A sarcgyűjtés feltételei

Az első fennmaradt hosszabb „conditio” egy török katonáé, Kanizsai Terlak Alié:⁶⁹⁹

„Anno 1645. die 22. Februarii Terlak Alit ilyen conditióval bocsáttuk be az hátramaradt [Batthyány Ádám betoldása] Toót Haszon sarcáért, Foki Oszmánért, Beörzenczei Musztafáért, Szaluért, hogy ha arra a terminusra [határidőre] meg nem jelenne, melyet fogunk presigálni [előre jelezni],⁷⁰⁰ vagy penig azután elveszne vagy benn maradna, avagy meghalna az Tot [!] Haszon terminus után, és ki nem hozná mind az sarcot, mind penig az ott benn lévő rabokat, kik élnek, vagy ki megholt, hát az hátramaradt sarcát [B. Á. kézírása] vagy amint följebb íránk, ha meghalna, ki nem hoznák az testit, s ha az végezés szerint nem járna úgy is

696 Díván: a szultán, a nagyvezír és a tartományi kormányzók mellett működő tanács neve. Kakuk Zs.: A török kor emléke a magyar szókincsben. i. m. 208.

697 249. cs. N^o 323. pag. 18–19.

698 248. cs. N^o 49. pag. 45.

699 248 cs. N^o 105.

700 Lat. praesignifico: előre jelez, jelent.

121 [B. Á. kézírása], tehát az kezesek tartoznak minekünk 2 000 arannyal, egy úrnak való lovat minden szerszámostul, a’ minemőn az vezérek dívánban szoktak járni.”

Ez jól tükrözi a korszak viszonyait, azaz a rabnak határidőre teljesítenie kellett a fogadását, s ha mégsem sikerült, akkor is időre vissza kellett térnie, hiszen a „terminus”

betartására szintén ügyeltek. Az elhunyt rab holttestét valóban meg kellett mutatni a rabtartónak,⁷⁰¹ mivel azzal bizonyították, hogy a fogoly nem elszökött, hanem valóban meghalt. Aliért 12 rab kezeskedett fülével vagy ujjával, és mivel még nem volt kialkudott sarca, a testrészeiken kívül 2 000 arannyal és egy főlóval is tartoztak volna érte – ez tipikus volt az 1640-es, 50-es években. A 2 000 aranyforint a korszakban 4 000 magyar forintot ért (számítási pénz),⁷⁰² a ló értéke pedig elérhette az 1 000 tallért is,⁷⁰³ így az összérték akár 5 500 forint is lehetett. Ez még a kialkudott sarcok között is magasnak számít, hiszen a leggyakoribb a 750 Ft körüli megegyezés, és a váltságdíjak átlagos kiszámított értéke – amelyben benne vannak a kiemelkedően magas alkuk is – éppen, hogy meghaladja a 3 000 Ft-ot. Nyilvánvalóan ez ugyancsak a foglyok visszatérésének biztosítékaként szolgált. A postarabok helyzete különleges volt, hiszen őket még a velük megkötött alku előtt kiengedték a hódoltságba, ők voltak a várban maradt rabok küldöttei. Feladatuk alapvetően az volt, hogy társaik váltságdíjában különböző áruféleségeket, esetleg készpénzt szállítsanak, vagy más rabokat kísértek, és nekik kellett visszavinni a főkapitányhoz a hódoltságban meghalt társuk testét is. Nem egyértelmű, hogy mi volt ebből a hasznuk; úgy vélem, kaphattak ezért valamiféle fizetséget társaiktól, esetleg kedvezményt a főúrtól. Mivel a források válogatott fenyegetésekkel vannak tele (csonkítás, ütlegelés, zsarolás), gyaníthatóan a postaságot sem mindig önként vállalták a rabok, a kényszer, a zsarolás – ahogy az alkunál és a kezességnél is – ebben is nagy szerepet játszott.

