A hazai kultúraközi és kulturális pszichológiai szakirodalomban csak igen csekély számú a kifejezetten elméleti jellegű írások száma, vagy azoknak a vizsgálatoknak a száma, amelyek valamilyen, a kulturális összehasonlító pszichológiában erősen vizsgált elméleti konstrukció továbbfejlesztésére írányultak.
Billing-Kovács Márta (1999) a szociális reprezentációelméletet (Moscovici, 1984/2002) és a kulturális pszichológiát (Shweder, 1991) hasonlította össze. Írásában kiemelte, hogy mind a szociális reprezentációelmélet, mind a kulturális pszichológia a kognitív pszichológiával szemben helyezi el magát, mivel a kognitív irányzat szándéka szerint olyan működési módokat ír le, amelyek univerzálisak, és ezért nem tudja kezelni a kulturális sokféleséget. A kulturális pszichológia Shweder (1991) alapvető írása óta az egyedi kultúrákra helyezi a hangsúlyt, vagyis a relativizmusra. Mind a szociális reprezentációelmélet, mind a kulturális pszichológia lényeginek tarja a kontextusba helyezést, ezért hangsúlyt helyez a töténetiségre. Mindkettő a kultúra, és az abban élők egységéről kíván számot adni, mindkettő azt a folyamatot kívánja megragadni, amelyen keresztül a kultúra formálja az egyént, és a kommunikáción keresztül az egyén hat a kultúrára. Egyik lényeges különbség ugyanakkor a kettő között, hogy a kulturális pszichológia átfogja az anyagi és a nem anyagi világot is, míg a reprezentációelmélet az immateriálissal foglalkozik. A két megközelítés ötvözése nem lehetetlen a gyakorlati kutatásban. A kulturális pszichológia adhatja egy-egy jelenség tágabb összefüggésekben való kezelését. A szociális reprezentációelmélet segítségével pedig egy-egy csoport reprezentációs rendszerét ebben a tágabb összefüggésben, vagyis a kultúrába való beágyazottságban lehet vizsgálni és értelmezni.
Csukonyi Csilla, Sallay Hedvig és Münnich Ákos (1999) az kollektivizmus mint társas orientáció szerkezetét vizsgálták. Az individualizmus-kollektivizmust korábban már Nguyen Luu és munkatársai (1999) mérték
123
Magyarországon. Csukonyi és munkatársai célja az volt, hogy feltárják a konstrukció szerkezetét. A vizsgálatban 300 debreceni egyetemista vett részt, akik a Singelis-féle (Singelis és munkatársai, 1995) Individualizmus és Kollektivizmus skálát töltötték ki A válaszok alapján a társas orientáció szemponjából öt csoportot különítettek el: a kollektivistát (magas értékek a kollektivista skálán), az individualistát (magas értékek az individualizmus skálán), a komplex csoportot (mind az individualista, mind a kollektivista skálán magas értékek), az elutasítót (kifejezetten elutasították mindkét skála kijelentéseit) és a neutrálisat (sem a kollektivista, sem az individualista értékhez nem kötődtek különösebben). Mindezek alapján, együtt haladva a nemzetközi szakirodalommal, amellett érveltek, hogy az individualizmus és kollektivizmus egydimenziós modellje nem állja meg a helyét, azok nem egymást kizáró viszonyulások, hanem egymástól független dimenziók, amelyek eltérő kombinációban a társas orientáció más és más konfigurációját adják. A különböző társas orientációkat más pszichés működésmódokkal összevetve a komplex viszonyulás járt együtt a legmagasabb élettel való elégedettséggel és a legalacsonyabb depressziószinttel. E vizsgálat eredményei alapján állították fel úgynevezett tetraéder modelljüket, az ezt mérő skálájukat, amely a kollektivizmus mellett háromféle individualizmust különített el: az egyéni (másoktól való különbözőség), a hedonista (élvezetek, öröm maximalizálása) és a versengő individualizmust (versengésre törekvés). A mérőeszköz megbízhatóságát egyetemista populáción (622 hallgató) vizsgálták. Ezek a vizsgálatok alátámasztották az individualizmus és kollektivizmus többdimenziós voltát, mivel több egyetemi kar esetében is egyszerre magas szinten voltak jelen az adott karra járó hallgatók körében a kollektivizmus és az individualizmus különböző válfajai (Csukonyi és Münnich, 2002).
