A rendszerváltás után megjelent újabb kutatási területek

A rendszerváltás után „kinyílt a világ” és a pszichológia bármely területén lehetségessé váltak a nemzetközi összehasonlításban történő kutatások. E vizsgálatok egy része csak egyszeri „kirándulás” volt egy-egy kutató részéről, míg mások szisztematikus kutatás-sorozatokba kezdtek, amelyek alkalmasak voltak valódi kulturális különbségek feltárására és kulturális pszichológiai jelenségek mélyebb megértésére. Kezdetben a vizsgálatok zöme Európán belül maradt, csak egy-egy amerikai vagy dél-amerikai összehasonlításra került a sor. Ázsia irányába a kutatások zöme, megkésetten követve a főként amerikai trendet, az 1990-es évek vége felé fordult. Megjelentek a vietnámi, japán és kínai összehasonlítások is.

2.6.6.1. Kognitív különbségek

Az egyik folytatás nélkül maradt kutatás során William Barratt, Pléh Csaba és Vargha András (1992) magyar egyetemisták gondolkodási komplexitását vizsgálták, és a nyert adatokat vetették össze már meglévő amerikai eredményekkel. Vizsgálatukban abból indultak ki, hogy az amerikai egyetemi szintű képzés egyik kinyilvánított célja, hogy megtanítsa a diákokat arra, hogyan gondolkozzanak önállóan, és képesek legyenek bonyolult tudományos gondolatmenetet is alkalmazni. Az amerikai felsőfokú képzés egyik kifejezett célja az önálló gondolkodás fejlesztése, mely a magyar egyetemi képzésben nem volt kifejezett cél, az oktatás sokkal inkább a szakmai felkészítésre irányult. A magyar képzés tehát szélsőségesen pályaorientált volt, szemben az amerikai

„szabad bölcsész” hagyománnyal.

Bár a vizsgálat célja alapvetően nem a kulturális különbségek feltárása volt, hanem egy az Egyesült Államokban kidolgozott és az ottani képzés jellegzetességeit tekintetbe vevő kérdőív vizsgálata, vagyis konkrétan az, hogy milyen kérdések lehetnek általában érvényesek az egyetemistákra szerte a világon, mégis bizonyos kulturális különbségek is kiderültek. 99 bölcsész (84 elsőéves és 15 felsőéves) és 129 mérnökhallgató (105

98

alsóéves és 24 felsőéves) töltötte ki az Intellektuális Fejlődés Skáláját (Erwin, 1981). Az amerikaiakkal összevetve a magyar diákok esetében az egyetemi tapasztalatok következtében nem növekedett jelentősen az Elkötelezettség (vagyis az, hogy mennyire van egy adott személynek saját álláspontja és azt mennyire érvényesíti a cselekedeteiben) és az Empátia (vagyis az, hogy mennyire képes a személy megérteni és elfogadni olyan álláspontot, mellyel nem ért egyet). Ugyanakkor körükben a korral nővekedett a Dualizmus skála értéke, amely merevebb, tekintélyirányultabb gondolkodásra utalhat.

