Az eredmények összefoglalása

Az összehasonlító vizsgálatunk első eredménye az volt, hogy a – nem empirikus vizsgálatokon alapuló – szakirodalom és a szakmai közvélemény feltételezésével szemben a japán fiatalok legnagyobb csoportja egyértelműen pozitívan értékeli a versengést. A második leggyakoribb választípus körükben a versengésnek mind a pozitív, mind a negatív vonásaira utaló válasz volt, s csupán a válaszadók 12 százaléka tartotta a versengést pusztán negatív jelenségnek. A személyes viszony tekintetében a versengeni szeretők és nem szeretők aránya lényegében azonos volt, de az egyértelműen versengeni szeretők és önmagukat versengőnek vallók a válaszadók több mint egyharmadát tették ki. Ez azért is volt informatív, mert soha korábban nem történt olyan vizsgálat, amely ténylegesen megkérdezte volna a japánokat, hogy ők maguk miként viszonyulnak a versengéshez, viszont számos olyan leírás volt olvasható, amely a versengés által „megnyomorított” japán diákokról számolt be (lásd

„vizsgapokol”). A magyar iskolarendszert nem jellemzi a vizsgapokol, de a magyar egyetemisták mind személyesen, mind általában kevésbé kedvelik a versengést, mint japán kortársaik. Ugyanakkor a versengéshez fűződő személyes és kontextustól független, általános attitűdjük még mindig sokkal pozitívabb, mint az, ahogyan a versengés magyarországi szerepéről gondolkodnak (lásd korábbi összefoglalónkat). A versengés társadalomban betöltött szerepével kapcsolatban drámai a különbség a japán és magyar attitűd között. A magyar egyetemisták jelentős része a versengés magyarországi szerepét tisztán negatívan ítéli meg (Fülöp, 2008d).

Eltérő kultúrákból származó emberek egymástól minőségileg eltérő fogalmakkal rendelkezhetnek azzal kapcsolatban, hogy mit jelent versengeni. A versengés eredetére utaló válaszokból kitűnt, hogy azt a japánok legtöbbje szituatívnak tartja, vagyis a versengés adott helyzetekhez kötődik, akkor jön létre, ha azt a helyzet megkívánja. A második leggyakoribb válasz szerint a versengés társadalmi jelenség, abból fakad, hogy társas közegben élünk és ezért szükségszerűen kialakul ott, ahol az emberek csoportokban élnek. Jóval kisebb azoknak a japán válaszadóknak a száma, akik a versengést az adott személy személyiségéből fakadónak tartják, vagy akik arra utalnak, hogy biológiai eredetű volna. Ez az eredmény összhangban van Markus és Kitayama (1991) megállapításával, mely szerint a japánokra jellemző kapcsolati-én egyik fontos vonása az, hogy a viselkedés alapvetően társas, az itt-és-most szociális helyzet és szituáció függvénye. A megfelelő rivális jelenléte is „szituatív” (nem személyes) „társas trigger” a versengés megindítása vagy fenntartása számára. A magyar egyetemisták azonos mértékben tulajdonítottak a versengésnek biológiai és társadalmi eredetet, és szemben a japánokkal összekapcsolták azt a szűkös erőforrásokkal. Ez egybecseng azzal, hogy a magyar egyetemisták sokkal inkább „kézzelfogható” célokért küzdenek a versengésben, amelyek valóban „zárt összegűek”, míg a japánok fejlődés-koncepciója nem tud szűkös erőforrássá válni, mert felfogásuk szerint fejlődni és tökéletesedni mindig lehet (Kitayama és Markus, 1997).

Eredményeink azt mutatják, hogy adott egyéntől, illetve adott egyén kulturális, történelmi hátterétől függően a versengés különböző funkciókat ellátó jelenségként értelmezhető. A japánok számára a versengés legfontosabb funkciója a fejlődés, önmagunk, mások és a társadalom fejlődése valamint a motiváció, vagyis az, hogy keményebb munkára, extra erőfeszítésre ösztönöz. A japán válaszadók azt a nézetet fejezték ki, hogy a másokkal folyó versengés révén az egyén sok olyan tulajdonságát és képességét fejlesztheti, amelyek egyébként jóval lassabb ütemben, vagy egyáltalán nem fejlődnének. Nézetük szerint a versengés a belső potenciálok és kompetenciák folyamatos kibontakozását szolgálja.

