Antropológiai kutatások a versengéssel kapcsolatban

A versengésen belüli kulturális különbségeket négy, mind szemléletében, mind módszereiben különböző módon közelítették meg: a múlt század harmincas éveiben a kulturális antropológusok intenzíven érdeklődtek iránta, hosszú szünet után az 1970-es években a kísérleti szociálpszichológia divatos kutatási területe volt, az 1980-as és 1990-es években már közvetlenül nem kutatták ezt a kérdést, de az individualizmus-kollektivizmus és a független és kapcsolati szelf-felfogás – mint a különböző kultúrák megértését elősegítő dimenziók – keretében értelmezték, majd az 1990-es évek végén megjelentek az első kvalitatív megközelítésű kutatások.

3.1. Antropológiai kutatások a versengéssel kapcsolatban

A versengés kulturális különbségeivel a legkorábban Ruth Benedict (1934), valamint Margaret Mead (1937) és antropológus kollégái kezdtek foglalkozni. Antropológiai megközelítésüket „a kulturális mintázatok” (Benedict, 1934) feltárásának igénye jellemezte.

Benedict (1941 lásd Maslow és Honigman, 1970) az Anna Howard Memorial Lectureship előadásai során beszélt a versengésről. Úgy vélte, hogy a versengést a társadalmi és gazdasági

139

struktúra határozza meg és írja elő. A magas társas szinergiájú társadalmakban az intézmények úgy épülnek fel, hogy a javakból kölcsönösen részesüljenek a társadalom tagjai, és vannak alacsony szinergiájú társadalmak, amelyekben az egyik egyén győzelmet arat a másik felett, ennek eredménye az is, hogy a javakból egyenlőtlenül részesülnek, és aki többet tud megszerezni, annak az a célja, hogy legyőzze és ártalmatlanítsa a riválist. Az egymás legyőzésének a vágya mind a társadalom tehetősebb, mind a szegényebb rétegeiben nem személyes szándék, hanem a rendszerből következő magatartás.

Margaret Mead és antropológus kollégái, ahogyan azt már az első fejezetben említettük, az USA Social Science Research Council, Versengő és Együttműködő Szokások Albizottsága (Sub-Committee on Cooperative and Competitive Habits) megbízásából helyezték vizsgálódásuk középpontjába a versengést és az együttműködést. 13 törzsi társadalmat választottak ki az amerikai indiánok, a csendes-óceáni szigetvilág lakói és afrikai törzsek közül. Nem végeztek új és célzott etnográfiai megfigyeléseket, hanem az egy-egy kultúráról meglévő saját vagy mások terep-jegyzeteit nézték át, és másodelemezték. A Cooperation and Competition among Primitive People (Mead szerk, 1937) című könyvben az úgynevezett primitív társadalmakat versengőkre, kooperatívakra és individualistákra osztották, aszerint, hogy melyik magatartásformát tartották a legjellemzőbbnek. Az osztályozás legfőbb alapja – Benedict-hez hasonlóan – a javak elosztásának a mechanizmusa volt: egyenlőtlen, és így versengést generáló, vagy az egész közösséget egyenlő elosztásban részesítő, kooperatív.

A vizsgált törzsek közül a legegyüttműködőbbnek az új-mexikói zuni indiánokat találták, akik a mezőgazdasági tevékenységükben, és állattartásukban, valamint az élet egyéb területén is együttesen tevékenykednek, és segítik egymást. Irving Goldman (1937), aki a zunikról írt a könyvben, ugyanakkor részletesen leírta a versengő konfliktusokat, a riválisok között kialakult gyűlöletet is, de mindezek ellenére megtartotta az „együttműködő” címkét a törzs számára. Ugyanígy Thurnwald (Turnwald és Preuss, 1937) vizsgálataiból tudjuk, hogy bárki, aki a zunik között kiválik, magára vonhatja a „szemmel verés” lehetőségét, vagyis nem a

„jóság” és a versengésmentesség, hanem éppenséggel a „rosszindulat és versengés”

intenzitása szabályozza az együttműködést.

Az afrikai batonga törzset ugyancsak a kooperatív társadalom kategóriájába sorolta Goldman (1937). Ugyanakkor megjegyezte, hogy a törzsben számos versengő játékot játszottak, és ha a törzs királya meghalt, akkor utána intenzív versengés alakult ki a hatalomért, amely nem ritkán dinasztikus háborúban végződött. Ezt Mead a batongák együttműködő rendszerébe becsúszott „hibának” nevezte (1937, 446. old.).

