A kancellárok

Az 1527 és 1690 közötti időszakban 19 fő viselt kancellári méltóságot, közülük 18-an egyháziak voltak. Az egyetlen kivételt Perényi Péter képezte, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag – egyébként a magyar főurak közül egyedülálló módon – olthatatlan vonzalmat tanúsított a kancellári méltóság iránt. Bár a 16. század első felében a Habsburgok formálódó közép-európai birodalmában még nem meglepő, hogy egyházi személy irányítja az uralkodó egyik kancelláriáját, a 17. században ez már mindenképpen kivételesnek nevezhető. A Habsburg Monarchia kancelláriái esetében, nem számítva a birodalmi főkancellári méltóságot, amely a mainzi érsek örökletes méltósága volt, az utolsó, kancelláriát vezető egyházi Bernhard Cles trentói püspök, főkancellár (1528–1539) volt. Az 1620-ban létrehozott Osztrák Udvari Kancelláriát végig világiak irányították. Még tanulságosabb, hogy a Cseh Kancellária élén is világiak álltak már a 16. századtól kezdve.⁷⁹³ Magyarország esetében a kancellárság egyedülálló módon, az 1690. évi kancelláriai reformon túlnyúlva, egészen 1732-ig – leszámítva Perényi Péter 1540–1542 közötti és Illésházy Miklós 1706–1723 közötti kancellári működését –, egyháziaknak fenntartott állás maradt.⁷⁹⁴ Igaz, már az 1690. évi reformot megelőzően voltak hangok, legalábbis egy hang, Esterházy Pál nádor hangja, amely világi kancellár kinevezésének a lehetőségét felvetette.⁷⁹⁵

Miért viseli oly sokáig egyházi ezt a fontos méltóságot? A feltett kérdést nem könnyű megválaszolni. Egyetlen ok nem is szolgáltat elegendő magyarázatot. Mindenekelőtt nem szabad megfeledkezni arról a kényszerhelyzetről, amelybe a 16. századi magyar állam került az ország megosztása után. Miközben a kora modern állam egyre nagyobb számú tisztviselőt igényelne, a rendelkezésre álló anyagi és személyi erőforrások nemhogy gyarapodnának, hanem inkább csökkennek. Ebben a helyzetben a magyar főpapságnak igen komoly szerep jutott a Habsburgok uralta Magyar Királyság igazgatásának működtetésében. Mivel alapvetőleg

791 A létező feldolgozások többsége a 19. századi vagy még inkább az 1867 utáni időszakkal, az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalnokságával foglalkozik, vagy csak egészen kis terjedelemben tárgyalja a kora újkori előzményeket: SCHIMETSCHEK 1984, HEINDL 1993, HEINDL 2013, MEGNER 1985, MEGNER 2010.

792 A kollektív biográfiára lásd: SCHRÖDER 2011, KÖVÉR 2014.

793 ÖZVI/1.280–284.

794 FALLENBÜCHL 1988, 99.

795 Esterházy opiniója az uralkodóhoz, 1686. nov. 27., 18. századi másolat (OSzKK Fol. Lat. 505. fol. 89r–90r.).

128

egyházi jövedelmeikből éltek, viszonylag olcsón egy jól képzett réteg állt az állam rendelkezésére. A megállapítás alátámasztására csupán egyetlen példát hoznék fel. Az 1527 és 1608 között kinevezett 33 helytartó, kancellár és Magyar Kamara elnök közül csupán öten nem tartoztak az egyházi rendhez (ezen az arányon a két nádor beszámítása sem változtat).⁷⁹⁶ A magyar főpapok ráadásul értettek is ahhoz, hogy a maguk csoportérdekeit a magyar főurakkal szemben érvényre juttassák, és őket a 17. század elejéig a központi államigazgatás vezető pozícióitól távol tartsák. Ebben szövetségesre találtak a Habsburg uralkodóban, aki szemlátomást könnyebben tudta kezelni a magyarországi főpapságot, mint a magyar rendiségbe mélyen begyökerezett főurakat.