Kitayama és Markus (1997) külön kiemelik, hogy az ön-fejlesztés a japánok énépítésének a

184

leglényegesebb eleme. A japán kulturális kontextusban, az énfejlesztés szimbolikus megerősítése annak, hogy a kapcsolat, amiben az illető van, értékes. Ez a versengésre is igaznak bizonyult. Ha a versengés során a felek fejlődnek és fejlesztik egymást, akkor ez a köztük lévő kapcsolatot pozitívan erősíti meg. Kitayama és Markus (1997) szerint az énfejlődés/fejlesztés éppen olyan alapvető jelentőségű a japán kölcsönösen függő szelf-alakításában, mint az énfelnagyítás az amerikai, független szelf alakításában. A japánok kialakítanak egy funkcionálisan autonóm pszichológiai tendenciát arra, hogy folyamatosan figyeljenek és dolgozzanak önmaguk potenciális negatív vonásain, mert az, hogy így tegyenek szükséges lépése a kulturálisan előírt interdependens identitás alakulásának. Az énfejlődés a japán kulturális kontextusban magában rejti azoknak a vonásoknak a megszűntetését, amelyeket az egyén negatívnak, vagy nem kívánatosnak tart. A versengés a japán válaszadók esetében ennek a fontos folyamatnak az eszköze.

A magyar résztvevők válaszai közül a legtöbb a szelekcióhoz/kiválasztáshoz/létküzdelemhez mint funkcióhoz kapcsolódott, amely a versengésnek sokkal inkább szociáldarwinista, ahogyan az egyik válaszadó írta: „Taigetosz” felfogását tükrözi. Ugyanakkor a magyarok széles skálán tulajdonítanak más funkciókat is a versengésnek, így a motivációt, a fejlődést, a célelérést, a produktivitás és az önismeret növelését vagy éppen a szórakozást.

A versengés darwinista, kiválasztási folyamat felfogása és a versengés fejlődésként, önfejlesztésként, növekedésként való felfogása egymástól nagyon eltérő versengési folyamatokra utal. Az első esetben a versengés az erősek és tehetségesek kiválasztását/túlélését jelenti a gyengékkel szemben. A második esetben mindkét fél növekszik, fejlődik, és nincs egy meghatározott győztes és vesztes, mindenki benne marad a verseny folyamatában. A magyar egyetemisták által dominánsan a versengéshez kapcsolt szelekciós funkció kizáró jellegű, a japán egyetemisták által dominánsan vallott fejlődés funkció inkluzív versenyt tesz lehetővé. Természetesen minden általunk azonosított funkció többé-kevésbé megtalálható mindkét csoportban, a különbséget ezeknek a dominanciája és konstellációja jelenti. Ha a versengés motiváló, produktivitást emelő, a képességeket bizonyító/társas elismerést kivívó és célelérést biztosító funkciója egy szűkös erőforrások által indukált szociáldarwinista kontextusba illeszkedik, akkor az keményebbé, ellenségesebbé formálja az aktuálisan kialakuló versengés tényleges emocionális-viselkedéses pszichés valóságát. Ha a versengés motiváló vagy akár szelektáló hatása itt-és-most szituációk révén alakul ki, de egy fejlődés koncepcióba ágyazódik be, amely nem szűkös erőforrás, akkor ugyanaz a szelekciós mechanizmus akár „lágyabb” aktuális versengési folyamatot eredményez. Ha valaki egy meghatározott dologra nem választódik ki, marad még számos további, amire kiválasztódhat.

A versengési folyamatot alakítja, és a mintázatát formálja az is, hogy mi áll a fókuszában.

Aszerint, hogy a versengésnek mi áll a fókuszában más a versengő felek között kialakuló, és kialakítható kapcsolat is. Griffin-Pierson (1990) és Franken & Brown (1995) kérdőíves vizsgálatai éppen erre hívták fel a figyelmet. Azt találták, hogy ha a versengés fókuszában a versengő személy maga áll, (a versengő egyén önmagát kívánja kiválóbbá tenni, vagy arra koncentrál, hogy ő legyen jobb a másiknál), akkor ez adaptív és egészséges versengést tesz lehetővé. Míg ha a versengési folyamat fókuszában a „másik” áll (a rivális legyőzése, a riválistól való megszabadulás vágya, annak a vágya, hogy a rivális legyen a rosszabb), akkor az, negatívan alakítja a versengési folyamatot. Tassi és Schneider (1997) vizsgálatai is azt bizonyították, hogy minőségileg más az a folyamat, amikor a versengő személy a másikra koncentrál (vagyis a cél annak bebizonyítása, hogy a másiknál felsőbbrendű), és az, amikor a versengés a célra vagy feladatra irányul (vagyis a cél az, hogy valamiben jó vagy kompetens legyen a versengés által). Vizsgálataik alapján a versengés csak akkor vezet negatív

