AKADÉMIAI DOKTORI ÉRTEKEZÉS
A Magyar (Udvari) Kancellária és hivatalnokai 1527–1690 között
Fazekas István
BUDAPEST
2018
2
3
Tartalom
Bevezetés és kutatástörténeti háttér ... 5
1. A Habsburg Monarchia központi adminisztrációjának működése a 16–17. században... 11
1.1. Az uralkodó és szerepe a kormányzati struktúra működtetésében ... 14
1.2. Az uralkodói tanácsadó szervek, a Titkos Tanács és a Titkos Konferencia ... 18
1.3. Az Udvari Kancellária (1527–1559) ... 20
1.4. A Birodalmi Udvari Kancellária (1559-től) ... 22
1.5. Az Osztrák Udvari Kancellária (1620-tól) ... 23
1.6. Az Udvari Tanács/Birodalmi Udvari Tanács (1527-től) ... 24
1.7. Az Udvari Kamara (1527-től) ... 24
1.8. A Haditanács (1556-tól) ... 26
1.9. Egy fontos párhuzam: a Cseh (Udvari) Kancellária ... 27
2. A Magyar Kancellária története 1526–1690 között ... 29
2.1. A Magyar Kancellária sorsa 1526–1543 között ... 29
2.2. Oláh Miklós a Magyar Kancellária élén 1543–1568 ... 37
2.3. A Magyar Kancellária 1568–1608 között ... 39
2.4. A Magyar Kancellária működése a 17. században ... 40
3. Iratkezelés és pecséthasználat a Magyar Kancellárián ... 45
3.1. Iratkezelés a Magyar Kancellárián ... 45
3.2. Formuláriumok használata a Magyar Kancellárián... 54
3.3. Pecséthasználat a Magyar Kancellárián ... 63
3.4. Taxaszedés a Magyar Kancellárián ... 68
3.5. A királyi könyvek vezetése és használata a Magyar Kancellárián ... 72
4. A Magyar Kancellária hatásköre, viszonya különböző hivatalokkal ... 76
4.1. A Magyar Kancellária viszonya a központi hivatalokkal ... 76
4.1.1. A Magyar Kancellária viszonya az uralkodó mellett működő más kancelláriákkal (Udvari Kancellária, Birodalmi Udvari Kancellária, Osztrák Udvari Kancellária) ... 76
4.1.2. A Magyar Kancellária viszonya az Udvari Kamarával ... 80
4.1.3. A Magyar Kancellária és az Udvari Haditanács kapcsolata... 84
4.2. A Magyar Kancellária viszonya magyarországi igazgatási szervekkel ... 87
4.2.1. A Magyar Kancellária és a Magyar Tanács kapcsolata ... 87
4.2.2. A Magyar Kancellária és a Magyar Kamara kapcsolata ... 92
4.2.3. A Magyar Kancellária és a magyar rendi vezetők (a nádor és az esztergomi érsek), a megyék, szabad királyi városok és érintkezése ... 96
4.3. A Magyar Kancellária egyéb területeken kifejtett működése ... 103
4.3.1. A Magyar Kancellária országgyűlési működése ... 103
4.3.2. A Magyar Kancellária szerepe az igazságszolgáltatásban ... 106
4.3.3. A Magyar Kancellária szerepe a diplomáciában ... 108
4
4.3.4. A Magyar Kancellária és tisztviselői egyéb kormányzati területen való működése
... 111
4.3.5. A Magyar Kancellária hiteleshelyi működése... 112
4.4. Három esettanulmány: ügyintézés az ügyfelek szemszögéből a Magyar Kancellárián ... 113
4.4.1. Türck Dániel és Heldt Balázs bécsi küldetése Lőcse város árumegállító joga érdekében, 1558 ... 113
4.4.2. Lehner Kristóf és Unverzagt Ábrahám bányavárosi küldöttek bécsi útja, 1610 .. 117
4.4.3. Ostrosith Mátyás báró kegyelmi ügye, 1673 ... 120
5. A Magyar Kancellária hivatalnoksága ... 127
5.1. A kancellárok ... 127
5.2. Az alkancellárok ... 139
5. 3. A kancellárhelyettesek csoportja ... 140
5.4. A titkárok ... 142
5.5. A pecsétőr-regisztrátor csoport ... 163
5. 6. A jegyzők és írnokok ... 172
5.7. A Magyar Kancellária hivatalnokai mérlegen ... 188
6. A Magyar Kancellária újjászervezése 1688–1690-ben ... 198
7. Összefoglalás ... 208
8. Függelék ... 214
8.1. Iratok a Magyar Kancellária történetéhez ... 214
8.2. A Magyar Kancellária személyzete 1527–1690 ... 223
8.3. A Magyar Kancellária tisztviselőinek életrajzi adattára 1527–1690... 228
Levéltári és kézirattári források ... 369
Felhasznált források és irodalom ... 374
5
Bevezetés és kutatástörténeti háttér
A hivataltörténet hagyományosan levéltárosok által művelt műfaj, jómagam is levéltárosi alkalmazásomnak köszönhetem érdeklődésemet a hivataltörténet iránt. A bécsi központi levéltárak mellett eltöltött évek fordítottak a tőlem korábban idegen kutatási terület felé. Hogy miért éppen a Magyar (Udvari) Kancellária került hivataltörténeti vizsgálódásaim középpontjába, ezt utólag nem könnyű megmondani. A kiindulópontot Oláh Miklós esztergomi érsek személye iránti érdeklődésem jelentette, aki nemcsak a 16. századi magyarországi katolikus megújulás kulcsfigurája volt, de kora kiemelkedő politikusaként 1543 és 1568 között huszonöt éven át irányította az intézményt. Elég gyorsan világos lett számomra, hogy a hivataltörténet hagyományos módszertanával a Magyar Udvari Kancellária története nem dolgozható fel. A Magyar Kancellária Budapesten, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött levéltárában csupán töredékesen áll rendelkezésre az 1690 előtt működött hivatal irattára, a hivatal működése ebből az iratanyagból nem rekonstruálható. Nem kevés útkeresés után végül a prozopográfiai módszer követése mellett döntöttem, azaz a hivatalban dolgozó személyekre vonatkozó adatok teljeskörű gyűjtését tűztem ki célul.1 A döntés utólag helyesnek bizonyult: a bécsi központi levéltárak, főleg az Udvari Kamara levéltára (Finanz- und Hofkammerarchiv) valóban igen nagyszámú információt szállított a Magyar Kancellária tisztviselőire vonatkozólag, amelyeket azután a magyarországi központi kormányszervek megmaradt irataiból és családi levéltárakból származó adatokkal tudtam kiegészíteni. Ennek köszönhetően sikerült az 1527–1690 között működő kancellária archontológiáját összeállítani, és 125 írnok, 15 regisztrátor, 15 titkár, 8 kancellárhelyettes, 5 alkancellár és 19 kancellár működését valószínűsíteni.
A rendelkezésre álló források, az iratanyag töredékessége, illetve a hivatal sajátos, egyszerű szervezete és ügyintézési módja lényegesen befolyásolta a dolgozat szerkezetét.
Ennek köszönhető, hogy az olvasó nem egy hagyományos értelemben vett hivataltörténetet vehet a kezébe, hanem egy olyan munkát, amely az ügymenet és a hivatali jogkör esetlegesen ugyancsak töredékes rekonstrukcióján túl elsősorban a hivatali alkalmazottak körének feldolgozásával próbálja az intézmény történetét feltárni és annak a birodalmi és magyarországi központi hivatalok között elfoglalt helyét meghatározni. A kutatási kiindulópontnak köszönhetően a dolgozathoz egy terjedelmes életrajzi adattár is tartozik, amely összesen 172 személy életrajzi adatait tartalmazza, és a kancelláriai időszakra koncentrálva próbálja az egyes tisztviselők életpályáját megrajzolni.