A legversengőbbnek minősített törzs az észak-amerikai kwakiutl volt, amelyet szintén Goldman (1937) jellemzett. Bár ebben a gazdag és sok természeti erőforrással rendelkező társadalomban a nyílt versengés volt a norma, természetesen itt is megvoltak azok a területek és kapcsolatok, amelyekben a versengés kontroll alá helyeződött és ahol az együttműködés volt a norma.

Margaret Mead-ék munkája nem dichotomizálta a versengést és az együttműködést (lásd 1.

fejezet). Margaret Mead a könyvhöz írt összefoglaló fejezetében levonja a következtetést:

nincs olyan társadalom, amely kizárólag versengő vagy kizárólag együttműködő, a nagyon intenzíven versengő csoportokon belül is van együttműködés és megfordítva is igaz ez. Ezek a viszonyulási formák nem zárják ki egymást, hanem együttesen léteznek egy társadalomban.

Azt is hangsúlyozza, hogy a versengés nem jelentett szükségszerűen konfliktust, az együttműködés pedig szükségszerűen szolidaritást. A kooperatív társadalmakban gyakran

140

bevezetik a versengést is, és a kooperáció alap-keretei között létrejött versengés az emberek közötti összekötő kapocsként működik. A versengés a javak elosztásának kooperatív formáit sem akadályozza feltétlenül. A maoriknál például a versengés nagyobb termelékenységet eredményezett, így több termés volt, amit aztán együttműködve lehetett elosztani.

A legfontosabb következtetés, amelyet az antropológusok levontak, az volt, hogy az elérhető erőforrások mennyisége nem határozta meg a versengés vagy együttműködés dominanciáját.

Mind a bő, mind a szűk erőforrásokkal rendelkező csoportoknál megjelenhetett az erős versengés és az erős együttműködés is. Az éhezés veszélye az eszkimókat kooperatívabbá tette, az ojibwa-kat nem. Ebből következően valójában az, hogy a versengés és az együttműködés milyen formában, milyen szabályok szerint nyilvánul meg, komplex determinációjú, és együtt alkotja egy-egy kulturális csoport sajátos és rá jellemző viszonyát ezekhez a magatartásformákhoz, vagyis az, hogy az egyének milyen célokra törekednek, kulturálisan meghatározott, és nem az organizmus egyszerű válasza egy külső körülmény-együttesre (Mead, 1937).

Az egyik legfőbb kritika Margaret Mead és kollégái munkájával szemben az volt, hogy a versengő és együttműködő magatartás elemzését nem közvetlen kutatásra alapozták, hanem valójában etnológusok már meglévő terep-jegyzeteit elemezték újra a versengés, együttműködés és individualista működésmód szempontjából. Mindez torzításokhoz és félreértelmezésekhez vezethetett. Kritika érte őket azért is, mert csak kevés olyan fejezet van, amelyik mind a gazdasági, mind a politikai-társadalmi szerveződés, mind a gyermeknevelés és a családi élet, valamint a szabadidős tevékenység tekintetében szisztematikusan és a definícióknak megfelelően elemzi a versengés, együttműködés és individualizmus különbségeit és mindezen szintek tekintetbevételével alkot átfogó képet (Wallis, 1937).

Irving Goldman, aki kezdő antropológusként a legegyüttműködőbb zunikról és a legversengőbb kwaikutl-okról szóló fejezetet írta Margaret Mead könyvébe, később a státusz-versengésnek a kulturális evolúcióban játszott szerepét elemezte a polinéz társadalmakban.

Tanulmányában bemutatja, hogy a státuszversengés hogyan hozott létre néha véres konfliktusokat, bemutatja a riválisok közötti ellenségesség társadalmi és pszichológiai következményeit, ugyanakkor arra is rámutat, hogy a státusz-rivalizáció eredményeképpen miként fejlődött az építészet, a mezőgazdaság, a politikai adminisztráció, a költészet és balladaírás, hogyan játszott prominens szerepet versengés a kézművesség fejlődésében, amely a technikai fejlődés alapfeltétele volt (Goldman, 1955).