2.6.6.2. Az affektusok pszichológiája

Vincze Anita és Dúll Andrea (1998) részben az egyéni személyiségfejlődés, részben a kultúra szerepét kívánták feltárni a féltékenység alakulásában. Megállapításuk szerint a kultúra az, amely meghatározott értékrendet alakít ki az emberekben, amely meghatározza azokat az eseményeket, amelyek a párkapcsolatot fenyegethetik, és amely különböző válaszlehetőségekkel szolgál a féltékenységet átélő egyén számára, ha a helyzetet fenyegetőnek ítéli. Magyar, olasz és finn egyetemista lányokat vizsgáltak (78 magyar, 106 finn, 76 olasz lányt) Hupka & Buunk (1987) Irigység és féltékenység kérdőívével, valamint Hazan és Shaver (1987) Felnőtt Kötődési Stílusok leírásával. Az eredmények nem vittek sokkal közelebb a féltékenység kulturális meghatározottságának megértéséhez, viszont a vizsgálat elég egyértelműen bizonyítani látszott, hogy a kötődési stílusok és a féltékenység között magyarok és finnek esetében nincs összefüggés. Az olasz nők esetében azonban beigazolódott a szerzők előzetes hipotézise, mert a biztonságosan kötődő nők kevésbé voltak féltékenyek, mint a szorongóan-bizonytalanul kötődők. Az elvégzett faktoranalízis alapján két csoportba sorolódtak azok a helyzetek, amelyek egyértelműen szexuális féltékenységet váltnak ki, és nyilvánvaló megcsalásról tanúskodnak (szexuális viszony folytatása és a csókolózás), és azok, amelyek szabadon értelmezhetőek és mérlegelhetőek az egyén számára (tánc, flört, ölelés, szexuális fantázia). A finn és a magyar nők a partner tényleges szexuális viszonyára és a szexuális fantáziáira reagáltak a legnagyobb féltékenységgel, a magyar nők ezen kívül még erős féltékenységgel reagáltak a flörtre és a csókolózásra is. Az olasz nők esetében a rangsor meglepően alakult: leginkább a flört keltett bennük féltékenységet, majd a szexuális fantáziák és csak a harmadik és negyedik helyre szorult a szexuális viszony és a csókolózás. Mindhárom csoportban az váltott ki a legkevésbé féltékenységet, ha a partner mással táncol, vagy valaki mást megölel. A kutatóknak nem sikerült elkülöníteni, hogy a meglepő eredmények műtermékek-e (olaszok másképp értették a kédőívet stb.) vagy valóban a szexuális féltékenység sajátos, kulturálisan eltérő felfogásáról van szó. Nem végeztek konstruktum ekvivalencia és item ekvivalencia vizsgálatot.

Szabó Pál és William Frey (1991, 1996) a sírás mint emocionális reakció előfordulási gyakoriságát és a sírással kapcsolatos attitűdöket kutatták magyar-amerikai összehasonlításban. A vizsgálatban 331 amerikai és 220 magyar felnőtt vett részt. A résztvevőknek kérdőíveket kellett kitölteniük a síráshoz fűződő attitűdjükről, mentális állapotukról, egyéb egészségi állapotukról, gyógyszerszedésükől, valamint ki kellett tölteniük a Zung-féle Depresszió Skálát. Ezenkívül, 35 napon át úgynevezett „sírás naplót” kellett írniuk arról, hogy mikor, milyen hosszan, milyen szituációban sírnak és milyen gondolataik és érzelmeik vannak eközben. Azt az eredményt kapták, hogy míg a nők mindkét mintában 3-4-szer annyit sírtak, mint a férfiak, a magyar nők kevesebbet sírtak, mint az amerikaiak, míg ilyen különbség a férfiak esetében nem volt. A magyar férfiak csoportján belül azonban volt egy alcsoport, a teológiai hallgatók, akik

99

szignifikánsan többet sírtak, mint más magyar férfi válaszadók. A magyar nők között is volt egy többet síró alcsoport. Azok a nők, akik fogamzásgátló tablettát szedtek, gyakrabban sírtak. Annak ellenére, hogy az elvégzett vizsgálat alapján a magyar válaszadók a sírás tekintetében alacsonyabb emocionális expresszivitást mutattak, a szerzők végül is arra a következtetésre jutottak, hogy ez nem tekinthető tartósan jellemző kulturális különbségnek, mert a magyar szépirodalom- és sajtó- dokumentumok arra utalnak, hogy a magyarokra erősen jellemző az érzelemkifejezés nyíltsága.