Egyértelmű tehát, hogy a személyes felelősségvállalás mellett – amikor valóban egy-egy testrész elvesztése lehetett a következmény – az anyagi biztosíték is fontos volt, sőt a rabtartó szempontjából ez volt igazán fontos. A főkapitány mindenképpen hasznot akart látni rabjaiból. Haláluk, eltűnésük egyrészt veszteséget okozott, így ezt minden lehetséges

701 Az 1655. április 29-én meghalt Endrédi Vén Ahmed testét Váli Nagyobbik Ali hozta vissza a főkapitánynak (248. cs. N^o 49. pag. 242.): „Anno 1655. die 29. Aprilis Törökországban holt meg, az postája Váli Nagyobbik Ali hozta ki az testét.”; Idézi még: Pálffy G.: A rakereskedelem. i. m. 43.; Fehérvári Agó Ali, aki ugyancsak részt vett a szalonaki lázadásban, és legalább 300 pálcaütést túlélt, 1655. augusztus 19-én halt meg a hódoltságban, és postája visszaszállította a testét Batthyány I. Ádámnak (248. cs. N^o 49. pag. 94.). Elég szörnyű lehetett nyáron, rekkenő hőségben egy bomló tetemet hurcolni, ráadásul a posta szempontjából tényleg az volt a jó, ha bomlott, hiszen az bizonyította, hogy már régen meghalt, persze az orr- és fejszedés, a karóba húzás korszakában a kortársaknak talán nem volt annyira megrázó. Számunkra az a borzasztó, hogy mindez mindennapossá, megszokottá válhatott.

702 Horváth Tibor Antal: A magyar aranyforint értékváltozása 1490–1700 között. Numizmatikai Közlöny 58–

59(1959–1960) 33–50.

703 249. cs. N^o 299. pag. 3.

122 eszközzel próbálta megakadályozni, másrészt a szökés óriási tekintélyvesztést is jelentett volna számára. Azonban a „conditio” és a kezesség iratai rávilágítanak arra is, hogy a szökéseket időközönként lehetetlen volt meghiúsítani. Az „elveszett, elcsavargott”, valójában elszökött foglyok után gyakran kellett postákat küldeni. 1651. október 25-én Türbéki Piri agát és Szigetvári Váli Mehmedet együtt indították postaként a hódoltságba: „Szalónaki és németújvári várainkban lévő török és rác rabjaink kezesek lévén feles rabjainkért, az kik sok időtül fogvást Törökországban csavarognak, ezen kezes raboknak könyörgésekre bocsáttattanak be Türbéki Piri aga és Szigetvári Váli Szabó Memhet nevő rabjaink, ily okkal, hogy az ott benn lévő rabjainkat és főemberek rabjait mind fölkeressék, és az terminusnapra az kezesség mellé kihozzák. Akiket személyek szerint ki nem hozhatnának, tehát kinek-kinek hozzák meg az sarcát fogyatkozás nélkül. Ha penig ezen két rab az terminusnap után meg találnának ott benn halni, tehát ez ide alább megírt kezeseket elővévén kötések szerint cselekedtetünk velek, annak fölötte mindenikért tartozzanak minekünk 2 000 aranyat letenni, s az rajtok lévő kezesség is fönn fog rajtok maradni etc. […] Mentenek be az megnevezett Piri Aga és Váli Szabó Memhet: Die 25. Octobris, hagyattatott nekik terminus 30 nap.”⁷⁰⁴ Nem véletlen az sem, hogy 78 fő kezeskedett a két postáért. Október 25-én indultak „fölkeresni és kihozni” a 47 németújvári és szalonaki rabot, ebből 32 Batthyány I. Ádámé, 15 pedig a szervitoraié volt. Az erre a kapott 30 nap igencsak rövid határidőnek tűnik.

