A konstruktivista oldal forrásai és elköteleződései

6.2.2.1 A posztmodern filozófia

A „posztmodern” szó tág értelemben egy olyan filozófiai és kulturális irányzatot jelöl, melynek forrásait és kereteit ma már igen nehéz pontosan meghatározni. A posztmodern stílus és szemléletmód először a művészetben (pl.

irodalom, építészet) jelentkezett, és a 1960-as és 70-es években vált általános jellegű kulturális irányzattá, nem függetlenül az akkori politikai közhangulat változásaitól. A korai posztmodern eszmék elsősorban két helyen terjedtek el: Franciaországban, ahol részint a strukturalista irányzat folytatását-meghaladását jelentették, részint pedig a német értelmiséggel (frankfurti iskola) folytatott vita francia álláspontját kristályosították ki; valamint az Egyesült Államokban, ahol az intellektuális kereteket ugyancsak a legelismertebb francia posztmodern értelmiségiek nézetei szabták meg, bár ezek az eszmék itt sajátos politikai-ideológiai arculatot kaptak. A legjelentősebb posztmodern gondolkodók közé tartozik pl. Jean-François Lyotard, Jacques Derrida, Gilles Deleuze, Jean Baudrillard és Michel Serres.

A posztmodern mint filozófiai irányzat egy olyan hagyomány keretei között született, amelyet „kontinentális”

típusú filozófiának is szokás nevezni (szemben az „analitikus” filozófiai hagyománnyal), és amely szembefordul az egész felvilágosodás objektivista, racionalista, scientista jellegű habitusával. A kontinentális filozófiai tradíció kétségeket támaszt a korábban szinte evidenciának számító elvvel szemben, amely szerint a tudományos típusú racionalitás lenne a filozófiai elmélkedés kánonja – ezt a kétségbe vont elvet állítja be a modernizmus központi téziseként. A posztmodernizmus azonban nem egyszerűen (vagy egyáltalán nem) a modernizmus meghaladását jelenti (bár az elnevezése ezt sugallja), hanem egyfajta reakciót, szembehelyezkedést képvisel, amely tehát szervesen függ a modern világ létezésétől és dominanciájától. A posztmodern egy sajátos viszonyulás a meglévő modernhez.

A posztmodern filozófia eme sajátossága abban áll, hogy a modernizmus értékeit nem általában vitatja, hanem csak érvényességi tartományuk szempontjából. Szerinte a modernizmus legfőbb hibája ugyanis totalitárius igényeiben jelentkezik, vagyis abban, hogy az általa képviselt intellektuális mentalitást abszolút kitüntetettnek, egyedül érvényesnek tekinti. A felvilágosodás hagyományának racionalitása, racionalizmusa ezek szerint diktatórikus jellegű, hiszen az abszolút igazság, az abszolút objektivitás posztulálásával egyetemes értéknek állítja be önmagát.

A modernista világkép nem azért kárhoztatandó, mert téves és elhibázott, hanem mert egysíkú és ezáltal szinte teljesen vak.

A posztmodernizmus alapvető elve nem más, mint a kétely („bizalmatlanság”) a modernizmus totalitárius igényeivel, a „nagy elbeszélésekkel” (narratívákkal) szemben. A posztmodern tagadja az ún. „logikai-diskurzív racionalitás”

egyetemes érvényét, és elengedhetetlennek tartja a más típusú megismerési és világlátási habitusok érvényesülését.

A posztmodern gondolkodás számára nincs abszolút nyugvópont (vagy nézőpont), ugyanis ez a gondolkodás mindenre rákérdez, mindent kétely alá von, beleértve önmagát is. Ez az önmagával szembeni kétely a mássággal szembeni toleranciát, a pluralitás érvényre jutásának igényét tolja előtérbe. A posztmodern tehát nem racionalitás-ellenes vagy irracionális, hanem csupán „relativizálja”, „kontextualizálja” a modern racionalitást, vagyis megfosztja az egyetemes érvényesség igényétől.

