Mi a baj az egyedi mutatókkal?

A szóban forgó egyedi mutatók nagy hátránya, hogy csupán az innováció egy-egy kiválasztott sajátosságát, parciális dimenzióját ragadják meg, s a kiragadott szá-mok nemzetközi összehasonlításban erősen félrevezetők lehetnek. Az internet-penetráció azonos foka mellett lehetséges például, hogy az egyik országban a hasz-nálók jelentős arányban gazdasági célokból is barangolnak a neten, új ötleteket,

információkat vadászva, hálózatokba bekapcsolódva, ami erősen befolyásolhatja a gazdaság innovativitásának a mértékét az adott országban. Lehetséges azonban az is, hogy egy másik országban – és ez a jellemző például a Magyarországon a KKV-k körében – az előbbi országéval megegyező penetrációs szint mellett –kisebb arányú az ilyen jellegű, az innovációval kapcsolatba hozható használat, az azonos mutatók tehát teljesen különböző állapotokat írnak le.

Hasonló eltérések a legtöbb egyedi innovációs mutatónál előfordulnak. Fontos tényként tartják számon például az európai statisztikákban az innováció erőforrásai között a nem EU-illetőségű doktori hallgatók arányát az ország összes doktori hall-gatójára vetítve. Érthető, hiszen a tapasztalatok szerint a doktori hallgatók már hallgatókorukban is hozzájárulnak az ország innovációs potenciáljának a növelésé-hez, s nem jelentéktelen részük a fokozat megszerzése után is az adott országban marad, annak a javára kamatoztatva tudását és tehetségét. De nyilván nem mind-egy, hogy egy adott ország – mint például az Egyesült Királyság vagy az USA – ezen hallgatókat a saját nemzeti felsőoktatási intézményeibe beiskolázva, szinte az egész világ tehetségkínálatát fölözi le, vagy – mint Magyarország – nagyrészt a környező országokból toborozza a hallgatóságot. Ez utóbbi esetben ugyanis – a kisebb merítés és a kevésbé éles verseny miatt – a hallgatók azonos száma valószí-nűleg kisebb innovációs kapacitást képviselhet.

Számos mérési probléma adódik a mutatókban szereplő fogalmak meghatározá-sának a bizonytalanságából is. „Az innováció definiálása nem egyszerű feladat. Az innovációs folyamat meglehetősen bonyodalmas, számos, nem lineárisan és homo-gén módon felépülő stációt foglal magában, mint ahogyan azt először Schumpeter korai műveiben prezentálta.” (Carvalho, 2006. p. 2.) Amikor egy adott országban mérni próbáljuk a termék- és technológiai innovációt megvalósító KKV-k arányát (az összes KKV százalékában), már maga a KKV-k köre is bizonytalan lesz. Ma-gyarországon például jelentős az alvó cégek, vagy a megszűnt, de a megszűnésüket még be nem jelentett cégek aránya. Nehéz pontosan számot adni arról a látszólag egyszerű tényről, hogy hány KKV működik az országban, bár ez a vetítési alap a szóban fogó indikátor meghatározásakor. Nem kevésbé kritikus a termékinnováció meghatározása sem. Az OSLO Kézikönyv (2005) például az inkrementális változ-tatásokat a terméken nem tekinti innovációnak, azonban számos helyen felhívja a figyelmet arra, hogy az inkrementális változások sora alapvető megújuláshoz, tehát radikális innovációhoz vezethet. (OECD, 2005, pp. 40., 47.)

A gyakorlatban nehéz meghatározni azt is, mit tekintünk radikálisan új termék-nek. Különösen problematikus az, hogy a kérdőíves megkérdezés során megkérde-zettek mit tekintenek annak. „Minthogy a cégeket kérdezik meg arról, hogy vajon innovatívak-e, vagy sem, az innovációk számát egy országban vagy szektorban meghatározza az, hogy mit értenek innovatívon az adott országban vagy

szektor-ban.” (Beyhan et al., 2009. p. 3)⁶⁴ Bár ebben az innovációt kutató közgazdászok sem igazán tudnak egyetértésre jutni. Az is kétséges, hogy egy-egy innováció ese-tében meg lehet-e különböztetni és pontosan meghatározni az OSLO Kézikönyv⁶⁵ szerinti három alapvető innovációtípust:

• a világban újnak számító terméket

• egy adott piacon⁶⁶ újnak számító terméket, és

• a vállalat számára új terméket.