185

kortárskapcsolatokhoz, ha a másik legyőzésének vágya motiválja, vagyis ha a cél nem a saját teljesítmény javítása.

Az eredmények alapján a japán válaszadók között a versengési folyamat leginkább az én-re, vagyis a versengő személyre önmagára irányul, önfejlesztés és motiválás formájában.

Emellett jelentős szerepet tölt be a kiterjesztett fókusz, az egymás aktív fejlesztése és motiválása formájában, vagyis a versengés folyamán a riválisok nem csak a saját, hanem a másik fejlődését is szem előtt tartják, ebben a folyamatban együtt haladnak a másikkal. A japán válaszadóknak csak kevesebb, mint 20 százaléka helyezi versengés fókuszába az ellenséget vagy a vetélytársat negatív értelemben, annak kiszorítási vágyával. Ezzel szemben majdnem ugyanennyien a versengés legfontosabb irányultságának a társadalmat tekintik, és a személyes versengést valójában a körülöttük lévő társadalom fejlődését szolgáló folyamatként fogják fel. Ez két olyan fókusz, amellyel a nyugati szakirodalom egyáltalán nem számolt, az fel sem merült korábban, hogy a riválisok nem önmagukra, a másikra negatív értelemben, vagy a feladatra/célra koncentrálnak, hanem egymást igyekeznek benntartani a versenyben és egyéni magatartásuk során a csoportjuk és társadalmuk érdekeit is tekintetbe veszik. A japánnal kapcsolatos gazdasági versengés szakirodalma leírja, hogy a nagyvállalatok közötti versenyt a „Keidanren”, egy a világon egyedülálló gazdasági csúcsszervezet szabályozza. Ez a szervezet a legnagyobb japán vállalatok és bankok képviselőiből áll, akik együttműködnek a köztük lévő versengés kontrollálásában, és a versenytársakat megegyezésre késztetik. A verseny szabályozása arra irányul, hogy a versenytársak hagyják egymást talpon maradni (lásd erről többet, Fülöp, 1998). Ezt a fajta versenystruktúrát inkluzívnak lehet tekinteni, szemben a hagyományos nyugati felfogással a versenyről és a szabad piacról, amely kizárásra törekszik. Dahlgard (1993) amerikai, japán és hong-kongi üzleti tanulmányokat folytató egyetemistáktól kérdezett a gazdasági folyamatokról és versenyről és azt találta, hogy a japán egyetemisták a japán vállalatok között nem tételeznek egymást a piacról kiszorító versenyt.

Az amerikai gazdasági szakemberek Japán gazdasági hanyatlásának egyik okát ebben a kontroll alatt tartott versenyben látják és az utóbbi tíz évben radikális reformokat javasolnak, de ez az általunk ebben a kutatásban mélyebben megértett, kulturálisan stabilan beágyazott versengés-konstrukció miatt nehézségekbe ütközik (lásd például Porter, Takeuchi, Sakikabara (2000) Can Japan compete? című könyvét).

A magyar válaszadók legnagyobb része ugyancsak az „én-t” helyezte a versengési folyamat fókuszába, főként a motivációval és az én-értékeléssel és kevésbé az önfejlődéssel összekapcsolva. A magyar egyetemisták a versengést pragmatikus módon értelmező „cél”