Egy következő vizsgálatban az új individualizmus-kollektivizmus konstrukciónak a kábítószer használattal való összefüggését vizsgálták. 980 egyetemista és 721 középiskolás körében végezték a vizsgálatot. Az eredmények összhangban voltak a korábbiakkal. Azok a fiatalok, akik a kollektivizmus és az egyéni individualizmus tekintetében egyaránt magas értékeket értek el, kevésbé voltak a kábítószerhasználat veszélyének kitéve. Az individualizmus dekonstrukciója hasznosnak bizonyult abban az értelemben is, hogy rávilágított az egészség-magatartás és az individualizmus különböző aspektusainak az eltérő összefüggéseire is, mert a leginkább veszélyeztetett csoportnak a hedonista individualisták bizonyultak (Csukonyi, 2003; Csukonyi, Máth, Münnich, 2003, 2005).
A kultúra és a pszichés működésmódok kapcsolatának egyik, már a múlt század harmincas éveinek végétől jelenlévő alapkérdése a nyelv és a gondolkodás viszonya, amely a Sapir-Whorf hipotézis (Whorf, 1939/1956) néven vált ismertté. A hipotézis arra a kérdésre ad választ, hogy vajon a nyelvi változatosság okoz-e gondolkodásbeli eltérést, illetve a gondolkodásbeli eltérések visszavezethetők-e nyelvi eltérésekre. A nyelvi relativizmusnak vagy nyelvi determinizmusnak nevezett alaptétel szerint, igen. Ezt a tételt az elmúlt hetven évben számos vizsgálat és érvelés igyekezett alátámasztani és megcáfolni. Fekete István és Pléh Csaba (2008) ezeket az elméleti és kutatási eredményeken alapuló megfontolásokat tekintette át, a legkorszerűbb neuropszichológiai vizsgálatok következtetéseit is tárgyalva. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a nyelvi relativizmus enyhe formája – amely szerint a nyelv hat a gondolkodásra, de nem határozza meg a kognitív struktúrát – az, amely a mai kutatások tükrében megállja a helyét. A nyelv a kultúra része és a kultúra által formált kultúraközi gondolkodásbeli különbségek a kognitív erőforrások különböző mértékű használatát szabályozzák, de nem befolyásolják magát az alapvető idegrendszeri struktúrát.
124
Ivády Rozália Eszter, Felhősi Gabriella és Pléh Csaba (2008) a nyelvi relativizmus hipotézisét vizsgálták a téri referenciakeretek fejlődésbeli változásán keresztül.
Vizsgálatukban tipikusan fejlődő és Williams-szindrómás 3-10 éves gyerekeket hasonlítottak össze. Kiinduló hipotézisük az volt, hogy ha a téri referenciakeret alapvetően nyelvfüggő, és nem más mögöttes kognitív képességek határozzák meg, akkor a nyelvileg jól fejlődő Williams-szindrómás gyerekek az egészséges kontroll csoporthoz hasonlóan fognak teljesíteni a különböző téri tájékozódást igénylő feladatokban. Az egyéni kísérleti helyzetben lefolytatott téri perspektívavizsgálatok nem bizonyították a nyelv determinisztikus szerepét, a téri referenciakeret egocentrikus vagy decentráló, allocentrikus volta inkább a kognitív fejlődéssel, mint a nyelvi készségek szintjével függött össze. A szerzők álláspontja szerint a nyelv csak a kultúra szűrőjén keresztül képes hatni a kognitív működésre.