Míg a vállalatban dolgozó interjúalanyok azt minden bizonnyal pontosan meg tudják mondani, hogy egy adott periódusban vezettek-e be a vállalat számára új terméket vagy technológiát, az már sokkal kevésbé feltételezhető, hogy áttekinté-sük van a világ újításairól. Korántsem biztos, hogy el tudják dönteni, hogy egy adott új termék valóban globálisan is újnak minősül-e, vagy sem. Még a saját nem-zeti/regionális piacukról, vagy szektorukról sem biztos, hogy tökéletesen informál-tak, különösen, ha nem egy nagyvállalatról, hanem egy KKV-ről van szó. Empiri-kus vizsgálatunk során (lásd az 5. fejezetet) mi az OSLO Kézikönyvben található-hoz hasonló megkülönböztetéseket alkalmaztunk,⁶⁷ és hasonló dilemmákkal kerül-tünk szembe. Nem lehekerül-tünk biztosak abban, hogy interjúalanyaink pontosan meg tudják ítélni például, hogy mi számít egy adott piacon újnak.

64 A szerzők itt Tether, 2001-re hivatkoznak.

65 Az 1980-as években még csak nemzeti innovációs felméréseket végeztek, majd az OECD „The Measurement of Scientific and Technological Activities, Proposed Guidelines for Collecting and Interpreting Technological Innovation Data” című dokumentuma, azaz az ún. OSLO Kézikönyv alapján igyekeztek harmonizálni erőfeszítéseiket. Az OSLO Kézikönyv, amelyet folyamatosan töké-letesítenek egységes megnevezéseket és definíciókat nyújt az innovációval kapcsolatos adatok gyűjté-sére és felhasználására.

66 Hogy mit tekint a piacának, azt mindig a vállalat szempontjából kell megítélni. Lehet egy ország, egy régió vagy egy szektor piaca, nincs pontosan meghatározva, mindig azokról a piacokról van szó, ahol a cég tevékenykedik.

67 Mi is három csoportot különböztettünk meg, és a kérdőíven ezekre kérdeztünk rá: Az első típusba tartoztak azok az innovációk, amelyek eddig Magyarországon még egyáltalán nem ismert megoldás-nak tekinthetők. (Ez az OSLO Kézikönyv szerinti második típusba tartozik, bár mi itt kizárólag az országra vonatkoztattuk, s nem kérdeztünk külön rá regionális vagy szektorális adatokra, amit az OSLO Kézikönyv második típusa megengedne.) A második típusba tartoztak a felmérésünkben az országban már ismert, de a cégben korábban nem alkalmazott innovációk. Ez pontosan megegyezik az OSLO Kézikönyv harmadik típusával. A harmadik típusba soroltuk felmérésünk során azokat a cégnél bevezetett változtatásokat a termékeken, a technológiákban, szervezésben stb., amelyek nem számítanak újnak, csupán lényeges módosításon alapulnak. Ezt a fajta innovációt az OSLO Kézi-könyv nem tartalmazza. A világszinten is újnak számító innovációt, azaz az OSLO KéziKézi-könyv szerin-ti első kategóriát azért nem vizsgáltuk külön kategóriában, mert 302 elemszámú mintánkon ez száza-lékosan nem lett volna kimutatható. Az egyéb kategória létrehozásának betudhatóan azonban ezeknek az innovációknak a megjelenítésére is módja volt a válaszadónak.