David Matsumoto amerikai kutató 32 országban kutatta az érzelemkifejezési normák univerzalitását, illetve kulturális meghatározottságát. Ebben a vizsgálatban magyar részről Fülöp Márta vett részt (Matsumoto és mtsai, 2008). Összesen 5361 személy töltötte ki az Érzelemkifejezési Szabályok Értékelése kérdőívet. A résztvevők egyetemisták voltak. A kérdőív 21 hipotetikus interakciós partnerrel (például családtaggal, munkahelyi főnökkel stb.) kapcsolatban kérdez rá hivatalos és magánjellegű szituációkban arra, hogy az adott személynek érzelemkinyilvánítás (boldogság, harag, félelem stb.) szempontjából hogyan kellene viselkednie. Az általános érzelemkifejezés tekintetében a 32 ország közül a magyarok átlaga a magasabbak közé tartozott, vagyis nyíltabban fejezzük ki az érzelmeinket, mint a legtöbb országban. Velünk azonos értékeket mutattak az indiaiak és a brazilok. Ugyanakkor némiképp megerősítve Szabó Pál eredményeit, az angolszász országok közül az USA, Kanada és Új-Zéland is magasabb érzelemkifejezési értékekkel rendelkezett. A kutatók az érzelemkifejezési normákat összevetették az individualizmus és kollektivizmus szintjével (Hofstede 2001-es adatait használva), és azt találták, hogy az individualizmus pozitívan korrelált a nagyobb mértékű érzelemkifejezést engedélyező normákkal, vagyis az individualista kultúrákból származó egyének között jóval többen voltak azok, akik mind a pozitív mind a negatív érzelmek tekintetében több érzelemkifejezést engedélyeznek a saját csoporton belül.

A vizsgálat egy másik elemzése (Matsumoto és mtsai, 2009) a résztvevő országokat aszerint jellemezte, hogy mennyire tesznek tipikusan különbséget különböző szituációk között az érzelemkifejezésben (például nyílvános vagy magán helyzet), illetve azonos helyzetekben mennyire változatosak az érzelmeik. Ezek alapján bevezették a Kontextus Differenciáció Indexét (KDI). Az individualista kultúrákban általában az az elvárás, hogy az egyének stabil vonásaiknak megfelelően relatíve konzisztensen viselkedjenek a különböző helyzetekben és az érzelmi reakcióik is ennek mefelelőek legyenek, vagyis alacsony legyen a Kontextus Differenciáció értéke. A kollektivista kultúrákban erősen szétválasztódik a saját és a külső csoport, az egyének viselkedése és érzelmi reakciói erősen különbözhetnek kontextusok szerint, vagyis az ő esetükben a KDI magas lesz. Az eredmények szerint a magyar válaszadók a 32 ország közül középtájon, egy kicsit inkább az átlag alatti csoportba tartoztak, vagyis az érzelmi reakciók inkább kevesebb variabilitást mutatnak a különböző szituációk között (hasonlóak például nyílvános vagy magánhelyzetben, illetve egyenrangú vagy hierarchikus kapcsolatokban). A magyarok értékei azonosak voltak például Kanadáéval, az USA-éval, Izraelével vagy Lengyelországéval. Az alacsonyabb KDI együttjárt az intellektuális és érzelmi autonómiával és a várakozásnak megfelelően az individualizmussal is.

Nucz Eszter (2012) a szégyen fogalmát vizsgálta kognitív nyelvtudományi aspektusból az amerikai angol és a japán nyelvben. Érvelése szerint az érzelem kifejezéseknek mindig van testesültsége (testi vonatkozása), amely megteremti azok univerzális vonatkozásait.