Néhány szót kell ejtenem a Magyar Kancellária munkacímében használt névformájáról:
Magyar (Udvari) Kancellária. A kancellária neve a 16. század első felében és a század közepén leginkább cancellaria Regni Hungariae formában bukkan fel, Perényi Pétert I. Ferdinánd visszatartott kinevezésében 1537-ben cancellarius Regni Hungariae-nak nevezi ki.2 Bár az uralkodók ugyan Magyar Kancelláriájukról beszélnek már ekkor (1556, 1568), az udvari jelző használata csupán a 16. század utolsó éveiben válik általánossá (Cancellaria Nostra Hungarica Aulica).3 Itt nem egyszerű névváltozásról van szó, hanem arról a folyamatról is, amelynek során a Magyar Kancellária az ország, értsd a rendek és az uralkodó kancelláriájából, az uralkodó kancelláriájává válik. A változás logikus következménye az intézmény uralkodói környezetben való működésének. Bár az első általam ismert említés csak 1594-ből származik, de a folyamatban lévő változást jól jelzi id. Draskovich György kancellár 1580-as kijelentése, amely
1 ENGEL 1998, 37–39.
2 1537. jan. 16. Bécs (lásd 8. Függelék 8.1. Iratok 1. sz.). Így szerepel a Perényi Péter által támasztott igénylistán is 1540-ben (ÖStA HHStA UA AA Fasc. 49. Konv. C. fol. 74v.).
3 „Cancellaria nostra Hungarica”-nak nevezi I. Ferdinánd 1555-ben és II. Miksa 1568-ban (ÖStA HHStA UA AA Fasc. 75. Konv. A. fol. 75rv., MNL OL E 21 1568. ápr. 7.). Egy 1594. márc. 7-én kelt adománylevélben Dömölky Gergely mint „Cancellariae Nostrae Hungaricae Aulicae iuratus notarius” kerül megnevezésre (ÖStA HHStA FHKA HFU r. Nr. 61. Konv. 1594. März fol. 105r–106v.).
6
szerint ő a király kancellárja, nem pedig a rendeké.4 Az egyszerűség és követhetőség okán a dolgozatban a Magyar Kancellária névformát fogom használni.
Tisztában vagyok vele, hogy a Magyar Kancelláriáról és működéséről felvázolt kép töredékes. Egyre inkább átérzem Kubinyi András által Szilágyi Loránd későközépkori kancelláriáról írott, a későbbi kutatásra nagy hatást gyakorló disszertációjáról szóló sorainak igaz voltát: „A levéltári anyag hiányosan maradt fenn, és épp a kancellária esetében hiányoznak az elsődleges források, mint a kancellária ügyviteli könyvei. Így másodlagos forrásokkal dolgozunk, ez esetben főként a kancellária által kibocsátott oklevelekkel és az azokra esetleg rávezetett kancelláriai jegyzetekkel, ami azt jelenti, hogy csak feltevékesekkel juthatunk eredményre, ezek azonban bármikor megcáfolhatók.”5 Sajnos a kora újkorban is nagy gondot jelent, hogy a kancelláriai levéltári anyag hiányos fennmaradása miatt más intézmények levéltárában megtalálható lenyomatokból szükséges a hivatali ügymenet és hatáskör rekonstrukciója, amely a tévedés lehetőségét a középkor kutatáshoz hasonlóan magában hordozza. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a hivataltörténet utáni érdeklődés a Habsburg Monarchia más utódállamaiban is az utóbbi évtizedekben erősen alábbhagyott. Lothar Gross 1933-ban megjelent, a Birodalmi Udvari Kancellária történetét feldolgozó munkája óta újabb érdemi munka a kancelláriatörténet terén nem látott napvilágot.6 Nem véletlen, hogy a 2000-es évek első évtizedében Michael Hochedlinger és Thomas Winkelbauer által három kötetesre tervezett Habsburg Monarchia igazgatástörténete első kötete, amely a központi intézmények történetét hivatott tartalmazni, is több éves csúszást szenvedett, ami jól mutatja a vállalkozás nehézségét. 7
Köszönettel tartozom számos levéltáros és történész kollégámnak, akik nagyszámú levéltári adattal, értékes meglátással segítették munkámat: különösen Leopold Auernek, Avar Antonnak, Joachim Bahlckenak, Cziráky Zsuzsannának, Dénesi Tamásnak, Dominkovits Péternek, Frederik Federmayernak, Gecsényi Lajosnak, Guitman Barnabásnak, Gulyás Borbálának, Hegedűs Andrásnak, Herbert Hutterernek, Hermann Istvánnak, Michael Hochedlingernek, Thomas Justnak, Kalmár Jánosnak, Kenyeres Istvánnak, Koltai Andrásnak, Kovács Zsuzsának, Künstlerné Virág Évának, Nemes Gábornak, Németh Györgynek, H.
Németh Istvánnak, Petr Mat’anak, Martí Tibornak, Pálffy Gézának, Martin Scheutznak, Sunkó Attilának, Tusor Péternek, Vajk Ádámnak, Thomas Winkelbauernak. Külön köszönet illeti a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött kancelláriai levéltár volt és jelenlegi referensét, Vissy Zsuzsannát és Sz. Simon Évát, valamint hivatali utódomat Bécsben, Oross András bécsi levéltári delegátust, akik mindig szívesen álltak rendelkezésemre. A legnagyobb köszönettel Szabó András Péternek tartozom, aki számos olyan forrásra hívta fel a figyelmemet és bocsátotta nem egyszer rendelkezésemre is őket, amelyek nélkül ez a munka még foghíjasabb formában készült volna el.
A kora újkori Magyar Kancellária kutatástörténete
A modern magyar történettudomány megszületése évtizedeiben, azaz a 19. század második felében, a hivataltörténet utáni érdeklődés viszonylag korlátozott mértékű volt, és az is erősen kapcsolódott ahhoz a küzdelemhez, amely osztrák és magyar alkotmányjogászok között a közös állam karakterét illetően folyt.8 Érzékelhető változás csak a 20. század elején következett be, nem utolsósorban az 1896-ban alapított Kommission für neuere Geschichte Österreichs által kezdeményezett átfogó osztrák hivataltörténeti kutatásoknak köszönhetően. A vállalkozás eredményei 1907-től kezdve láttak napvilágot a Thomas Fellner és Heinrich Kretschmayr által
4 MOE VI. 345.
5 KUBINYI 2004, 27.
6GROSS 1933.
7 WINKELBAUER 2010.
8 A magyarországi hivataltörténeti kutatásokra lásd KÁLL AY 1982/1983, FAZEKAS 2010.
7
kiadott Die österreichische Zentralverwaltung köteteiben, amely három sorozatban a Habsburg Monarchia 1491 és 1867 között működő központi hivatalaira vonatkozó legfontosabb források, elsősorban hivatali utasítások közzétételét tűzte ki célul.9
Nem annyira tudatosság, mint inkább szerencsés véletlen áll az osztrák vállalkozással szinte egy időben, 1908-ban megjelent, terjedelmes bevezető tanulmánnyal ellátott, nagyszabású forráskiadás hátterében, amely az I. Ferdinánd kori helytartótanács 1549–1551.
évi leveleskönyvének kiadását tartalmazza.10 A kötet R. Kiss István (1881–1957), Győr vármegye akkori főlevéltárnokát dicséri, aki a Khuen-Héderváry család hédervári levéltárában őrzött kéziratokat rendezgetve még 1903 nyarán talált rá az értékes forrásra, amely egyébként nem volt ismeretlen korábban sem a magyar történetírás számára.11 Az azóta sajnos elpusztult eredeti kézirat a kancellária története szempontjából is fontos.12 A kötet ugyanis két részből áll, amelyek közül az első rész az 1908-ban kiadott helytartótanácsi leveleskönyv, míg a második részt a kódexet ismertető Károlyi Árpád az Udvari Kancellárián működő latin titkárok termékének vélte, és kiadását attól tette függővé, hogy a többnyire dátum nélküli másolatok milyen viszonyban állnak a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv egyik állagában, az Ungarische Aktenben található, uralkodói levelezést tartalmazó fogalmazványokkal.13 A fárasztó összevetést a következő években R. Kiss István elvégezte, és miután arra jutott, hogy a kötet második része is az első részt másoló Federico Malatestához köthető, aki ezekben az években titkárként működött a Magyar Kancellárián, és az 1552–1556 közötti évekből származó darabok többsége ismeretlen, a korpusz kiadása mellett döntött és azt kiadásra elő is készítette. Sajnos a munka végül nem jelent meg, és maga a kézirat sem található meg R. Kiss professzornak a debreceni egyetem kézirattárában őrzött hagyatékában. Csupán a munka elé szánt bevezető tanulmány őrződött meg, amely 125 negyedrétű lapon a Magyar Kancellária 1526 és 1568 közötti történetét is tartalmazza.14
A szerző tanulmányát a címlapon található évszám szerint 1912-re készítette el. Ez összevág azzal, hogy a megelőző években több alkalommal kutatott a Haus-, Hof- und Staatsarchivban.15 Munkáját R. Kiss a kódex ismertetésével kezdi, tervezett kiadványának minden jel szerint az „Epistolae Friderici Malatestae nomine Romanorum Regiae Maiestatis scriptae” címet adta. A kézirat egészét Malatesta munkájának tekintette, aki miután a helytartótanácsot elhagyta, a kötetet egyszerűen magával vitte, és innentől kezdve az uralkodó általa íratott leveleit másolta bele. A leveleskönyv ismertetésen túl a tanulmány bevezetésre és négy nagyobb egységre tagolódik, és időrendben haladva mutatja be a Magyar Kancellária történetét a 16. század első két harmadában. A bevezetésben részletesen szól az általános történeti körülmények alakulásáról, majd az első egység Brodarics és Szalaházy kancellárságát foglalja össze, előbbit is Ferdinánd kancellárjának tekintve. A kor szellemétől nem idegenül kiemeli, hogy a Magyar Kancellária, ellentétben a Birodalmi Udvari Kancelláriával és az Udvari Kancelláriával, közjogi jelentőséggel bírt, már ekkor sem egyszerűen írásba foglalta az uralkodó döntéseit, hanem tanácsot is adott az ügyeket illetően. Ugyanitt esik szó a bécsi