2.8. Módszertan
A kulturális összehasonlító vizsgálatokkal kapcsolatos komolyabb módszertani elemzések elenyészőek. Bár Bereczky Pál 1966-os rövid, mindössze egy oldalnyi fejtegetése a nagy nemzetközi összehasonlító vizsgálatok kérdéseinek kultúraérzékenységéről valójában módszertani kérdést vetett fel, ennek hosszú ideig egyáltalán nem volt folytatása.
Magának az írásnak sem volt feltalálható visszhangja, publikáció formájában nem érkezett rá reakció. Hosszú idő után az első módszertani jellegű írás Kozéki Béla tollából származott (1981, 1985), aki az összes összehasonlító vizsgálata esetén kitért azokra a módszertani részletekre, amelyeket egy gondos kultúraközi kutató tekintetbe vesz. 1985-ben egy külön módszertani cikk1985-ben foglalta össze tapasztalatait és javaslatait arra vonatkozóan, hogy milyen módon lehet és kell külföldön, más nyelven, más kultúrákban használatos kérdőíveket használni. Az egy-egy külföldi kérdőív egyszerű lefordításával végzett vizsgálatokat erősen megkérdőjelezhetőnek tartotta. Leírta, hogy Eysenck professzor csak kétéves kemény munka, sok vita, egyeztetés, új és új visszafordítás, több ezer gyermekkel való kipróbálás után szögezte le elégedetten az egyik londoni megbeszélésük során, hogy végre készen van kérdőívének végső, szinte egyedül hiteles magyar változata.
Szinte hihetetlen tény – írta Kozéki –, hogy gyakorlott pszichológusok, kutatói státuszban lévő szakemberek a pszichológia legelemibb szabályainak felrúgásával elkövetik azt a – laikus által is azonnal belátható – hibát, hogy egy idegen kultúrában, annak gondolkodásmódja, asszociációs háttere alapján létrejött, ott gondosan bemért, arra a népességre standardizált pszichológiai mérőeszközt úgy kezelnek, mint egy fordítási gyakorlatot a nyelvórán. Az ilyen egyszerűen lefordított eszköz használata eleve képtelenség, hiszen ha az itemek átültetése tökéletes is, az itemek szerepe egészen más lehet a kérdőív egészében, hiszen az adott struktúrát egy bizonyos népesség alapján állapították meg. Kozéki felhívta a figyelmet súlyos fordítási hibákra is például az „I am fed up” magyarul „torkig vagyok, elegem van” jelentésű angol kifejezés „Sokat ettem”
fordítására. Véleménye szerint az így készített eszköz nem nagyon hozhat értelmes eredményt. Komoly problémának tekintette az országismereti hiányosságból fakadó tévedéseket is. Ilyenek a más vizsgarendszerből, másfajta iskolarendszerből fakadó adaptálási nehézségek is.
Kozéki pontról-pontra ismerteti, hogy miként kell egy más országban, más kultúrában, más nyelven elkészített kérdőívvel egyenértékű magyar vizsgáló eszközt kialakítani. A
125
Junior Eysenck Personality Questionnaire esetében például az eredeti 97 angol itemnek előkísérletek során kialakították a magyar megfelelőjét. Az előkísérlet azt jelentette, hogy a későbbi mintának megfelelő életkori és egyéb sajátosságokkal rendelkező gyermekeken az itemek nagy számát kipróbálták. Egyrészt személyes beszélgetések során azt vizsgálták, hogy nyelvileg mennyire érthetők számukra az egyes kérdések, és milyen háttér-asszociációkat keltenek. Másrészt kiválogatták azokat a tanulókat, akiket feltételesen az egyes faktorokban magas pontszámot elérőknek tartottak, és rajtuk próbálták ki az újonnan javasolt itemeket, hogy a legmegfelelőbb változat kerüljön be a kísérleti kérdőívbe.
