A realista oldal forrásai és elköteleződései

6.2.3.1 A felvilágosodás hagyománya

A tudományháborút motiváló modernizmus elleni támadásai a felvilágosodás racionalista, scientista hagyományával fordulnak szembe. Ez a hagyomány a 17-18. században született, amikor a modern polgári társadalom, a kora-kapitalista gazdaság és az anti-arisztoteliánus, racionalista és empirista filozófia szövetsége új világrendet hozott létre, amely a haladás tudományos-technológiai alapú eszméje mellett vallott hitet. A felvilágosodás hagyománya, a modernizmus a mai napig uralja a nyugati kultúrát és civilizációt.

A modern filozófia a Módszer jegyében született. Bacon „Novum Organum”-a, Descartes „Értekezés a módszerről”

című műve azon munkák között vannak, amelyek a legkomolyabban meghatározták a kor intellektuális nézeteit.

Az alapozó jellegű művek célja az volt, hogy rátaláljanak a megismerés helyes és unikális módszerére, amelynek segítségével aztán a filozófia és a tudományok a végső, biztos ismeretek birtokába juttatják az emberiséget. A logikai-metodológiai példakép Eukleidész „Elemek” című munkája volt, melynek az axiomatikus-deduktív módszer szolgáltatta abszolút tévedhetetlenségét, ám ezt a módszertant kiegészítette az empirikus megismerés induktív jellegének normája. A logikai bizonyosság elérése érdekében alapvető jelentőségre tett szert a természet matematizálásának elve (Galilei), míg a tapasztalati valósággal folytatott párbeszéd eszközeként általánossá vált a kísérletező jellegű megismerési módszer (Bacon). A 18. századra az európai kontinens racionalista filozófiai hagyománya és a brit gondolkodók empirista tradíciója végképp leszámolt azzal az arisztoteliánus metafizikai háttérrel, amelyik a modern tudományt megalapozó episztemológia útjában állt, és megteremtette a megismerés új konceptuális rendjét.

16Andrew Ross: „A few good species”, 311. o. in: Andrew Ross (szerk):Science Wars. Durham és London: Duke University Press, 1996.

311-320. o

17Andrew Ross: „Introduction”. 2. o. in: Andrew Ross (szerk):Science Wars. Durham és London: Duke University Press, 1996. 1-15. o

A modern világkép tehát nagyrészt a tudományra támaszkodik, és azt állítja be az emberiség „felvilágosodásának”

legfőbb eszközéül. Ékesszóló példáját nyújtja ennek a francia Enciklopédia, amely komoly szerepet játszott a társadalmi rendet drasztikusan megváltoztató világkép kialakításában. A tudomány így a régi világrend eszméinek és gyakorlatának riválisává vált: a kortársak előszeretettel hangoztatták a modern tudomány emancipatórikus, anti-klerikális jellegét, és ez arra mutat, hogy a tudomány fokozatosan olyan funkciókat vett fel a társadalomban, melyeket korábban a vallás töltött be. Az új típusú megismerés eufóriája áthatotta a kultúra minden területét, és ebben nem kis segítséget nyújtottak e megismerés látványos sikerei az alkalmazások, a technológia területén. A tudományos-technológiai tevékenység intézményesült, és a társadalom szuverén szférájává alakult; létrejöttek a tisztán kutatási célú tudományos akadémiák, a szakfolyóiratok által megindult a hatékony szaktudományos kommunikáció, a tudomány művelése elismert és nagyra becsült foglalkozás lett, kialakult a tudományos munkamegosztás – egyszóval megszületett és rögzült a modern tudomány abban a formában, ahogyan máig fennmaradt.

A tudomány és technológia területén mutatkozó látványos fejlődésnek nem kis szerepe volt abban, hogy a modernizmus egyik alapeszméje a „Haladás” lett, a történelem iránya szinte kézzelfoghatóvá vált a társadalomban:

ennek a Haladásnak az egyik legfontosabb motorjaként természetesen magát a Tudományt azonosították. Nem csoda hát, hogy a modernista tradíción belül a tudomány mondhatni kultikus jelentőséggel bír, és a modern értékek rendszerében igen előkelő pozícióval rendelkezik. A modern társadalomban a tudomány „transzcendens” szféra, amely fölötte áll minden lehetséges társadalmi és kulturális megosztottságnak, és az egyetlen kontextusfüggetlen, abszolút kognitív autoritás szerepét tölti be. A tudományháború tudománybíráló támadásai valóban az egész modern civilizáció rendjét kérdőjelezik meg.