A státusz-versengést Clifford Geertz (1973) is dokumentálta, amikor sűrű leírását adta a bali kakasviadalnak mint a férfiak közötti státusz-versengés áttételes formájának, amelyben megjelenik a győzelem és a vereség drámája, olyan érzelmek és indulatok, mint a kockázat izgalma, a diadal öröme és a veszteség kétségbeesése, amely érzelmek és indulatok – Geertz értelmezésében – az egyének viszonyának és a társadalom szerveződésének az alapját képezik. Leírásában azonosíthatóak a versengési folyamatokat jellemző egyes dimenziók: a tét nagysága, az egyenlő esélyek, a kimenetel bizonytalansága, a szabályozottság (Fülöp, 1992b,c). Leírása egyszerre láttatja a bali társadalom konfliktust-kerülő, harmóniára törekvő (együttműködő – megjegyzés tőlem) működését az egyik szinten – amelyből ha a kakasviadalt kizárják, akkor szinte nem is látszik a státuszversengés – és a kakasviadalokban megnyilvánuló nyílt agressziót és gyilkos versengést, egy másik szinten. A kakasviadal a véresen komoly státuszversengés explicit, de ugyanakkor mégis áttételes formája, amely a bali emberek rögzített, szilárd, hierarchikus rangsoráról metaszociális kommentárt nyújt (Geertz, 1973).

141

Bár Mead és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy az erőforrások mennyisége nem meghatározó abban, hogy a javak elosztása milyen rendszer szerint történik, egyenlőtlen (amely versengést indukál) vagy egyenlő (amely inkább együttműködést), Turnbull 1972-ben publikált, nagyon sokat vitatott Hegyi emberek (Mountain People) című könyve megcáfolni látszik ezt. Ebben a könyvében azt dokumentálta, hogy elsősorban gazdasági természetű változások hogyan változtatták az eredetileg kooperatív és gyermekszerető ugandai ik törzset erősen individualista és kegyetlen törzzsé. A törzs életében drasztikus változás következett be miután a kormányzat megtiltotta azt, hogy az eredeti földjeiken vadásszanak és gyűjtögessenek, és arra kényszerültek, hogy áttérjenek a mezőgazdaságra. Mivel az új terület csak korlátozottan tudta ellátni őket, a népesség számát csökkenteni kellett. A túlélés érdekében a törzs fiatal és egészséges tagjai hagyták a gyerekeket és az öregeket éhen halni, nem adtak nekik enni. A túlélés érdekében folytatott, alapvető erőforrásokért zajló versengés eltűntetett minden nagylelkűséget, kedvességet, még a családi kapcsolatok sem számítottak.

Ez a magatartásuk akkor sem változott meg, amikor megszűnt az ínség. Turnbull arra a következtetésre jutott, hogy a szűkös erőforrások lehetetlenné teszik az olyan „luxusnak”

számító magatartásokat, mint a kooperáció, jótékonyság, együttérzés, és felerősítik a kegyetlen versengést.

Az antropológusok gazdag leírását adták különböző törzsek családi életének és gyermeknevelési szokásainak, és ezek a leírások tipikusan tartalmaztak néhány jellegzetességet a versengésről és az együttműködésről is (Fülöp és Büki, 2013). Megfigyelték például, hogy a testvérversengés kontrollálására milyen folyamatok alakulnak ki például Tanzániában (Varkevisser, 1973), illetve hogyan kerülik el a kenyai gusiik a poligámiában a feleségek közötti túlzott versengést, és hogyan szövi át az együttműködés és a versengés a feleség-társak mindennapjait (LeVine és mtsai, 1994).

Bonta (1997), aki a Pennsylvania Egyetem könyvtárosa volt és erősen békeszerető értelmiségi, azt kívánta bebizonyítani, hogy léteznek teljes mértékben agressziómentes társadalmak, és olyanok, amelyekben a teljesítmény érdektelen fogalom. Ezzel azt kívánta alátámasztani – Alfie Kohn (1986) gondolatmenetét követve (lásd első fejezet) –, hogy az agresszió (versengés) társadalmi konstrukció, és kiiktatható az emberi társadalmak életéből.

