A forrásokban szereplő nevek, értékek, pénzek

A felismerhető török és rác (pl. Ali, Musztafa, Marko, Vuk) neveket átírtam a mai helyesírás szabályai szerint, az azonosítatlan névformákat ellenben betűhíven közlöm. Nevek gyanánt a leggyakrabban (főként a nagyszámú rabra vonatkozó összeírásokban) a származási, ill. szolgálati helyük és utónevük (pl. Kanizsai Musztafa, Fehérvári Ali) szerepel.²⁸⁴ Olykor a rab ragadványnevét, illetve a tisztségét is feljegyezték, ezek nagyon sokat segítettek az azonosításban.²⁸⁵

281 A kősót „fehér aranynak” is nevezték Magyarországon. A legjelentősebb sóbányák Erdélyben voltak.

Szapolyai János (1526–1540) 1529. július elejére lefoglaltatta a Fuggerek erdélyi sóbányáit (Vízakna kivételével), 1531 tavaszán Lodovico Gritti elfoglalalta a só- és bányakamarákat. Draskóczy István: Az erdélyi sókamarák ispánjai 1529–1535. (Az erdélyi sóbányák sorsa a Szapolyai korszakban). Levéltári Közlemények 75(2004) 1. sz. 27–45.

282 248. cs. N^o 141. pag. 1.

283 Uo. 62.

284 Mind a szolgálati, ill. származási helyük szerinti névnél, mind az utónévnél előfordul kétféle változat is, mindez abból adódik, hogy pályafutásuk alatt többször is áthelyezték a katonákat, s az azonos utónevek közötti eligazodást megkönnyítette a szolgálati, ill. származási hely feltüntetése. Az is előfordul, hogy ugyanannál a személynél több származási hely is szerepel (pl. Kanizsai aliter Boszniai Juszuf). A táblázatokban az aliter, a vagylagosságot jelképező kifejezés helyett „/” jelet használok.

285 Ehhez a Hegyi Klára által összeállított Muszlim férfi- és ragadványnevek kéziratos jegyzékét használtam.

Hegyi Klára további szóbeli közléssel is segítette munkámat.

50 Mivel a rabkereskedelem folyamatára és következményére összpontosítottam, ezért részletesen foglalkoznom kellett az „üzlet” anyagi vonatkozásaival is. Ennek érdekében kiszámítottam a rab által felajánlott, a főúr által követelt, a kialkudott és a teljesített váltságdíj értékét, hiszen míg a vételár esetében leggyakrabban készpénzértéket találunk,²⁸⁶ addig az ígéret, követelés és sarc esetében jóval gyakoribb valamilyen áruféleség.

Készpénzben történő követelés esetében 1 tallért 1,5 kamarai forinttal számoltam át,²⁸⁷ ahogy maga Batthyány I. Ádám tette. A kősó ugyancsak gyakori váltságdíj, ebben a korszakban darabban²⁸⁸ adták meg az értékét, és leggyakrabban egy forintot számítottak egy darabért.²⁸⁹ Ha túl aprók voltak a kősódarabok, akkor kevesebbet számítottak értük, átlagosan azonban egy forint értékben vették el, így én is annyival számoltam.

A különböző áruk esetében igyekeztem a forrásokban szereplő értékeket figyelembe venni. Ha nem találtam a forrásban az áru mellett feljegyzett értéket, akkor az iratokban található magasabb értéket vettem, mivel a főúr nem fogadta el a beszolgáltatott árut, ha nem volt megfelelő a minősége, vagy ha mégis elfogadta, akkor kevesebbnek számította, mint a ténylegesen beérkezett darabszám: „Az bőr is hasonlóképpen mind jó és öreg bőr leszen, s ha olyant nem hoz, ki jó, öreg nem leszen, hát nem fogom elvenni, s az sót is hasonlóképpen, hanem visszaadom neki is, s jobbat hozzon érette, hol peniglen mind só és bőr olyan nem volna, hát alku szerint kettőt vagy hármat veszek el egyért.”²⁹⁰

Az abaposztó²⁹¹ értéke végenként 1,25 forinttól²⁹² 5,5 forintig²⁹³ terjedt, a követeléseknél az 5 forintos értékkel²⁹⁴ számoltam. A patyolat ugyancsak gyakori áru,

286 A XVI–XVII. századi Magyarországon sokféle pénz volt forgalomban: aranyforint (dukát), különféle tallérok, akcse, krajcár, garas, dénár, poltura. A különböző pénznemek átszámítására szolgált a kamarai forint (számítási pénz). Buza J.: A török kori Magyarország gazdaságtörténete. i. m. 161–162.