A szökést a kezesek kötése és a büntetés kilátásba helyezése mellett nehéz vasbilinccsel is nehezítették. Berzencei Haszant és Budai Pesti Vehhábot Váli Operka Mehmed, Koppányi Ali, Zsámbéki Mehmed, Palotai Abdi és a többi „elcsavargott” rab után küldték a hódoltságba. A legizgalmasabb Ali felkutatása volt, aki társai és a sarc megadása elől – vasbilinccsel a lábán – folyamatosan megszökött, a váltságdíjban szerzett kősót eladta, majd a pénz egy részét egész biztosan elitta, hiszen végül rabtársai a kaposi kocsmában fogták el. Ezért aztán nagyon örültek, amikor legalább őt vissza tudták vinni Batthyánynak (26.

számú melléklet). A fentebbi esetek alapján egyértelmű, hogy a főkapitány még ezzel a precíz, alapos rendszerrel sem tudta a szökéseket teljesen kiküszöbölni.⁷⁰⁵

704 249. cs. N^o 323. pag. 9–10.

705 A szökések a XVII. század végén, II. Ádám idején megnövekedtek, ezt a történelmi körülmények is segítették (249. cs. N^o 294/a. pag. 3. é. n.; 1688–1690?): „Az tizenkilenc rab közül, azkit bebocsátott Nagyságod, mind postástul elszökött.” Egy másik iratban ugyancsak sok szökést találhatunk (249. cs. N^o 294. pag. 2–3. é. n.): „Az kik elszöktek és megholtak: 1. Elsőben elnyugodott Űreg Urunk ő Nagysága Mano [törpe?] rabja tizenkét nap alatt megholt, az fejét egyik postátul, úgymint Budai Haszan, elszökött vele. 2. Sain [Sáhin] aga postája Landor Fejérvári [nándorfehérvári] Musztafa, elszökött. 3. Másik postája Nemcsei [németi] Jaija [Jaja] elszökött. 4.

Harmadik, azkit Sain [Sáhin] aga ez két maga kezéhez vett, hogy az sarcsát megküldi Simontornyai Amhetnek [Ahmed], megszökött. 5. Alaybék [alajbég] postája, Vusicai [uzsicei] Tallak [torlak=bolond], megszökött. 6.

Siklósi dezdár [dizdár] agának postája, Szallo [Száli, Szálih] Simontornai, elszökött.

123 Az 1647-es forrásban már a „conditiók” minden jellemző fordulata megtalálható: a holttest kihozása, a szökés, a csatázás következménye, a sarc kezesekre való átszállása:⁷⁰⁶ Kanizsai Bivaly Ibrahim a németújvári tömlöcben raboskodott, 1647 és 1651 között 32-szer kezeskedett: fogát, fülét és ujját is lekötötte, az nem derül ki, hogy bármelyiket is elvesztette volna, de 1658-ban még mindig a hódoltságban gyűjtötte sarcát.⁷⁰⁷

A „conditiókat” a kezeslevél is tartalmazta, ezen kívül a rab kapott a főkapitánytól egy sarclevelet, ill. koldulólevelet is (4. és 5. számú melléklet). Erre azért volt szüksége, mert e nélkül esélye sem lett volna a váltságdíj teljesítésére. Még így is gyakran kirabolták a sarcgyűjtőket. A levél – Batthyány címeinek felsorolása után – tartalmazta a rab váltságdíját,

„conditióját”, „terminusát”, kezeseit, azoknak kötését, és kérte, hogy segítsék a foglyot útján, akár szekeret is adjanak alá.⁷⁰⁸ Természetesen az áru szállítási költségének jelentős része az adott rabot terhelte, és az ugyancsak szempont volt, hogy a sarcgyűjtés ideje alatt sem kellett etetni és őriztetni.

3. Kezesség

1642-ben Ercsi Mehmeden és Koppányi Besiren kívül csak rác kezeseket találtam felsorolva (27. számú melléklet). Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a kanizsai rácon kívül akkor az igali portyán (1641. február) fogott igali, dadai és örsi rácok mentek a hódoltságba váltságdíjukért. Valamennyiüket Szalonak várában tartották számon. A leggyakrabban, tíz esetben Bácskai Bogdán volt a kezes, úgy tűnik, nem féltette az ujjait. Bár az is igaz, hogy tíz rabból – akikért kezeskedett – öten, a négy igali rác asszony és Dadai Lazar teljesítette a váltságdíját,⁷⁰⁹ tehát joggal bízott társaiban, egyébként is valószínűleg személyes közeli ismerőseiről, sőt talán rokonairól volt szó.

