Annak következtében, hogy a versengést mindig az együttműködéssel hasonlították össze, a versengés mint egynemű, egydimenziós jelenség szerepelt a szakirodalomban.
Ennek kedvezett az is, hogy a versengő magatartást hagyományosan laboratóriumi körülmények között vizsgálták, ahol valóban egy meghatározott, nagyon egyértelmű döntés és magatartás jelentette a versengést, amelyet nem lehetett komplex dimenziók mentén leírni, versengés és versengés között nem lehetett különböző kritériumok alapján különbséget tenni (Schneider mtsai, 2006 és 2011).
Sommer (1995) megkülönböztetett „spontán” és „strukturált vagy formális” versengést. A
„spontán” versengés a társas összehasonlítás folyamatán alapul (vagyis Sommer beépíti rendszerébe a társas összehasonlítást is, csakúgy, mint Fülöp (1995c), nem igényel semmilyen struktúrát vagy jutalmazási rendszert és általában nem nyíltan zajlik, szabályai pedig, íratlanok. Ugyanakkor többnyire motiváló, nagyobb erőfeszítésre serkent és növeli a teljesítményt. Az egyének a spontán versengést arra is használják, hogy megtanuljanak bizonyos, a rivális esetében sikeresnek ítélt viselkedésformákat. Az összehasonlítás és versengés tárgyául szolgáló másik személy megfigyelése ugyanis fejlődést eredményezhet.
„Formális vagy strukturált” versengésről van szó, ha egy világosan meghatározott versenystruktúrában versengenek a felek, ha vannak explicit szabályok, ismertek a győzelem és jutalmazás kritériumai stb. Ez a fajta versengés tehát kívülről megteremtett helyzet, amelyben meghatározó szerepe van a célok egymástól kölcsönösen függő vagy egymást kölcsönösen kizáró voltának.
A versengéshez fűződő egyéni viszony is árnyalódott és ezen belül is egymástól minőségileg eltérő versengési mintázatokat különítettek el. Például a versengéssel kapcsolatos személyiségkutatások a kilencvenes években a versengés intenzitása és a személyiségen belül betöltött funkciója szerint kétféle versengő személyről írtak (Ryckman és mtsai, 1990, 1996). Az „önfejlődésre koncentráló versengő” emberek a versengést személyes fejlődésük eszközévé teszik. Egészséges önbizalommal rendelkeznek, számukra nem a győzelem a leglényegesebb, hanem a célhoz vezető folyamatot találják örömtelinek, a feladat megértése, megoldása a legfontosabb. A versengésben sokkal inkább az önfelfedezés, az önfejlődés és a tanulás érdekli őket, semmint az én-kiemelés vagy a rivális lebecsülése vagy megszégyenítése. A riválist nem útjukban álló akadálynak tekintik, hanem inkább olyan eszköznek, akinek a segítségével növelhetik kompetenciájukat, hozzáértésüket. Nyerni akarnak, és sikeresek akarnak lenni, de nem mások kárára. Ezért van az, hogy jól tudják egyeztetni az egyéni és a közösségi célokat, nagyon jó együttműködők, miközben igyekeznek társaiknál többet kihozni magukból. Ez a versengési attitűd a pszichológiai tesztek tanulsága szerint optimális pszichés egészséggel és jó társas kapcsolatokkal jár együtt (Ryckman és mtsai., 1996). Ezzel szemben az ún. hiperversengő személyek (Ryckman és mtsai., 1990), minden helyzetet versengőként élnek meg, mindenben a legjobbak akarnak lenni, és mindenáron nyerni akarnak, és minden áron el akarják kerülni a vesztést. A körülöttük lévőket lebecsülik és hatalomra törekszenek felettük. Általában konfliktusteliek a kapcsolataik, gyenge az empátiás készségük, agresszívek és dominanciára törekvőek, manipulatívak és nagyon narcisztikusak. Egyéni „játékosok”, egyenrangú együttműködésre kevéssé képesek. Még ennél is árnyaltabb képet talált F. Lassú Zsuzsa (2003) magyarországi mintán, aki szerint vannak olyan személyek, akik mind a személyes fejlődésre koncentráló versengésben, mind a hiperversengésben magas értékeket mutatnak, vagyis akik mindkét versengési formára képesek és alkalmasak és ezeket az irányultságokat a helyzetnek