Természetes, hogy a posztmodern filozófia kritika alá veszi a felvilágosodás rajongását a tudományos megismerés iránt. Úgy látja, hogy a modernizmusban a racionalitás elsősorban a tudományos gondolkodásban, a tudományos haladásban jut érvényre, és a tudományos módszer (bármit is jelentsen ez a kifejezés) „az Igazság” letéteményeseként tetszeleg. A modernista tudomány arrogáns, diktatórikus, beképzelt és vak, és az intellektuális üdvözülés kötelező normájaként lép fel. A posztmodern filozófia tehát feladatának látja, hogy „dekonstruálja” a modernizmus e felfuvalkodott mítoszát – ám hangsúlyozandó, hogy nem közvetlenül a modern tudományt támadja, hanem csupán a modern tudomány abszolutista törekvéseit. Kétségbe vonja a tudományos gondolkodásra jellemző merev, szigorú megkülönböztetések vagy demarkációk (pl. ember-természet, objektum-szubjektum) tarthatóságát, tagadja az a

priori kitüntetett megismerési módszerek lehetőségét, és nem ismeri el a modern logika feltétlen érvényességét sem. A tudomány-háború konstruktivistái közül sokan támaszkodnak a posztmodern eszmékre, olyannyira, hogy álláspontjukat számos ellenfelük (Sokal, Koertge, stb.) egyszerűen csak posztmodernnek nevezi.

6.2.2.2 A tudományfilozófiai relativizmus

A konstruktivista szerzők többsége gyakran hagyatkozik a tudományfilozófián belül lezajlott viták eredményeire.

Bebizonyítottnak tekintik, hogy semmilyen tudományos tapasztalat sem határozhatja meg az őt leíró elméletet, valamint hogy egyetlen tudományos módszer sem tekinthető véglegesnek, bizonyíthatóan kitüntetettnek a többihez képest. Bár ezekkel a kérdésekkel már részletesen foglalkoztunk a korábbi fejezetekben, itt röviden szeretnénk összefoglalni a legfontosabb vonatkozásokat.

A huszadik század első felének legnagyobb hatású tudományfilozófiai elméletei feladatukat abban látták, hogy azonosítsák azt a módszert, amelynek segítségével a (fejlett) tudomány biztos és igaz ismereteire szert tesz (lásd pl. a Bécsi Kör tudományfelfogását). Ezeknek az igényeknek egyik legfontosabb kritikáját Karl Popper fogalmazta meg, aki megmutatta, hogy a tudományban az elméletek egyértelmű igazolása (az eredeti keretek között értelmezve) logikailag lehetetlen művelet, és így a tapasztalat nem szolgáltathat csalhatatlan alapot a tudományos tudás számára.

Ha pedig lemondunk a tapasztalatról mint az empirikus tudományok tévedhetetlen fundamentumáról, akkor egyben feladjuk a tudományfilozófia fundácionista igényeit is: a tudomány nem tehet szert biztos és igazoltan igaz ismeretekre. Popper azonban, mivel őszinte híve volt a tudományos objektivitásnak és racionalitásnak, nem mondott le a „helyes” tudományos módszer igényéről, és tudományos metodológiáját az elméletek és a tapasztalat logikailag egyedül lehetséges viszonyára, a cáfolásra alapozta. A tudomány racionalitása abban áll, hogy hajlamos tanulni a tapasztalatból és elvetni a megcáfolt elméleteket, melyeket mindig újabbakkal és újabbakkal helyettesít.

Az ismeretek biztos megalapozása ellen nemcsak az igazolás/cáfolás problémakör felől, hanem az ún.

aluldetermináltsági tézis irányából is támadást intéztek a filozófusok. Pierre Duhem francia tudományfilozófus már a század első felében amellett érvelt (bár ez a felismerés egy ideig jórészt észrevétlen maradt), hogy a tapasztalati adatok sokasága sosem határozza meg egyértelműen azt az elméletet, amellyel ezeket az adatokat magyarázni próbáljuk. Minden elmélet elvileg végtelen megfigyelési szituációban ellenőrizhető, ám mi mindig csak véges számú megfigyelést tudunk elvégezni, vagyis a megfigyelési adatok minden véges halmazához található több (végtelen sok), ekvivalensen jól magyarázó elmélet. Ezt amegfontolást elsősorban az amerikai Willard Orman Quine vitte be a köztudatba és gondolta tovább, így Duhem-Quine tézisként vagy aluldetermináltsági tézisként szokás hivatkozni rá: minden elmélet aluldeterminált (elégtelenül meghatározott) a megfigyelések alapján.