Ugyanakkor minden érzelemkifejezésnek vannak kontextuális, vagyis kulturális vonatkozásai is. A szégyenre vonatkozó kifejezések hasonlóságai különböző nyelvekben

100

az érzelmeket kísérő testi tapasztalatok hasonlóságaiból fakadnak. A kutatás arra irányult, hogy az amerikai angol és a japán nyelvben fellelhető összes szégyennel kapcsolatos kifejezést kategorizálta, majd ezeknek a kategóriáknak az előfordulási gyakoriságát hasonlította össze. A szégyen testi megnyílvánulásaira utaló kifejezések mindkét nyelvben gyakoriak voltak (elfordulás, lesütött szemek, lefelé irányuló fej, vörös arc) ugyanakkor a szégyen funkciójával kapcsolatosan például karakterisztikus különbségeket talált. Az amerikai angolban a szégyen inkább betegség, a japán nyelvben a szégyen inkább tanító (amiből tanulni lehet, amely a fejlődést is szolgálhatja). A szégyen a japán nyelvben inkább kötődik az arcvesztéshez, mint az amerikai angolban, és a testben inkább a has-hoz kötődik, ott tárolódik. A szövegtárak vizsgálata alapján a szerző azt a következtetést vonta le, hogy az individualista amerikai modell a szégyent mint fizikai entitást, a japán modell a szégyent inkább mint társadalmi entitást jeleníti meg, és ez a szégyen eltérő prototipikus kognitív modelljét eredményezi az individualista amerikai és kollektivista japán társadalmakban.

2.6.6.3. Személyiségkutatás

Szirmák Zsófia és Boele De Raad (1994) nem végeztek hagyományos értelemben vett kulturális összehasonlítást, de munkájuk lehetővé tette, hogy összehasonlítsák a magyar személyiségtaxonómiát, vagyis a magyar nyelv személyleíró szókincsét a Big Five által univerzálisként leírt személyiségdimenziókkal. Goldberg (1981) lexikai hipotéziséből indultak ki, mely szerint „azok az egyének közötti megkülönböztetések, amelyek a mindennapos személyközi kommunikációban a legnagyobb fontossággal bírnak, beágyazódnak a nyelvbe. Minél fontosabb egy ilyen személyek közötti megkülönböztetés, annál valószínűbb, hogy az emberek felismerik, meg akarják nevezni, és nyelvi kifejezést alkotnak leírására” (141-142 oldal). Vizsgálatuk első részében megkeresték a magyar nyelvben a személyleírásra vonatkozó mellékneveket, főneveket és igéket. A személyleírók csoportjába a stabil vonások (például nyitott, barátságos) mellett az átmeneti belső állapotot (például feldobott, levert), aktivitást, szociális szerepet (például becsülendő) és fizikai jelleget (például alacsony) tükröző szavak is bekerültek. A kapott eredmény 624 szóból álló végleges szókészlet volt, amely olyan mellékneveket tartalmazott, amelyek ismertek, a hétköznapi nyelvben személyiségleírásra használatosak, és jelentésük személyiségvonás-tartalmú.

A második vizsgálatban 400 budapesti egyetemi hallgató vett részt. Feladatuk az volt, hogy egy négyfokozatú skálán bejelöljék, hogy az egyes személyiségvonások mennyiben vonatkoznak rájuk. A sajátértékek alapján egy négyfaktoros struktúra bontakozott ki, amely teljes mértékben megfelelt a Big Five első négy faktorának, vagyis az extraverziónak (életteli, ismerkedős illetve zárkózott, hallgatag), a kellemességnek (emberséges, jószívű illetve öntelt, zsarnok) a lelkiismeretességnek (megfontolt, precíz illetve rendszertelen, hanyag), valamint az érzelmi stabilitásnak (nyugodt, higgadt illetve szorongó, sebezhető). Ugyankkor az angol, holland és német vizsgálatok alapján leírt ötödik faktort nem találták meg. Ha mégis a hagyományos ötfaktoros megoldást alkalmazták, akkor egy érdekes és a Big Five nomenklatúra szerint nem értelmezhető ötödik faktort kaptak. Ezt integritásnak vagy megbízhatóságnak nevezték. Többek között a következő tulajdonságok tartoztak bele: igazmondó, igazságos, szavatartó, tisztességes, titoktartó, humánus, diszkrét stb. A szerzők ugyan ezt nem értelmezték, de úgy tűnik, hogy az ötödik faktor főképpen a moralitásra utaló tulajdonságokat tartalmazta.