287 Huszár Lajos: Pénzforgalom és pénzértékviszonyok Sopronban. In: Dányi Dezső–Zimányi Vera: Soproni árak és bérek a középkortól 1750-ig. Akadémiai Kiadó, Bp. 1989. 23–61. 54.; Horváth Tibor Antal: A tallér értékváltozása Magyarországon 1542–1700. Numizmatikai Közlöny 62–63(1963–1964) 25–50.; Buza János: A tallér és az aranyforint árfolyama, valamint szerepe a pénzforgalomban Magyarország török uralom alatti területén a XVII. században (Nagykőrös 1622–1682). Történelmi Szemle 20(1977) 73–108.

288 I. Ádám utódja, Kristóf már okában, ill. fontban követelte Hüszejn nevű rabjától a kősót (1679. júl. 16.; MOL Batthyány cs. lvt. P 1314 Missiles N^o 208.), a kanizsai Ali bég fel is háborodott emiatt, hiszen ezzel Kristóf felrúgta az addigi szokásjogot. Dóri Sz.: A török-magyar rabtartás szokásai a XVII. század végén egy török bég levelei alapján. i. m. 165–167.

289 Természetesen kivétel is akadt: „3. Dadai Milossa […] Hozott ebben meg sót N^o 30, fl. 15, mert drága volna egy forintért venni az sót sarcában be.” 248. cs. N^o 48.

290 249. cs. N^o 143.; erre még számos példát találhatunk, így Fehérvári Abdi csausnál is (248. cs. N^o 49. pag.

27.): „De ha az partéka rossz és meghányt leszen, el nem vesszük tűle, hanem rajta hagyjuk, ő lássa másoknak, mint adhatja el. Adjon minekünk készpénzt, de ha az partéka szép és kedvünk szerint leszen, az végezés szerént ilyen áron elvesszük tűle.”

291 Posztó (szláv: postav): fésűs, kártolt gyapjúfonalból vászonkötéssel, bolyhozással, kallózással, nyírással, préseléssel előállított textília; előállítási helye szerint, angol, holland, morvai stb. lehet. Az Esterházy-kincstár textíliái az Ipaművészeti Múzeum gyűjteményében. Thesaurus Domus Esterhazynae II. Szerk. Pásztor Emese.

Iparművészeti Múzeum, Bp. 2010. 307.; Aba (török: aba): durva, gyenge minőségű posztó, ismert fehér hazai és színes török változata is. Az Esterházy-kincstár textíliái. i. m. 301.; Vö. Endrei W.: Patyolat és posztó. i. m. 216.;

51 5 Ft/végtől²⁹⁵ 10 Ft/végig²⁹⁶ terjed az értéke. Batthyány I. Ádám időszakában a követelésnél ennek a textilfélének is a magasabb értéket vettem figyelembe. A lószerszámok is népszerűek voltak, a besli kötőfék legalacsonyabb értéke 1 Ft volt darabonként,²⁹⁷ a legmagasabb 3 Ft,²⁹⁸ a követeléseknél ez utóbbival számoltam. A capafék, azaz „capabőrből” készült kötőfék²⁹⁹ ugyancsak gyakori áru, a legmagasabb és egyben a leggyakoribb érték a 3 Ft/db,³⁰⁰ ezt vettem figyelembe. Kifejezetten értékes áru volt az ún. csáprág (díszes nyeregtakaró),³⁰¹ erre 300³⁰² és 500 forint³⁰³ közötti értékeket találtam. A török lábbelik közül a csizmát és a papucsot is átvettük a hódítóktól, így a váltságdíjak között mindkettő gyakran előfordul. A csizma párját 2,³⁰⁴ ill. 3 forintért³⁰⁵ hozták a rabok, a követeléseknél a magasabb értékkel számoltam. A papucsot általában kapcástul követelték, 50 dénártól³⁰⁶ két forintig³⁰⁷ terjed az általam megtalált lábbelik értéke, így két forinttal számoltam a követeléseknél. A karmazsin és a szattyán is fontos portéka volt a korszakban, a legértékesebb karmazsint Fehérvári Hadzsi Ali hozta 1648. jún. 20-án:³⁰⁸ 7,5 Ft/kötés,³⁰⁹ ezt vettem figyelembe. A legértékesebb szattyánt Fehérvári Abdi csaus hozta 1649. augusztus 27-én, 7 Ft/kötés, ezzel számoltam.