9 A vállalkozás bemutatása: SZEKFŰ 1912. Az első kötetekről részletes ismertetést írt R. Kiss István: R.KISS 1908b.
10 R.KISS 1908a.
11 R. KISS 1908a, III. A hédervári levéltárban őrzött kéziratokat, köztük a helytartótanács leveleskönyvét már Kovachich Márton György is használta, a ma ismeretes másolatok rá mennek vissza. 1870-ben Fraknói (akkor még Frankl) Vilmos foglalta jegyzékbe a kéziratokat, szám szerint 124 darabot. Az ő és R. Kiss István 1903-ban készített jegyzéke is a Radvánszky levéltár anyagában maradt fenn, nyilván a Héderváron sokat dolgozó Radvánszky Béla révén (MNL OL P 1925 4. cs.). A leveleskönyv leírása és sorsának ismertetése: R. KISS 1908a, CCI–CCXV., ill. KÁROLYI 1905.
12 Újkori másolatai: OSzKK Fol. Lat. 131., Fol. Lat. 739. (második rész egyetlen ma is ismert másolata).
13 KÁROLYI 1905, 345–346.
14 DENKK Rugonfalvi Kiss István hagyatéka, Ms 146/2. A kézirat „A cancellaria története” címet viseli.
15 ÖStA HHStA Kurrentakten 1906: 632, 756 (magyar helytartótanács), 1908: 159 (másolatokat kért), 1909: 77 (nádori cikkelyekről Károlyi Árpáddal vált levelet), 1907: 876 (helytartótanács és kancellária története), 1912: 904 (kancellária, anyagelőkészítést kért Szekfűtől).
8
magyar titkár posztjának kialakulásáról. A következő fejezet Perényi Péter kancellárságával és Péchy János alkancellárságával foglalkozik. Ez a rész novumnak tekinthető, még ha néhány ponton következtetései nem is állják meg ma a helyüket. A harmadik egység Oláh Miklós kancellári működését foglalja össze, kiemelve a tapasztalt hivatalnok Oláh jelentőségét a hivatal működése szempontjából. Maga a szerző a kancellária udvari jellegének megerősödését Oláh kancelláriai működésétől datálja. Az utolsó egység az Oláh alatt működő királyi titkárokkal foglalkozik, de igazán részletesen csupán Federico Malatesta pályafutását mutatja be, számos addig ismeretlen adat alapján.
A Debrecenben őrzött hagyaték a kéziraton túl tartalmaz még egy vegyes anyaggyűjtést a kancellária történetére nézve, továbbá egy Péchy János alkancellárra, illetve Malatestára vonatkozó anyaggyűjtést. Ez utóbbi valószínűleg a tervezett kiadvány függeléke lett volna.16
A hagyatékban található, kancelláriára vonatkozó dokumentumok átnézése után megállapítható, hogy R. Kiss István 1912-re befejezte az ún. Héderváry-kódex második részének kiadásra való előkészítését, és ezzel lényegében lezárta a hivatal történetére vonatkozó kutatásait. Munkája sajnos valamilyen ok miatt akkor nem látott napvilágot, a debreceni egyetemre 1914-ben professzornak kinevezett R. Kiss későbbi érdeklődése pedig véglegesen elkanyarodott a hivataltörténettől. 1916-ban Páti Ferenc személyében még tanítványt küldött Bécsbe, aki a Magyar Tanáccsal foglalkozott volna, maga pedig Szekfűvel levelezett a nádori törvénycikkekről, de ezek az utolsó ilyen irányú nyomok.17
Bizonnyal a Fellner-Kretschmayr-féle osztrák hivataltörténetnek is köszönhető, hogy a Magyar Történelmi Társulat új elnöke, gróf Klebelsberg Kuno 1917-ben megfogalmazott nagyszabású kiadványsorozatában már egy egész osztályt szánt a magyar igazgatástörténet számára, ahol többek között a magyar kancellária történetét is külön monográfia dolgozta volna fel.18 Az I. világháború után a kiadványsorozat terve újrafogalmazásra került (1922). A Fontes historiae Hungaricae aevi recentioris (Magyarország újabbkori történetének forrásai) sorozatban az igazgatástörténet ismét csak önálló alsorozattal képviseltette magát
„Kormányzat- és közigazgatástörténeti iratok” címmel, ahol külön kötettel kaptak volna helyet az egyes központi magyar igazgatási szervek, köztük a kancellária is. Történetének megírására a 22 éves Szilágyi Lorándot (1908–1974) szemelték ki, aki doktori disszertációját a későközépkori, Mátyás és Jagelló-kori kancellária történetéből írta, és akinek műve történészgenerációk kancelláriáról alkotott felfogását határozta meg, és akinek állításait csak újabban revideálta Kubinyi András.19 Szilágyi a Bécsi Magyar Történeti Intézet belső tagjaként 1931 elejétől 1932 közepéig kutatott Bécsben „A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban 1526 után” témára.20 Kutatási jelentései szerint nem csupán a kancellária fejlődését tartotta munkája során szem előtt, hanem az egész magyarországi államkormányzat fejlődését vizsgálta. Bécsi tartózkodása első félévében a 17. század elejéig dolgozta fel a releváns forrásanyagot, elsősorban a Haus-, Hof- und Staatsarchiv Ungarische Akten állagának iratait, illetve a Nationalbibliothek kézirattárának idevágó darabjait. Ezek alapján jutott arra a következtetésre, hogy 1551 után, amikor véleménye szerint a Magyar Kancellária Bécsbe költözött, megerősödött a kancellária hatásköre, úgy, hogy még a latin kancellária (sic!), a Haditanács vagy a Titkos Tanács rendelkezéseit sem expediálja magyar ügyekben, hanem átiratban értesíti a Magyar Kancelláriát, tőle kérve az expedíciót. E tekintetben döntőnek látja Oláh Miklós és Liszthy János működését.21 Szilágy feltáró munkáját a következő évben 1723-
16 DENKK Rugonfalvi Kiss István hagyatéka, Ms 146/3 A kancellária története (fogalmazványtöredékek és jegyzetek), MS 146/4 János leleszi prépost (adatgyűjtés), MS 146/12 Malatesta Frigyes (adatgyűjtés).
17 ÖStA HHStA Kurrentakten 1916: 69 (nádori törvények), 1916: 608.
18 Magyarország újabb kori történetének forrásai, 341.
19 SZILÁGYI 1930. Kubinyi András idevágó cikkei: KUBINYI 2004, KUBINYI 2006. Életére: SINKOVICS 1975.
20 MNL OL K 830 (régi törzsszáma P 1541) 3. cs. 2. tétel Tanulmányi jelentések 1929–1935, Szilágyi Loránd sajátkezű jelentései 1931. jún. 30., 1931. dec. 20. és 1932. jún. 30. keltezettel. Vö. UJVÁRY 2017, 338–339.