101

Goncalves, Ferreira és magyar munkatársaik Káplár Mátyás és Gyöngyösiné Kiss Enikő (Goncalves és mtsai, 2010) a Szondi-teszt eredményeit hasonlították össze egy vegyes felnőtt magyar (126) és vegyes felnőtt portugál mintán (175). A vizsgálat egyik célja az volt, hogy feltárják, vajon a Szondi Lipót által közölt magyar eredmények stabil kulturális vonásokból származnak, vagy az akkori történelmi-társadalmi körülmények által meghatározottak voltak. A másik cél a magyar és portugál populáció jellegzetességeinek az összehasonlítása volt. A portugál és magyar Szondi-profil nagyon sok tekintetben megegyezett, de mégis voltak karakterisztikus különbségek. A magyarok globális profilja arra utal, hogy passzívabbak és idealisztikusabbak. A portugálok viszont aktívabbnak és agresszívebbnek bizonyultak, akiknek nagyobb igényük van egy participációs kapcsolatra, és ugyanakkor félnek a tárgy-kötődéseik, kapcsolataik elvesztésétől.

Meglepő módon a portugál profil jobban hasonlított a Szondi által kapott régi magyar átlagprofilra, mint a 21. században nyert magyar profil. A vizsgálat egy meglepő eredménye volt, hogy a most kapott magyar eredmények jobban emlékeztettek észak-olaszok profiljára is, mint a Szondi által közel egy évszázaddal korábban kapott magyar profilra.

A kolumbiai származású Cronio Perez (2004) az optimizmust és pesszimizmust vizsgálta kultúraközi összehasonlításban. Abból indult ki, hogy Magyarországot gyakran emlegetik pesszimistaként, míg a dél-amerikai országokat inkább a túlzott optimizmussal jellemzik.

Az élettel való elégedettség és boldogság összesített indexe szerint is Kolumbia 82 ország között a nyolcadik volt a rangsorban, míg Magyarország a 61. (Inglehardt, 2004). A kolumbiai és magyar egyetemistákat összehasonlító vizsgálat egyrészt azt kívánta kideríteni, hogy valóban különbözik-e egymástól az optimizmus-pesszimizmus tekintetében a két eltérő kulturális (például az individualizmus – kollektivizmus terén) és gazdasági hátterű ország, másrészt arra is választ kívánt adni, hogy mennyiben tekinthető az optimizmus-pesszimizmus kulturális tendenciának. A vizsgálatban 75 magyar egyetemista, valamint 80 kolumbiai egyetemista vett részt. A minta közel felét mindkét országban műszaki, míg másik felét bölcsész hallgatók alkották. A kérdőíves vizsgálat számos részből állt: a munka perspektíváit és szakmai azonosulást vizsgáló teszt, a Life Orientation Test (az optimizmus-pesszimizmus mérésére), a Rotter-féle külső-belső kontroll teszt, valamint egy Cronio Perez által kialakított skála a KROKO (Kell a Remény az Optimizmus Kialakulásához Országszerte), amely több alskálából állt (megküzdési skála, önértékelés skála, közvetlen optimizmus skála). A vizsgálat igazolta az előzetes elvárásokat, a kolumbiai egyetemisták optimistábbnak, belső kontrollosabbnak bizonyultak és magasabb önértékelésről adtak bizonyságot, mint magyar társaik. A kolumbiaiak nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a közösségnek is, és úgy érezték, hogy választott szakmájuk jobban segíti őket az önmegvalósításban.

2.6.6.4.Fejlődésléktani vizsgálatok

2.6.6.4.1. A nemi identitás fejlődése és a nemi szocializáció

A fejlődéslélektan területén a rendszerváltás előtt egyáltalán nem születtek nemzetközi összehasonlító vizsgálatok. Gervai Judit angol-magyar vizsgálatsorozatának adatgyűjtési munkái már 1988-ban elkezdődtek, amikor vendégkutatóként hosszabb időt töltött Cambridge-ben. Kutatásai abban az időszakban zajlottak, amikor Magyarországon a rendszerváltás megtörtént.