Bár a koraújkori magyar egyházi vezetőrétegről nem állnak rendelkezésre modern társadalomtörténeti vizsgálatok, már a különböző lexikonokból, egyházi adattárakból kinyerhető adatsorok is arra a megállapításra vezetnek, hogy az e korban működő főpapok többsége a nemesség alsó részéből vagy a megnemesített polgárságból került ki, maguk és családjuk felemelkedése egyházi karrierjükhöz volt kötve, amely viszont sokban az uralkodó kegyén múlt.⁷⁹⁷ Ha szemügyre vesszük az 1527 és 1690 között tevékeny kancellárokat, a 18 személy között négy főnemesi származásút találunk (Forgách Ferenc, Sennyey István, Bosnyák István, Pálffy Tamás), hét nemest (Szalaházy Tamás, Draskovich György, Kutassy János, Pethe Márton, Lippay György, Szelepcsényi György, Jaklin Balázs), egy egyházi nemest (Heresinczy Péter), öt polgárt vagy városban élő nemes-polgárt (Oláh Miklós, Liszthy János, Lépes Bálint, Szegedy Ferenc Lénárt, Gubasóczy János) és egy ignobilist (Korompay Péter). A főnemesi csoport jelenléte talán egy kicsit erőteljesebb, mint a magyar főpapságon belül elfoglalt átlagos arányuk (ez a 16. században 10 %, a 17. században 15 % körül mozgott), de nem kiugróan magas. Meglepően magas viszont a polgári származásúak aránya, amely számszerűleg felülmúlja a főnemesi csoportot. A nemesi származásúak nagyobb része valójában a nemesség alsó rétegéhez sorolható, ez alól talán a két hivatalnok-nemesi családból származó személy, Pethe Márton és Lippay György tekinthető kivételnek, de az ő anyagi hátterük sem lehetett túlságosan erős, és inkább tekinthetők egy külön csoportnak, mintsem az egyszerű köznemesi csoport tagjának. Összességében a klerikus kancellárok is jól illusztrálják azt a tételt, hogy a kora újkorban az egyház a társadalmi mobilitás egyik fontos csatornája volt, amely a kora újkori magyar katolikus egyházra is maradéktalanul érvényesnek tekinthető.⁷⁹⁸

Több kancellár is igyekezett családját kellőképpen pártfogolni. Ennek egyik módja a család társadalmi helyzetének megemelése, megerősítése volt nemesség-megerősítő vagy éppen rangemelő oklevél szerzése révén. Így szerzett Oláh Miklós I. Ferdinándtól 1548-ban látványos, egészen egyedi kiállítású nemesség-megerősítő és címeradományozó oklevelet, majd tíz évvel később, 1558-ban családját a magyar főnemesség soraiba emelte egy másik hasonlóképpen egyedinek nevezhető oklevéllel.⁷⁹⁹ Nyilván belejátszottak Lippay Gáspár és gyermekei bárói rangra emelésében (1645) a testvér Lippay György esztergomi érsek, volt kancellár érdemei és kapcsolatai.⁸⁰⁰

A társadalmi tekintély megszerzéséhez és megtartásához a puszta cím nem volt elég, ehhez megfelelő vagyoni háttér felépítését is el kellett végezni. Ennek jegyében foglaltatta be Szalaházy Tamás világi birtokokra szerzett adományleveleibe, azaz Fogaras és Szatmárnémeti

796 FAZEKAS 2017, 272–273.

797 A 16. századra vonatkozóan lásd FAZEKAS 2017, 275–278.

798 REINHARD 1988, FAZEKAS 2014b,56.

799 Testvére Oláh Máté fiai, Tamás és Mihály, lánya, Oláh Anna, lánytestvérei, férjeik és gyermekeik, Oláh Orsolya, Bona György felesége, fiai, első férjétől Császár Kristóftól született fia Miklós és második férjétől született fia, ifjabb Bona György és másik lánytestvére Ilona, Olasz Miklós hitvese. Sem a címereslevélben, sem az 1558-as bárói oklevélben nem szerepel Lucretia, aki néhány év múlva (1555) Liszthy János hitvese lesz majd (MNL OL P 108 Rep. K. Fasc. 2–3. No. 162. és No. 163.).