43
megfelelően tudják váltogatni. Az úgynevezett A-típusú személyiséggel kapcsolatos vizsgálatok korábban többek között a versengéssel hozták kapcsolatba a körükben gyakoribb kardiovaszkuláris megbetegedéseket. Az 1990-es években végzett vizsgálatok egyértelműen bizonyították, hogy a megbetegedésekért a türelmetlenség-agresszió és nem a versengési késztetés a felelős, sőt a versengés dimenziója éppen az adaptív megküzdéssel kapcsolódott össze (Keltikangas-Jarvinen és Raikkonen, 1993). Gomez (1998) serdülők esetében igazolta, hogy míg a türelmetlenség-agresszió alacsony versengési késztetéssel társulva a nem-adaptív megküzdéssel járt együtt, a pozitív versengési késztetés védő faktorként működött a maladaptív megküzdéssel szemben.
A korábbi „axiómák” helyett, melyek szerint a versengés megrontja az emberi kapcsolatokat, számos vizsgálat bizonyította, hogy meghatározott feltételek között harmonikus és kooperatív viszony lehet a versengő felek között. Tassi és Schneider (1997) kétféle versengést különböztetnek meg: az egyik a „feladat-orientált” versengés, amikor a cél egy feladat magas szintű megoldása, illetve egy készség elsajátítása vagy begyakorlása. A másik a „partnerre-irányuló”, mely esetben a versengés célja a másik legyőzése, vagy annak bebizonyítása, hogy az illető jobb a másiknál. Vizsgálataik azt bizonyították, hogy a „feladat-orientált” versengés harmonikusan összeegyeztethető a barátsággal, a „partnerre irányuló” azonban konfliktust okozhat a kapcsolatban.
A versengő partnerek között sokféle, árnyalt, mind pozitív, mind negatív érzelmek által uralt kapcsolat lehet (Muroyama, 1995, Fülöp, 2002a). A riválisok közötti érzelmi viszony, valamint annak alapján, hogy milyen szerepet tulajdonítanak a versengő felek egymásnak, megkülönböztethetünk „instrumentális-konstruktív” versengést, „barátságos-konstruktív”
versengést, és „ellenséges-destruktív” versengést (Fülöp, 2002a) Az „instrumentális-konstrutív” versengést a feladat- vagy célirányultság jellemzi. A rivális pedig eszköz jellegű, instrumentális funkciót tölt be, vagyis a léte segíti azt, hogy az adott személy ne lankadjon, hanem a legnagyobb erőfeszítéssel a maximumot hozza ki magából. A versengési partner olyan, mint egy folyamatos stimuláló, aki az egyéni fejlődést elősegíti, serkenti. Ugyanakkor egyfajta összehasonlítási alap is, akihez képest látni lehet, hogy valaki hol tart. Ilyen esetben a versengő felek között nem feltétlenül van érzelmi kapcsolat. Lehet, hogy a „kijelölt” rivális nem is tudja, hogy társa riválisnak tekinti. A másik kapcsolat a „baráti, társi” viszonyon alapuló konstruktív versengés. Ebben az esetben a barátoknak azonos az érdeklődésük, azonosak a céljaik, azonos dolgokat szeretnének véghezvinni. Ennek során segítik egymást és versengenek egymással. A versengő felek közötti kapcsolatnak pusztán egy válfaja az
„ellenséges-destruktív” kapcsolat, amelyet Deutsch (1949ab) és követői több mint negyven éven át, valamint Alfie Kohn (1986) kizárólagosnak tartottak. Ennek során a versengő partnerek egymást sokkal inkább akadálynak tekintik, amelyet el kell hárítani az útból annak érdekében, hogy a saját céljaik megvalósuljanak. Ennek megfelelően míg az első kapcsolatban elsősorban a cél vezérli a versengést, addig az ellenséges rivalizációs kapcsolatban a fő figyelem az „ellenségre” irányul, és a legtöbb energia a vele kapcsolatos ellenlépésekre, az ő kiiktatására használódik fel.