A lószerszámok, ruhafélék és az anyagok mellett állatokkal is gyakran találkozhatunk a követelt és hozott árucikkeknél, az ökör és a ló a leggyakoribb, a dadai, igali, kanizsai rácok által hajtott ökrök mellett találunk értékeket, ezek nagyon szélsőségesek, 3 Ft/db-tól³¹⁰

Vö. Pach Zsigmond Pál: Szürkeposztó, szűrposztó, szűr. Fejezetek a magyarországi szövőipar korai történetéből.

MTA Történettudományi Intézete, Bp. 2003. 74.

292 1655: Kanizsai Ömer 1. út; 249. cs. N^o 299., 428.

293 1643. nov. 30.: Igali Damjana 5. út; 248. cs. N^o 88.; 249. cs. N^o 299.

294 1650-1658 (?): Igali Hadzsime (Hacsina); 249. cs. N^o 299.

295 1656. jan. 5.: Szigetvári Dervis, 249. cs. N^o 299. pag. 50.

296 1648. márc. 18.: Fehérvári Abdi csaus, 249. cs. N^o 197.

297 1642-1647 (?): Örsi Rausa 3. út, 248. cs. N^o 68., 249. cs. N^o 299.

298 1650-1658 (?): Igali Hadzsime (Hacsina) 1. út, 248. cs. N^o 68., 249. cs. N^o 299.

299 Capa, azaz cápa: ikrásbőr, szemcsés felületűre megmunkált disznó-, ló- vagy szamárbőr. Erdélyi magyar szótörténet tár. I. Szerk. Szabó T. Attila. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1975. 1132.

300 1648. június 13.: Kanizsai Iszmail, 13. út, 248. cs. N^o 68., 249. cs. N^o 186/a., 195/a., 197., 299.

301 Cafrag (török: çaprak; a magyar forrásokban: csaprag, caprag, cafrang): posztóból, bársonyból szabott, gyakran hímzett díszű nyeregtakaró. Az Esterházy-kincstár textíliái. i. m. 301.; Vö. Kakuk Zs.: A török kor emléke a magyar szókincsben. i. m. 327.; Vö. Temesváry Ferenc: Díszes nyergek, lószerszámok. Dunakönyv Kiadó, Bp. 1995. 23–24., 134–137., 143–144. kép, leírásuk 195–197. Dísznyeregtakaróra (cafragra) példák: Az Esterházy-kincstár textíliái. i. m. 236–263. (Kat. 49–59.).; Vö. Emese Pásztor: Ottoman Saddlecloths, Saddles, Bow-Cases and Quivers in Transylvania and Royal Hungary. In: Turkish Flowers. Studies on Ottoman Art in Hungary. Editor Gerelyes Ibolya. Hungarian National Museum, Bp. 2005. 104–106.

302 1657. jún. 27.– júl. 1.: Szigetvári Ali szpáhi, 249. cs. N^o 299., 389.

303 1657. okt. 18.: Szigetvári Haszan szpáhi, 249. cs. N^o 299.

304 1649. dec. 16.: Fehérvári Abdi csaus (sárga karmazsin), 7. út, 248. cs. N^o 68., 249. cs. N^o 195., 252.

305 1650. márc. 5.: Fehérvári Abdi csaus (bagaziával bélelt), 8. út, 248. cs. N^o 68., 249. cs. N^o 195., 197.

306 1657. máj. 19.: Igali Ibrahim, 249. cs. N^o 299.

307 1647-1648 (?): Kanizsai Ibrahim, 3. út, 248. cs. N^o 68., 249. cs. N^o 193., 299.