Ennek érdekében összegyűjtötte azokat a publikációkat, amelyek olyan társadalmakat írtak le, amelyekben nem volt jele erőszaknak. Összesen 25 olyan társadalmat talált, amely – véleménye szerint – megfelelt ennek a kritériumnak. A keret, amelyben ezeknek a társadalmaknak a működésmódját értelmezte az együttműködés és versengés deutschi (Deutsch, 1949ab) definíciója volt. A békés erőszakmentességet az együttműködéssel, az agresszív, erőszakos és háborús működést a versengéssel azonosította. Ezt az összekapcsolást véleménye szerint az is igazolta, hogy a békés társadalmak döntő többségében nem volt jele versengésnek, igaz két olyan társadalmat megemlített, amelyekben versengés ugyan volt, de erőszak nem. Ez utóbbiakat „kivételnek” tekintette a szabály alól, és nem kereste a magyarázatot. Mivel saját maga egyik társadalmat sem látta és elemezte, még csak nem is mások közvetlen terep-megfigyeléseire, hanem már publikált munkáira támaszkodott, ezért a mélyebb elemzés eleve kizárt volt. Írásában szinte minden jellemzett társadalom esetében számos ellentmondás mutatkozik, amelyeket nem békít össze a fő állításával. Ilyen például Bali, amelyet besorolt a versengésmentes társadalmak közé, bár mellékesen megemlítette, hogy bizonyos helyzetekben nyílt agresszió=versengés figyelhető meg. Clifford Geertz fentebb ismertetett munkáját nem idézte. Szemben a korábbi antropológusokkal (Benedict és Mead), akik nem az erőforrások mennyiségében, hanem a javak elosztási struktúrájában keresték a versengő és együttműködő magatartás gyökereit, Bonta (1996) megállapította, hogy az általa „békésnek” nevezett társadalom egyenlő és egyenlőtlen elosztás mellett is

142

megtalálható volt, és ő elsősorban a kulturális-pszichológiai gyakorlatot (világos, a társadalom minden tagja által elfogadott értékek mentén történő gyermeknevelés, és az értékektől eltérő magatartás erős szankcionálása) tekintette a „versengésmentesség”

zálogának.

3.2. A kísérleti szociálpszichológia és a játékelméleti megközelítés 3.2.1. Kísérletek felnőttekkel

Az 1970-es években egy egészen más kutatási megközelítés vált uralkodóvá a versengés és együttműködés kulturális összetevőinek feltárása terén. Az antropológusok a valós élet megfigyelésén alapuló kutatásai helyett, játékelméleti ismeretek felhasználásával szigorúan kontrollált kísérleti elrendezést használtak, amely minimális kommunikációt tett lehetővé a partnerek között, és az egymással „interakcióba” kerülő felek gyakran csak nagyon kevés információval rendelkeztek egymásról (Smith & Bond, 1998). A korai antropológiai kutatások rámutattak arra, hogy a versengés és az együttműködés összefonódnak az egyes

„primitív” népek társas életében, a kísérleti pszichológia – Morton Deutsch munkáinak megjelenése után (lásd első fejezet) –, a laboratóriumban viszont dichotomizálta őket. A résztvevőknek meghatározott számú választási lehetőségük volt, és ezeket vagy a versengésre vagy az együttműködésre utalónak tekintették. Az történt tehát, hogy a különböző nemzetiségű és kulturális hátterű embereket egy standard kísérleti szituációba helyzeték (pl.

Fogoly-dilemma vagy a Különbségeket Maximalizáló játék), és megnézték, milyen mennyiségben kapnak versengő és együttműködő válaszokat. Ezt az eljárást különösen alkalmasnak találták arra, hogy a kulturális különbségekre rámutasson, hiszen úgy vélték, hogy a nagyon szigorú kísérleti körülmények azonos feltételeket teremtenek a résztvevők számára, tehát a különböző nemzetiségek különböző választendenciái valós kulturális különbségeket tükröznek. Az eredmények azonban nem mutattak különösebb konzisztenciát, s kevéssé feleltek meg az egyes kultúrákkal kapcsolatos előzetes ismereteknek és elvárásoknak. A leggyakoribb összehasonlítás során egyesült államokbeli és kanadai fehéreket hasonlítottak össze nyugat- és észak-európaiakkal (flamandok, dánok, norvégek).

Néhány vizsgálatban ázsiaiak (indiaiak) is részt vettek. A kutatók meglepetésére a flamandok versengőbbnek bizonyultak, mint az USA diákjai (McClintock & McNeel, 1966). Hasonlóan váratlan eredményre vezetett Marwell és Schmitt (1972) vizsgálatsorozata is, amelynek során a norvégek bizonyultak versengőbbnek, mint az amerikaiak. Egy másik kísérlet az indiaiakat találta versengőbbnek a kanadaiaknál (Carment, 1974). Ugyanabban az évben egy másik kutató ennek éppen az ellenkezőjét találta, azt hogy a kanadaiak voltak versengőbbek az indiaiaknál (Alcock, 1974).

