A tudomány és a társadalom kapcsolata és az erről alkotott kép az ókortól a XIX

(Szegedi Péter)

Csak kiragadott példákat, eseteket tudunk ismertetni az ókortól kezdve, majd a továbbiak szempontjából fontos marxi elmélet vázlatát adjuk.

4.1.1.1Az antikvitástól Baconig

Az előző fejezetben már érintettük Arisztotelész tudományfelfogását. Ennek lényege, hogy a tudomány a mindenki által hozzáférhető tapasztalatból indul ki (szemlélődik), ezeket a tapasztalatokat azután feldolgozza (pl. az arisztotelészi logika segítségével). Mint az inga példájánál látható volt, az ókori filozófus szerint a tudomány csak a „miért?” kérdéssel foglalkozik, a „hogyan?”-nal nem, az inkább a mesteremberek dolga. Ezt erősíti, hogy az igazi tudós nem végez kísérleteket, mert csakis a természetes folyamatok érdeklik, amelyeket a kísérlet csak elronthat. E két utóbbi gondolat az arisztotelészi tudományt elzárja a társadalmi gyakorlattól. Ehhez kapcsolódik, hogy az ókorban a termelő tevékenység egy idő után egyre inkább a rabszolgák feladata lesz, ami miatt az a szabad ember számára ilyesmivel foglalkozni erkölcsileg, társadalmilag stb. problematikussá válik. Az igazi tudós, tudomány tehát kevéssé kapcsolódik a hétköznapi feladatok megoldásához. Kivételek persze akadnak, így például Arkhimédész elég speciális körülmények között élt (állandó háború, szoros kapcsolat az uralkodóval), ezért hétköznapi értelemben is hasznosat alkotott, amikor az úszó testekkel foglakozott (emlékezzünk a korona legendájára, de vizsgálta az úszó testek stabilitását is), vagy megalapozta a sztatikát (megállapította az egyensúly feltételeit, hajítógépeket, emelőket, csigasorokat tervezett). Alexandriai Hérón is felhasználta a tudományt készülékeiben, de ezek legtöbbször szórakoztatási, népámítási célokat szolgáltak.

A középkorban a kísérlet fokozatosan polgárjogot nyer. Csak két tudóst emelnénk ki, az arab-iszlám Alhazent, akinek optikai kísérletei és elméletei évszázadokkal későbbi is jelentős befolyást gyakoroltak, és Roger Bacont, aki európaiként állt ki a kísérleti kutatás mellett. Az írástudók iránti igény és ezzel számuk növekedése megkívánja az oktatás horizontális és vertikális kiterjesztését, a XII-XIII. században megjelennek az első egyetemek, ami azután a tudósok számának növekedését is kiváltja. Bizonyos eszközök (pl. a szemüveg vagy a mechanikai óra) egyre szélesebb körű alkalmazást nyernek a hétköznapi életben és a tudományban egyaránt. Mindez azt jelenti, hogy a tudomány kezd közelebb kerülni az élethez.

A reneszánszban az építészet egyre több tudást igényel. A tudomány azonban nemcsak a gyakorlattal van kapcsolatban, hanem a társadalom ideológiájával is kölcsönhatásba lép. Fogalmi, elméleti fejlődése filozófiai-vallási következményekkel jár. Gondoljunk csak a XVI. században elterjedő napközéppontú csillagászati modellre,

amelynek történetét Kuhn is végigkísérte, vagy a korpuszkularizmus elterjedésére a XVII. században. Visszatérve azonban a köznapi életre, megállapítható, hogy az ember környezet alaposan megváltozik, tárgyi világa jelentősen kibővül. Egyre több és fejlettebb közlekedési- és hadieszközt állítanak elő, de ugyanez vonatkozik minden más használati tárgyra is, amelyek luxuscikkekből tömegcikkekké válnak. Ehhez azonban gépekre van szüksége és egyre differenciáltabb munkamegosztásra. Utóbbi pedig igényli a rendszerességet, a gondosságot, a pontosságot.

Ugyanígy igényli azonban a tudást is. A (mérő)eszközök, (mérési) módszerek a manufaktúrákban jönnek létre, de a tudósok is megszerzik őket, hogy aztán esetleg tovább tökéletesítve adják vissza. A tudós és az iparos együttműködése igen gyümölcsözőnek látszik.