21 Szilágyi Loránd jelentése, 1931. jún. 30. (MNL OL K 830 3. cs. 2. tétel, Tanulmányi jelentések 1929–1935).
9
ig, III. Károly nagyjelentőségű kormányzati reformjáig szándékozta folytatni, de végül csak 1690-ig jutott. Következő kutatási jelentésében a Magyar Tanács 1608 utáni fejlődését emelte ki, amelynek írásbeli munkáját a királyi titkárok végezték. Hangsúlyozta a kancellária egyenrangúságát más kormányszervekkel, a Birodalmi Kancelláriával és az Udvari Kamarával.
Szilágyi úgy látta, hogy a kancellária szerepe megnőtt a törvényhozásban. A kancellária ugyanakkor sokszor kemény küzdelmet folytatott az udvarral az ország jogaiért, és sokszor a kancellária simított el súlyos közjogi konfliktusokat egy-egy tapintatos szövegváltoztatással.
Bár a rendek sürgették, de e korszakban sem valósul meg a „consiliarii cancellariae”
intézménye, ez a lépés még hiányzik, hogy a kancellária teljesen különváljon a királyi tanácstól és önálló dikasztériummá legyen, ez majd csak az 1690. évi Kollonich-féle reformokkal fog bekövetkezni.22 Utolsó, az előzőeknél lényegesen szűkszavúbb jelentéséből csupán annyi hámozható ki, hogy folytatta és befejezte a kancellária történetére vonatkozó kutatásait.
Végezetül azzal zárta beszámolóját, hogy „a feldolgozás azonban csak akkor lesz lehetséges, ha a Nemzeti Múzeum Levéltárának s különösen az Országos Levéltár kancelláriai osztályának gazdag anyagát is átnéztem.”23
Egyetlen, a témához kapcsolódó cikkének jegyzetanyaga alapján a hazai iratanyag átnézését megkezdte, de az ízig-vérig középkor kutató Szilágyinak a figyelme a későbbiekben elterelődött a témáról, amely valószínűleg inkább egy kapott, mintsem választott terület volt számára. Ahogy említésre került, mindössze egy olyan cikket tett közzé, amely szorosan a témához kapcsolódik, ebben a királyi titkárok szerepéről írt, továbbá egy másikat, amely érintette a témát, itt a miniszteri ellenjegyzés történetével foglalkozott.24 A sors tragikuma, hogy anyaggyűjtése a második világháború alatt megsemmisült, ezzel 1945 után az esélye is megszűnt annak, hogy a várt monográfia esetleg elkészüljön.25
A két világháború között folyó hivataltörténeti kutatások betetőzésének tekinthető Ember Győző 1946-ban megjelent monográfiája, amely a teljes kora újkori magyar közigazgatásról nyújt áttekintést. A munka valamivel több mint hat oldalon át foglalkozik a Magyar Kancellária történetével, megjegyezve, hogy annak történetét 1526 és 1690 között sűrű homály fedi, amelyet a hivatal módszeres történetének megírása oszlathat majd el, és amely Szilágyi Loránd tollából várható.26 A szakirodalmi adatok alapján készült fejezet tartalmazta ugyanakkor a főkancellárok és kancellárok jegyzékét. Ez a néhány oldal tekinthető a legterjedelmesebb összefoglalónak, amely az újjászervezés előtti kancelláriáról az utóbbi évekig rendelkezésre állt.
A kötet az Országos Levéltár új hivataltörténeti sorozata első köteteként jelent meg. A bevezetőben az akkori főigazgató Jánossy Dénes a hivataltörténet fontosságával indokolta a sorozat indítását. A háttérben egy nagyszabású program állt, amelyet Jánossy fogalmazott meg, és amelyben az igazgatási reformok, rendezési munkálatok mellett nagyszabású kiadványsorozat is szerepelt, köztük ismertető leltárak és hivataltörténeti monográfiák elkészítése.27 Az ismertető leltárak sorában tervbe volt véve a Magyar Kancellária Levéltárának leltára is, de sajnos ez az elképzelése sem valósult meg, csupán egy repertórium jelent meg 1973-ban Bélay Vilmos gondozásában.28 A hivataltörténeti kutatások háttérbe szorulásával egyre kevesebb érdeklődés nyilvánult meg a téma iránt, legfeljebb közvetve egy-egy kancellár vagy kancelláriai titkár életrajza hozott némi változatosságot. E munkák közül kiemelkedik
22 Szilágyi Loránd jelentése, 1931. dec. 20. (uo.).
23 Szilágyi Loránd jelentése, 1932. jún. 30. (uo.).
24 SZILÁGYI 1933, SZILÁGYI 1937.
25 SINKOVICS 1975, 381.
26 EMBER 1946, 113–119.
27 LAKOS 2006, 261–266.
28 BÉLAY 1973.
10
Holl Béla Ferencffy Lőrinc életrajza, még akkor is, ha az életrajz súlypontja nem a hivatali tevékenységen, hanem főhőse nyomdászi működésén van.29
A kora újkori kancellária történetének elkészítését megnehezíti, hogy jóformán semmit nem tudunk a kora újkori magyar hivatalnokságról mint rétegről (származás, képzettség, hivatali előmeneteli lehetőségek, házassági kapcsolatok, vagyoni helyzet). Ennél örvendetesebb a helyzet a 18. század esetében, elsősorban Fallenbüchl Zoltán munkásságának köszönhetően.30 Munkái igen gondolatébresztők, de eredményei csak korlátozott mértékben alkalmazhatók a 16–17. századi hivatalnokság feldolgozása során. Különösen nehézzé teszi a helyzetet, hogy nem történt meg a magyar hivatalnokság bölcsőjének tekinthető Magyar Kamara és a Szepesi Kamara és alárendelt szervei tisztviselőinek feldolgozása, bár az első lépések a hivatali archontológia közlésével még az 1960-as évek végén megtörténtek.31 Üdítő kivételnek tekinthetők Gecsényi Lajos és Tatyjana Guszarova tanulmányai, amelyek a 16. századi kamaraelnökök és tanácsosok világát hozzák közelebb az olvasóhoz, ahogy adatgazdagságukkal nagy segítséget jelentenek Frederik Federmayer munkái is.32 Hasonlóan fájdalmas a kisebb kancellária, majd a belőle kialakuló királyi tábla elhanyagoltsága. A magyarországi hivatalnokság vizsgálatának elmaradása azért is okoz gondot, mert így komoly nehézséget okoz a Bécsben működő kancelláriai tisztviselők pályájának megfelelő értelmezése, maga helyén való kezelése, éppen ezért a Magyar Kancellária hivatalnokainak a bemutatása is csupán korlátozottan használható fel a korai újkori magyar hivatalnokság értelmezéséhez.
29 HOLL 1980. Az életrajzi adatokat pontosítja: FEDERMAYER 2013.
30 Mindenekelőtt FALLENBÜCHL 1979b, FALLENBÜCHL 1989, FALLENBÜCH 1992.
31 FALLENBÜCHL 1968, FALLENBÜCHL 1970.
32 Pl. GECSÉNYI 2001, GECSÉNYI 2008c, GECSÉNYI 2010, GUSZAROVA 2006, GUSZAROVA 2007, FEDERMAYER 2003,FEDERMAYER 2013, FEDERMAYER 2014.