Hardai Mihály ugyancsak az igali portyán esett fogságba, ő kilenc dadai, igali, kanizsai és örsi rácért vállalt kezességet: ebből négy teljesítette az alkuját.⁷¹⁰ Főként a fogait kötötte le, de ez talán nem is volt akkora kockázat, hiszen a rácok többsége – elsősorban fogva tartott családtagjaik miatt – lelkiismeretesen és szorgalmasan gyűjtötte váltságdíját.

A rabvásárlás irataiban 114 esetben találtam a teljesítésre vonatkozó adatot (több mint 100 000 forintról van szó). Ezeknek a sarcgyűjtő raboknak az összetétele: 71,1% török és 28,9% rác, 91,2% férfi, 8,8% nő, ebből 67,5% török férfi, 23,7% rác férfi, 5,3% rác nő és

706 249. cs. N^o 158.

707 1658. március 22-én a kanizsai alajbég tudósította erről a főkapitányt (249. cs. N^o 395.): „szegény Bivali Ibrahimnak régi útja Törökországra ment koldulni. Isten tudja, megölték-e, hova lett. Az kezességért ím egy szőnyögöt küldött. Szigeti Hasszán szóval minden dolgot meg tudja mondani Nagyságodnak, vegye el Nagyságod az szőnyeget Ibrahim kezességéért.”

708 249. cs. N^o 323 pag. 25.

709 Mind az öt rabról volt szó a korábbi fejezetekben.

710 Igali Pava, Sztoja, Dadai Lazar, Örsi Grozdan

124 3,5% török bulya. De ha azt a 31 esetet vizsgálom (ugyancsak a rabvásárlás irataiban), amikor Batthyány rabjai valóban teljesítették is váltságdíjukat, már magasabb a rácok aránya. A 63%

török – valamennyien férfiak – mellett 37% rácot találunk, és nagyon meglepő az összetétel, ugyanis hat esetben nőről (20%), és csupán öt esetben van szó férfiról (17%). Nyilván egy asszony még motiváltabb volt – a gyermekei miatt –, ráadásul sarcuknak értéke is alacsonyabb, illetve rokonaik előbb segítettek nekik, bár azért átlagosan 5-6 év kellett a váltságdíj előteremtéséhez. Mint láthattuk mégsem ők jelentették I. Ádám számára a jelentősebb nyereséget, mivel az oszmán katonáknak jóval magasabb volt a váltságdíjuk.

Gyakran családtagokat, feleséget, gyerekeket tartottak vissza, ezzel biztosítva, hogy a rab teljesítse alkuját. Igali Insziának kétszer is a saját lánya volt a kezese. Damjanáért a magyar oldalon ugyancsak lánya kezeskedett, őt a sarc teljesítése után magával vihette: „Egy kisleányát el akarja vinni.”⁷¹¹ Fiát azonban a törököknél kellett hagynia a hozott áru fejében:

„Igali Domianná Rácz Asszony sarcáért az fiát ott benn hagyta az töröknek zálogul.”⁷¹² Ha belegondolunk, hátborzongató, hogy az asszony egyik gyermeke Batthyánynál, a másik a törököknél raboskodott, miközben ő kétségbeesve, évekig gyűjtögette váltságdíját. Végül mégis szerencsésnek mondható, hiszen hazajutott: „Ez is meghozván sarcát, fölszabadult.”⁷¹³ Az azonban nem derül ki az iratokból, hogy gyermekeivel mi történt, mivel gyakran előfordult, hogy a zálogul adott gyermeket (vagy asszonyt) a törökök nem adták vissza, az is könnyen megeshetett, hogy Damjana fia janicsár lett. Igali Obren feleségét és lányát hagyta hátra, míg a sarcát gyűjtötte. Dadai Lazarnak ugyancsak felesége és gyermeke maradt a kezese, ez a család szerencsésnek mondható, hiszen megszabadult. Igali Paváért három mostohalánya állt jót, végül mind a négyen hazajutottak. Sztojáért vak fia kezeskedett, aki nem érte meg azt, hogy anyja kiszabaduljon.⁷¹⁴

