A hétköznapi élet igenlése

Arról, hogy a reformáció egyik hatásaként a hétköznapi és átlagos életvitel felértékelődött, számtalan közismertnek mondható leírás létezik. Elég talán, ha WEBER már többször idézet alapművére utalunk, amelyben LUTHER hivatásról szóló tanítása kapcsán kifejti, hogyan változik meg a reformátor véleménye az evilági hivatásról, és az hogyan

értékelődik fel vallásos szempontból. WEBER szerint LUTHER „az egyes ember konkrét hivatásához egyúttal hozzáfűzi Isten parancsát, ami külön szól minden egyénhez, hogy azt a konkrét helyet töltse be, melyre Isten rendelte”.²⁰⁷ Ugyan WEBER maga cáfolja, hogy a lutheri megközelítés jelentette volna a radikális változást a hétköznapiság felértékelődése szempontjából – és ehhez hasonlóan érvel SOEFFNER is –, az azonban minden bizonnyal állítható, hogy LUTHER megtörte azt a tradíciót, ami az igazán kegyes életet kizárólag annak szerzetesi formájában tudta elképzelni. A hétköznapi, átlagos vagy közönséges élet vallásos tartalmat kapott, és már LUTHER gondolkodásában sem számított a kegyelem hiányának, ha valaki a hivatása betöltésekor többre törekedett, mint a minimális létfenntartáshoz szükséges munka elvégzése.²⁰⁸ WEBER szerint – és ez a megállapítása ismét összecseng SOEFFNER eredményeivel – KÁLVIN lesz az, aki számára a nyilvánosság a vallásos megnyilvánulás terévé válik. Összhangban azzal, amit már SOEFFNER elemzése kapcsán is leírtunk, a bensőségesség, a befelé fordulás és a kettős predesztináció tanításának összekapcsolódása a kálvini hagyományban ahhoz vezetett, hogy a hívő evilági hivatása és munkája indikátora lesz kiválasztottságának és majdani üdvözülésének.

Egyúttal „az önmagukra vonatkozó bizonyosság megszerzésére a legkiválóbb eszköz a

207 Weber, 1982.

208 Weber, 1982, 85. o.

fáradhatatlan hivatásvégzés […]”.²⁰⁹ Tehát az a tétel, hogy a közönséges élet

felértékelődésének vallásos gyökerei vannak, és azok a protestantizmusig nyúlnak vissza, számtalan irányból elfogadott – ezek közül az imént WEBER és SOEFFNER érveléseinek néhány fontos elemét mutattuk be.

TAYLOR témával kapcsolatos megközelítésének ezúttal is abban van különös jelentősége, hogy a szokásos összefüggéseken túl az identitásképző hatásról is értekezik.

Szerinte a hétköznapi élet kifejezés az emberi életnek „azon az aspektusait jelöli, amelyek a termeléssel és reprodukcióval kapcsolatosak, azaz a munkával, a szükségletek

előállításával, valamint a nemi életünkkel, beleértve a házasságot és családot is”.²¹⁰ Ezzel kapcsolatban hivatkozik ARISZTOTELÉSZre, aki külön beszél életről és jó életről, utalva ezzel arra, hogy az utóbbi magasabb rangú élet. E szerint a felosztás szerint a hétköznapi élet kifejezés az előbbire, tehát arra az életre utal, amelyet nemcsak ARISZTOTELÉSZ, hanem többek között PLATÓN és a sztoikusok is alacsonyabb rangúnak tartottak. TAYLOR szerint a modern korban éppen ez az alacsonyabb rangú élet kap kiemelt rangot és értékelődik fel. Megközelítése így kapcsolódik a gazdaságetika problémafelvetésének Peter ULRICH nyomán általunk már korábban tematizált felvetéséhez, vagyis hogy miként válhatott valami értelemképző és morális cselekvéssé, amiről korábban ez

elképzelhetetlen lett volna.²¹¹

TAYLOR szerint a hétköznapi élet felértékelődése a zsidó-keresztény vallások spiritualitásában gyökeredzik, de a kialakulásához a döntő lökést szerinte is a reformáció adta. SOEFFFNERhez hasonlóan abból indul ki, hogy az Isten és ember közötti közvetítő intézmények, valamint a szentek közbenjárásának elutasítása ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a megváltás egyedül Isten műve. Ahogyan már SOEFFNERnél és a WILLEMS szerzőpárosnál is láttuk, ez különböző megmagyarázhatatlan megváltáskoncepciók

kialakulásához vezetett. Az, hogy a protestáns felekezetek hagyományában, különösen annak kálvini ágában, radikálisan elutasításra került minden, ami a szent evilági jelenlétét

209 Weber, 1982, 118−119. o.

210 „[…] um diejenigen Aspekte des menschlichen Lebens zu bezeichnen, die mit Produktion und Reproduktion zu tun haben, also mit der Arbeit, der Verfertigung lebensnotwendiger Dinge und unserem Leben als Geschlechtswesen, einschließlich Ehe und Familie.” Taylor, 1989, 374. o.

211 Ulrich, 1997, 142−143. o.

közvetítette volna, egyúttal a profán élet felértékelődését eredményezte.²¹² Ennek legjellemzőbb formája a szerzetesi élet elutasítása és a laikus életvezetés spirituális értékének felfedezése, ahogyan ezt a korábbi fejezetben a bensőségesség kapcsán már tárgyaltuk. Összességében TAYLOR arra a következtetésre jut, hogy a hétköznapi élet felértékelődésének forrása annak a gondolatnak az igenlése, hogy „a krisztusi egzisztencia betöltése az evilági tevékenységek keretei között található meg”.²¹³ WEBERt követve TAYLOR is állítja, hogy e tanítás legradikálisabb formája az angol és amerikai

puritanizmusban jelenik meg.²¹⁴

TAYLOR szerint John LOCKE az, aki átmenetet képvisel a hétköznapi élet vallásos tisztelete és annak teljesen szekuralizált formája között. LOCKE deizmusa mögött ugyanis ott húzódik még az a zsidó-keresztény teológiai alapmeggyőződés, hogy a teremtő Isten maga is igent mond az életre.²¹⁵ Tehát az ember életigenlésének a forrása valójában az Isten igenje.²¹⁶ Ebben a kontextusban LOCKE emberi természetről alkotott új felfogása már empirikus valóságként számol az ösztönökkel (Trieb, drive) és az egóval, de még azzal együtt, hogy ezek mögött ott van az Isten mint teremtő. Ezért állíthatja TAYLOR, hogy LOCKE ugyan az utilitarizmus első megfogalmazója, de azt nem szakította el vallásos gyökereitől, ezért utilitarizmusa nem az önzés etikája.

TAYLOR ezzel az érveléssel kapcsolja össze a hétköznapi életvitel felértékelődését a modern utilitarizmus kialakulásával, s közben mindvégig arra emlékeztet bennünket, hogy mindez már tartalmazza a modern identitás kialakulásának fontos elemét: a befelé

forduló, önmagát és a hétköznapi életét igenlő ént.

212 Taylor, 1989, 384. o.

213 „[…] die Bejahung des Gedankens, daß die Erfüllung der christliche Existenz in Rahmen der Tätigkeiten dieses Lebens zu finden ist […].” Taylor, 1989, 386. o.

214 Taylor, 1989, 401. o.

215 Taylor, 1989, 386. o.

216 Taylor, 1989, 421. o.