A tudományos pszichológiában egészen a 1990-es évek elejéig meglévő egyneműség azért is volt különösen érdekes, mert a gyakorló szakemberek, így a pedagógusok egy jelentős csoportja ún. többdimenziós szemlélettel bír, és számos kritérium mentén minőségileg megkülönbözteti a versengési folyamatokat, versengő kapcsolatokat és magatartásformákat (Fülöp, 1992b, c, 1993, 1995a). Eszerint tehát nem a kooperációt és versengést érdemes összevetni egymással, hanem a versengésre kell sokkal árnyaltabban
44
tekinteni, és a versengési folyamatokat kell megkülönböztetni egymástól, ehhez pedig fel kell tárni azok dimenzióit és struktúráját (Fülöp, 1992, 1995, 2001).
Fülöp Márta már 1992-től (1992b, c, 1995a, b, 2001a, b, 2002a) a versengést mint sok dimenzió mentén jellemezhető, vagyis multidimenzionális komplex jelenséget tárgyalta, és a különböző dimenziók sajátos kombinációja mentén konstruktív és destruktív versengési folyamatokat különített el. A versengéssel kapcsolatban a „konstruktív” és
„destruktív” megjelölést először használta a pszichológiai szakirodalomban (Fülöp, 1992c, „Teachers’ Concepts of Competition”, Didaktisk Tidskrift) és ezeknek a mintázatoknak különböző, empirikus kutatáson alapuló dimenziók mentén történő tipizálását is először tette meg kandidátusi értekezésében (Fülöp, 1995b). A versengés konstruktív vagy destruktív voltában az erőforrások szűkös/tágas voltát; a versengés intenzitását (tét nagysága, a versengés gyakorisága); a versengés moralitását (szabálytartás); a versengés értékelési kritériumait (átlátható/vagy sem); időperspektíváját (hosszú- vagy rövid-távú folyamatként fogják fel a versengő felek); a versengés irányultságát (önmagára irányul-e vagy a riválisra); a versengő felek közötti kapcsolatot (baráti, ellenséges, instrumentális) tekintette meghatározónak.
A nemzetközi szakirodalomban először egy év múlva, 1993-ban jelent meg a konstruktív jelző a versengés mellett. Erev, Bronstein és Galili (1993) izraeli kutatók „konstruktív csoportközi versengésről” írnak, amely megfelelő eszköz a „potyautas” magatartás elkerülésére csoportos tevékenység esetén. A konstruktív jelző azonban csak a cikkük címében fordul elő, és nem a versengési folyamatokon belül tesznek különbséget (konstruktív – destruktív), hanem az együttműködést, az egyéni versengést és a csoportközi versengést hasonlítják össze, és ezek közül a csoportközi versengést találják a leghatékonyabbnak, vagyis a „legkonstruktívabbnak”.