fókuszra utaló választ is gyakran adtak. Az ilyen semlegesebb folyamatokat feltételező fókuszok mellett a magyar válaszok esetében azonban erősen hangsúlyt kapott a „partner/ a másik”, mégpedig negatív értelemben (a legyőzése, az ellene való harc, a rajta való átgázolás stb.), mint a versengési folyamat egyik lényeges eleme. A nyugati autonóm, független szelf-felfogással összhangban a rivális gyakrabban fogható fel egy olyan szereplőként, akit a versengési folyamatban ki kell iktatni, akitől meg kell szabadulni. Ezt a fókuszt nem ellensúlyozta a japánoknál megtalálható kiterjesztett fókusz, illetve a csoport/társadalom fókusza. Az énre és a célra irányuló versengés nem jelez előre specifikusan ellenséges versengést, de ha a versengés fókuszában a versengési partner kiszorítása, rombolása áll, az megváltoztatja az interperszonális viszonyokat, vagy az eleve meglévő rivális koncepció alakítja azt, hogy a versengési folyamat során a felek mire fognak fókuszálni.

A válaszok elemzése során fontos jellemzőnek tűnt, hogy milyen módon gondolkodnak a válaszadók a versengési partnerükről vagy riválisukról, milyen jelentést és szerepet tulajdonítanak neki. Egy korábbi vizsgálatban Muroyama (1995) japán kutató arra volt

186

kíváncsi, hogy milyen feltételek mellett tekintik az emberek a riválisukat ellenségnek, és milyen feltételek mellett barátnak. Melyek azok a tényezők, amelyek lehetővé teszik a versengő felek közötti pozitív kapcsolat megtartását vagy kialakítását. Az eredmények szerint a japán vizsgálati személyek legnagyobb része riválisát úgy írta le, mint akivel azonosak a céljai, hasonlóak a képességei, és akivel pozitív hatással vannak egymásra, a riválisok inkább barátok, mint ellenségek.

Az általunk folytatott vizsgálatban a japán egyetemisták leggyakrabban úgy gondolkodtak versengési partnerükről mint egy fajta motiváló/inspiráló ágensről, aki az én-fejlődés neutrális eszköze. Azok a társak, akik ennek az „eszköz jellegű” szerepnek megfelelnek nagyon értékesek, ezért a versengő személy arra törekszik, hogy megtartsa őket, nem pedig arra, hogy megszabaduljon tőlük, mivel ők azok, akik garantálják azt, hogy a kérdéses személy nem áll meg az én-tökéletesítés útján. A második leggyakoribb felfogásmódban egyrészt a rivális mint partner/barát volt jelen, akivel kölcsönösen fejlesztik egymást azokon a területeken, amelyek mindkettőjük számára fontosak. Amennyiben a rivális motiváló/inspiráló ágens vagy partner/barát, akivel közösek a célok és kölcsönös a fejlesztés, akkor a versengő felek igyekeznek elkerülni az olyan eszközök alkalmazását, amelyek a rivális haragjához vagy az interperszonális kapcsolat romlásához vezetnének, vagyis igyekeznek együttműködni. A versengési partner mint ellenségnek a képe, akit le kell győzni és el kell távolítani a versengési folyamatból a japán válaszadóknak körülbelül egynegyedénél fordult elő.

A magyar egyetemisták versengési partner felfogásában a leggyakoribb szerep az „ellenség”, lényegében minden második válaszadó megfogalmazott valamilyen ellenségességre utaló elemet a válaszában. Ezzel összhangban a versengés negatív következményei között a magyar egyetemisták említik gyakrabban a konfliktust, az agressziót és az immoralitást. Ezek egy kölcsönösen motiváló, kölcsönösen önfejlesztő, partneri/baráti versengésben kevesebb valószínűséggel következnek be, mint egy, a másikat negatív fókuszba helyező, és ellenségnek tekintő versengési folyamatban. A magyar egyetemistáknál hangsúlyt kap még az

„összehasonlítási másik” szerep is, amely a riválist mint egy mérőeszközt, sztenderdet alkalmazza arra, hogy önmagát el tudja helyezni a rangsorban, vagy saját erősségeit és gyengeségeit megtanulja. A motiváló/inspiráló szerep is megjelenik a válaszadók kicsivel több, mint egyharmadánál, a versengési társ mint partner/barát azonban csak elenyészően.