A főkapitány nagyon komolyan vette a kezességet, hiszen e nélkül képtelen lett volna visszatartani foglyait a szökéstől; azt még ilyen körülmények között sem lehetett mindig megakadályozni. Pontosan ezért, akár saját kezűleg is följegyezte a kolduló rabok kezeseit.⁷¹⁵

711 248. cs. N^o 78.pag. 1.

712 248. cs. N^o 70. pag. 2.

713 249. cs. N^o 299. pag. 29.

714 249. cs. N^o 165. pag. 2.

715 249. cs. N^o 199. (1652. jan. 1.): Kanizsai Csonka Ramazán kezesei (febr. 1. 14 fő, szept.12. 16 fő), Váci Mehmed (14 fő), Fehérvári Ibrahim (55 fő), Pécsi Redzseb (febr. 2. 55 fő, jún. 3. 34 fő), Fehérvári Hadzsi Ali (febr. 24. 27 fő, szept. 19. 8 fő), Zsámbéki Mehmed (febr. 24. 26 fő, jún. 24. 33 fő, nov. 3. 21 fő) , Palotai Dobricsáni Musztafa (febr. 27. 7 fő), Fehérvári Ahmed (jún. 3. 10 fő, szept. 19. 17 fő), Fehérvári Abdi csaus (dec. 2. 13 fő) és Kanizsai Sábán (jún. 20. 16 fő), Kanizsai Ötvös Sábán (jún. 20. 14 fő, dec. 2. 13 fő), Kanizsai/Keszűi Komler Jankó rác (jún. 20. 7 fő, szept. 12. 5 fő), Kanizsai Iszmail (jún. 20. 6 fő, szept. 12. 6 fő, nov. 4. 8 fő), Kanizsai Marko rác (jún. 20. 3 fő), Káldi uram rabja, Kanizsai Csorba Ahmed, Keczer Jánosé (jún.

20. 3 fő, szept. 12. 1 fő), Karádi Radovics rác (jún. 20. 5 fő), Kanizsai Ali (nov. 21. 8 fő, dec. 13. 8 fő, áthúzva), Koppányi Besir (júl. 6. 8 fő, szept. 19. 8 fő), Fehérvári Ahmed (jún. 3. 10 fő, áthúzva), Kanizsai Hüszejn (szept.

125 4. A kezesek száma

A kezességvállalás sem volt tehát egyszerű: míg a 1640-es évekig kettőtől tízig terjedt a kezesek száma, addig 1651 októberében már 20-an kezeskedtek Esztergomi Mikuláért,⁷¹⁶ és 180 tallérig vállaltak érte felelősséget. A rác Dudás Jancsiért, egy keresztény legényért ment a hódoltságba – valószínűleg egy év múlva⁷¹⁷ –, akit ki is szabadított.

Az 1650-es évektől már tömeges kezességvállalásokat találtam,⁷¹⁸ holott 1645-ben egy irat utal a kezesség veszélyességére, figyelmezteti a fogságba került rabokat arra, hogy legyenek óvatosak a kezességvállalással.

„[…] mivel az kanizsaiak is írnak ide az török raboknak, hogy akármely török rabért legyenek kezesek, s ha bevehetik, ki nem bocsátják, a’ mint immár egynéhány török rabunk is vagyon oda. Ha az basának írunk felőle, azt adja váloszul, nem tudja hol fölkerestetni, mi is nem tudjuk, ezek az keresztény rabok mely fele vették magokat és holott vannak. Valamint tiveletek ott benn az kezességért cselekesznek, hasomlóképpen cselekedtetünk itten az török rabokkal, a’ kik kezesek más török rabokért, s odabe vannak Törökországban, és nem küldik.