A fordulatot az újkorban Francis Bacon fogalmazza meg. Egyrészt megalkotja az egyik első tudománymódszertant – a későbbi tudományfilozófia elődjét – azzal, hogy tudatosan törekszik módszertani elvek megfogalmazására, pl.

olyasmire, hogy a tudománynak megfigyelésekből, kísérletekből kiindulva indukcióval kell létrehoznia az általánosabb tudást. Másrészt meghatározza a tudomány célját is, nevezetesen le kell rántania a természetről a fátylat, meg kell hódítania, le kell igáznia azt. Mindezt a társadalom (a jólét és a béke) érdekében kell tennie. Az ismert, de rövidített aforizma – „a tudás hatalom” – ekkor még elsősorban a természet feletti hatalmat jelentette:

egymásnak engedjük a természet erőit, hogy bennünket szolgáljanak. Bacon azt is gondolta, hogy a tudomány mellett a tudósokat is meg kell szervezni, és valóban létrejön valami, amit Kuhn tudós közösségnek nevez. Formálisan is megalapítanak tudományos társaságokat, szemben az egyház által irányított egyetemekkel. A levelezés felváltja a jóval hatékonyabb folyóirat-rendszer. A tudományos tudás egyre inkább társadalmilag is hasznosíthatóvá válik és egyben egyre szélesebb közönségnek szól (népszerűsítik). E folyamat egyes elemeire még visszatérünk fejezetünkben.

4.1.1.2 A tudomány helye a marxi társadalomelméletben

Bacontól, akinek nézetei még ma is élnek a természettudományban, most a XIX. század közepére ugrunk, amikor először felmerült az esélye annak, hogy a tudományt egy társadalomelméletbe integrálják, vagyis hogy sikerül a tudományról magáról tudományosan beszélni. Az esély nem realizálódott, de mégis nagy hatással volt a fejezetünk tárgyát képező XX. századi elméletekre, ezért röviden megpróbáljuk bemutatni először a marxi társadalom- és történelemfelfogás általános képét, utána pedig azt, hogy hol lehet a tudomány helye e képben.

Az elsőhöz A politikai gazdaságtan bírálatához. Előszó¹ c. írást használjuk fel, ahol Marx egészen röviden összefoglalja felfogásának lényegét. A társadalom szerkezetét feltáró részt így kezdi:

„Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. …”

Itt termelőerőkön Marx a termelési eszközöket (nyersanyag, szerszám, gép, gyár …) és az azokat mozgató termelő embert (tevékenységét, készségeit, jártasságait, tapasztalatait, termeléssel kapcsolatos ismereteit) érti. A termelési viszonyok pedig a termeléssel összefüggésben kialakuló emberi kapcsolatokat (tulajdon-, elosztási- … és az ezeken alapuló csoportviszonyok) jelenti. Az állítás lényegében az, hogy az előbbiek meghatározzák az utóbbiakat. További meghatározottságokról is beszél:

„… E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. …”

Ez az alap (bázis) és felépítmény egymásra épülés egy házat idéz:

1Marx-Engels Művei13. kötet (Kossuth, Budapest, 1965) 6-7. old.

Az alap-felépítmény hasonlat: a termelési viszonyok összessége, vagyis a társadalom gazdasági alapja, meghatározza a felépítményt, amelynek alsó szintjén található a jog, a politika, a felső szintjén a különböző tudatformák, mint

erkölcs, vallás, művészet és tudomány; a felépítmény visszahat az alapra, keretet biztosít számára.

„… Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. …”

Innen ered majd a szociológiai megközelítések egyik eleme. A ház felső szintjén látható tudatformákat összefoglalóan Marx ideológiának nevezi. Az ideológia az a sokoldalú eszmerendszer, amelyben a társadalom (vagy egyes csoportjai, egyénei) megéli, tudatosítja saját életét. Ezt azonban az alatta lévő elemek határozzák meg. Éppen ezért a kép, amelyet alkotnak maguknak nem feltétlenül a valóságot tükrözi, legalábbis nem közvetlenül. A képnek olyannak kell lennie, amely lehetővé teszi az élet továbbvitelét. Vajon mindig segít-e az emberen, ha a valóságot objektíven képezi le (pl. egy rabszolga esetében: nincs-e szüksége valamilyen reményre a túléléshez, még akkor is ha az teljesen illuzórikus)? A kialakuló világképben ily módon nem egyszerűen tévedések, féligazságok stb.

lesznek jelen, hanem az egész kép, úgy ahogy van, rendszerszerűen hamis. Az ideológia Marx szerint tehát többnyire hamis tudat.