11
1. A Habsburg Monarchia központi adminisztrációjának működése a 16–17. században
Az utolsó évtizedek különböző irányból érkező és különböző megközelítéssel dolgozó történeti kutatásai egyformán egyetértenek abban, hogy a kora modern állam létrejöttében a bürokrácia jelentős szerepet játszott.33 A bürokratikus apparátus nélkül nem lenne lehetséges az uralmi terület kiterjesztése, a területszerzéshez szükséges hadsereg fenntartását biztosító pénzösszeg előteremtése (Staatsbildungskriege, Finanzstaat, fiscal-military staate).34 Az uralom alatt álló területen folyó belső államépítés csak a bürokrácia segítségével volt lehetséges (Herrschaftsverdichtung, Herrschaftsintensivierung). Azon terület ellenőrzéséről és irányításáról van szó, amely a kora modern állam kulcselemévé vált, mivel az uralom formája a személyi kötelékekről áthelyeződött a világosan körülhatárolt terület feletti uralomra, amelynek most már minden lakója felett rendelkezni kívánt az állam. 35 A rendi társadalomban élő alattvalók feletti ellenőrzésnek, akik egyelőre nem egyenjogú állampolgárai az adott államnak, amelyhez családjuk, háztartásuk, illetve különböző testületek révén tartoznak, fontos eszköze az állami apparátus, a bürokrácia, illetve az egyház, amellyel az állam alattvalói szabályozása és ellenőrzése érdekében részben együttműködik (Konfessionalisierung, Sozialdisziplinierung), részben igyekszik az egyházat a maga céljai szolgálatába állítva ellenőrzése alá vonni (Säkularisierung).36
A kancellária a középkori fejedelmi udvar egyetlen hivatalszerű képződménye volt, amely a kormányzati, hivatali, igazságszolgáltatási tevékenység központját képezte.37 A hivatalt vezető kancellárok kezelték általában az uralkodó felségpecsétjét, amely lehetőséget adott számukra, hogy ellenőrizzék a fejedelem kormányzati tevékenységének legfontosabb lépéseit. A kancellárok és hivataluk a 15–16. században álltak befolyásuk csúcspontján. A bürokratikus apparátus bonyolódása, az írásbeli ügyintézés fejlődése megváltoztatta a kancelláriák helyzetét. Az angol királyság esetében a kancellár középkori hatalmának alapját a nagypecsét (Great Seal) birtoklása adta, amelyet a későbbi fejlődés során erősen befolyásolt a titkos pecsét (Privy Seal) és a királyi pecsétgyűrű uralkodói iratkiadásban játszott egyre nagyobb szerepe. A 16. század közepétől a tisztet csak világiak töltik be, a lordkancellár fokozatosan elveszítette az államigazgatásban játszott szerepét, és működése végül az igazságszolgáltatásra korlátozódott.38 A középkorvégi francia királyságban a 14. század óta a kancellár egyfajta kormányfőként működött, az államigazgatás legfontosabb emberévé emelkedett. Súlyát mutatja, hogy kinevezése élethossziglanra szólt, kegyvesztés esetén sem került leváltásra, helyét csupán egy ún. garde des sceaux-t kellett átadnia, aki a továbbiakban a nagypecsétet (grand sceaux) kezelte. A királyság területének növekedésével a 15. században a kancelláriától különvált az ún. kis kancellária (petite chancellerie), amely kiadmányait kis pecsét (petit sceau) alatt pecsételte meg. Bár a kora újkorra a kancellár befolyása jelentős részét elveszítette, és a királyi kegyencekkel szemben háttérbe szorult, az igazságszolgáltatási kompetenciák, a területi igazgatás felügyelete, a tudományok és a könyvnyomtatás ellenőrzése révén jelentős befolyást őrzött meg egészen az Ancien Régime végéig.39 Külön meg kell említeni a 16. század első felében kiformálódó államtitkárok (secrétaires d’Etat) intézményét, amelyek már egy-egy területet (tengerészet, hadügy, királyi háztartás, külpolitika) felügyeltek
33 A kora újkori államfejlődés és az igazgatás kapcsolatának problémaközpontú összefoglalása: HOCHEDLINGER 2010, különösen 62–64., 72–77.
34 BONNEY 1999. A teória alkalmazása a Habsburg Monarchiára: KENYERES 2016.
35 REINHARD 20023, REINHARD 2014, 835-836.
36 SCHILLING 1995, WINKELBAUER 1992,BAHLCKE 2012,32–38.
37 A kancelláriák fejlődésére összefoglalóan: REINHARD 2002, 150–157.
38 REINHARD 2002, 152–154.
39 BARBICHE 2001,153–172.
12
és a modern minisztérium előképének tekinthetők.40 Az Ibér-félszigeten Aragóniában a kancellária pápai előképek után került megszervezésre. Kasztíliában a 15. századra az uralkodói felségpecsétet a felségpecsét nagykancellárja, míg az ún. udvari pecsétet az udvari pecsét nagykancellárja kezelte. Ezek azonban gyorsan szinekúra hivatalokká váltak, a valódi napi munkát királyi titkárok és írnokok végezték. A kancellária a 16. században egy Valladolidban székelő felsőbírósággá alakult, amelyet formailag egy főnemességből származó kancellár irányított.41 A középkor végére kiformálódó német területi államokban a kancelláriák hasonlóképpen a 15–16. században álltak befolyásuk zenitjén. A következő évszázadokban az európai fejlődés tendenciái figyelhetők meg itt is, a kancellária vagy visszaszorult az igazságszolgáltatás területére (például Hessen, Brandenburg-Preussen), vagy akár teljesen el is tűnt (például Württemberg).42
A pápaság esetében a világegyház feletti pápai hatalom kiépülése a 14. század folyamán egy bonyolult igazgatási és igazságszolgáltatási apparátus kialakulását hozta magával. A középkor végére a pápai kancellária egyes egységei önálló hatóságokká fejlődtek.43 A Cancellaria Apostolica a koraújkorra már csak pápai bullák kiadásával foglalatoskodott. Az önállósult Dataria, Signatura, Secretaria Apostolica igazságszolgáltatási feladatokat látott el.
A 16. század második felében formálódott ki a kongregációk rendszere, amely 1588-ban V.
Sixtus reformja nyomán nyerte el, ha nem is a végső alakját, de azt az alapvető rendszert, amelyben a következő évszázadokban működni fog majd. Egy-egy kongregáció egy-egy szakterület igazgatását volt hivatott összefogni, némi túlzással “szakminisztériumnak” lehet nevezni, amely a maga specializációjával igen nagy hatást gyakorolt az európai államok fejlődésére. A kongregációk ügyintézési gyakorlata kapcsán fontos kiemelni a titkárok szerepét, akik az ügyelőkészítésben meghatározó jelentőséggel bírtak.44 A pápai akarat érvényesülését az Államtitkárság (Segretario di Stato) tette lehetővé, amelyet a bíboros-államtitkár irányított, aki a bíboros-nepos mögött a harmadik legfontosabb személyévé vált a pápai kúriának.45 Az Államtitkársággal szoros kapcsolatban működtek a brévetitkárságok, amelyek a pápa levelezését intézték (Segretaria dei brevi ai principi, Segreteria dei Brevi). Az Államtitkárság fogta össze a pápai külpolitikát, felügyelte a korabeli viszonyok között páratlanul jól szervezett nunciusi hálózatot. A kapott feladatok intézésére az egyes pápai hivatalok mélyen szabályozott, differenciált hivatalszervezetet alakítottak ki, pontosan meghatározott kompetencia- területekkel.
Az európai fejlődésről nyújtott fenti vázlatos áttekintés néhány általános tendenciára hívja fel a figyelmet. Az országok többségében a kancellária elveszítette az igazgatáson belüli kulcsszerepét, és a korábbi kompetencia területek közül az esetek jelentős részében leginkább az igazságszolgáltatást tudta megőrizni. Ez azt is jelentette, hogy a kancellár politikai befolyása csökkent. A másik általánosnak nevezhető tendencia az egyes szakterületek elkülönülése. Ezen területek irányító apparátusa általában egy titkár köré koncentrálódott, akit később államtitkárnak neveztek.
A sok tartományból, országból álló, összetett államnak (composite staate) tekinthető kora újkori Habsburg Monarchia működtetésében a bürokráciának, a központi igazgatás
40 BARBICHE 2001,173–193.
41 REINHARD 2002, 156.
42 REINHARD 2002, 152. A német területi államok későközépkori kancelláriáira lásd még BLASCHKE 1984 és RALL 1984.
43 A nemzetközi szakirodalomra alapozva részletes összefoglalást nyújt: TUSOR 2004, 145–194. Átfogó munka:
DEL RE 1952 (41988).
44 A titkárok döntő befolyását jól mutatja Francesco Ingoli, a Hitterjesztés Szent Kongregációja első titkárának működése: METZLER 1971. A titkári feladatkör és tisztség fejlődéséről: KRAUS 1960.
45 Az intézmény fejlődésére alapvető: KRAUS 1964.
13
különböző szerveinek kiemelkedően fontos szerep jutott.46 A Magyar Kancellária, jóllehet magyar kormányszerv volt, a magyar igazgatási apparátus részét képezte, mégis helyzeténél és feladatánál fogva sok tekintetben a központi igazgatás részének tekinthető, udvari kormányszervvé alakul, nem véletlenül válik a 16. század végére általánosan használatos elnevezésévé a Magyar Udvari Kancellária. Működésének felvázolásához elengedhetetlenül szükséges a Habsburg Monarchia központi igazgatásának megismerése, e nélkül az intézmény működésének megértése és annak elhelyezése a központi igazgatás rendszerén belül nem lehetséges.