800 MNL OL A 57 vol. 9. pag. 614–618.

129

adományába (1527) lánytestvéreit és unokaöcseit is.⁸⁰¹ Oláh hasonlóképpen támogatta családtagjait, az 1553-ban megvásárolt lánzséri uradalom uralkodói megerősítőlevelében szerepel a kedvezményezettek között összes még élő férfirokona.⁸⁰² Vagyonának tekintélyes részét később rokonaira, lánytestvérére, Ilonára, unokaöcsére, Császár Miklósra, illetve törvénytelen lányára, Lukréciára ás annak férjére, Liszthy Jánosra hagyta.⁸⁰³ Talán még Oláhnál is tekintélyesebb vagyont örökített rokonaira, a Jókai, Kordics, Maholányi családokra Szelepcsényi György, igaz Oláhhoz hasonlóan csupán alapjait vetette meg ennek kancellárként, vagyongyarapodásának lényegi időszaka neki is esztergomi érsekségére esett.⁸⁰⁴

Bevett dolog volt egyes családtagok pályájának pártfogolása és támogatása. Szalaházy Tamás az egyházi társadalomban egy jól ismert patronálási módozatot gyakorolt, amikor egyik lánytestvére, Magdolna fiát, Kecheti Mártont vette pártfogás alá. Már 1527 tavaszán biztosította unokaöccse számára a veszprémi püspökséget arra az esetre, ha ő más püspökségre lépne tovább. Az ígéretet sikerült is realizáltatni, úgyhogy amikor 1527. november 11-én kinevezést kapott az egri püspökségre, Veszprém is Szalaházy kezén maradt, aki kiskorú unokaöccse helyett maga kormányozta különösebb jogcím nélkül a püspökséget.⁸⁰⁵ Szalaházy igyekezett unokaöccse számára a legjobb nevelést biztosítani, ezért a páduai egyetemre küldte Mártont.⁸⁰⁶ Az ifjú később viselte is a veszprémi püspökséget, de minden jel szerint nagyobb hajlandóságot érzett a hadakozáshoz és a zsákmányszedéshez, mint a szellemi és lelki dolgokhoz, mert hazatérése után néhány évvel már nyakig merült a dél-dunántúli magánháborúskodásban. Oláh Miklós hasonlóképpen törődött két unokaöcsével, Bona Györggyel és Császár Miklóssal.

Előbbit a páduai egyetemen taníttatta, majd figyelme Bona korai halála után Császár Miklósra összpontosult, aki nagybátyjától az Oláh nevet is örökségbe kapta, és aki azután, ahogy már említésre került, részben vagyonát is örökölte.⁸⁰⁷ Egészen különleges volt a kapcsolat, amely Szelepcsényi Györgyöt rokonához, Maholányi Jánoshoz fűzte, aki sokáig az érsekségi birtokok prefektusaként tevékenykedett a nagy hatalmú rokon mellett, majd 1679-ben kancelláriai titkári kinevezést nyert, aligha véletlenül.⁸⁰⁸ E minőségében az érsek politikájának és érdekeinek hatékony képviselőjeként tevékenykedett.