102

Patricia Turner, Gervai Judit és Robert Hinde (1993, 1994) 97 angol és 64 magyar, négy és négy és fél éves óvodás gyerekekkel végzett vizsgálatsorozatukban abból a feltevésből indultak ki, hogy a viselkedésben fellelhető nemi különbségek pán-kulturálisak, bár mértékük és mintázatuk jelentősen különbözhet kultúránként. Úgy vélték, a kultúraközi összehasonlítás különösen alkalmas lehet arra, hogy feltárja a nemi differenciáció folyamatának jellegzetességeit. Az angol és magyar kultúra összehasonlítását azzal indokolták, hogy jobb, ha egymástól fejlettségben, ökológiai mutatókban nem nagyon eltérő kultúrákat hasonlítanak össze, mert így az összehasonlítás jobban rá tud fókuszálni a normák és értékek szerepére.

A gyerekeket megfigyelték, és viselkedésüket kategorizálták aszerint, hogy az mennyire volt tipikus a gyerek nemére nézve (az adott tevékenység, a játéktárgy stb.). Ezek után a gyerekekkel egyéni interjúkat készítettek. Az interjú kitért a gyerekek játékpreferenciájára, a nemi szerepekhez tartozó tevékenységek és tárgyak tulajdonítására. A megfigyelések alapján mindkét csoportban a fiúk sztereotipebben választottak játékot és nemi szerepeket, mint a lányok. Viszont a budapesti óvodás gyerekek „fiúsabban” viselkedtek, mint a cambridge-i óvodások (például kergetőzés vagy autóval való játék), és az agresszió szintje is magasabb volt, különösen a lányok viselkedésében. Ez utóbbit a szerzők kevésbé tulajdonították kultúrák közötti különbségnek, sokkal inkább szituatív tényezőket tettek felelőssé: a magyar óvodában a nagyobb csoportlétszámot és a játékra rendelkezésre álló kisebb területet. Ugyanakkor a szülőkkel készített interjúk alapján megállapítható volt, hogy a magyar szülők a nemi szerepekkel kapcsolatban hagyományosabb nézeteket vallottak (munka- és házastársi viszonyban is), és a gyerekkel kapcsolatos elvárásaikat is jobban befolyásolta a gyermek neme.

Gervai Judit, Turner és Hinde (1993, 1994) következő kérdése ezért az óvónőkre és a szülőkre vonatkozott, hogy ők eltérőnek látják-e a kislányokat a kisfiúktól, és a budapesti gyerekeket valóban „fiúsabbnak” látják-e. A vizsgálat az anyával készített interjúval kezdődött, majd a két szülő egymástól függetlenül jellemezte gyermekét cédulák osztályozásával, majd egy demográfiai kérdőív kitöltésére került sor. Ezt követően történt a gyerekek szabad játékának és ezen belül a társas interakcióknak a megfigyelése az óvodában, valamint az óvónővel készített interjú. A fiúk és lányok közötti különbségek minden összehasonlításban kisebbnek bizonyultak a cambridge-i szülőknél, mint a budapesti szülőknél és ez összhangban volt azzal a korábbi eredménnyel, hogy a magyar szülők a nemek közötti különbségekről hagyományosabb nézeteket vallottak. A budapesti szülők a gyerekeiket kooperatívabbnak és kevésbé szétszórtnak tartották, mint a cambridge-i szülők az övéiket. Ugyanakkor a felsőfokú végzettséggel rendelkező szülők mindkét helyszínen kevésbé „fiúsnak” tartották a gyerekeiket, és az iskolázottabb anyák mind Budapesten, mind Cambridge-ben kevésbé agresszívnek látták a gyerekeiket. Bár a budapesti kislányok viselkedésükben épp olyan agresszívek voltak, mint a budapesti kisfiúk, a szülők és az óvónők mégis kevésbé látták agresszívnak őket, mint a fiúkat, vagyis a hagyományos nemiszerep-különbségekre vonatkozó sztereotip elvárások torzíthatták a percepciójukat.