A Habsburgok közép-európai birodalmának megszületése ugyan 1526-ra datálható, központi kormányszerveinek megszervezése is 1526-ban és 1527-ben történt, röviden mégis szükséges I. Miksa (1493–1519) reformtörekvéseiről megemlékezni, hiszen a 16. század folyamán kifejlődő központi igazgatás gyökerei hozzá vezethetők vissza. A kísérletező kedvű uralkodó nagyszabású tervei finanszírozása érdekében széleskörű reformokat kezdeményezett, amelyek bár csak részben bizonyultak sikeresnek, a következő évtizedek hasonló reformjai számára fontos tapasztalatokat és inspirációkat hordoztak magukban.47 E reformok gyökerét Hermann Wiesflecker alapvető kutatásai óta a burgundi-németalföldi mintában találták meg a történészek. Miksa reformjaiban teljesen új jelenség volt a kollegialitás elvének megjelenése, amikor is egy-egy hivatalban a döntést egy több főből álló testület hozta meg. Szintén új jelenségnek számított, hogy megkezdődött a kompetenciaterületek szétválása, bár a törvényhozás és kormányzás elválásának még csak a csírái bukkantak fel. A kormányzáson belül a politikai igazgatás és a pénzügyigazgatás területeinek elkülönülése ugyanakkor már végbement. Ennek jegyében 1498-ban életre hívta az uralkodó a Reichshofratot, amely legfelső kormányzati és igazságszolgáltatási fórumnak szánt a rendi befolyás alatt álló Reichskammergericht ellensúlyozására.48 Ugyancsak 1498-ban került sor a Hofkanzlei megalapítására, amelyet az udvari kancellár (Hofkanzler) vezetett. Az uralkodó célja ebben az esetben is rendi befolyás, a birodalmi főkancellár (Reichserzkanzler) hatalmának az ellensúlyozása volt. Ugyancsak az 1498-as reformok részét képezte a Hofkammer megalapítása, amely azonban már hosszabb előzményekre tekinthetett vissza. Már 1491-ben megszervezte I.
Miksa a tiroli Generalschatzmeister tisztét, amelyet követett egy Rechenkammer megalapítása, majd 1496-ban egy Schatzkammer megszervezése. Ezek a hatóságok feladatul a kamarai birtokok és uralkodói bevételek rendbeszedését kapták, illetve legfőbb feladatuk a császár költséges hadjáratainak finanszírozása volt. Működésük a tartományok rendjeinek komoly ellenállását hívta ki.
A reformok igen fontos eleme volt a tartományok különböző csoportokba szervezése.
Uralkodása első évtizedében a császár kettő, illetve három csoportot hozott létre, az ún. alsó- ausztriai országcsoport (niederösterreichische Regiment, székhelye 1510-től Bécs), amelyhez tartozott Alsó-és Felső-Ausztria, Stájerország, Karinthia és Krajna, a felső-ausztriai csoportot (oberösterreichische Regiment, székhelye Innsbruck), amely magában foglalta Tirolt és az ún.
Vorlandet (mai Voralberg mellett a délnémetországi Habsburg-birtokok tartoztak ide), továbbá az elő-ausztriai csoportot (Vorderösterreich, székhelye Ensisheim), amely Elzász és a Svábföld felett gyakorolt jogokat. Ez utóbbi önállósága azonban csak korlátozott volt, inkább tekinthető a felső-ausztriai kormányzat részének, mintsem önálló egységnek.
Magyar szempontból elsősorban az alsó-ausztriai kormányzat bírt jelentőséggel, annál is inkább, mert I. Ferdinánd uralkodásának első szakaszában, amely osztrák főhercegi
46 A Habsburg Monarchia legtalálóbb meghatározása Thomas Winkelbauertől származik: „eine monarchische Union monarchischer Unionen von Ständestaaten und ein aus zusammengesetzter Staaten zusammengesetzter Staat” (WINKELBAUER 2003, I. 25.).
47 ADLER 1886, WIESFLECKER 1971–1986, NIDERSTÄTTER 1996. 282–292.
48 A Habsburg Monarchia hivataltörténetének bemutatása a következő munkákon alapszik, amelyek a továbbiakban nem kerülnek külön idézésre: ÖZT I–II.; HUBER–DOPSCH 1901, HELLBLING 1956, WINKELBAUER 2003, 25–213.
14
szakasznak nevezhető (1520–1526), a tartományok fent ismertetett csoportosítása működött tovább, és a Miksa által kialakított kormányzati szervek lényegében tovább tevékenykedtek. Az alsó-ausztriai és a felső-ausztriai tartományokat 1523-tól egy ún. Hofrat irányította, amely az 1527-es év nagyobb részében is, egészen Ferdinánd magyarországi hadjáratáig (1527. július) a magyar ügyek koordinálását is végezte. Alatta állt a középigazgatási szervé váló alsó-ausztriai kormányzat (niederösterreichische Regiment), amelyet helytartó (Statthalter) vezetett, őt munkájában tizenkét, részben nemesi, részben polgári származású tanácsos (Regenten vagy Räte) segítette. A niederösterreichische Regiment egyaránt befolyással rendelkezett a politikai igazgatás, pénzügyigazgatás és a jogszolgáltatás terén, sőt a katonai ügyek is hozzátartoztak. A Regiment mellett kancellária működött, illetve 1522-ben Bécs székhellyel újra felállításra került az Alsó-ausztriai Kamara (Niederösterreichische Kammer), amely a pénzügyekért felelt.49 I.
Ferdinánd röviddel cseh és magyar királlyá választása után 1527. január 1-én közzétett rendelkezése értelmében négy, részben új központi kormányszerv jött létre, amelyek részben a felvilágosodott abszolutista reformokig, részben pedig egészen 1848-ig folyamatosan működtek: Udvari Tanács (Hofrat), Udvari Kancellária (Hofkanzlei), Udvari Kamara (Hofkammer), illetve a Titkos Tanács (Geheimrat). A központi kormányszervek hálózatát az 1556-ban életre hívott Udvari Haditanács (Hofkriegsrat) tette teljessé.50
1.1. Az uralkodó és szerepe a kormányzati struktúra működtetésében
A Habsburgok által uralt közép-európai országok legfontosabb kapcsolódási pontja az uralkodó volt: mindegyikben ugyanaz a személy uralkodott, aki azonban országonként különböző jogkörrel rendelkezett, ennek nyomán az egyes tartományok rendjeivel szembeni mozgástere is eltérő volt. Az uralkodó fontosságát jól mutatja, hogy az ügyek döntő többségében a központi kormányszervek döntési joggal nem rendelkeztek, a legegyszerűbb ügyeket is az uralkodó elé kellett terjeszteni jóváhagyás végett. A kialakított rendszer csak úgy működött, ha az uralkodó teljesítette uralkodói kötelességét, és napról napra meghozta döntéseit a fontos külpolitikai lépésektől a rangemeléseken át a kevésbé fontos döntésekig bezárólag. Az uralkodó személyének fontosságát jól mutatja, hogy abban a pillanatban, amikor kilépett a rendszerből és nem teljesítette kötelességét, a kormányzati gépezet rövid időn belül akadozni kezdett, és akár működésképtelenné is válhatott. Ez történt II. Rudolf uralkodása utolsó szakaszában, aki a tizenöt éves háború idején depresszióba süllyedve egyre kevésbé volt képes, illetve volt kész eleget tenni uralkodói kötelességeinek. Az uralkodó kivonulása a döntéshozás folyamatából az egész birodalmat veszélybe sodorta, és nem véletlen, hogy a Habsburg család történetében egyedülálló módon, a családtagok fellépni kényszerültek a családfő ellen.51
Az országkonglomerátum kormányzását egyébként is megnehezítette, hogy az uralkodó nem tudott különböző országaiban egyidejűleg jelen lenni. Az uralkodó távolléte az egyes országok és tartományok rendjeinek komoly lépéselőnyt jelentett a hatalomért folytatott harcban, amelyet még a legfelelősségteljesebb, uralkodója iránt hűséges hivatalnoki kar is csak nehezen tudott ellensúlyozni.52
Ez a kormányzati struktúra komoly terhet rótt az uralkodóra, akinek ahhoz, hogy eleget tudjon tenni kötelmeinek, folyamatosan érintkeznie kellett központi hivatalaival. Az érintkezés
49 GUTKAS 1984, 101–102.
50 I. Ferdinánd által kiadott hivatali instrukciók megjelentek: ÖZT I/2. 91–126, 238–307., ROSENTHAL 1887, 51–
316.