Csepeli (2001) A szervezkedő ember című könyvében – a régi paradigmának megfelelően – írja, hogy „minden verseny konfliktus” (p. 277). A japán válaszadóknál arányaiban kevés hangsúllyal szereplő „ellenség” felfogással szemben a rivális semleges „ágentikus” vagy pozitív „baráti” felfogása bizonyítja, hogy a versengés nem szükségszerűen vezet konfliktushoz, a kettő nem azonosítható. A versengés lehet parallel törekvés, ahol mindkét félnek a fejlődés vagy az elsajátítás a célja, ebben az esetben nincs konfliktus mindaddig, amíg mindkét fél betartja a versengés szabályait. Az a versengési folyamat, amelyet Deutsch (1949) és Kohn (1986) nulla-összegű játszmaként, Csepeli (2001) konfliktusként posztulál, természetesen létezik a japán szociális közegben is, de nem a domináns és kulturálisan megerősített versengési kapcsolat és folyamat.

A fenti eredmények azért is jelentőséggel bíróak, mert a kísérleti szociálpszichológusok megállapították, hogy a versengés vagy együttműködés választása nemcsak azon múlik, hogy milyen értékekkel vagy milyen kulturális háttérrel rendelkeznek a résztvevők, hanem azon is, hogy milyennek látják a partnerüket (Smith és Bond, 1998). Arra viszont nem gondoltak, hogy az, hogy milyennek látjuk tipikusan a versengési partnerünket, ugyancsak kulturálisan meghatározott, és bizonyos esetekben éppenséggel nem „vagy együttműködéshez – vagy a

187

versengéshez” vezet, hanem éppen – mint a japánok esetében – a kettő kombinációjához, vagyis az együttműködés égisze alatt zajló versengéshez (Fülöp, 1997a, 1999b).

Japánban a konfuciánus hagyományok miatt nagyon erős a törekvés arra, hogy a konfliktusokat kerüljék, és a mindennapi interperszonális kapcsolatokat harmonikusan alakítsák, a csoporton belüli összetartást és kooperációt versengés esetén is elősegítsék. Konfucius írta (i.e. 6. század;

in. Jiayin, 1992): „A tökéletesen erényes ember szeret másokat. Ahhoz, hogy önmaga létezzen, azon igyekszik, hogy mások is létezzenek; ahhoz, hogy önmaga fejlődjön, arra törekszik, hogy másokat is fejlesszen.” (88.old.) A huszadik század végén megkérdezett japán fiatalok nagy arányban gondolják úgy, hogy a versengés fő funkciója az, hogy segítse őket az előrelépésben és a fejlődésben, és hogy ebben a folyamatban a másik, a vetélytárs a legfőbb szövetségesük.

Míg a nyugati világban a versengés fókuszában az ellentmondás és az ellentét áll, amely a másik legyőzésére koncentrál, addig a keleti gondolkodásmódban él az a versengésfelfogás is, hogy a versengő felek ütközése egy közös cél érdekében történik és a felek egymást fejlesztik ezeknek a céloknak az elérésében. „A dárda és a pajzs közötti harc elősegíti a fegyverek fejlődését.” (88.old.) – írja Jiayin (1992). A nyugati versengésfelfogás valóban közelebb áll ahhoz a versengés felfogáshoz, amely a szociálpszichológiai szakirodalmat uralta 1949-1990 között (lásd 1. fejezet).

Bond (1979) egy korai vizsgálatában azt találta, hogy hongkongi kínaiak a jövőbeni riválisukat magasra értékelik, és jobban szeretik, mint azt, akivel nem fognak versengő kapcsolatba kerülni. A kanadai származású Bond ezt egy fajta önvédelemként (a szelf

„nagyságának” a megőrzési igényeként) értelmezte. Eszerint bármi történik is a versengés során, veszít vagy nyer az illető, az önértékelése nem sérül, mert ha vesztett, akkor egy nagyon tehetséges ellenfél győzte le, ha nyert, akkor pedig még nagyobb a dicsősége, mert egy nagyon kompetens személyt sikerült megelőznie. A japán eredmények ismeretében kiegészítő magyarázatul szolgálhat az, hogy a hongkongiak talán azért szeretik jobban a jövendő riválist, mert azt feltételezik, hogy a vele való versengés hozzájárul önmaguk, egymás és/vagy a csoport és közösség fejlődéséhez.