Amikor azonban a versengő/együttműködő helyzetet összetevőire bontották, érdekes kulturális különbségekre találtak. Faucheaux (1976) például az amerikai/belga kísérlet mélyebb elemzése során megállapította, hogy a két csoport esetében a versengő válaszokat a szituáció más-más része váltja ki: a belgák csak akkor versengtek erősebben, amikor vesztésre álltak, míg az amerikaiak, amikor nyerésre álltak. Érdekes, hogy mi vezette Faucheaux-t arra, hogy újraelemezze ezt a vizsgálatot. A francia kutató nem akarta elhinni, hogy nem az amerikaiak azok, akik versengőbbek a belgáknál, hanem megfordítva, és mivel számára a versengés negatív konnotációval rendelkező jelenség volt, igyekezett bebizonyítani, hogy valamit nem helyesen értelmeztek a kutatók, amikor a flamandokat hozták ki „rosszabbnak”.

Értelmezése szerint az amerikaiak tényleg versengők voltak, míg a belgák csak úgy igyekeztek kihasználni a játék struktúráját, hogy az megőrizze a résztvevők közötti

143

egyenlőséget. A vizsgálat története kíváló példa az 1. fejezetben leírt folyamatra, amely a kutatási eredményeket egy meghatározott, uralkodó paradigmába igyekszik belekényszeríteni.

Hasonló különbséget találtak az amerikaiak és a norvégek között is: amikor az a veszély fenyegette a norvégokat, hogy kizsákmányolják őket, akkor sokkal versengőbbé váltak.

Ugyanakkor, ha a kizsákmányolás veszélye megszűnt, akkor ők lettek sokkal kooperatívabbak. A kanadai férfiak esetében a versengő partner részéről érkező idői nyomás (Alcock, 1974), és a vesztő helyzet volt az a feltétel, amely versengésre ösztökélte őket.

Ugyanakkor, egy a különbségeket maximalizáló játékban indiaiakkal összehasonlítva kevésbé versengők lettek, amikor erős pozícióban voltak, míg az indiaiak éppen ekkor kezdtek el versengeni (Alcock, 1975). Ha extra nyereményre lehetett szert tenni, akkor egészen másképp reagált rá a két csoport. A kanadaiak esetében az, aki megkaphatta az extra nyereményt, mindent megtett azért, hogy elnyerje, míg a másik igyekezett őt ebben megakadályozni, az indiaiaknál viszont pont fordítva volt: az, aki megkaphatta az extra nyereményt, igyekezett azt elkerülni, akinek viszont nem volt esélye rá, hogy maga nyerje el, igyekezett mindent megtenni azért, hogy a másik megkaphassa. A lehetséges magyarázat erre az volt, hogy míg a kanadaiak pragmatikusan tekintenek a helyzetre, addig az indiaiak fölé-alárendelt viszonyként percipiálják azt, és ezért, amikor a másik áll nyerésre, akkor alárendelődnek és együttműködnek, míg ha ők maguk nyernek, akkor a fölérendelt pozícióban szabad utat adnak a versengésnek (Alcock, 1974, Carment & Alcock, 1984).

A fenti eredmények alapján a kutatók arra következtetésre jutottak, hogy nem annyira azt érdemes kutatni, hogy melyik kultúra versengőbb a másiknál, hanem sokkal inkább arra kell figyelni, melyik kultúrában mely helyzetek váltják ki a versengést. Ezekből a vizsgálatokból az is kiderült, hogy egy, a feltevés szerint objektív leírás egy adott kulturális csoport versengő és együttműködő magatartásáról tulajdonképpen nyitva áll az alternatív magyarázatok és értelmezések előtt (Smith & Bond, 1998). Egyre nyilvánvalóbbá vált az is, hogy nem azonos, ahogyan a kísérletvezető konceptualizálja a kísérletet és az, ahogyan azt a benne résztvevők felfogják. Minél szigorúbban strukturált ugyanis egy vizsgálat, annál kevésbé van mód arra, hogy a vizsgálat vezetője valamiféle visszajelzést kapjon arról, hogy a résztvevők milyen módon élik át a helyzetet. Felmerült, hogy az alkalmazott standard kísérleti elrendezés – ugyanúgy, mint egy kérdőíves eljárás – esetleg egészen más vonatkozásokat mér az egyik, mint a másik kultúrában és csakúgy, mint a kérdőíveknél, felhasználása gondos előmunkálatokat igényelne annak érdekében, hogy tisztázni lehessen, vajon ugyanazt méri-e, mint abban az eredeti kultúrában, ahol azt kidolgozták.