Összességében megállapítható, hogy a kancellárok többsége igyekezett családjának segítséget nyújtani a társadalmi felemelkedésben. Tekintve, hogy a korszakban az egyén egyedül lényegesen kiszolgáltatottabb volt, vagy akár azt is mondhatni, hogy reménytelenül kiszolgáltatott helyzetben volt, ez teljes mértékben érthető. Több család felemelkedése kapcsolható össze egy-egy családtag kancellári működésével (például Oláh-rokonság, Lippayak, Szelepcsényi-rokonság), de az is jól látható, hogy igazán sikeres támogatást az a kancellár tudott nyújtani, aki további karriert is befutott. Igazán átütő sikert pedig egyik leszármazó család sem tudott felmutatni, ehhez ugyanis azt kellett volna, hogy a genetikai alapkövetelményen túl (életképes leszármazók) a következő két generációban még kiemelkedő személyek akadjanak, akik a család pozícióját meg tudják erősíteni és több mezőn, nemcsak vagyonuk, hanem most már családi kapcsolataik révén is be tudjanak épülni a Magyar Királyság vezetőrétegébe.

További kérdés, hogy a magyar főurak miért akceptálták az egyházi rend és a kancellári méltóság hosszan tartó összekapcsolódását. Ebben a fentebb felsorolt tényezők mellett fontos szerepet játszott, hogy a kancellárság komoly kötöttségekkel járt együtt, állandó tartózkodást

801 ETE II. 354–355.

802 Oláh Tamás, Császár Miklós, Bona György (MNL OL A 57 vol. 3. pag. 160–161).

803 MERÉNYI 1896.

804 SZÉKELY 2017.

805 ÖStA HHStA RHR Reichsregisterbücher Ferdinand. I. Bd. 1. fol. 99.

806 Vö. Lazarus Bonamicus levele Szalaházy Tamáshoz, 1534. dec. 4. Padua (ÖStA HHStA UA AA Fasc. 25.

Konv. C. fol. 140–141.) és Kecseti Márton levele 1535. máj. 1. Padua (ETE III. 28.).

807 VERESS 1915, 53., 62.

808 ÖStA FHKA HFU r. Nr. 276. Konv. 1681. Jan. fol. 296–297.

130

jelentett az uralkodó mellett, távol a magyarországi birtokoktól és a politikai élettől, egy olyan világban, amelyben a személyes jelenlét még elemi jelentőséggel bírt. Ezen felül, mint majd még tárgyalásra kerül, a tisztség bizonyos felkészültséget is megkívánt. Gondot jelentett továbbá a kancellár anyagi ellátása. A magyar kancellárok egészen 1690-ig nem húztak állami fizetést, pontosabban csupán a 16. század első felében működő alkancellárok és Oláh Miklós kancellár részesült ilyenben: Ujlaky Ferenc havi 50 Ft-ot kapott, Oláh Miklós évi 1440 Ft-ra volt jogosult, amely kiemelkedően magas ellátmánynak tekinthető.⁸⁰⁹ A későbbi kancellárok alapvetőleg püspöki jövedelmeikből, illetve a kancelláriai illetékek rá eső hányadából éltek. Az állam részéről egyedül a magyar tanácsosi címük után járó évi 400 Ft-ra számíthattak, amelyet több-kevesebb rendszerességgel ki is fizetett nekik a Magyar Kamara. Az anyagi szempontok papírra is kerültek 1590-ben, amikor Heresinczy Péter halála után be kellett tölteni a hivatalt.

Ekkor Ernő főherceg Rudolf császárhoz benyújtott véleményében a magyar kancellári szék betöltése kapcsán úgy vélte, hogy a kancellári állás teljes mértékben világi állás, és a világi személlyel való betöltése mellett szól, hogy felszentelt főpap alig van az országban. Ráadásul Istvánffy Miklós személyében lenne is alkalmas világi, aki nagy tapasztalattal rendelkezik.

Ugyanakkor a főherceg az egyházi személy mellett szóló érveket sem hallgatta el: azon túl, hogy az a szokás, hogy egyházi személy viseli a kancellárságot, az anyagi szempontok is az egyházi mellett szólnak, mert a csekély kancellári jövedelem miatt egy világi kancellár számára külön jövedelmet kellene biztosítani.⁸¹⁰

A főpap-kancellárok alkalmazása sem volt problémamentes. A főpapok esetében gondként jelenhetett meg, hogy megyéspüspöki kötelességeiket valamiképpen össze kellett egyeztetni a kancellári elfoglaltsággal, amely állandó tartózkodást igényelt az uralkodó mellett.