Gervai, Turner, és Hinde (1995) ezek után azt követték végig, hogy milyen mértékben áll kapcsolatban a szülők másik nemmel szembeni attitüdjének „hagyományos” volta a gyerek viselkedésének percepciójával, és azzal, hogy mennyire vonják be a gyereket a sztereotip nemiszerep-elvárásoknak megfelelő házimunkákba. A vizsgálatnak ebben a fázisában a házi-munkákkal kapcsolatos nemiszerep-viselkedésre vonatkozó skálát, a

103

férfi-női kapcsolatokra vonatkozó attitűdöket mérő kérdőívet, a gyermeknevelésre vonatkozó nézeteket mérő kérdőívet, a szülők maszkulinitását és femininitását mérő kérdőívet és a szülők társas helyzetekre vonatkozó önértékelését vizsgáló kérdőívet alkalmaztak. Az angol és magyar szülők életkörülményeiben volt egy jelentős különbség.

A magyar anyák több mint fele teljes munkaidőben dolgozó nő volt, az angol anyák esetében ez mindössze a tizedükre volt igaz. Ennek megfelelően a magyar apák mind a nőies, mind a férfias házimunkákban, mind a gyerekek körüli teendőkben nagyobb részt vállaltak, mint az angol apák, az angol anyák viszont mindezekből nagyobb részt vállaltak, mint a magyar anyák. Amikor azonban a teljes munkaidőben dolgozó anyákat hasonlították össze, akkor az angol anyák több férfias és kevesebb nőies házimunkát végeztek, mint a magyarok, vagyis házimunkavégzésük kevésbé volt sztereotip. A férfi-női kapcsolatok esetében a magyar szülők, különösen az apák, hagyományosabb nézeteket vallottak, mint az angol szülők, és a gyerekeikkel kapcsolatos elvárásaikban is több volt a gyerek nemével kapcsolatos torzítás. A maszkulinitás-femininitás tekintetében nem volt különbség az angol és magyar szülők között, az apák mindkét országban maszkulinabbnak vallották magukat, mint az anyák, viszont a teljes foglalkoztatásban dolgozó angol anyák maszkulinabbak voltak, mint a magyar anyák.

Végül Turner és Gervai (1995) összevetették egymással a szülőkre és a gyerekekre vonatkozó adatokat, és azt kívánták megállapítani, hogy azok milyen összefüggésben állnak egymással, például előrejelzi-e a szülő maszkulinitása és femininitása azt, hogy a gyerek mennyire viselkedik tipikusan fiúsan vagy lányosan. Az angol és magyar szülő-gyerek egymásrahatásnak a nagyon komplex vizsgálata csak igen minimális kultúrák közötti különbséget tárt fel, az összefüggések mintázata nagyon sok hasonlóságot mutatott, megerősítve azt a feltevést, hogy a nemi szerep szocializációjában számos pán-kulturális vonás van jelen.

Végül Turner és Gervai (1995) összevetették egymással a szülőkre és a gyerekekre vonatkozó adatokat, és azt kívánták megállapítani, hogy azok milyen összefüggésben állnak egymással, például előrejelzi-e a szülő maszkulinitása és femininitása azt, hogy a gyerek mennyire viselkedik tipikusan fiúsan vagy lányosan. Az angol és magyar szülő-gyerek egymásrahatásnak a nagyon komplex vizsgálata csak igen minimális kultúrák közötti különbséget tárt fel, az összefüggések mintázata nagyon sok hasonlóságot mutatott, megerősítve azt a feltevést, hogy a nemi szerep szocializációjában számos pán-kulturális vonás van jelen.