Ha csak így cselekesznek az canisai [!] vitézek, mind az két részről az szegény rabok szabadulása igen megakadályoztatik, s addig mihozzánk semmit ne is bizakodjatok, míg ezen dolgok el nem igazéttatnak mindaz félrül hagy […], a’ kikért lettenek kezesek, azok ha helyre nem küldetnek, s ti is ezután jól meggondoljátok, kiért legyetek kezesek.”⁷¹⁹

A levél arra mindenképpen rávilágít, hogy nagy felelősséget jelentett a kezesség. Az megint más kérdés, hogy Batthyány I. Ádám nem feltétlen kérdezte meg a foglyait, akarják-e azt vállalni. 1658 júniusában⁷²⁰ Budai Musztafa cselebi janicsárért és postáiért, Váci Ahmedért és Budai Pirkóért a szalonaki és rohonci rabok már seregestül⁷²¹ kezeskedtek – ha jól sejtem, nem önszántukból –, igaz, arról semmiféle feljegyzés sem maradt, hogy a janicsár bármit is beszolgáltatott volna váltságdíjában.

„Budai Cselebiért és postájáért Váchi Amhetért és Pirkóért és valakikért űk kezesek, szalonaki és rohonci török és rác rabok seregestül kezesek, egy holnap terminust adván nekik, úgyhogy az napra hozzon 300 tallért készpénzt, ha penig hamisan jár, megpálcáztatik. […] ha penig ki nem jünnek az hagyott napra, az kezesek tartozzanak fizetni sarcokat, mindaz rajtok

12. 5 fő), Kanizsai Hosszú Ramazán (szept. 12. 5 fő, dec. 2. 4 fő), Váli Operka Mehmed (szept. 19. 27 fő, nov.

18. 11 fő), Váli Zombori Mehmed (szept. 19. 9 fő), Siófoki Ramazán (szept. 19. 6 fő, nov. 14. 6 fő), Fehérvári Pismis Musztafa (nov. 3. 18 fő), Palotai Száli(h) gyermek (dec. 2. 4 fő), Kanizsai Deli Kurd (dec. 2. 5 fő), Fehérvári Ali (dec. 2. 5 fő).

716 Uo. pag. 7–8.

717 249. cs. N^o 340. pag. 3.

718 249. cs. N^o 340., 387., 399., 402., 403., 429.

719 249. cs. N^o 21.

720 249. cs. N^o 399.

721 Uo. Esztergomi Musztafáért és postájáért, Ercsi Sábánért ugyanez a „sereg” kezeskedett.

126 lévő kezességgel egyetemben. Hol penig vagy mindahányan vagy akármelyik közülük terminust elmúlatván hagyott napra meg nem jünnének, hanem terminus után vagy meghalnának vagy akármint elvesznének, azon casus után az kezesek az ilyeténeknek minden sarcokat az megsarcoltaknak, és kötések szerint szenvedjenek fülökben, fogokban, ujjokban.”⁷²²

Természetesen nemcsak a kezeseket, hanem a sarcgyűjtő rabot is megfenyegették, és ezt a fenyegetést általában be is váltották, a lekötött testrészek levágása vagy a pálcáztatás teljesen elfogadott volt a korszakban. Azért van kivétel is: Budai Bolond Mehmed után 1657-ben⁷²³ a főúr legalább hat alkalommal küldött rabokat, de hiába dühöngött, hiába fenyegetőzött, a budai rab nem került elő.⁷²⁴

1658–1659-ben a szalonaki és rohonci rabok ugyancsak tömegesen vállaltak kezességet. Az is egyértelmű, hogy a hódoltságba tartó rabok nem egyenként mentek; 1659 februárjában⁷²⁵ 11 török és rác, férfi és női sarcgyűjtő és postarabért kezeskedtek ilyen sokan (28. számú melléklet). A tömegessé váló kezeskedés ugyancsak azt támasztja alá, hogy Batthyány I. Ádám milyen precízen kiépítette a rabtartás rendszerét.