Quine emellett azt is hangsúlyozta, hogy amennyiben ellentmondás mutatkozik az elmélet és a megfigyelések között, úgy minden módosítás, amelyet az ellentmondás kiküszöbölése érdekében hajtunk végre az elméleten, szabad és tetszőleges. (Ez is egyszerű logikai tény: a konklúzió hamissága esetén csak azt tudjuk, hogy a premisszák egyike vagy némelyike hamis, de azt nem, hogy melyik.) Ezzel Popper is tisztában volt, ezért javasolta azt, hogy az egész elméletet el kell vetnünk. Ám a tudomány nem egyszerűen csak független elméletekből áll, hanem egymásra épülő és egymással kölcsönható elméletek alkotják, és így az empirikus cáfolás esetén sosem lehetünk biztosak abban, hogy az új elméletet kell-e elvetnünk, avagy egy korábbit, melyre az új épül, avagy esetleg a megfigyelési műszerek működésére vonatkozó elméleteinket… A cáfolás tehát korántsem olyan egyértelmű művelet, mint Popper gondolta, és így erre sem alapozhatjuk a racionalitás tudományos metodológiáját. Quine holisztikus víziója a tudományos tudást egy térbeli fogalmi hálóként képzelte el, amelyben minden tudáselem mindegyik másikkal összefügg, és amely csak a peremén érintkezik a tapasztalattal, tehát amennyiben fellép a változtatás igénye, úgy a háló tetszőleges pontján beavatkozhatunk ahhoz, hogy a kívánt változás a peremen bekövetkezzék. Mind az aluldetermináltság, mind a holizmus olyan nézet, amelynek a konstruktivista álláspont gyakran hasznát veszi, amikor megkérdőjelezi a tudományos objektivitás és racionalitás egyértelmű voltát.

Ám e nehézségek ellenére mind Popperre, mind Quine-ra racionalistaként, a tudomány barátjaként szokás tekinteni.

Thomas Kuhn az a szerző, akinek a fellépése kiváltotta a relativizmus-vitát, és akit a mai napig a tudományellenes tudománykép egyik fő forrásának tekintenek a realisták. Újszerűsége elsősorban mégsem konkrét téziseiben vagy fogalmaiban (paradigma, összemérhetetlenség) áll, hanem abban a nézőpontban, ahonnan a tudományra tekint:

talán ő volt az első nagy hatású szerző, aki nem kötelezte el magát a tudomány eredményeit és haladását szokásosan övező pozitív értékelés hangsúlyozása mellett, és a tudományt tárgyilagosan, deskriptív eszközökkel próbálta vizsgálni.

Kuhn a tudomány történetét tekinti elmélete vezérfonalának, és történeti elemzéseinek olyan nagy léptéket választ, amelyen a változások szerepe hangsúlyozottá válik – szemben egy adott korszak tudományának látszólagos invarianciájával. Ez a látszólagos változatlanság, ötvözve a nagyléptéken bekövetkező változásokkal, a tudomány fejlődésének folytonosságát teszi kérdésessé: Kuhn szerint a töretlen és egyértelmű haladás helyett a tudomány szakaszosan fejlődik, és az ún. „normáltudományos” szakaszokat drasztikus váltások, „tudományos forradalmak”

választják el egymástól. A tudományos forradalmak minden szinten váltást jelentenek: nemcsak a „külső” (szociális, politikai, stb.) tényezők tekintetében (Kuhn tagadja a külső és a belső közti megkülönböztetés értelmességét), hanem a tudomány módszereiben, problémafelvetésében, érdeklődési körében, konceptuális és tartalmi rétegeiben is. A korábbi paradigma elméleteit az új paradigma képviselői hamisnak tekintik, és minden addigi tudományos eredményt gyökeresen újraértékelnek. A kuhni tudományfelfogás elfogadásának radikális következménye, hogy le kell mondanunk a tudományba vetett hit és bizalom néhány központi dogmájáról: nem létezik igazolható, korfüggetlen, a priori haladás a tudományban, nem léteznek a tudományos racionalitás örökérvényű jellemzői és szabályai, és nem beszélhetünk abszolút, invariáns objektivitásról sem.

Ezekkel a radikális következményekkel azonban csak akkor kell szembenéznünk, ha szigorúan értelmezzünk a kuhni elmélet legvitatottabb tézisét, a paradigmák ún. összemérhetetlenségét. A szigorú olvasat szerint az összemérhetetlenség minden szinten fellép: módszertani, nyelvhasználati, konceptuális, sőt még perceptuális szinten is, hogy csak néhány fontosabb vonatkozást említsünk. Kuhn azonban később sokat fáradozott azon, hogy elhatárolja magát a szigorú olvasat következményeitől, és szakmai életútja során fokozatosan egyre inkább visszakozott, egyre inkább tompította kezdeti radikális eszméinek élét. Ám a relativizmus szellemét már nem sikerült visszazárnia a palackba, és újszerű nézetei hallatlanul széles körben megtermékenyítették a tudományról való gondolkodást.