Entwistle és Kozéki (1995) a közös iskolai motivációs kérdőívük összeállításakor közösen dolgoztak: minden egyes itemnél, megbeszélték, hogy milyen asszociációkat kelt ez a mondat az illető nyelven, s így melyik motivációs alskálába sorolható Ezt azért fontos megtenni, mert az egyes itemek által keltett asszociációk még akkor is, ha nem tudatosulnak, elősegítik, hogy a vizsgált személy válaszával azt vetítse ki magáról, amire a kutató kíváncsi. E háttér és asszociációs bázis nélkül az item teljesen értelmetlen lehet, és véletlenszerűen válthat ki az emberekből különböző válaszokat egy másik kultúrában.
Ezért Kozéki a külföldi partnerekkel való szoros együttdolgozást javasolta, és azt hangsúlyozta, hogy a kulturális összehasonlítást folytató kutatók külföldi útjai fontos részei és feltételei az eredményes kutatásnak. Kozéki ezzel az írásával egy nagyon korszerű és nagyon megalapozott szakmai szemléletet képviselt a magyar pszichológiában, de mivel a kulturális összehasonlító vizsgálatok ebben az időben nem igazán érdekelték a magyar pszichológusokat és nem is igazán volt lehetőségük arra, hogy ilyen kutatásokat végezzenek, fejtegetései az érdektelenségbe vesztek.
Kozéki módszertani írása után közel 25 évnek kellett eltelnie, hogy a kérdőívek kulturális összehasonlításra való használhatóságát fejtegető módszertani elemzés megjelenjen a magyar pszichológiai szakirodalomban. Berkics Mihály (2009) korábban már ismertetett lengyel-magyar összehasonlító vizsgálatában a Dalbert (1999)-féle igazságos világba vetett hitet mérő kérdőív és Kay és Jost (2003) által leírt rendszerigazolási skálák esetében a legújabb módszertani kívánalmak szerint (Van de Vijver, Leung, 1997) ellenőrizte a tételszintű ekvivalenciát. Az ekvivalencia hiánya lehet a fordítás hibája, az adott konstruktum értelmezési különbsége, vagy az, hogy az adott tétel tartalma másképp kapcsolódik az összes többi tartalomhoz az adott kultúrában. Ha a tételszintű ekvivalencia nem teljesül, akkor a két ország válaszadói közötti különbség nem feltétlenül jelent kulturális különbséget és azt nem lehet akként interpretálni, mert az származhat a mérőeszköz működésének a torzításából is. Berkics Mihály (összhangban Vijver és Leung-gal, 1997) mindazokat a vizsgálatokat, amelyekben egy bizonyos kultúrában kidolgozott kérdőívet szimplán lefordítanak és „utaztatnak”, „boldog tudatlanságban”
végrehajtott kutatásnak minősít.
Az áttekintett magyar kérdőíves összehasonlító kutatások jelentősebb részében nem teljesültek sem a Kozéki által ismertetett módszertani kívánalmak, sem a Berkics Mihály által ismertetett elővizsgálati kívánalmak.
Nagyon gyakran már a minták ekvivalenciája sem teljesült. Erre jó példa Faragó Klára és Engländer Tibor kutatása az 1980-as években, amikor is 1976-1979-es amerikai adatokat hasonlítottak össze 1983-1986-os adatokkal, vagyis majdnem tíz évvel későbbiekkel.