A 16. század közepétől a megyéspüspökök a trentói zsinat határozatai értelmében huzamosabb ideig már nem tartózkodhattak volna távol egyházmegyéjüktől (sess. VI. de ref. cap. 1.). Ez azonban, noha már a 16. századba felmerült kérdésként, igazából csak a 17. század középső harmadától jelent meg általánosan megfogalmazott, a pápai nunciusok által napirenden tartott problémaként, minden bizonnyal az 1634-ben kiadott Sancta Synodus Tridentina rezidencia bulla nyomán. Nem véletlen, hogy Lippay Györgynek 1638-ban érveket kellett gyűjtenie, hogy mi indokolja neki mint kancellárnak távolmaradását egyházmegyéjétől.⁸¹¹ Spinola nuncius 1666-ban Szelepcsényi utódlása idején kifogást is emelt a gyakorlat ellen, hogy megyéspüspököket neveznek ki kancellárnak, de okfejtése nem talált meghallgatásra.⁸¹² Így egészen 1732-ig, a hivatal szekularizálásáig megmaradt a korábbi gyakorlat. Egy pillanatra 1690-ben, a nagy átszervezés előestéjén úgy látszott, hogy figyelembe vételre kerül az előírás, Jaklin Balázs ugyanis tinnini püspökként kapott kancellári kinevezést, amely ekkor még éppen török uralom alatt állt, de már 1691-ben valódi megyéspüspök lett, továbblépett ugyanis a nyitrai püspökségre, követve ezzel elődei példáját. Időnként az uralkodó részéről is merültek fel kifogások az egyházi és világi kötelezettségek összeegyeztetése körül. Így 1590-ben, amikor felmerült a lehetőség, hogy Kutassy megtartja a kancellárság mellett az esztergomi egyházmegye adminisztrátorságát is, de végül elvetésre került a javaslat.⁸¹³ Elméletileg létezett még egy probléma, egyházi személy bűnügyekben való eljárása ugyanis irregularitást vont

809 Ujlaky ellátmányára: ÖStA HHStA OMeA SR Kt. 181. Nr. 17. Hofstaat von Ferdinand I. 1541 fol. 6v. Az öt lóra kiutalt 50 Ft kiemelkedően magasnak számít. A kancellár járandósága a helytartó 3000 Ft-os fizetése mögött a második helyet foglalta el a sorban, az országbíró, ill. a nádori helytartó egyaránt valamivel kevesebbre, csupán 1200 Ft-ra volt jogosult (ÖStA FHKA UGB Bd. 384. fol. 251v–259v.).

810 Ernő főherceg levele Rudolfhoz, 1590. dec. 1. Grác (ÖStA HHStA UA AA Fasc. 123. Konv. A. fol. 149–150.).

811 TUSOR 2016a.

812 VANYÓ 1935, 31.

813 Rudolf Ernő főherceghez, 1591. júl. 20. Prága (ÖStA HHStA UA AA Fasc. 123. Konv. B. fol. 93r.) és ugyanők, 1591. szept. 14. uo. (uo. Fasc. 123. Konv. B. fol. 120–121.).