3.2.2. Kísérletek gyerekekkel

Ugyancsak a hetvenes években voltak népszerűek a felnőttekéhez hasonló koncepciójú, de gyerekekkel zajló kulturális összehasonlító versengés-együttműködés-kutatások. Schneider és mstai (2006) felhívták a figyelmet arra, hogy bár nagyon sok ismeret halmozódott fel a versengés és együttműködés kulturális különbségeiről az elmúlt évszázadban, a kulturális különbségek valós mértéke és milyensége valójában csak meglehetősen korlátozottan ismert az elvégzett kutatások módszertani korlátai miatt. A szerzők áttekintve a gyerekek és serdülők versengésére és kooperativitására vonatkozó kutatásokat megállapítják, hogy azok döntő többsége a két jelenséget dichotomizáló paradigmában és ennek megfelelő módszertan alkalmazásával született. Az így nyert eredmények és a kulturális különbségekről meglévő adatok értelmezése ezért megkérdőjelezhető, mert a vizsgálatok a kultúrának és kultúrákon belüli szocializációs erőknek egy erősen leegyszerűsített felfogásával dolgoztak, amely

144

inkonzisztens a versengéskutatásban azóta bekövetkező elméleti változásokkal (Schneider és mtsai, 2006).

A gyerekekkel és serdülőkkel zajló legtöbb kísérleti kulturális összehasonlító kutatást az USA-ban végezték, és ezek kedvenc témája volt az együttműködés és versengés kérdése. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy milyen korai életkorban jelennek meg a kulturális különbségek ezen a téren. A kutatók kidolgoztak egy sor olyan játékot, amelyek lehetővé tették, hogy összehasonlítsák a gyerekek versengésre és együttműködésre vonatkozó preferenciáit különböző életkorokban, különböző kultúrákban és azonos kultúrán belül, eltérő életterekben. Ilyen játék volt a golyóhúzó játék (Marble Pull Game, Madsen, 1967), a Kooperációs Tábla Játék (Cooperation Board Game), a Társas Viselkedés Skála (Social Behaviour Scale, Knight és Kagan, 1977), amelyet Sándor Mónikával mi is alkalmaztunk (Sándor és mtsai, 2007) vagy a Különbség Maximalizáló Játék (Maximizing Difference Game, McClintock, 1978).

Ezekben a kutatásokban leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy a mexikói bevándorló családok gyerekei milyen versengési-együttműködési attitűddel rendelkeznek az anglo-amerikai gyerekekhez képest. Kiderült, hogy az angol-anglo-amerikaiak versengőbbek, mint a mexikói-amerikaiak, és ez utóbbiak pedig versengőbbek, mint a mexikóiak (Kagan, Knight &

Martinez-Romero, 1982). A kutatók az akkulturáció folyamatával magyarázták ezeket a különbségeket, vagyis azzal, hogy az USA-ban élő mexikói gyerekek valamennyire már hasonultak a befogadó ország, az USA kulturális elvárásaihoz a versengés terén. Az iskolai teljesítmény és a versengés összefüggése is eltért az anglo-amerikai és a mexikói-amerikai gyerekek között: az anglo-amerikaiak esetében az iskolai teljesítmény pozitívan korrelált a versengéssel, de a mexikói-amerikaiaknál nem (Knight és mtsai, 1982). Hasonló összefüggéseket találtak afro-amerikai és anglo-amerikai gyerekeket összehasonlítva (Richmond and Weiner, 1973).

Nelson és Kagan (1972) szerint az amerikai gyerekek nemcsak sokkal versengőbbek voltak, mint a mexikóiak, hanem valójában irracionálisan versengtek, vagyis inkább lemondtak a

Nelson és Kagan (1972) szerint az amerikai gyerekek nemcsak sokkal versengőbbek voltak, mint a mexikóiak, hanem valójában irracionálisan versengtek, vagyis inkább lemondtak a