5. A „kötések”

Ha a kötéseket vizsgáljuk, megfigyelhető, hogy a leggyakrabban lekötött testrész a fog⁷²⁶ – miután ebből van a legtöbb, és egy-két éven belül akár 20–30 alkalommal is ugyanaz a személy lehetetett a kezes –, ez egyáltalán nem meglepő. A fog után az ujj,⁷²⁷ majd a fül következett.⁷²⁸ A kötések pontos számon tartása ugyancsak a porkoláb feladatai közé tartozott. Az ajak felajánlása a századfordulón, Batthyány II. Ferenc idején még előfordult,⁷²⁹ a későbbiekben azonban már nincs rá adat. Az orr⁷³⁰ viszont megtalálható kötésként a

722 249. cs. N^o 399.

723 249. cs. N^o 387.

724 Budai Bolond Mehmed már 1652 novemberében meg akart szökni, részt vett a szalonaki lázadásban, meg is sebesült (249. cs. N^o 325. pag. 11.). Ezek szerint öt évvel később mégis sikerült? Talán nem is volt annyira bolond, mint amilyennek látszott? Lelkiismeretlenül cserbenhagyta társait.

725 249. cs. N^o403. pag. 1–2.

726 Az 1651 novemberi kötésnél még azt is rögzítették, hogy ennek ép fognak kell lennie (249. cs. N^o 323.), nehogy véletlen az az abszurd helyzet adódjon, hogy kifejezetten jót tegyenek a rabbal beteg, fájós fogának kihúzásával. Ha ez a lehetőség fölmerült, akkor előzőleg lehetett rá példa.

727 Akár lábujj: Alapi Zsivko: 1649. július 28. (249. cs. N^o 235.); öregujj (hüvelykujj vagy a nagy lábujj):

Kanizsai Pandsa Haszan: 1650. május 18. (249. cs. N^o 265.), Csikvári Simon: 1651. október 8., november 4.

(249. cs. N^o 323.); jobb kisujj: Budai Ahmed csaus: 1647. október 28. (249. cs. N^o 168.) stb. Leggyakrabban egyszerűen csak annyi szerepel, hogy ujj.

728 Egyedül Ercsi Mehmed mellé jegyezték fel, hogy konkrétan a jobb füle (1647. október 28., 249. cs. N^o 168.)

729 248. cs. N^o 4.

730 Az orrszedés eredetileg győzelmi jelül szolgált, és ezt a török szokást is a magyarok már a XVI. században átvették. Takáts Sándor: Orrszedés. In: Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Képek a török világból. Corvina Kiadó, Szekszárd, 2000. 80–84. A kezességben lekötött testrészek levágása leginkább elrettentésre szolgált, maradt a szégyen, a fájdalom, a megaláztatás és a beletörődés.

127 negyvenes, ötvenes években is,⁷³¹ nyilvánvalóan nem olyan gyakran, hiszen ebből mégis csak egy van, ráadásul levágása látványosan elcsúfította az arcot, s tulajdonképpen a becstelenség bélyegét viselte azután. Talán meglepő Kanizsai Haszan, Keczer János⁷³² rabjának kötése, ő ugyanis 1650. március 25-én Kanizsai Oszmánért, Sábánért és Haszanért, Esterházy László rabjaiért a nyelvét ajánlotta fel.⁷³³ Ennek a testrésznek a lekötésével csupán nála találkoztam.

A XVI–XVII. században egyáltalán nem számított különösnek, ha valakinek hiányzott egy-egy testrésze, hiszen könnyedén elveszíthette csatában, harcban is. De a betegségeknek, a járványoknak is lehetett ez a következménye. A halál, a veszteség mindennapos ott, ahol háborús helyzetben élnek az emberek, ráadásul a foglyok többsége harcedzett katonaként hozzászokott a testi fájdalomhoz.