Bár a konfliktusmegoldáson belül már maga Deutsch (1973) is elkülönített konstruktív és destruktív konfliktusmegoldást, de konstruktívnak az együttműködő, destruktívnak a versengő megoldásokat tartotta. Az amerikai szociál- és szervezetpszichológiában csak 2003-ban jelent meg az első olyan írás, amely ehhez képest áttörésnek tekinthető. Dean Tjosvold és a versengés „szörnyeteg” voltát évtizedeken át megerősítő David és Roger Johnson Lehet-e a személyközi versengés konstruktív a szervezetekben? című cikkükben (Tjosvold és mtsai, 2003) azokat a dimenziókat igyekeztek feltárni, amelyek mentén a versengés pozitív következményekhez vezet. Egy későbbi vizsgálatukban, Tjosvold és mtsai (2006) leírják, hogy milyen kritériumai vannak a konstruktív versengésnek, maga a versengési folyamat során és a folyamat végén. Az egyik fontos jellemzője a konstruktív versengési folyamatnak a feladat elvégzése, a támogatás érzése és az, hogy a versengő felek úgy érzik, hogy képesek teljesíteni, élvezik a versengést, részt akarnak benne venni és pozitív interakcióban vannak a vetélytárssal. A versengés befejezése után a konstruktivitás abban nyilvánul meg, hogy nő a felek motivációja arra, hogy kihívásoknak megfeleljenek, jobban képesek a vetélytársakkal együttműködni, és nő az elkötelezettségük a csoport iránt. Azt találták, hogy a legfőbb kritérium a „fair és szabálytartó” magatartás a versengő felek részéről, de az erős belső motiváció, a jó esély a győzelemre, az erős pozitív kapcsolat a versengő felek között és annak a korábbi tapasztalata, hogy egymás kompetenciáját nem csökkentik, hanem erősítik, ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy a versengés konstruktív folyamat legyen.
45
A kilencvenes években, a rendszerváltó és a versengést mind a gazdasági, mind a politikai életben nagy jelentőségűnek tartó posztszocialista Magyarországon Nagy József pedagógiai kutató is felveti a versengés többdimenziós természetét. Nagy József (1998) a versengést háromdimenziós jelenségnek tartja, és a versengési folyamatokat ezen benső dimenziók mentén csoportosítja és tipizálja, vagyis nem „egy” versengésről gondolkodik.
A versengés értelmezésénél Csányi Vilmos (1994) etológiai magyarázatára épít, és az állatok versengésében megnyilvánuló három alapelv, a szabályozottság, esélyesség és arányos kockázat mentén négyféle versengést különböztet meg antiszociális, aszociális, lojális és proszociális versengést. Antiszociális versengésnek nevezi azt, amikor a fenti három alapelv egyike sem érvényesül. A versengő fél nála sokkal esélytelenebb személlyel mint ellenféllel verseng, versengésben alkalmazott eszközeit nem válogatja meg, akár súlyosan agresszív eszközöket is alkalmaz versengési partnereivel szemben, valamint nem tartja be a versengésre vonatkozó implicit szabályokat, vagyis ebben a folyamatban „mindent lehet” és a „cél szentesíti az eszközt”. Ha a szabályozottság elve érvényesül, vagyis a versengő felek tudatában vannak, hogy megfelelő szabály szerint kell eljárniuk, és a szociális közeg kontrollja miatt követik is a szabályt, akkor – kissé szokatlan módon – Nagy József aszociális versengésről beszél. Ha az esélyesség és arányos kockázat elve érvényesül, vagyis a versengés csak esélyesek között jön létre és az esélytelen nem bocsátkozik vakmerő, értelmetlen akciókba, akkor „tisztességes” vagy lojális a versengésről van szó. Ha pedig a felek megvalósítják a szabályosság követelményét és a szabályokat külső kontroll nélkül is betartják, az esélytelen ellenfelet pedig hozzásegítik az esélyessé váláshoz, akkor proszociális versengésről vagy „fair play”-ről beszél. Míg az első két versengésfajtát nem kívánatosnak, addig a második két versengés fajtát kívánatosnak és szocializálandónak tarja a szerző.
Részben Nagy József, részben Fülöp (2003), részben Fiske (2006) klasszifikációja alapján végezte kutatásait Kasik László is. Kasik (2010,2011) 4, 8, 12, 15 és 18 évesek körében vizsgálta az együttműködés és a versengés néhány dimenzióját Likert-skálás kérdőívvel.