51 EVANS 1980, 48–49.
52 Szalaházy Tamás kancellár 1528. szeptember 8-án Budáról az uralkodóhoz intézett levelében úgy vélte, hogy a János király visszatérte miatt káoszba süllyedt ország állapotainak rendbetétele csak a király személyes jelenléte révén lehetséges (GÉVAY 1838–1842, I. (Gesandtschaft Königs Ferdinands I. an Sultan Sulejman I. 1528) 46–47.).
Szalaházy két nappal később Mária királynéhoz fordult azzal a kéréssel, hogy a kialakult veszélyes helyzet miatt vegye rá a királyt a visszatérésre, 1528. szept. 10. Buda (ETE I. 401–402.).
15
bevett formája az egyes hivatalok vezető tisztviselőinek rendszeresen adott audiencia (audientia publica) volt. Az audienciák rendszeréről és lefolyásáról segít képet alkotni egy a 17. század végén keletkezett forrás, amely az Erdélyi Kancellária működése kapcsán készült, de amely egy korábban kiforrott gyakorlatot rögzített:
„Minden memorialisokat és querelákat sive publica ipsorum statuum sive privata forent, a cancellariusnak kellene referálni Őfelségének, és ott Őfelsége praesentiájában az intimum előtt proponálván kellene decidálódni, maga Őfelsége által, minden olly dolgoknak valamelyek nem legitimumok csak akár gratialék, akár pedig juridicumok decisiora valók tudniillik legyenek azok, juxta instructionis caesarea tenorem. Abban való processus penig ez más cancelláriában.
A memoriálist maga a supplicans, vagy a querulans fél avagy ágense be adgya Őfelségének, mellyet Őfelsége mingyárást kiküld azon cancellaria cancellariusának, amely cancelláriára tartozik a dolog vagy materia. Exempli gratia magyarországi ember ugyanazon országban való dolgot a magyar cancelláriára, csehországit a csehországira, imperialist az imperialisra, austriait az austriaira. Mely cancellarius osztán azon materiát cancellariája consiliumában referendariussa által proponáltatja, és ott azt examinálván pro pluralitate votorum, opiniót formál nomine cancellariae róla, és ily dolgokat s opiniokat annyira valókat gyűjtvén össze, hogy két óráig való dolog legyen véle, őfelségétől a cancellarius publica audientiát kér, azt Őfelsége, bizonyos napra, amely is délelőtt circiter 10 óra tájban szokott lenni determinálván, akkorra az intimus consiliariussi közül akiket akar öszve hivat, és compareálván a determinált napra, és órára a cancellarius is egyik referendáriusával és a dolgokkal ott elsőben is in substantia egyik dolgot proponálván, olvasva a referendarius, azután a cancellaria arról való opinióját is elolvasván, úgy megyen discussióban. A cancellarius maga, akié a dolog, mond elsőben olly voxot, cum rei declaratione, hogy a többi capitálja egészen a dolgot, azután Őfelsége maga rendre kér voxokat a consiliariusoktól, végre Őfelsége maga concludálja a dolgot és a decisio már ott nem pro majoritate votorum jár, hanem amit Őfelsége maga mond, ha a több voxokkal mind ellenkeznék is az a decisio, és a[z] megyen expeditióba.”53
Eszerint a nagyobb központi hivatalok vezetői hetente kétszer, a kisebbek megfelelő mennyiségű, legalább kétórányi tárgyalást igénylő ügy összegyűlte esetén jelentkeztek audienciára és terjesztették elő a hivataluk elé került, uralkodói döntést igénylő ügyeket. Az uralkodó titkos tanácsosai jelenlétében fogadta az illető hivatal vezetőjét, tanácsosát és egyik referendariusát (referálási joggal rendelkező titkárát). Így például 1639 nyarán a birodalomban tartózkodó III. Ferdinándot öccse Lipót Vilmos főherceg helyettesítette Bécsben, az 1639.
június 30-án tárgyalt kancellári előterjesztésre rákerült, hogy a főhercegen kívül még öt titkos tanácsos volt jelen azok tárgyalásánál: Maximilian Gundacker Lichtenstein herceg, Maximilian von Trauttmansdorf főudvarmester, Wilhelm Slavata gróf cseh kancellár, Franz Christof Khevenhüller, továbbá Seifried Christof Breuner.54 Szükség esetén nem titkos tanácsosi rangú személy is kaphatott engedélyt audienciákon való részvételre. Ez történt például Hanns Christoph Puchaim tábornaggyal, a Haditanács 1650. január 20-án tájékoztatta a Magyar Udvari Kancelláriát az uralkodó döntéséről, hogy a tábornagy bevonandó az audiencián referálandó magyar hadügyek és minden egyéb hatáskörébe tartozó ügy tárgyalásába (Puchaim csupán néhány évvel később, 1653-ban lett titkos tanácsos).55 Az audienciákra délelőttönként került sor, általában tíz órától. Az uralkodó az audiencián meghallgatta az ügy összefoglalását,
53 ”Status Cancellariae Aulico-Transylvanicae modernus cum statu aliarum cancellariarum collatus”, 1698. febr.
27. (MNL OL B 2 Nr. 236. ex 1698). Ismeretlen személytől származó összeállítás, amelynek célja az Erdélyi Kancellária helyzetének a rendezése volt, hogy más kancelláriák módjára kezeljék, és amely összeállítás Bánffy György, Bethlen Miklós és Apor István 1698. évi bécsi tartózkodása idején készült (TRÓCSÁNYI 1988, 288.).
54 MNL OL A 33 Nr. 172–180. ex 30. Jun. 1639. fol. 100r.
55 MNL OL A 14 Nr. 143. (1650. jan. 20.). Titkos tanácsosi kinevezéséről értesítés az Udvari Kamarához 1653.
júl. 8. (ÖStA FHKA Familienakten BP–320 Puchaim fol. 349–350.).
16
a beterjesztő hivatal javaslatát, opinióját, majd ezt követően a jelen lévő titkos tanácsosok véleményt nyilvánítottak. Az ügyben kialakult vélemény, illetve többségi szavazat az uralkodót azonban nem kötötte, dönthetett azok ellen is, teljesen saját belátása szerint. Az Udvari Kamara levéltárában megőrzött kamarai előterjesztések alapján ilyesmi nem nagyon következett be, az uralkodó legfeljebb némely ponton módosította a beterjesztő hivatal véleményét.56 Az audiencia és a titkos tanácsi ülések viszonya még további kutatásokat igényel. A kormányzati célokat szolgáló audiencia mellett létezett az uralkodó által adott magánaudiencia is. A már idézett Erdélyi Kancelláriára vonatkozó összeállítás szerint itt kerültek eldöntésre a rangemelési ügyek.57
Az audiencia-típusú kormányzás mellett, amely minden bizonnyal már I. Ferdinánd alatt elkezdődött kiformálódni, a 17. század utolsó évtizedeiben, I. Lipót uralkodásának késői szakaszában megjelenik egy más típusú uralkodási-kormányzási forma, az ún. kabineti típusú kormányzás. Ez azt jelentette, hogy az uralkodó az esetek jelentős részében már nem audiencián döntött az egyes ügyekről, hanem visszavonulva maga olvasta át az ügyiratot és vezette rá arra személyes döntését.58 Ennek a változásnak köszönhetően található meg nem csekély bécsi központi levéltárakban őrzött aktán I. Lipót jellegzetes, olvashatatlannak tűnő és sok esetben annak is bizonyuló kézírása. Korábbi időből viszonylag kevés iratot találtam, amelynek elolvasásáról az uralkodó saját kezű feljegyzése tanúskodna.59
A sokrétű ügytömegben való tájékozódás csak úgy volt lehetséges, hogy az uralkodó támaszkodott vezető hivatalnokai, illetve tanácsadó grémiumai, tárgyalt korszakunkban a lentebb tárgyalandó Titkos Tanács, majd a Titkos Konferencia véleményére, illetve magyar ügyekben a Magyar Tanácsra. A Habsburg uralkodók hatalomgyakorlásának alapvető eleme volt a minél több oldalról begyűjtött vélemény, és csak a vélemények kimerítő mérlegelése után meghozott döntés.60 Több Habsburg uralkodónak, köztük a birodalmat alapító I. Ferdinándnak fel is rótták, hogy tanácsosai véleményére túlságosan hallgatott.61
Az uralkodó kormányzati jelenlétéhez hozzátartozott, hogy alattvalóinak joguk volt folyamodványokat (supplicatio, memoriale) benyújtani hozzá, amelyek azután az illetékes hivatalhoz kerültek tovább elintézés végett. Ezekre akár személyesen is sor kerülhetett, például a reggeli miselátogatás előtt és után, amikor az uralkodó az udvari kápolnába menet és jövet kész volt a szupplikánsoktól kérvényeket átvenni. Hogy ez miként működött, arról sajnos nem állnak rendelkezésre források, de a gyakorlat I. Lipótig biztosan nyomon követhető. Carlo Carafa pápai nuncius, aki II. Ferdinándról és udvaráról 1621-ben átfogó jelentést készített, úgy tudka, hogy a supplikáció benyújtásának ez ősi módja volt a Habsburgok udvarában. 62 És még egy 1704-ből származó származó beszámoló is arról ír, hogy a supplikáció beadásának, ha nem
56 III. Ferdinánd a véglesi uradalom kapcsán a Magyar Kancelláriának adott, 1640. jún. 21-i regensburgi audiencián úgy rendelkezett, hogy előzetesen ki kell kérni a magyar kancellár véleményét („dicit imperator man solle die sach vorhero mit dem hungarischen hofcanzler conferirn” (ÖStA FHKA HFU r. Nr. 161. Konv. 1640. Jun. fol. 71–72.).