Ezen túlmenően a minta nagysága is jelentősen eltért (179 amerikai és 30 magyar), de a minta összetétele szinte bizarr eltéréseket mutatott: mint azt korábban imertettük, 30
126
magyar egyetemista válaszát vetették össze 76 amerikai Női Szavazó Liga taggal (!), 15 szakértővel, 69 egyetemi hallgatóval és 47 üzletemberrel. Felmerül a kérdés, milyen tudományos érvényességgel lehet bármit is levonni a kultúrák/nemzetek közötti különbségekről ilyen mennnyiségű egyéb különbség esetén. Ugyanígy Münich (1996) az élettel való elégedettség-vizsgálatában a negyven százalék munkanélkülit tartalmazó magyar minta adatait hasonlították össze más országok munkával rendelkező válaszadóinak adataival. Nehéz így megmondani, hogy az élettel való elégedettségben talált különbség a társadalmi helyzetnek vagy a kulturális jellemzőknek tudható be.
A legtöbb kérdőíves vizsgálatot alkalmazó magyar kutató „utaztatta” a kérdőívet, vagyis a főképpen Amerikában kidolgozott kérdőíveket fordítás és visszafordítás után vagy éppen visszafordítás nélkül felvette a megfelelő magyar mintával, majd a talált különbségeket kulturális különbségként értelmezte. Bizonyos esetekben, amikor nehezen értelmezhető eredményeket kaptak a kutatók, akkor megjegyezték, hogy talán a válaszadók az egyes országokban mást értettek egyes fogalmakon és ebből fakadtak a félreértések. Mivel számos vizsgálat csak egyszeri és véletlenszerű „kirándulás” volt a kulturális összehasonlítás területére, ezért a kutatók rendszerint nem végeztek további ellenőrző vizsgálatokat arra vonatkozóan, hogy az eredmények mennyire műtermékei a vizsgáló eszköz nem megfelelő voltának.
Néhány esetben azonban történt gondos elővizsgálat. Katona Nóra (2003) például a Tanulói Stílusok Kérdőív véglegesítése esetén számolt be a Kozéki által javasolt eljárásról. Mielőtt a kérdőívet véglegesítették volna, iskolapszichológusok részvételével úgy alakították a kérdőív megfogalmazásait, hogy minden egyes vizsgált kontextusban legyen megfelelő és hasonló jelentésük. Az elkészült kérdőívvel elővizsgálatot is végeztek, és a problematikusnak bizonyuló itemeket újrafogalmazták.
A nyolcvanas évek közepén Kozéki még azt is kiemelte, hogy nagyon fontos az összehasonlító vizsgálatokat végzők számára, hogy lehetőségük legyen hosszabb ideig az illető országban tartózkodni tanulmányút vagy munkavégzés formájában. Ez a kívánalom mind a mai napig csak nagyon kívételes esetben teljesült a magyar kulturális összehasonlító kutatások történetében.
2.9. Összefoglalás10
Ebben a fejezetben áttekintettük az elmúlt több mint 50 évben Magyarországon lezajlott olyan kutatásokat, amelyek nemzetközi összehasonlításban készültek, amelyek kulturális összehasonlító pszichológiával foglalkoztak, valamint a kultúra és a pszichológia kapcsolatával foglakozó elméleti és módszertani munkákat. Az évtizedenkénti összesítésből (lásd 2. táblázat) világosan látható, hogy az 1980-as években – nyilvánvalóan a politikai nyitásnak köszönhetően is – indultak meg említhető mértékben ezek a kutatások. A rendszerváltást követő évtizedben még nem következett be ugrásszerű változás, de az ezredforduló után egyértelműen igen. A magyarországi történelem sajátosságain túl, ez a 2000 után történt látványos megszaporodása a több ország/kultúra részvételével zajló vizsgálatoknak megfelel a kulturális összehasonlító
10 Az összefoglaló fejezetben bemutatott táblázatokba Fülöp Márta versengésre vonatkozó kulturális összehasonlító vizsgálatait is beszámoltuk. Ezekről a vizsgálatokról részletesebben a 3. fejezetben írunk, itt annak érdekében, hogy az összesítések minden általunk feldolgozott kutatást magukba foglaljanak, számosított formában szerepeltetjük őket.