A problémák nem kis része abból fakad, hogy az innovációt – a leggondosabban kidolgozott kézikönyvek és útmutatók ellenére – a statisztika alanyai, sőt az ered-ményeket összegyűjtők és feldolgozók is többféleképpen értelmezik, az újítások szűkebb vagy tágabb körét véve figyelembe. Az innovációval összefüggő, az inno-vációt közvetetten befolyásoló jelenségek, tényezők definiálása, értelmezése körül is sok hasonló probléma akad, legyen szó akár a felsőfokú tanulmányokat végzet-tekről vagy az internethasználatról. Különbözik az adatok felvételének módszerta-na ugyamódszerta-nazon mutatók esetében is, de problémát okozhat az is, hogy az innovációs adatokat összegyűjtő szervezet (például a KSH is) részben szekunder adatokkal dolgozik, részben pedig a kötelezően megadott CIS (Európai Közössségi Felmérés) kérdőíveket kérdezi le. További problémák adódnak abból, hogy az innovációgaz-daságtan megállapításait gyakran egyedi felmérésekből nyert adatokkal támasztják alá,⁶⁸ a kikérdezés alanyai azonban nemcsak pontatlanul, hanem néha torzítva ad-ják vissza a valóságot a válaszaikban. Többnyire szépítik az innováció területén elért eredményeiket, de még az olyan háttérmutatókat is kissé „felfelé kerekítik”, mint az internethasználat vagy a felnőttoktatásban való részvétel. Problémák adód-hatnak a reperezentativitással is.

A témakörrel foglalkozók közül többen felvetik, hogy az OSLO Kézikönyvben rögzített innovációdefiníciók, illetve értelmezések, amelyek széles körben megha-tározzák az innováció mérésére tett erőfeszítéseket – hasonlóan más nemzetközileg koordinált statisztikai kategorizálásokhoz – a fejlett országok testére vannak szab-va. Ez részben azzal függ össze, hogy többnyire a fejlett országok képviselői kez-deményezik, illetve viszik végbe az egységes a nemzetközi statisztikai rendszerek kidolgozását, illetve nagyobb súllyal szerepelnek az ilyen feladatokra szakosodott szervezetekben, mint a kevésbé fejlett országok szakértői. Az innovációs statiszti-kák esetében ez ahhoz vezet, hogy például az OSLO Kézikönyvben túlságosan szűken vonják meg az innováció határait, s az általuk meghúzott körbe nem fér bele számos olyan innovatív, illetve az innovációval összefüggő tevékenység, amely a fejlődő vagy akár a közepesen fejlett országokban is, mint Magyarország, jelentős lehet. „A fejlődő országokat – kevésbé sikeres innovatív környezetüknek, továbbá az importált és abszorbeált technológiákra való nagy rászorultságuknak betudhatóan – a harmadik féltől származó innovációk beépítésére irányuló adaptív erőfeszítéseiknek megfelelően kell elemezni, tekintetbe véve olyan kisebb innová-ciós erőfeszítéseket is,⁶⁹ mint a meglévő technológiák javítása vagy a szervezeti

68 Ilyen volt például Magyarországon a Figyelő felmérése 2010-ben, amely a TOP 200 Innovációs Díj kiosztását alapozta meg.

69 Pontosan ezt tettük mi az empirikus munka során, amikor nem kérdeztük rá a világszinten új ter-mékekre vagy technológiákra, ehelyett kérdőívünk összeállításakor harmadik kategóriaként tekintetbe vettük azokat a cégnél bevezetett változtatásokat a termékeken, a technológiákban, szervezetben stb.,

innovációk.” (Carvalho, 2006, p. 1.) Magunk is szembetalálkoztunk a problémával, amint azt az 1. fejezetben már kifejtettük. Ezt feloldandó, külön kategóriát alkot-tunk a kevésbé fejlett országokra oly jellemző innovációs típusra: a mezítlábas innovációk kategóriáját. Az innovációnak ezt a típusát K+F (és gyakran minden más erőforrás) híján is meg lehet valósítani, pusztán az emberi találékonyságra alapozva. Talán felesleges is hangsúlyozni, hogy – ahogyan könyvünk 1. fejezeté-ben már jeleztük – a mezítlábas innovációk semmilyen nemzetközi felmérésfejezeté-ben, összehasonlításban nem szerepelnek, jelentősen torzítva ezáltal az innovációs ka-pacitásokról és teljesítményekről alkotott képet.