Bornemissza Ferenc esetleges Magyar Kamara tanácsosi kinevezése kapcsán az 1648. július 31-i audiencián került papírra: „concludit imperator die sach in suspenso zu lassen, biß sy mehrers informiert werden“ (uo. r. Nr. 181.
Konv. 1649. Dez. fol. 138–139.).
57 Ezek szerint a rangemelési ügyek a 17. század végén külön audienciákon, az említett audientia privata dőltek el. Ezek kialakulásáról és gyakorlatáról egyelőre sajnos nem rendelkezünk adatokkal.
58 NEUGEBAUER 1994, 514–523. Az uralkodó mellett működő Kabineti Iroda fejlődéséről összefoglalóan:
REINÖHL 1963.
59 A kevés darab közül az egyik egy supplikáció, amelyet Sennyey kancellár adott be Alaghy Menyhértné halálával háramlott három szőlőbirtok adománya érdekében, és amelynek alján az uralkodó sajátkezű feljegyzése áll: „dise hierabej angedeute weingarten habe ich dem canzler wie er hierinnen vermeldt verwilligt, fiat ergo expeditio.
Ferdinand.” A háton pedig: „includatur inclytae Camerae Hungaricae” (ad 7. Mart. 1635. pag. 90–92, MNL OL E 21 1635. márc. 7.)
60 A tanácsadás működéséről II. Miksa gyakorlata alapján: LANZINNER 1994.
61 SZEKFŰ 1935,69–70.,KOHLER 2003,142–148.
62 TUSOR 2013, 319. 1610-ben Bécsben így nyújtották a magyar bányavárosok követei a miséről jövő II. Mátyásnak a német katonaság kiviteléről készített kérvényüket (SABB PBS MMBS sine fol., 1610. jún. 15.).
17
is a legcélrevezetőbb, de igen egyszerű módja, a császárnak való közvetlen átadás, mert az uralkodót sűrűn lehet látni és mindent elvesz, de azután legtöbb elintézés nélkül az asztalán marad.63 A kérelem beadásának másik lehetősége egy befolyásos pártfogó bekapcsolása volt, így tett Ostrosith Mátyás is 1673-ban, amikor P. Emericus Sinelli kapucinus szerzetes segítségét vette igénybe supplikációja célba juttatásához.64 A harmadik mód az uralkodónál nyert magánaudiencián történő átadás volt. Egy ilyenről olvashatunk Beat Holzhalb, a svájci Eidgenossenschaftok követének 1677. évi útjáról készült beszámolóban.65
Mivel az államigazgatás és az uralkodói udvar egészen a 18. század középső harmadáig nem vált világosan szét egymástól, néhány mondatot mindenképpen szükséges a birodalom kormányzatában is szerephez jutó uralkodói udvarnak szentelni.66 A Habsburg uralkodók udvartásának a későközépkortól kezdve négy fő tisztsége volt: főudvarmester (Obersthofmeister), főudvarnagy (Obersthofmarschall), főkamarás (Oberstkämmerer), főistállómester (Oberststallmeister). Az udvartartás vezetője a 15. század végétől a főudvarmester volt, aki a főudvarnagyot szorította háttérbe, súlyát pontosan jelzi, hogy a koraújkorban általában egyúttal a Titkos Tanács elnöki posztját is viselte és egyfajta első miniszternek számított egészen Wenzel Eusebius Lobkowitz bukásáig (1674).67 A főudvarmesterek feleltek az udvar működéséért (Hofwirtschaft), az udvari konyháért és a pincéért, az étkezések zavartalan lebonyolításáért (ezt közvetlenül a főpálcásmester, az Oberstabelmeister irányította). Az előmetélők (Vorschneider), asztalnokok (Truchsess), pohárnokok (Mundschenk) és a Panatier szintúgy felügyelete alá tartoztak. A főudvarmester alá tartoztak az udvari testőrkapitányok, a Hartschierenhauptmann a lovastestőröké, a Trabantenhauptmann a gyalogosoké. Az udvari ceremonális rend irányítása is a főudvarmester feladatai közé tartozott.68 Az udvartartás tagjai feletti igazságszolgáltatás képezte a főudvarnagy egyik fontos jogkörét, aki egyúttal a szállásrendért, az udvari személyzet elszállásolásáért is felelt, ebben az udvari kvártélymester (Hofquartiermeister) és számadó tisztjei segítettek (Hoffurier).69 A főkamarás feladatai közé tartozott az uralkodói lakosztály, ruhatár rendben tartása, felelt egyúttal a kincstárért és egyéb uralkodói gyűjteményekért. Az uralkodó mellé rendelt szolgálatteljesítő kamarások (Kämmerer), ajtónállók (Türhütter), lakájok (Kammerdiener, később Leiblakaien) a főkamarás alárendeltségébe tartoztak. Súlya fokozatosan nő, a 17. század elején az udvar második méltósággá küzdötte fel magát.70 Mint neve is mutatja, a főistállómester (Oberstallmeister) alá tartozott az udvari istálló ló- és kocsiállományával, és talán meglepő, de szintén ő felügyelte az apródokat (Edelknabe, Pagen).71 Az udvartartás méltóságai közül megemlítendők még a fővadászmester (Oberjägermeister) és a fősolymászmester (Oberstfalkenmaister). Fontos szerepet játszott az udvar életében az udvari káplánok csoportja, az udvari zenekar és énekesek. Érdekes ugyanakkor, hogy az uralkodói káplánok politikai szerephez nem jutottak, annál inkább az uralkodó gyóntatói, akik II. Ferdinánd korától (1619–1637) a 18. század közepéig a jezsuita rend tagjai közül kerültek ki.72
II. Ferdinánd trónra léptéig a külön tisztség nélküli udvari nemesek („Diener vom Adel ohne Amt”) kategóriája lehetőséget adott a főnemesség és nemesség szélesebb rétegei számára hogy valamifajta kötődést alakítson ki az udvarhoz, egy esetleges udvari karrier alapjait vesse
63 Relation 1705, 80.
64 MNL OL 186 1. cs. 2. tétel Ostrosith Mátyás naplói 1673. év, fol. 45v. (1673. máj. 13., máj. 18.).
65 HOLZHALB 1977, 16–20.
66 A Habsburgok udvarára vonatozó nagy mennyiségű irodalomból továbbra is alapvető: ŽOLGER 1917.AZ udvari struktúrák tömör áttekintése: WINKELBAUER 2003, I. 178–191.
67 I. Lipót két főudvarmesteréről mint első miniszterről lásd SIENELL 2003.
68 ŽOLGER 1917,66–104.
69 ŽOLGER 1917,104–117.
70 ŽOLGER 1917,117–134.
71 ŽOLGER 1917,134–136.
72 KOVÁCS 1983,83–100.