127
pszichológia erőteljes nemzetközi térnyerésének is. A kulturális összehasonlító pszichológia egzotikus kutatási területből bekerült a „mainstream”-be és különösen Markus és Kitayama 1991-ben megjelent összefoglalója óta a kulturális meghatározottság tekintetbe vétele egyre egyértelműbb imperatívusza a pszichológiai kutatásoknak.
2. táblázat 11A kulturális összehasonlító vizsgálatok száma évtizedenként Kulturális összehasonlító vizsgálatok száma Magyarországon, évtizendénti
bontásban
1960-1970
1970-1980
1980-1990
1990-2000
2000-napjainkig Vizsgálatok száma
összesen
3 4 26 40 98
A szakterületeket tekintve az elmúlt ötven év során a pszichológiának szinte minden lehetséges területén születtek kultúraközi és kulturális összehasonlító vizsgálatok Magyarországon (lásd 3. táblázat).
3. táblázat12. A különböző pszichológiai tudományterületeken végzett kulturális összehasonlító vizsgálatok és tanulmányok száma
Tudományterület Vizsgálatok száma
Szociálpszichológia 72
Pedagógiai Pszichológia 19 Pszichiátria/Pszichopatológia 16
Fejlődéspszichológia 15
Irodalompszichológia 13
Személyiségpszichológia 8
Pszichoterápia 8
Gazdaságpszichológia 6
Affektív Pszichológia 5
Kognitív Pszichológia 3
Művészetpszichológia 3
Módszertan 3
Egészségpszichológia 5
Szervezetpszichológia 1
Környezetpszichológia 1
Összesen 177
Jól látható, hogy a nemzetközi trendeknek megfelelően Magyarországon is elsősorban a széles értelemben vett szociálpszichológiai témakörök azok, amelyekkel kapcsolatban a
11 Az 2. táblázatban feltűntetett számok tényleges vizsgálatokat és nem publikációkat jelentenek. Egy-egy vizsgálatról több publikáció is születhetett, például angol és magyar nyelven, ettől még az egy konkrét populáción, meghatározott céllal, meghatározott módszerrel végzett vizsgálatot tekintettük a számolás egységének.
12 Számos vizsgálat egyszerre két diszciplinába is sorolódott, így például a szociálpszichológiába és a pedagógiai pszichológiába. Ezekben az esetekben a vizsgálatot mindkét diszciplinához besoroltuk.
128
legtöbb vizsgálat születetett. A szociálpszichológia égisze alá soroltuk a versengés (összefoglalása a 3. és 4. fejezetben található), a gazdasági folyamatok, az igazságos világba vetett hit, az állampolgáriság, az igazságosság, a kockázatészlelés, az előítéletek, a nemi sztereotípiák vizsgálatán kívül az olyan témákat is mint a bevándorlók pszichológiai kérdései, az akkulturáció, vagy az individualizmus-kollektivizmus kutatása.
Markáns területnek számít még a pedagógiai pszichológia, elsősorban Kozéki Béla munkássága miatt; a pszichiátria/pszichopatológia elsősorban a pécsi pszichiáter-csoportnak, vagyis Fekete Sándornak és Osváth Péternek köszönhetően; a fejlődéslélektan elsősorban Gervai Judit angol-magyar összehasonlító vizsgálatai miatt; és az irodalompszichológia annak a pszichológiatörténeti sajátosságnak köszönhetően, hogy az amerikai kutatókkal a politikai nyitás időszakában ez volt a megengedett kutatási terület. Sajnos a tanulási motivációval kapcsolatos kutatások Kozéki Béla halála után nem folytatódtak és Gervai Judit érdeklődése is csak a 1990-es években fordult az összehasonlító vizsgálatok felé majd a későbbiekben érdeklődése más irányokat vett. A nagyszámú és szisztematikus irodalompszichológiai vizsgálatok ugyancsak befejeződtek a 1980-as években, miután megszűnt az MTA és az amerikai ACLS együttműködése. A többi terület nem volt, és jelenleg sem tekinthető kiforrott érdeklődési területnek, és most még nincsenek szisztematikus kutatásokat folytató képviselői. A legstabilabb terület ezért a szociálpszichológia, amelyen belül számos alterületnek már megvannak a szakmai hagyományai és műhelyei.