A kutatás célja a dimenziók életkori, nem és iskolatípus szerinti jellemzőinek, valamint a dimenziók kapcsolatrendszerének és a kapcsolatrendszer változásának feltárása volt. A faktorelemzés eredményeképpen a két viselkedésformán belül elkülönített négy-négy dimenzió három faktortípusba különült el: (1) mindkét viselkedésforma egy-egy dimenzióját tartalmazó faktor (saját és mások érdekének figyelembe vétele versengés és együttműködés során); (2) kizárólag a versengés dimenzióit (esélyegyenlőség; az eredményhirdetés ideje; a szabálykövetés forrása) és (3) kizárólag az együttműködés dimenzióit (hozzájárulás és részesedés viszonya a csoportmunka során; mások kizárása a csoportból nem megfelelő teljesítmény miatt; mások kizárása a csoportból nagyobb részesedés követelése miatt) tartalmazó faktor. Kasik (2010) azt találta, hogy például az életkor előrehaladtával egyre gyakrabban választanak olyan versenyhelyzetet a diákok, amelynél biztosított az egyenlő esély, viszont a versengésbeli szabályok betartására vonatkozó szülői, pedagógusi és kortársi elvárásokat egyre ritkábban veszik figyelembe egy-egy versenyhelyzetben.
A versengés és együttműködés dimenziói között kizárólag pozitív irányú kapcsolatok voltak azonosíthatóak. A dimenziók kapcsolatrendszerének kiépülése három életkori szintet különít el (1. szint: 4 és 8 évesek; 2. szint: 12 évesek; 3. szint: 15 és 18 évesek). A kapcsolatok bonyolultabbá válása arra utal, hogy az életkor előrehaladtával egyre szorosabb kapcsolatrendszer épül ki az együttműködés és a versengés vizsgált dimenziói között. Szintén ezt a megközelítést igazolta az eredetileg a versengéshez és az együttműködéshez tartozó dimenziók egy faktorba tömörülése. Kasik (2010) azt a
46
következtetést vonta le, hogy eredményei egyértelműen alátámasztják a versengés és együttműködés viszonyáról alkotott elméleti megközelítéseket, vagyis azt, hogy e viselkedésformák leginkább egymással összefonódva határozzák meg a különböző társas interakciókat.
Fülöp konstruktív és destruktív, multidimenzionális versengés koncepcióját alkalmazták Sonja Sheridan és Pia Williams (2006) svéd pedagógiai kutatók, és óvodás gyerekek körében azonosították a Fülöp (1992c; 1995a, b. d; 2001a, b) által leírt dimenziók mentén a versengés konstruktív formáit. Video megfigyelésekre, fókusz csoport interjúkra és gyerekrajzokra támaszkodó vizsgálatukban bebizonyították, hogy a konstruktív versengés a gyerekek együttműködő tevékenységének fontos részét alkotja, de jelen van az individuális tevékenységükben is, a tevékenység gyerekek által megfogalmazott motivációs háttereként. Egy későbbi vizsgálatukban (Sheridan és Williams, 2011) a konstruktív versengést különböző tanulási környezetekben azonosították. Ebben a vizsgálatban 5 és 18 év közötti gyerekek és serdülők valamint tanárok vettek részt. A vizsgálat a gyerekek esetében egyéni interjúkból és bizonyos kritikus versengési helyzeteket ábrázoló fotók alkalmazásából állt. Az összes korosztályban azonosítani tudták a konstruktív versengés jelenlétét a tanulási helyzetben többek között az egyéni és a másokkal közös tanulási célok megfogalmazása során. A konstruktív versengést például a folyamat és nem a cél-orientáció, a saját képességek határainak a kiterjesztése a versengés által (Fülöp, 2004a, 2009a) fejlődés funkciónak nevezte) a versengő felek közötti reciprok irányítás (Fülöp, 2004a, 2009a) közös fókusz, kölcsönösség a riválisok között) jellemezte.