A rövid összefoglalóban most következik a társadalom történetére vonatkozó rész:

„… Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között addig mozogtak. …”

A történeti folyamat hajtóereje Marx szerint a szükségletek közvetett kielégítésének dialektikája (a szükséglet kielégítéséhez sikeresen használt eszköz maga is szükségletté válik, majd differenciálódik, újabb szükségletek kielégítését teszi lehetővé és új szükségleteket teremt a kőbaltától a filmsorozatok letöltéséig) – a munka tárgyának és eszközének mozgatásával, a tárgyiasító tevékenységgel (a szükségletek kielégítése érdekében az ember eszközöket, tárgyakat hoz létre, amelyek saját szubjektív képességeinek objektív megjelenési formái)

„… Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmasodik az egész óriási felépítmény. …”

A termelőerők fenti dialektikán alapuló folyamatos – de nem állandó sebességű – fejlődése tehát egy adott ponton szétfeszíti a rendelkezésre álló kereteket (pl. rabszolgamunkával nem lehetséges meghaladni egy bizonyos technikai színvonalat), a termelési viszonyok ugyanis jellegüknél fogva nem tudnak folyamatosan változni, hanem csupán

ugrásszerűen. Az alap megváltozását azonban Marx modelljében előbb-vagy utóbb követnie kell a teljes felépítménynek is.

„… Az ilyen forradalmasodások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos szabatossággal megállapítható forradalmasodás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak tudatára jutnak, és azt végigharcolják.

Mint ahogy azt, hogy egy egyén micsoda, nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmasodási korszakot sem ítélhetjük meg a maga tudatából, hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok között meglevő konfliktusból megmagyarázni. Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyeknek számára elég tágas, és új, magasabb rendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak. …”

A felépítményi elemek tehát – mint már említettük – nem feltétlenül az igazat tartalmazzák a valóságról, de abból levezethetőek.

„… Ezért az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani, mert ha pontosabban megvizsgáljuk, mindig azt látjuk, hogy a feladat maga is csak ott merül fel, ahol megoldásának anyagi feltételei már megvannak vagy legalábbis létrejövőfélben vannak.

…”

Valami hasonlóra Kuhnnál már hivatkoztunk a tudománnyal kapcsolatban is …

„… Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként. A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelési folyamatnak utolsó antagonisztikus formája, antagonisztikus nem az egyéni antagonizmus, hanem az egyének társadalmi életfeltételeiből sarjadó antagonizmus értelmében;

de a polgári társadalom méhében fejlődő termelőerők megalkotják egyúttal az anyagi feltételeket ennek az antagonizmusnak a megoldásához. Ezzel a társadalomalakulattal ennélfogva lezárul az emberi társadalom előtörténete. …”

E sorokat már csak azért idéztük, hogy ne maradjon lezáratlan a történet, de persze a különböző termelési módoknak elvileg lehetne jelentőségük a tudomány szempontjából is, hiszen, ha komolyan vesszük, hogy a különböző társadalmi rendszerekben különbözőek a felépítmények, akkor ennek megfelelő különbségeket kellene mutatnia tudománynak is. Lehetnének ezek akár a különböző paradigmák is, de valószínűleg még senki sem állította, hogy a tudományos paradigmaváltások a társadalmi rendszerek váltakozásait követnék.

Mindazonáltal most ígéretünknek megfelelően rátérünk arra a kérdésre, hogy hol a tudomány helye a vázolt képben.

Sorrendben elsőként azt vehetjük észre, hogy a tudomány része lehet a termelőerőknek. Utóbbiak mindig is tartalmaznak a feldolgozott anyagokkal, az eszközökkel, a földdel, de általában a világgal kapcsolatos ismereteket, csak ezek az ismeretek régen nem minősültek tudományosnak. A termelés fejlődésével azonban egyre több és pontosabb tudásra van szükség. Azután létrejön az elkülönült tudás-termelés, amely azonban gyakran még a technika mögött jár. Így pl. előbb volt gőzgép, és csak azután jött létre a termodinamika. Az elektromossággal kapcsolatban azonban már fordított a helyzet. Vagyis idővel egyre kevésbé létezik olyan termelés, amely nem igényli a tudományt. Ezt tehát az egyik szerep, amelyet a tudomány betölt a társadalomban.

A másikról is esett szó az eddigi tárgyalás során, és ez sok szociológiai megközelítést jobban érdekel, mint a termelés. A tudományról, mit a felépítmény felső szintjén megjelenő tudatformáról van szó. Ráadásul ezen belül történetileg a tudomány a filozófia leszármazottjának tekinthető. Igaz, hogy később kidolgozta a maga sajátos módszereit, és ezzel a megismerésnek (a valóság visszatükrözésének) olyan önálló ágává vált, amely megpróbált leszakadni a filozófiáról, kérdés azonban, hogy ez mennyire sikerült. Saját önképe szerint a tudomány képes a valóság objektív vizsgálatára, míg például világos, hogy a filozófiában világnézeti alapú irányzatok harcolnak egymással, amelyeknek nincsenek közös igazságaik. Az önmagunkról alkotott kép azonban – mint a fenti Marx-idézetek állítják – nem biztos, hogy igaz. Ha a tudomány a felépítmény és így az ideológia része, akkor része lehet a hamis tudatnak is. Az erről folyó vita néhány mozzanatát látni fogjuk a következő alpontokban.