Ezt tekintetbe véve csak óvatosan beszélhetünk arról, hogy a kulturális pszichológia különálló megközelítést/diszciplinát alkotna a magyar pszichológia világában. A megszületett kutatások jelentős részét nem annyira a kulturális különbségek elmélyült megértése, vagy egy meghatározott kultúráról, vagy éppen egy másik kultúra segítségével a magyar kulturális sajátosságokról való tanulás motiválta, hanem sokkal inkább egy-egy pszichológiai jelenség univerzális működésmódjának a bizonyítása, egy vagy több más kultúrában is elvégezve az adatfelvételt. Éppen ezért a vizsgálatok kérdésfeltevései csak kevéssé ágyazódnak be az összehasonlított kultúrákkal kapcsolatos ismeretekbe, és az eredmények értelmezése során is gyakran a szerzők egy-két sorral intézik el a lehetséges kulturális magyarázatokat. Nagyon gyakran a válaszadó „nemzetisége” csak egy a lehetséges független változók között, olyan, mint a nem. Ahogy Chasiotis és mtsai (2010) írják, a pszichológiai különbségekre vonatkozó eredmények az ilyen vizsgálatokban nem különösebben informatívak. A rendszerváltás után nagyon sok pszichológus kolléga kalandozott el egy-egy kutatás erejéig a kulturális különbségek feltárása felé, de mind a mai napig csak kevesek azok, akiknek a munkájában tartósan, több éven át, szisztematikusan jelen volt és van a szakmai igény a pszichológiai jelenségek kulturális meghatározottságának a jobb megértésére és feltárására. Az egyes hazai kutatókhoz köthető publikációs szám az 4. táblázatban található. A táblázatból jól látható, hogy viszonylag kis kör az, aki ebben a témakörben a hazai pszichológiai és pszichiátriai
Ezt tekintetbe véve csak óvatosan beszélhetünk arról, hogy a kulturális pszichológia különálló megközelítést/diszciplinát alkotna a magyar pszichológia világában. A megszületett kutatások jelentős részét nem annyira a kulturális különbségek elmélyült megértése, vagy egy meghatározott kultúráról, vagy éppen egy másik kultúra segítségével a magyar kulturális sajátosságokról való tanulás motiválta, hanem sokkal inkább egy-egy pszichológiai jelenség univerzális működésmódjának a bizonyítása, egy vagy több más kultúrában is elvégezve az adatfelvételt. Éppen ezért a vizsgálatok kérdésfeltevései csak kevéssé ágyazódnak be az összehasonlított kultúrákkal kapcsolatos ismeretekbe, és az eredmények értelmezése során is gyakran a szerzők egy-két sorral intézik el a lehetséges kulturális magyarázatokat. Nagyon gyakran a válaszadó „nemzetisége” csak egy a lehetséges független változók között, olyan, mint a nem. Ahogy Chasiotis és mtsai (2010) írják, a pszichológiai különbségekre vonatkozó eredmények az ilyen vizsgálatokban nem különösebben informatívak. A rendszerváltás után nagyon sok pszichológus kolléga kalandozott el egy-egy kutatás erejéig a kulturális különbségek feltárása felé, de mind a mai napig csak kevesek azok, akiknek a munkájában tartósan, több éven át, szisztematikusan jelen volt és van a szakmai igény a pszichológiai jelenségek kulturális meghatározottságának a jobb megértésére és feltárására. Az egyes hazai kutatókhoz köthető publikációs szám az 4. táblázatban található. A táblázatból jól látható, hogy viszonylag kis kör az, aki ebben a témakörben a hazai pszichológiai és pszichiátriai