A relativizmus leghírhedtebb apostola a tudományfilozófiában mégsem Kuhn volt, hanem Paul Feyerabend, az

„ismeretelméleti anarchista”. Feyerabend nem pusztán azt hangsúlyozta, hogy egyetlen módszer sem kitüntetett, hanem egyenesen azt, hogy a tudományban bármilyen módszer megengedhető. Felhívta a figyelmet a tudomány bármely módszere mellett felhozandó a priori érvek lehetetlenségére, és a tudomány látszólag privilegizált státuszát szociális (hatalmi, intézménypolitikai) tényezőkre vezette vissza. Szerinte módszertanilag „bármi elmegy”, ami alkalmassá teszi a tudományt arra, hogy megfeleljen a saját társadalmi szerepével szemben támasztott követelményeknek. Feyerabend (a „radikális” Kuhnhoz hasonlóan) tagadta a tudomány abszolút racionalitását, objektivitását és haladását. Emellett nagy szerepet tulajdonított a szociológiai tényezőknek, és a tudományt mint intézményrendszert a tekintélyuralom egyik formájaként jellemezte. Nézeteit sokszor provokatív, sarkított és kategorikus stílusban tálalta. Ám fontos megjegyezni, hogy szándéka szerint nem a tudomány ellen szállt síkra, hanem a tudomány egy téves megítélése ellen. Tagadta a tudomány logikailag (vagy bármilyen filozófiai szempontból) kitüntetett voltát, de nem tagadja a modern tudomány kulturális és civilizációs értékeit.

6.2.2.3 Tudomány- és tudásszociológia

A tudományszociológia születése Robert K. Merton nevéhez kötődik, aki a harmincas évek végén olyan tudománytörténeti elemzéseket alkotott, melyekben a tudomány fejlődését a társadalmi közeg kontextusában vizsgálta. Merton arra mutatott rá, hogy a tudománynak a társadalmon belül intézményesült formái vannak, és ezért a szociológiának teljes jogú feladata, hogy ezeket az intézményes és szervezeti kereteket saját eszközeivel közelítse meg. A tudományszociológia a szociológiának az az ága, amelyik a tudománnyal mint társadalmi jelenséggel foglalkozik (pl. hatalmi viszonyok, juttatási és jutalmazási rendszerek, a tudományos ismeretek mint társadalmi javak). Fontos megjegyezni, hogy a klasszikus tudományszociológia nem foglalkozik a tudományos elméletek kognitív tartalmával, ugyanis nem állítja, hogy a társadalmi tényezők bármilyen szerepet is játszanának a tudományos ismeretek tartalmának vonatkozásában. A hagyományos tudományszociológia megközelítése funkcionális, nem pedig kritikai jellegű: a tudománynak a társadalomban betöltött szerepét vizsgálja, ám a tudomány alapjait adottnak tekinti, nem pedig társadalmilag konstituáltnak.

Egy másik szociológiai irányzat, az ún. tudásszociológia ugyanakkor az emberi tudás társadalmi meghatározottságát vallja. Mannheim Károly már a 1920-as évektől kezdve olyan vizsgálatokba fogott, amelyekkel általánosította Marx szociológiai elképzeléseit, és az emberi tudásnak nemcsak az osztálymeghatározottságát, hanem egyéb társadalmi tényezőktől való függését is bizonyítani kívánta. Szerint szinte minden ismeret (történetileg és társadalmilag) relácionális jellegű, vagyis általában nem létezik kontextusfüggetlen, abszolút igazság. Ugyanakkor fontos, hogy Mannheim bizonyos értelemben kivételnek tartotta a fentiek alól az egzakt tudományokat, vagyis a természettudományokat és a matematikát, melynek ismeretei valamiképpen meghaladják a szituációhoz kötöttséget.

Ennek ellenére a tudásszociológia programja sokáig viszonylag elszigetelt és népszerűtlen maradt: a századelő általános pozitivista hangulatában a reakciók többnyire lehorgonyoztak a relativizmus vádjánál.