Az innovációk hátterét jelentő mutatók és az inputmutatók egyaránt csak áttéte-les kapcsolatban vannak az innovációs aktivitással. Az a tény, hogy egy országban jobb a GERD-mutató, mint a másikban, és a GDP-hez viszonyítva többet költenek kutatásra, még nem automatikusan jelenti az, hogy több újítást is vezetnek be a szóban forgó országban. Még lazább kapcsolatban vannak az innovációval az olyan mutatók, mint a felsőfokú tanulmányokat végzettek aránya a 25–34 év közötti la-kosokra vetítve, vagy anem-EU-ból származó doktori hallgatók aránya az ország összes doktori hallgatójára vetítve.

Gondok vannak azonban az egyes mutatók kiszámításának a módjával is. Az innovációs statisztikákban háttérmutatóként általában figyelembe veszik például az élethossziglani tanulás indikátorát. Ezt az Eurostat nagymintás lekérdezése (CIS) alapján a következőképpen számítja ki: A megkérdezettek – a 25–64 éves korosz-tályból – jelzik, hogy a felmérést megelőző négy hétben milyen rendszeres – és a gazdaságban hasznosítható – oktatásban vettek részt. Bármilyen jól választják is ki a felmérés időzítését, számos véletlen elem hathat közre abban, hogy éppen a meg-előző négy hétben a felmérésbe bevontak milyen képzésekben vettek részt. A kép-zés tartalma sem mindegy. Nyilván nem olyan értékű egy egyetem MBA fokozatá-ért tanulni, netán PhD-oktatásban részt venni, mint egy vállalati fejtágítón, vagy egy pszichológusok által szervezett önismereti tanfolyamon megjelenni. A nemzet-közi összehasonlításban gondot okozhat például a PhD-korosztály eltérő volta (vannak országok, ahol az rögtön az egyetem folytatása, másutt az idősebb korosz-tály is jelentős hányadot tesz ki a PhD-s populációban, és más mutatók országon-kénti eltéréseit is sorolhatnánk még hosszan tovább). Mindazonáltal trendek, fő arányok jelzésére azért az ilyen egyedi mutatók is alkalmasak, a mérésükre tett erőfeszítések tehát egyáltalán nem feleslegesek. Az élethossziglani tanulásnál ma-radva, nem biztos, hogy Svédországban a magyarokhoz viszonyítva éppen 8,54-szer nagyobb arányban oktatásban részesülő 25–64 év közötti felnőttek

amelyek nem számítanak teljesen újnak, csupán lényeges módosításként értékelhetők. Ilyen újítások-ból tapasztalatunk szerint igen sok van a fejletlenebb országokban.

szágban 24,5%, Magyarországon 2,8%) éppen nyolc és félszer akkora innovációs kapacitást is képviselnek, mint a magyar korcsoport.⁷⁰ Az azonban bizonyos, hogy Svédország messze előttünk jár az élethossziglani tanulásban részt vevők arányát tekintve, és ez jóval nagyobb innovációs kapacitást alapoz meg, mint amekkorát a magyarországi.

Tartalmi-értelmezési kifogások szinte valamennyi egyedi innovációs mutatóval kapcsolatban felmerülhetnek, nem beszélve arról, hogy egy-egy egyedi mutató negatív vagy pozitív irányban kiugró értéke hamis képet festhet az ország innovatív kapacitásáról, és annak kihasználásáról. Az egyedi mutatókkal kapcsolatos fentebb bemutatott problémák és torzítások kiküszöbölése vagy enyhítése kétfajta törekvést alapoz meg az innovációk mérésében.

• Egyfelől minél több egyedi mutatóval igyekeznek lefedni ezt az összetett, bo-nyolult, többrétegű, nehezen megragadható, nehezen kvantifikálható jelenséget;

• Másfelől a 2000-es évektől kezdve mind nagyobb erőfeszítést fordítanak, több-tényezős, úgynevezett kompozit mutatók kialakítására és tökéletesítésére.

Az alábbiakban ezt a két trendet mutatjuk be röviden.