Ruth Benedict (1993) szociális szinergiának nevezte azt, amikor egy társadalom úgy építi fel a saját struktúráját, hogy az egyén egy és ugyanazzal a tettel mind a saját, mind a csoport érdekeit szolgálja. Ennek alapján magas és alacsony szinergiájú társadalmakról beszél. A magas szinergiájú társadalmakban, amilyen a japán is, nem azért nem lép fel agresszió, mert az emberek önzetlenek és a társas kötelezettségeket a személyes vágyak fölé helyezik, hanem mert a társas elrendezés olyan, hogy abban az egyéni és csoport érdeket azonosítani lehet (Fülöp, M. 1998). Az alacsony szinergiájú társadalmakban viszont, mint amilyennek a magyar társadalom tűnik (lásd korábbi vizsgálatok), az egyik ember előnye a másik feletti győzelmet jelenti, és az egyéni érdek általában konfliktusban van, és elsőbbséget élvez, a csoportérdekkel szemben.

A riválisok közötti érzelmi viszony, valamint annak alapján, hogy milyen szerepet tulajdonítanak a versengő felek egymásnak, megkülönböztethetünk instrumentális-konstruktív versengést, barátságos-konstruktív versengést és ellenséges-destruktív versengést. Az instrumentális-konstrutív versengést az én- a feladat- vagy a célirányultság jellemzi. A rivális pedig eszköz jellegű, instrumentális funkciót tölt be, vagyis a léte segíti azt, hogy az adott személy ne lankadjon, hanem a legnagyobb erőfeszítéssel a maximumot hozza ki magából. A versengési partner olyan, mint egy folyamatos stimuláló, aki az egyéni fejlődést elősegíti, serkenti.

Ugyanakkor egyfajta összehasonlítási alap is, akihez képest látni lehet, hogy valaki hol tart. Ilyen esetben a versengő felek között nem feltétlenül van érzelmi kapcsolat. Lehet, hogy a „kijelölt”

188

rivális nem is tudja, hogy társa riválisnak tekinti. A másik kapcsolat a baráti, társi viszonyon alapuló konstruktív versengés. Ebben az esetben a barátoknak azonos az érdeklődésük, azonosak a céljaik, azonos dolgokat szeretnének véghezvinni. Ennek során segítik egymást és versengenek egymással. Ide tartozik az is, ha a rivális azonosulás vagy tanulás tárgya. A harmadik kapcsolat az ellenséges-destruktív kapcsolat. Ennek során a versengő partnerek egymást sokkal inkább akadálynak tekintik, akiket el kell hárítani az útból annak érdekében, hogy a saját céljaik megvalósuljanak. Ennek megfelelően míg az első kapcsolatban elsősorban a cél vezérli a versengést, addig az ellenséges rivalizációs kapcsolatban a fő figyelem az „ellenségre” irányul, és a legtöbb energia a vele kapcsolatos ellenlépésekre, az ő kiiktatására használódik fel. A vizsgálatunkban a japánokat főképpen az instrumentális-konstruktív és a barátságos-konstruktív kategóriába tudtuk besorolni, a magyar válaszadókat pedig főképpen az ellenséges-destruktív és az instrumentális-konstruktívba.

A Hofstede (1980) és a GLOBE-study egyik egybehangzó eredménye volt, hogy a japán kultúrára a hosszú távú gondolkodás, a magyarra ezzel szemben a rövid-távú perspektíva jellemző. Az általunk kapott eredmények ezt megerősítették. A japán válaszadók nagyobb része a versengésről hosszú távú perspektívában gondolkodik és a nyerést és vesztést egy élethossziglani fejlődési és tanulási folyamat részének tekinti. Mint a fejlődésre vonatkozó sok-sok utalás jelzi, a japánok sokkal inkább folyamat-ban gondolkodnak, mint konkrét, kézzelfogható rövid távú eredményekben.

A versengéssel kapcsolatos hosszú vagy rövid időperspektívának szerepe lehet a versengési folyamat alakításában. Az időperspektíva kitágítása úgy működhet, mint az erőforrásoknak a kitágítása, mert amit valakinek nem sikerült elérnie a jelenben, elérhetőként konceptualizálódik a jövőben. A rövid időperspektíva szűkös, korlátozott erőforrásként

A versengéssel kapcsolatos hosszú vagy rövid időperspektívának szerepe lehet a versengési folyamat alakításában. Az időperspektíva kitágítása úgy működhet, mint az erőforrásoknak a kitágítása, mert amit valakinek nem sikerült elérnie a jelenben, elérhetőként konceptualizálódik a jövőben. A rövid időperspektíva szűkös, korlátozott erőforrásként