6.2.3.2 Pozitivizmus

A 19. századra a modern világ- és értékrend már szilárdan rögzült a kultúra számos területén. Megjelent természetesen a belső ellenzék is: a felvilágosodás értékeit vitató romantika Európa-szerte divattá lett, és enyhítette az uralkodó tudományos-racionalista világkép szigorát. A fokozatosan teret hódító anti-racionalizmus ellensúlyozására alakult ki a pozitivista filozófia és szemléletmód, amely céljául tűzte ki, hogy összegyűjti azokat a tudományosan megalapozott, biztos, „pozitív” ismereteket, amelyek birtokában megindíthatja támadását az emberi tudás különböző területeit fertőző irracionalitás ellen. A pozitivisták szerint az emberiség haladása a pozitív ismeretek körének folyamatos bővülésében áll. A különböző tudományos diszciplínák szolgáltatta ismeretek a bizonyosság eltérő fokain állnak, és a tudományok között egy hierarchikus rend állapítható meg megbízhatóságuk mértéke szerint: legbiztosabb ismereteinket a formális tudományok szolgáltatják (ezek adják a tudás alapját), erre épülnek a természettudományok, míg a társadalommal kapcsolatos tudományok az építmény tetején találhatók.¹⁸ A pozitivizmus célja a tudományosan megalapozott szociológia és etika – és ezen keresztül a tudományos alapokon nyugvó társadalom – létrehozása, és ehhez az ún. pozitív („objektív”) módszer vezet: az építkezést legalul, a legbiztosabb ismereteknél kell kezdeni, és fokozatosan, biztos lépésekkel kell eljutni a tudomány piramisának csúcsához. Ez a tudományok hierarchiájára vonatkozó nézet a mai napig népszerűségnek örvend a tudományos világképen belül, és a hierarchikus normatíva sok esetben a redukcionizmus programjában ölt testet.

A pozitivizmus szelleme éledt újra a huszadik század első évtizedeiben, amikor – ahogy korábban részletesen láthattuk – a Bécsi Kör meghirdette neopozitivistának vagy logikai pozitivistának nevezett programját. A Bécsi Kör tagjai ugyancsak a biztos tudományos tudás elixírjét keresték, és a helyes tudományos módszer kritériumait próbálták meg kidolgozni. Általánosságban az ilyen biztos ismeretek közé számít az, ami eleget tesz a következő két kritériumnak: (1) Az ismeretet a tapasztalat támasztja alá, pontosabban az ismeret semmi olyan elemet nem tartalmaz, amelyet nem a tapasztalat által igazoltunk (verifikáltunk). (2) Az ismeretet egy olyan nyelven fejeztük ki, amely a logikai szerkezet áttekinthetősége miatt mentes a kétértelműségektől, és lehetővé teszi a racionális argumentációt. E második követelménynek köszönhetően megszületett az igény, hogy megalkossák az ideális tudományos nyelvet, amelyre tehát az jellemző, hogy egyrészt egyértelmű és tökéletes logikai szerkezettel bír (értve ezalatt a modern logika rendszerét), másrészt a tapasztalat elemeinek egyértelműen megfeleltethető szókészlettel rendelkezik, amely lehetővé teszi a kifejezett ismeretek tapasztalati igazolását. Az a mondat, amelyik eleget tesz ezeknek a kritériumoknak, nemcsak biztos és cáfolhatatlan ismeretet fejez ki, hanem valójában a nyelvi értelmesség egyedüli formáját testesíti meg – minden egyéb csak „költészet” vagy „metafizika”.

18Auguste Comte:Discourse sur l’Ensemble du positivisme.1848. – Magyar fordítás:A pozitív szellem. Ford. Berényi Gábor. Budapest:

Magyar Helikon. 1979.

6.2.3.3 Tudományfilozófiai realizmus

A tudománnyal kapcsolatos realista álláspont hosszú múltra tekint vissza, és a vele szemben indított támadásokban körvonalazódott. Az ilyen támadások klasszikus tudománytörténeti példájaként szolgál az az előszó, amelyet Osiander írt Kopernikusz „Az égi körök forgásáról” című művéhez, és amelyben a kopernikuszi elméletet puszta számítási eszközként próbálta beállítani, hogy megmentse az egyház esetleges haragjától. A kopernikuszi rendszer legfontosabb terjesztői azonban (pl. Galilei, Kepler) a valóság hű leírásaként látták az elméletet, és ez a nézet tette lehetővé a modern tudomány megalkotói számára, hogy annak egyik legfontosabb funkciójaként a magyarázó képességet tüntessék fel. A realizmus tehát a legáltalánosabb megfogalmazásban az az álláspont, amely szerint a tudomány a (tőle független) valóság többé-kevésbé hű ábrázolását, leírását adja.

