen self az

312 Parfit, 1984, 207. o.

időben sokkal későbbi selfhez, amit PARFIT úgy rövidít: MLS (much later self). Ennek vonatkozásában fontos lesz különbséget tennünk az MLS és a kvázi holnapi, tehát az időben közeli self között.

RICOEUR, aki ismerte PARFIT IDM-megközelítését, azt stílusosan éppen a narratíva oldaláról cáfolja. Szerinte ugyanis nem érvényes az a következtetés, amelynek az alapja egy sci-fi, azaz egy fikció. A fiktív történet az agyátültetésről remek gondolati játék, de nem vonhatók le belőle következtetések a hús-vér, valódi egzisztenciával rendelkező emberekre, akiknek történetei élettörténetek és nem fikciók.³¹³ Véleményem szerint ebben a kérdésben nehéz nem igazat adni RICOEUR-nek, ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy megértsük, mi volt PARFIT szándéka a példáival, és nem szabad

megelégednünk azzal, hogy azok könnyen cáfolhatók tisztán formai, logikai érvekkel.

Fontos értenünk, hogy mit és miért akart PARFIT mondani, és annak milyen következményei vannak a morális identitás koncepcióinak megértésével kapcsolatban.

Mindenekelőtt látnunk kell, hogy PARFIT IDM-megközelítése buddhista ihletettségű.³¹⁴ Könnyű belátnunk, hogy miért izgalmas vállalkozás az identitás koncepciójának kidolgozása egy olyan hitrendszer kontextusában, amely mindannak az elhagyását és meghaladását hirdeti, amit a nyugati szellemtörténetben ego, self, személy vagy

személyiség szavakkal írunk le – tehát mindazt, ami a személyes identitás kiindulási alapja lehet. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amíg a nyugati hagyomány abból indul ki, hogy a selfnek van tudata, addig a keleti ezzel ellenkezőleg abból, hogy a tudatnak van selfje.³¹⁵ Ezek ismeretében a továbbiakban érdemes megvizsgálnunk, mi következik abból, hogy nem az identitás számít. Ennek a vállaltan redukcionista

levezetésnek ugyanis az identitás és a morál vagy az etika kapcsolatára nézve is

következményei vannak. Abból kifolyólag, hogy az R-kapcsolat számít a jelen self és az MLS között, nyugodtan állíthatjuk, hogy az MLS egy eléggé más személy lesz, mint a jelen selfünk.³¹⁶ Következésképpen PARFIT szerint jól tesszük, hogyha ugyanúgy bánunk vele, mint egy másik személlyel. Tehát, ahogyan például nem tartjuk helyesnek egy másik

313 Ricoeur, 1990.

314 Farrington, 2003.

315 Vö. Wilber, 2003, különösen: 153–259. o.

316 Parfit, 1971.

személyt bántani, úgy nem volna helyes az MLS személyt bántanunk. Tehát a különböző self-állapotok között morális összefüggés áll fenn. Ebben a kapcsolatban azonban morális döntéseink során általában csak a holnapi self érdekeit tartjuk számon, és kevésbé az MLS érdekeit. Éppen ez is azt mutatja, hogy a személyek nem tudják könnyen elképzelni azt, hogy egy sokkal későbbi self-állapotukkal azonosak lennének. PARFIT morális

identitáskoncepciója tehát elsősorban leleplező: egyrészt rámutat arra, valójában hogyan gondolkodunk magunkról mint morális szubjektumokról, akik az idő során önmagukkal azonosak, másrészt azt tételezve, hogy az ember élete során kvázi különböző egymás iránt felelősséggel tartozó személyek összessége, kiélezi a morális döntések során alkalmazandó szempontrendszerünket. Könnyű egy – akár gazdaságetikai –

dilemmahelyzet konkrét példáját elképzelve belátni, hogy mennyire más döntések születhetnének akkor, ha az évtizeddel későbbi énünk iránt mint másik személy iránt viseltetnénk felelősséggel. Véleményem szerint ezért az a paradox következtetés vonható le, hogy valójában a morális identitás-koncepciók inverze, az IDM is morális

következményekkel jár, tehát az énidentitás negatívuma is a morálhoz vezethet el bennünket.