1652. november 21-én 36 szalonaki rab Budai Pirko és Fehérvári Mehmed postákért azt vállalta, hogy „500 pálcát szenvednek el mindenik”.⁷³⁴ Az időpont és a hely is különleges, hiszen 1652 novemberében – igaz, egy héttel később – fellázadtak a szalonaki rabok. 38-an vettek részt a lázadásban, és megpróbáltak megszökni. Viszont Pirko és Mehmed, valamint Kanizsai Dobricsáni Mehmed, Fáncsi Pál hadnagy rabja postaságban járt a hódoltságban, így a lázadásban nem vehettek részt:⁷³⁵ „Anno Domini 1652. 5. die Decembris az szalonaki várban lévő török rabjainknak consignatiója [összeírása], a’ melyek egyenlő akaratból föltámadván az várat megvették, egy része kiereszkedett az várból, de megént mind kézben akadtak, egy része az várban megfogadtatott etc. […], megsebeséttetett⁷³⁶ […], megverettettenek⁷³⁷ […], még meg nem verettünk⁷³⁸ […], az megverettetés előtt

731 248. cs. N^o 199., 258., 262., 264., 271., 283., 284., 323., 340., 425.

732 Keczer János: „házi uraim”, hadnagy (1640), 1640–1648, halála: 1654. Koltai A.: Batthyány Ádám familiárisai i. m.

733 249. cs. N^o 258. pag. 3.

734 249. cs. N^o 340. pag. 16.

735 „Ezek mostan adabé vannak postaságban, nem voltak jelen az vár vételénél.” 249. cs. N^o 325. pag. 11–12.

736 Budai Musztafa cselebi, Budai Bolond Mehmed, Budai Ibrahim, Budai Hadzsi Hüszejn, Fehérvári Vajoli Ali, Fehérvári Juszuf, Fehérvári Kis Haszan, Fehérvári Sztepan (Fekete György és B. Á. közös rabja), Endrédi Musztafa aga (B. Á. lányának a rabja), Boszniai Ibrahim

737 Ezek a rabok 300–350, ill. 380 pálcaütést kaptak: Budai Memi (borotyánkői rab), Budai Hüszejn janicsár (december 8-án meghalt), Fehérvári Kalmár Ali, Fehérvári Agó Ali, Fehérvári Oszmán, Fehérvári Csirko Hüszejn (december 13-án meghalt, a rabnyilvántartó könyvben nem Hüszejn, hanem Hálim: 248. cs. N^o 49. pag.

92.), Koppányi Ali (december 14-én meghalt), Fehérvári Besir szpáhi (december 18-án meghalt), Hidvégi Ali szpáhi (december 20-án meghalt), Kanizsai Csonka Musztafa, Simontornyai Hidvégi Mahmud, Váli Nagyobbik Ali, Szigetvári Váli Szabó Mehmed, Palotai Bajrám, Budai Sábán (Teveli István rabja), Mitrovicai Ahmed (Török Imre rabja)

738 Budai Halil (Nagy Istók rabja, B. Á. számot tartott rá), Budai Hüszejn (Nyilasi Marci rabja, B. Á. is számot tartott rá), Fehérvári Bukóvári Ali, Fehérvári Szulejmán, Hidvégi Hüszejn, Hidvégi Mehmed, Palotai Barbély Mehmed, Ercsi Juszuf

128 megdöglöttenek⁷³⁹ […].” A rabok szökése egy érvényes megállapodás alapján egyben váltságdíjmentes szabadulásukat is jelentette volna.⁷⁴⁰

Nem csoda, hogy a főkapitány dühös lett, hiszen a rabok nekitámadtak katonáinak, és meg akarták őt fosztani jogos tulajdonától és hasznától. Mindenképpen el akarta rettenteni foglyait, nehogy újból próbálkozzanak, vagy esetleg más rabok is kedvet kapjanak a

Nem csoda, hogy a főkapitány dühös lett, hiszen a rabok nekitámadtak katonáinak, és meg akarták őt fosztani jogos tulajdonától és hasznától. Mindenképpen el akarta rettenteni foglyait, nehogy újból próbálkozzanak, vagy esetleg más rabok is kedvet kapjanak a

In document Rabkereskedelem és anyagi kultúra a XVI–XVII. (Pldal 120-128)