A realizmussal szemben sok különféle kritika fogalmazható meg, és ennek megfelelően az antirealista hagyomány számos, egymással gyakran összeférhetetlen formában jelenhet meg: ilyenek pl. a konvencionizmus, az instrumentalizmus, a konstruktivizmus, a nominalizmus, sőt az empirizmus is (ahol az összes „izmus” pontos, adott kontextuson belül élő jelentéssel bír). A huszadik század első felében megnövekedett az antirealizmus befolyása, elsősorban két intellektuális fejleménynek köszönhetően. Az egyik ilyen tényező az a konceptuális átalakulás, amelyik a fizikán belül végbement a kvantumelmélet fokozatos térhódításával: míg ez az elmélet a kísérletek szintjén megfelelően működött, addig a megfelelő fogalmi és elméleti háttér, amelyik lehetővé tenné a kvantummechanika leíró és magyarázó funkcióinak sikeres működtetését, sokáig hiányzott. A másik olyan terület, amelyik a realista tudományfelfogás ellen dolgozott, maga a tudományfilozófia volt: a huszadik században „bevett”-nek nevezett tudományfilozófiai álláspont (a neopozitivizmus) szerint a tudomány elméleti terminusai nem konkrét létezőkre referálnak, hanem csupán „rövidítések”, melyek segítségével kiküszöbölhetőekké válnak a szükségtelenül bonyolult, csakis a megfigyelési nyelven megfogalmazott leírások. Sőt, a „bevett” tudományfilozófiai álláspont ellen kibontakozó új nézetek – anti-fundácionizmus, aluldetermináltság, holizmus (lásd korábban) – általában szintén kizárták a realista felfogás tarthatóságát.

A 1970-es és ‘80-as évek tudományfilozófiájának egyik legfontosabb fejleménye a realista filozófiai álláspontok térhódítása, illetve a realisták és antirealisták között zajló vita volt.¹⁹ A realista álláspont számtalan megfogalmazásban ismert és sok változatban létezik. A realisták általában elfogadják az igazság ún. korrespondencia-elméletét (vagyis hogy az igazság a nyelv szerkezete és a valóság szerkezete közti valamiféle megfelelésben áll), amely két további követelményre bontható le: (1) a (tudományos) nyelv terminusai a valóságban létező entitásokra referálnak (ez különösen az ún. elméleti terminusok esetén erős követelmény), és (2) a kijelentések-elméletek struktúrája valahogyan „leképezi” a valóság megfelelő tényeinek-rendszereinek struktúráját (vagyis a természet törvényei igazak, vagy megközelítőleg igazak, vagy az igazsághoz konvergálnak). A realista érvek többnyire a nyelvfilozófia területéről származnak, hiszen az álláspont két kulcsfogalma az „igazság” és a „referencia”, ám ezek a fogalmak a realista tudományfilozófiában általában oksági és magyarázó szereppel is bírnak. A realizmus „végső érve” az ún. „csoda-érv”, mely szerint, tekintve a tudomány sikereit, kész csoda lenne, ha a tudományos elméletek nem magát a valóságot képeznék le, hiszen akkor semmilyen magyarázat sem adhatna számot a sikeres előrejelzésekről.

A tudományháború itt realistának nevezett szerzői nem feltétlenül helyezkednek maradéktalanul a tudományfilozófiai realizmus álláspontjára, hanem sok esetben inkább csak érveket merítenek tőlük. Nézeteikben együttesen megférnek olyan álláspontok, melyek a filozófusok számára nehezen tűnnek összeegyeztethetőnek. A tudományfilozófiában például a realizmus és az empirizmus álláspontjai általában szembenállókként jelennek meg (hiszen az első az elméleti szint realitását emeli ki, míg a második a megfigyelési szintre fekteteti a hangsúlyt – lásd logikai pozitivizmus), ugyanakkor a tudomány kevésbé filozofikus elköteleződésű hívei többnyire egyszerre vallják a realizmus és az empirizmus nézetét.

19Richard Boyd: „On the current status of scientific realism”.Erkenntnis19: 45-90. 1983. Magyar fordítás: „A tudományos realizmus jelenlegi helyzete”. Ford. Ambrus Gergely. In: Laki János (szerk.):Tudományfilozófia. Budapest: Osiris kiadó – Láthatatlan Kollégium. 1998. 170-188.

o.; Hilary Putnam:. „The meaning of ‘Meaning’”. In: K. Gunderson, szerk.:Language, Mind and Knowledge. Minneapolis: University of Minnesota Press. 1975.131-193.o.; stb.