A tudományszociológia és a tudásszociológia sokáig egymástól elszigetelt maradt (eltekintve néhány olyan példától, amelyeknek a kortárs vitákra gyakorolt hatása nagyjából elhanyagolható). Míg az előbbi sikeresen fejlődött, és a kutatásszervezés eszközeként állami finanszírozáshoz és intézményes formához jutott, addig az utóbbi a szociológiai kutatások perifériájára szorult. A helyzet a kuhni fordulattal változott meg némileg, mivel Kuhn egy újszerű nézőpontot kínált a tudomány társadalmi megalapozottságának vizsgálata számára. A tudományfilozófiai relativizmus és a tudomány szociológiai elemzéseinek házassága végül termékenynek bizonyult: a nyolcvanas években megszületett az ún. szociálkonstruktivista tudománytörténet-írás és tudományfilozófia, valamint ezzel szoros összefüggésben a tudásszociológia „erős programja”.

A szociálkonstruktivista felfogás alaptétele szerint a tudományos tudás – csakúgy mint minden más ismeret vagy kulturális termék – társadalmi konstrukció. Az ismeretelmélet „szociologizálásának” programja immár nem alapokat, fundamentumot keres a tudományos tudás számára, hanem (a kauzalitás értelmében vett) okokat: az ismeretelmélet nem normatív, a priori diszciplína, hanem ugyanúgy empirikus és magyarázó jellegű, mint az általa vizsgált tudomány – a magyarázó elmélet pedig a szociológia. Az irányzat egyik legmeghatározóbb műve Steven Shapin és Simon Schaffer vaskos tanulmánya a modern tudomány születését meghatározó társadalmi-politikai folyamatokról, de fontos képviselőnek számított például Bruno Latour, Steve Woolgar, és Harry Collins.⁸A szociálkonstruktivista tanulmányok azt vizsgálják, hogy miként áll elő a tudományos tudás a tudomány társadalmi közege és környezete által felépített kollektív munka eredményeként, és hogyan jelenik meg ez a dimenzió a tudományos produktumok szintjén (ontológiai kategóriák, klasszifikációs rendszerek, episztemológiai elköteleződések, módszertani szabályok, metaforák, modellek, stb.).

A konstruktivista irányzatok egyik speciális és leginkább ösztönző elméleti alapvetését az ún. „erős program” hívei képviselik. Az erős program Mannheim tudásszociológiai programjának általánosítását tűzi ki célul, méghozzá abban az értelemben, hogy a programnak az egzakt tudományos és a matematikai ismeretetek szociologizálásának feladata elől sem szabad visszariadnia. David Bloor a következő négy elvet tűzte ki az erős program számára:⁹1) Okság-elv. Minden tudáselem jelenlétére kauzális magyarázatot kell adni. 2) Pártatlanság-elv. Hamisnak és igaznak, racionálisnak és irracionálisnak vélt elemeket egyaránt meg kell magyarázni. 3) Szimmetria-elv. Igaznak és hamisnak tartott vélekedéseket ugyanúgy, ugyanolyan okokkal kell magyarázni. 4. Reflexivitás-elv. A tudásszociológiának önmagát ugyanúgy kell magyaráznia, mint a vélekedések bármely más rendszerét.

Az erős program gyakorlatilag mindent megkérdőjelez, amit a tradicionális episztemológia hívei elfogadnak: a kontextusfüggetlen, univerzális igazság és racionalitás létezését, az objektivitás lehetőségét, a tudás kognitív autonómiáját. Megkérdőjelez ezen kívül egy kimondatlan alapelvet is, az episztemológiai individualizmust, vagyis azt a tézist, hogy a kognitív folyamat szubjektuma individuális entitás volna, és az episztemológiai kollektivizmus elvével helyettesíti azt: a tudományos megismerés voltaképpeni alanya a (tág értelemben vett) társadalom.

6.2.2.4 Társadalmi mozgalmak

A tudásszociológia erős programja, és a hasonló megfontolásokra építő konstruktivista tudományelemzések többnyire nem kritikai, hanem szigorúan leíró szellemben lépnek fel a tudománnyal szemben. Állításaik ugyanakkor gyakran kerülnek hivatkozásra olyan szövegekben, melyek kifejezetten bíráló és politikai szempontból, aktivista hangnemben beszélnek a tudományról. Ez utóbbi szövegek azok, amik a leghevesebb reakciókat váltották ki a tudományháború realista szerzőiből, akik gyakran nem tesznek különbséget a relativista szellemű elemzések és a társadalmi elvek alapján megfogalmazott bírálatok között. Ebben a fejezetben ez utóbbi kritikák főbb formáival foglalkozunk.