131

maga után, amely alól felmentést kellett volna kérnie az érintett személynek. Erre az egyházi helytartók esetben találtam is példát, érdekes módon a kancellároknál egyelőre még nem.⁸¹⁴

Érdemes egy pillantást a kancellárok által viselt püspökségekre vetni. Öt személy veszprémi püspökként lépett a kancellári méltóságra (Szalaházy Tamás, aki azonban szinte azonnal elnyerte az egri püspökséget is, Liszthy János, Lippay György, Bosnyák István, Szelepcsényi György), öten nyitrai (ifj. Forgách Ferenc, Lépes Bálint, Pálffy Tamás, Gubasóczy János, Korompay Péter), hárman győri (Draskovich György, aki kalocsai érsek is, Kutassy János, szintén kalocsai érsek is, Pethe Márton), ketten váci (id. Sennyey István, Szegedy Ferenc Lénár), ketten zágrábi (Oláh Miklós, Heresinczy Péter), egy fő pedig tinnini (Jaklin Balázs) püspökként. Hét fő lépett tovább más püspökségre kancellári évei alatt, közülük Lippay György Egert kapta meg, négyen nyerték el Győrt (Liszthy János, Heresinczy Péter, Lépes Bálint, aki kalocsai érsek is lett, illetve Sennyey István), ketten Nyitrára kerültek (Bosnyák István, Szelepcsényi György, aki kalocsai érsek is lett).

Ha megnézzük, hogy ki hol állt az egyházi pályán, amikor kancellári működése véget ért, az alábbi összeállítást lehet készíteni: hárman voltak egri püspökök (Szalaházy Tamás, Oláh Miklós, ha érsekségét és főkancellárságát nem vesszük figyelembe, Lippay György), heten győri püspökök (Liszthy János, id. Draskovich György, Heresinczy Péter, Kutassy János, Pethe Márton, Lépes Bálint, Sennyey István), másik heten pedig nyitraiak (Forgách Ferenc, Bosnyák István, Szelepcsényi György, Gubasóczy János, Korompay Péter), egy fő váci (Szegedy Ferenc, Pálffy Tamás). Ezek az összeállítások egyértelműen azt jelzik, hogy a kancellárok vagy eleve egy Bécs közeli püspökségre kerültek kinevezésre, vagy arra törekedtek, hogy Bécs közelében jussanak püspökséghez. Ennek leginkább a győri és a nyitrai püspökség felelt meg. Győr előnye volt, hogy viszonylag komoly jövedelmet biztosított, viszont a katolikus megújulás kibontakozásával a püspökség kormányzása egyre komolyabb megterhelést jelentett.⁸¹⁵ Nyitra viszont éppen abból szempontból volt előnyös, hogy kis egyházmegye volt. Néhány tucat plébániából álló püspökségről lévén szó, sokkal kevesebb gonddal járt, mint a nagy kiterjedésű, különböző anyanyelvű közösségek által lakott, úgymond valódi egyházmegye Győr. Nem véletlen, hogy a kancelláriai címet ambicionáló Pálffy Tamás minden további nélkül kész volt az egri püspökséget feladni, és helyette a kis nyitrai püspökséget elfogadni, amely tulajdonképpen a 17. század második felében majd folyamatosan a kancellárok kezén volt, úgymond házi püspökségüknek tekinthető.⁸¹⁶ A képet, Szegedy Ferenc váci püspökségét nem számítva, egyetlen eset töri meg, Lippay Györggyé, aki a veszprémi püspökségről az egri püspökségre (1637) lépett tovább, a fentiek tükrében nem véletlenül alakult ki konfliktus a szituációból, a Bécstől messze fekvő Eger igazgatása a császárvárosból jóformán lehetetlen volt.

A kancellárság, ahogy az már korábban papírra került, komoly munkával járó hivatal volt, még akkor is, ha az apparátus közvetlen irányításában a mindenkori titkár vagy titkárok jelentős szerepet vállaltak. A hivatali kötelmek ellátása nem okozott gondot azoknak, akik a hivatal kebeléből emelkedtek a kancellári méltóságra. A 16. század első két harmadának kancellárjai Draskovich Györgyig bezárólag olyan személyek voltak, akik pályájuk egyik korai szakaszában a kancellárián beosztott tisztviselőként már dolgoztak. A Mohács utáni első kancellár Szalaházy Tamás a Mohács előtti időkben királyi titkár volt (1520–1523), sőt néhány