308 249. cs. N^o 186/a.

309 Kötés: darabmérték, egy kötésben Batthyány I. Ádám általában 10 db bőrt számolt (249. cs. N^o 323).

310 1647. jún. 24.–1649. szept. 25.: Dadai Milos, 248. cs. N^o 48., 249. cs. N^o 153., 165., 240.

52 egészen a 16 Ft/db-ig,³¹¹ a követeléseknél az utóbbival számoltam. A lovaknál még szélsőségesebb értékeket találtam: a 22 forint 50 dénáros rác paripától³¹² a Kanizsai Csonka Ramazántól követelt 1 000 talléros, úrnak való főlóig:³¹³ „úrnak való főló N^o 1, minden hozzája tartozandó úri lóra való öltözetivel együtt, a’ ki érjen fl. 1 500, tudniaillik ezüst-aranyozott fék, szügyelő N^o 1, ehhez nyakbanvető és kötőfék, skófium arannyal varrott csáprág N^o 1, úrnak való aranyos pallos N^o 1, úrnak való nyereg minden szerszámával N^o 1, arra való jakub N^o 1,³¹⁴ úrnak való párducbőr N^o 1.”³¹⁵ Ha nem tüntették fel az értéket, de ilyen minőségű lóról volt szó, akkor 1 500 forinttal számoltam. A kifejezetten értékes luxuscikkek közül gyakran szerepel a 300 talléros tigrisbőr és 198 talléros párducbőr, az előbbit Szigetvári Haszan szpáhi,³¹⁶ az utóbbit Szigetvári Hüszejn szpáhi³¹⁷ 1657. december 28-ai hozott portékái között találjuk. Ha az adott forrásokban nem találtam adatot, akkor Dányi Dezső és Zimányi Vera Soproni árak és bérek a középkortól 1750-ig című kötetének³¹⁸ a korszakra vonatkozó adatait használtam, illetve Acsády Ignác Régi árviszonyok,³¹⁹ T[hali]

K[álmán] Erdély áruforgalma 1701-ben³²⁰ és Kiss Ernő Árúsok regulája 1598-ból című adatközlését.³²¹

Ha a fenti értékektől eltértem, akkor az jeleztem a lábjegyzetben, minden egyéb esetben a megadott felső értékekkel számoltam. Természetesen így is csupán hozzávetőlegesek, azaz kiszámítottak az értékek, de a nagyságrendekre és arányokra azért lehetett következtetni.

311 1647. okt. 1.: Dadai Lazar, 249. cs. N^o 165. pag. 5.

312 A forrásokban gyakori a rác paripa kifejezés, nyilvánvalóan nem a jószág, hanem beszolgáltatója származását jelöli a „rác” jelző, egyben az is megállapítható – a melléjük jegyzett értékek alapján –, hogy ezek a jószágok az alacsonyabb értékkategóriába tartoztak.

313 A XVI–XVII. század legértékesebb lófajtája. Vö. Temesváry F.: Díszes nyergek, lószerszámok. i. m. 219.

314 Jakub (oszmán-török: yapuk; a magyar forrásokban: jakub, jakup): a török lótakarók egyik változata, amivel a csótár helyett a díszesen felöltöztetett lovakat fedték be. Csuhából vagy abából szabott, gyakran hímzéssel díszített takaró, mely a hasonló anyagú és díszű kandallótakarókkal (ocak yaşmaı) és ajtófüggönyökkel (kapı perdesi) azonos árucsoportba tartozott. Az Esterházy-kincstár textíliái. i. m. 304.; Vö. Kakuk Zs.: A török kor emléke a magyar szókincsben. i. m. 27.

315 249. cs. N^o 299. pag. 3. 1642–1648 (?)

316 Uo. pag. 53.

317 Uo. pag. 52.

318 Dányi D.–Zimányi V.: Soproni árak és bérek a középkortól 1750-ig. Akadémiai Kiadó, Bp. 1989.

319 Acsády Ignác: Régi árviszonyok. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1894. I. évf. 91.

320 T. K.: Erdély áruforgalma 1701-ben. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1897. IV. évf. 383–385.

321 Kiss Ernő: Árúsok regulája 1598-ból. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1904. 11. évf. 61–63.

53