Amarxizmustalán a legrégebbi olyan filozófia, amelyik a modern tudományt társadalmilag konstruáltnak tekinti.

Mivel a marxizmusban minden emberi tevékenység és intézmény a termelési viszonyok által meghatározott, ezért a tudomány sem lehet mentes a legáltalánosabb gazdasági és társadalmi kategóriák befolyásától.

8Lásd pl. Steven Shapin és Simon Schaffer:Leviathan and the Air Pump: Hobbes, Boyle and the Experimental Life.Princeton, N.J.: Princeton University Press. 1985; Bruno Latour:Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society.Cambridge, Mass.: Harvard University Press. 1987; Bruno Latour és Steve Woolgar:Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts.Beverly Hills and London:

Sage. 1979; Harry Collins:.Changing Order.London: Sage. 1985. Az irányzat összefoglalásaként hasznos forrás: Jan Golinski:Making Natural Knowledge: Constructivism and the History of Science. Universoty of Chicago Press. 2005.

9David Bloor:Knowledge and Social Imagery.London: Routledge & Kegan Paul. 1976.

A gyakran idézett marxi tézis szerint „[n]em az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, a társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza”.¹⁰ Az „alap”, a termelési viszonyok összessége determinálja a

„felépítményt”, vagyis a társadalmi tudatformákat, a mentalitást. A termelési viszonyok osztályviszonyokként képeződnek le a társadalomban, és az osztályviszonyok meghatározzák a társadalom különböző tagjainak világlátását.

Marx azonban (különösen a későbbi írásaiban) elismerte a matematika és a természet-tudományok bizonyos mértékű belső autonómiáját, és a társadalmi-gazdasági alapnak csak közvetett befolyást tulajdonított – sőt azt is megengedte, hogy a tudomány szellemi szférája visszahasson az alapra. Így a meghatározottsági viszony nem csupán egyirányú, hiszen a marxizmus számára a tudományos tudás „magja” mégiscsak objektív, pontosabban a tudomány az anyagi valóság (vagyis az egyedüli valóság) ismeretének egyre növekvő sugarú koncentrikus köreit szolgáltatja (lásd:

pozitivizmus). A marxizmus tehát eredendően pozitív erőként tekint a tudományra mint a rossz társadalmi berendezkedések meghaladásának eszközére, ám emellett egyfelől a tudásszociológia egyik legfőbb intellektuális forrását képezi, másfelől pedig bírálat alá veszi azokat a konkrét termelési viszonyokat, amelyek megszabják a modern, kapitalista tudomány számára, hogy a burzsoáziát privilegizálja a proletariátussal szemben.

A tudományháborúban megjelenő marxista álláspont(ok)ról világos összefoglalást nyújt Richard Levins közgazdász cikke a „Tudomány-háború” kötetben.¹¹Amint az a marxista elemzéseknél szokásos, az érvelés itt is két fő állítás körül csoportosul, melyek közül az első egy általános filozófiai tézis, a második pedig ennek konkrét vonatkoztatása az adott (kapitalista) társadalom viszonyaira – ezt követi a gyakorlati célok és tennivalók megfogalmazása. Levins általános tézise az, hogy a tudomány (csakúgy, mint minden egyéb társadalmi intézmény) az őt kitermelő társadalom termelési viszonyait tükrözi (bár hozzáteszi, hogy egyúttal egyre gyarapodó objektív tudást is szolgáltat). Ebből következik a konkrét tézis, hogy a modern nyugati tudomány a kapitalista forradalom terméke, annak viszonyait adja vissza, annak érdekeit szolgálja. A valódi demokráciára épülő tudomány (bárhogy nevezzük is a neki megfelelő társadalmi formát) tehát másképpen nézne ki: megszüntetné a tudományos információ monopóliumát, nem zárná ki a munkásosztályt a tudományból, és nem bizonyos intézmények érdekeit szolgálná (akik pénzelik a kutatásokat), hanem az egész közösséget. A marxista tudománykritikák jelszava: „Tudományt a népnek”.

Amikor a feminizmus tudományháborúban betöltött szerepét vizsgáljuk, akkor a feminizmus ún. „második

Amikor a feminizmus tudományháborúban betöltött szerepét vizsgáljuk, akkor a feminizmus ún. „második