814 FAZEKAS 2017, 289.

815 A püspökségi jövedelmek felbecsülését megnehezíti, hogy az igazán komoly bevételt biztosító tizedjövedelmek többsége, igen nyomott áron, állami vagy magánemberek bérletében voltak. A győri püspökség jövedelme 1571–

1572-ben készült kimutatások szerint 12000 Ft körül mozgott, Nyitrának ugyanekkor 7–8000 Ft körül volt (KENYERES 2017, 304–306). A 17. század közepére a jövedelmek jelentősen megnőttek, Győrnek 22–25000 Ft volt a bevétele, míg Nyitrának 12–15000 Ft jövedelme lehetett (M^OLNÁR 2006, 19–20.).

816 Nyitráról Lippay György le is írja, amikor 1644-ben Szelepcsényit a kancellári méltóságra és vele a nyitrai püspökségre javasolja, hogy Nyitra kicsi és könnyen kormányozható („parvus etiam quoad dioecesim et facile guberabilis”) (MNL OL A 33 Nr. 101. ex 13. Sept. 1644).

132

hónapon át a kancelláriát magát is irányította (1525/1526).⁸¹⁷ Ujlaky Ferenc ugyan nem szerzett kancellári címet, de alkancellárként vezette a hivatalt. Kancelláriai jegyzőként kezdte (1519), majd sokáig titkárként (1527–1538), végül alkancellárként (1539–1540) működött.⁸¹⁸ Kivételt képez, mint mindenben Perényi Péter, akinek nem volt hivatalnok múltja. Utóda Oláh Miklós királyi titkárként csak rövid ideig (1526) működött, de bürokratikus tapasztalatot gyűjtött eleget a Mária királyné mellett eltöltött évek alatt.⁸¹⁹ Liszthy János valószínűleg conservatorként (jegyző?) kezdte működését, titkárként folytatta, majd Oláh halála után alkancellári kinevezést nyert (1568), végül kancellárrá lépett elő (1573).⁸²⁰ Az ő pályája azért is izgalmas, mert egyrészről jelzi az állami hivatalnokság soraiban zajló szekularizációt. A titkári szinten lassanként elfogynak a klerikusok, helyüket jól képzett, kompetens világiak veszik át. Más részről a hivatalvezetői szint különböző okok miatt egyháziak számára marad fenntartva. Aki hivatalvezető akar lenni, annak az egyházi rendhez kell tartoznia. Ezt teszi Liszthy János is, amikor felvesz az egyházi rendet, és ezt nem tudja megtenni a házas, viruló feleséggel rendelkező Istvánffy Miklós. Id. Draskovich György kinevezése tulajdonképpen a régi modell utolsó megnyilvánulása, aki előbb titkárként (1553–1556), majd alkancellárként (1556–1561) működött.⁸²¹ A klerikusok elfogyása egyúttal azt is jelenti, hogy ezentúl olyanok kerülnek a kancellária élére, akik kevéssé vagy egyáltalában nem ismerik a kancelláriai ügyintézés és a központi igazgatás rejtelmeit. A sikeres működéshez szükséges ismeretek tekintélyes részét menet közben kell majd megszerezniük.

Némi könnyebbséget jelentett, ha valaki már kancellárhelyettesként megismerkedett a hivatalnoki munkával, tapasztalatot szerzett a más központi hivatalokkal való együttműködésben, de ez csak kevesek esetében állt elő. Az alkancellárok közül egyedül Liszthy János, a tizenkét kancellárhelyettesből pedig mindössze négyen lettek kancellárok (id.

Sennyey István, Lippay György, Bosnyák István, Szelepcsényi György). Ezek az adatok a kancellárhelyettes poszt súlytalanságát jelzik.

Az egyes kancellárjelöltek tisztségre történő ajánlásából, jellemzéséből nagy

Az egyes kancellárjelöltek tisztségre történő ajánlásából, jellemzéséből nagy