Ugyancsak Fülöp (1992b, c, 1995a, b, d, 2001a, b) konstruktív és destruktív versengéselméletére valamint Tjosvold és mtsai (2003, 2006) munkáira alapozták Orosz Gábor és mtsai (2013) valós életszituációban, autópiaci szervezetekben dolgozók esetében a konstruktív versengés feltételeinek, dimenzióinak a vizsgálatát. Eredményeik szerint a konstruktív versengés létrejöttében leginkább meghatározó tényező a hatékony munkavégzésre és az önfejlesztésre vonatkozó motiváció, amely részben összefüggésbe hozható Ryckman és mtsai (1996) önfejlesztő versengés fogalmával, illetve a versengés Fülöp (1999b, 2002a, 2004a, 2009a) által azonosított japán modelljével, amely a versengés legfőbb funkciójának a fejlődést tekinti és a riválist e fejlődés eszközének tartja (lásd 4. fejezet részletesebben). A versengés önfejlődési motivációja esetén még akkor sem fordul a versengés destruktívba, ha a versengés külső kényszer hatására jön létre (Tjosvold és mtsai, 2006 és Orosz és mtsai, 2012). A versengés konstruktivitásához járul hozzá az is, ha a versengést a felek élvezik, az örömet okoz. Orosz és mtsai (2013) a konstruktív versengés harmadik legerősebb direkt bejósló tényezőjének a másik fél segítésének stratégiáját találták. Tjosvold és munkatársainak (2003, 2006) eredményeihez hasonlóan minél inkább segíti valaki az ellenfelét, annál inkább várható a konstruktív versengés kialakulása. Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy a versengési folyamat során milyen a rivális koncepciója, ellenségként, vagy barátként, vagy az önfejlődést elősegítő eszközként tekintenek a riválisok egymásra (Fülöp, 2002a, 2004a lásd még 4. fejezet).
Fülöp (1995a), illetve Tjosvold és munkatársai (2003, 2006) eredményeivel összhangban Orosz és mtsai (2013) tanulmánya szerint az előzetes pozitív kapcsolat egy olyan kontextuális tényezőnek tekinthető, amely nagyban elősegíti a konstruktív versengés létrejöttét. Egyrészt növeli az előzékenységet és a kooperációt a felek közt, másrészt pozitívan hat a versengéssel kapcsolatos belső motivációk kialakulására (versengés élvezete és belső kényszer a versengésre). Az erőforrások szűkös-tágas volta (Fülöp, 1995a, 2001) mint fontos szituatív tényező is meghatározója volt a versengés
47
konstruktivitásának. Az eredmények azt mutatták, hogy minél szűkösebbek az elérhető erőforrások, annál kevésbé lesznek segítőkészek és előzékenyek az ellenfelek egymással szemben, illetve annál nagyobb mértékben zavarják egymást a versengés során.
Hasonlóan bizonyítást nyert, hogy a versengés folyamata felett észlelt kontroll (Fülöp, 1995a) indirekt módon pozitív kapcsolatban áll a konstruktív versengéssel. Vagyis, ha egy olyan helyzetben versengenek a felek, ahol az ő képességeiken és erőfeszítéseiken múlik a győzelem, akkor erősebb belső motiváció alakul ki náluk, tehát sokkal inkább fognak belső kényszert érezni arra, hogy versengjenek, illetve jobban fogják élvezni a versengés folyamatát.
A versengés kutatását jelenleg sokkal inkább a jelenség dekonstrukciója jellemzi, valamint azoknak a feltételeknek a vizsgálata, amelyek mentén összeegyeztethető illetve nem összeegyeztethető az együttműködéssel (Fülöp és Takács, 2013). A kutatások az elkövetkezendő években arra fognak irányulni, hogy feltárják, miként befolyásolják a versengési folyamatok alakulását a versengési folyamatok különböző dimenziói illetve e dimeniók kombinációi, az egyszerű egydimenziós versengés felfogást egy többdimenziós szemlélettel váltva fel.
A teljes szemléletváltást bizonyítja, hogy a 92 éves Morton Deutsch, 2012-ben, a munkásságát ünneplő kötet első fejezetében először életében leírja azt, hogy a versengésnek igenis van konstruktív és destruktív változata (Deutsch, 2012). A kétféle versengési folyamat definíciója kidolgozatlan, hiszen Deutsch már nem végzett ezzel kapcsolatos vizsgálatokat, de a versengés kutatás történetében mégis történelminek nevezhető, hogy ő, aki megalapozta az együttműködés és versengés „szépség és a szörnyeteg” (Fülöp, 2008a) paradigmáját, most különbséget a versengési folyamatokon belül tesz különbséget, és elismeri, hogy a versengésnek vannak konstruktív és az egyén, a csoport és a társadalom számára szükséges és hasznos változatai. Konstruktív versengésnek tartja a fair, szabályozott versengést, amelyben mind a győztes, mind a vesztes fejlődik. Azt hangsúlyozza, hogy nem gondolja a versengésnek nincsenek előnyei. A versengés része a mindennapi életünknek. Nagyon fontos érték, ha elsajátítjuk a hatékony versengés készségét, és a kooperatív környezetben zajló versengés, vagyis az
„együttműködő versengés” (Fülöp és Szarvas, 2011; Fülöp és Szarvas, 2012; Fülöp és Takács, 2013) igazán örömteli is lehet. Deutsch kifejezetten költőien fogalmaz arról, hogy mi mindent jelenthet a versengés az egyén életében. A versengés során átélheti a győzelem és a vereség szimbolikus emocionális drámáját, az élet és halál drámáját, a hatalom és a tehetetlenség drámáját, a dominancia és az önalávetés drámáját.
Meggyőződése, hogy ezeknek mély emberi és kulturális gyökerei vannak. Ezen túlmenően, írja Deutsch (2012), a verseny hasznos társadalmi mechanizmus azoknak a kiválasztására, akik a leginkább képesek valamire. Amikor nincsenek a teljesítménynek objektív kritériumai, akkor a másokkal való összehasonlítás és versengés lehet az, ahogyan valaki tisztába kerül a saját képességeivel. Deutsch most azt hangsúlyozza, hogy a versengés csak akkor destruktív, ha nem kooperatív kontextusban zajlik, és ha nem fair szabályok kontrollálják. Erica Frydenberg (2005) a Deutsch munkásságának szentelt könyvében az együttműködésre és versengésre vonatkozó elméletét „grandiózus elméletnek” nevezi. A grandiózus elmélet a maga eredeti formájában – minden tisztelettel együtt, amit Deutsch tevékenysége ezen a területen megérdemel – nem bizonyult igaznak, de legalábbis csak a valóság egy szűk szeletét volt képes megragadni.
48 1.6. Zárszó
A tudomány fejlődése során ideológiai megfontolások megakadályozhatják, hogy bizonyos vizsgálatok meghatározott irányokba menjenek, hogy felismerések kellő súlyt kapjanak és megfelelő kérdések és azokat megválaszoló válaszok szülessenek. A viselkedéstudományok különösen érzékenyek a társadalmi igényekre, de ahogyan az idők változnak, változnak a kutatási paradigmák is. Pepitone (1980) úgy véli, talán eljön az idő, amikor a tudományos felismerések olyan erejűek lesznek, hogy nem tudják őket elhomályosítani az éppen uralkodó társadalmi értékek.
A tudomány fejlődése során ideológiai megfontolások megakadályozhatják, hogy bizonyos vizsgálatok meghatározott irányokba menjenek, hogy felismerések kellő súlyt kapjanak és megfelelő kérdések és azokat megválaszoló válaszok szülessenek. A viselkedéstudományok különösen érzékenyek a társadalmi igényekre, de ahogyan az idők változnak, változnak a kutatási paradigmák is. Pepitone (1980) úgy véli, talán eljön az idő, amikor a tudományos felismerések olyan erejűek lesznek, hogy nem tudják őket elhomályosítani az éppen uralkodó társadalmi értékek.