Szociálkonstruktivizmus és hermeneutika: tudás és hatalom

tudás és hatalom

Latour munkáiban világossá teszi a hatalom és tudás összefonódását, konstrukcióik és működtetésük folyamatában egyaránt. A modernitásról szóló elemzésében például a modernitás hatalmi ambícióinak leírása során érzékelteti a hatalomforrások modern váltogatásának szükségességét. (Latour 1999a, 65. old.) A modernitás hatalmi igényének kielégítéséhez az aktuális érdekeknek megfelelően hol a természet, hol a társadalom erőit veszi igénybe. A modern politikai hatalom és a természetről szóló tudás a modernek deklarált céljai ellenére sem válik szét. Mindez talán

nem meglepő egy konstruktivista szemléletmód esetében, de kérdéses, hogy hasonló összefüggések megjelennek-e a hmegjelennek-ermmegjelennek-enmegjelennek-eutikai irányzat képvismegjelennek-előinél is? Úgy is fogalmazhatnánk, hogy vajon hogyan konstituálódik az igazság?

Világos, hogy ebben a fogalmi keretben nem pusztán arról eshet szó, hogy hatalommá válik-e az igazság, hanem a meghatározottság másik oldaláról is : az igazság létrehozásában szerepet játszik-e a politikai hatalom? (Rouse 1987)

Ebben a vonatkozásban a két tudományfilozófiai irányzat közötti fő különbség talán az, hogy a konstruktivisták mindenképpen reflektálnak a hatalmi szempontra, náluk ez elengedhetetlen, hiszen a tudás létrehozásában meghatározó szerepet játszó társadalmi rendszert összetartó erőként általában nem lehet mást, mint az egymásnak feszülő érdekeket és értékeket azonosítani. A hermeneutika életvilágának szerveződése azonban nem triviálisan azonosítható szervező erőkön alapul. Az életvilág szerveződésével kapcsolatban általában a szokások erejére hivatkoznak. (Held 2001) Az életvilág lehet eleve adott, az emberi természethez tartozó, stb., ezért ebben a felfogásban a hatalmi szempont ugyan működik, de nem látható és tanulmányozható jól. A hermeneutika a világba vetett ember pozíciójára és nem a saját sorsát saját kezébe vevő ember pozíciójára érzékeny.

Mivel a konstruktivista a "rendszert", a “formát” adja a világhoz, tanulmányozza, elemzi a rendszeralkotó tényezőket, a valóságot meghatározó érdekviszonyokat. Ez inkább globális és közösségi perspektíva. Mindenre és mindenkire vonatkozik amit mondunk; szerepet játszik valamiféle szolidaritás is: hiszen a következmények közösek minden tapasztalat számára. A konstruktivisták által leírt tudósok közötti megegyezés az ellenérdekelt feleket is egyesítheti, így valóság és közösségteremtő is.

A hermeneutikai gondolkodó a tapasztalatait, azoknak a beillesztését és az értelemösszefüggés emiatt bekövetkező esetleges megváltozását tanulmányozza, inkább a tapasztalatok konstrukciójára figyel. A hermeneutika egyéni perspektíva, ebben minden tapasztalat egy világgal áll szemben, az egész világgal kell felvennie a harcot, így esélytelenebb. Ez a hatalomnak kiszolgáltatott individuum pozíciója. A hermeneuta által előnyben részesített párbeszéd ellenérdekelt felek esetén lehetetlen, a párbeszéd már hasonló nyelvet, ill. értékvilágot feltételez. Aki párbeszédbe bocsátkozik már eleve elfogadja az adott játékszabályokat. A közösség már eleve adott.

A tudományfilozófia szociálkonstruktivista és hermeneutikai irányzata ugyanazt a problémavilágot ábrázolja: a tudás, a technika és a tudomány specifikumait, működésmódját és változásait valamilyen konkrét történeti emberi/társadalmi közegben. Annak ellenére, hogy a két irányzat képviselői, fogalmai, módszerei, érzékenysége és eredményei nagyon is különbözhetnek, eltéréseik mögött nem annyira összeegyeztethetetlen elvi különbségek állnak, hanem sokkal inkább némileg eltérő filozófiai feltevések az ember és az emberi közösségek világáról. Ezek a különbségek gyakran egymást jól kiegészítő elemekként részei lehetnek egy átfogóbb szemléletmódnak, amelyet követve a tudomány - az egymástól különválasztottan véghezvitt elemzésekhez viszonyítva - jobban érthetővé válik.

5.4 Hivatkozások

Berger, Peter L., Luckmann, Thomas (1998 [1966]):A valóság társadalmi felépítése. Tudásszociológiai értekezés.

Tomka Miklós ford. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Bloor, David (1999b): Anti-Latour. InStudies in History and Philosophy of Science, 30A (1): 81-112.

Bloor, David (1999c): „Reply to Bruno Latour”, inStudies in History and Philosophy of Science, 30A (1): 131-136.

Callon, Michel, Latour, Bruno (1992): „Don`t Throw the Baby Out with the Bath School! A Reply to Collins and Yearley”, in (Pickering, 1992): 343-368.

Collins, Harry M., Yearley, Steven (1992): „Epistemological Chicken, és Journey Into Space”, in: (Pickering, 1992): 301-326, és 369-389.

Collins, Harry, Pinch, Trevor (1994 [1993]):The Golem. What everyone should know about science. Cambridge, New York and Melbourne: Cambridge University Press.

Crease, Robert P. (szerk.) (1997): „Hermeneutics and the Natural Sciences”, in:Man and World. Special Issue, 30(3): 259-411.

Eger, Martin (1997): „Achievements of the hermeneutic-phenomenological approach to natural sciences”, in:Man and World, 30(3): 343-367.

Eger, Martin (2001): „A természettudomány hermeneutikai-fenomenológiai megközelítésének teljesítményei”, in:

Hermeneutika és a természettudományok(szerk. Schwendtner Tibor, Ropolyi László, Kiss Olga), Áron, Budapest, 351-384.

Fuller, Steve (2000):Thomas Kuhn: A Philosophical History for Our Times.Chicago and London: The University of Chicago Press.

Habermas, Jürgen (1985 [1981]):A kommunikatív cselekvés elmélete (I-II). Felkai Gábor és Király Edit ford.

Budapest: ELTE Filozófiaoktatók Továbbképző és Információs Központja és Szociológiai Intézet és Továbbképző Központ.

Held, Klaus (2001): „Horizont és szokás. Husserl életvilág-tudománya”, Toronyai Gábor ford. in:Metszéspontok.

A hermeneutika és a fenomenológia határvidékén.Schwendtner Tibor szerk., Budapest, L`Harmattan Kiadó. 115-130.

Hernádi, Miklós (szerk.) (1984):A fenomenológia a társadalomtudományban. Válogatás. Hernádi Miklós, Szalai Pál és Zemplényi Ferenc ford. Budapest: Gondolat.

Knorr Cetina, Karin (1992): „The Coach, the Cathedral, and the Laboratory: On the Relationship between Experiment and Laboratory in Science”, in: (Pickering, 1992): 113-138.

Kuhn, Thomas S. (1970): „Reflections on my Critics”, in:Criticism and the Growth of Knowledge. Lakatos, Imre, Musgrave, Alan szerk., 231-278. Cambridge: Cambridge University Press.

Kuhn, Thomas S. (1984 [1962]):A tudományos forradalmak szerkezete. Bíró Dániel ford. Budapest: Gondolat.

Latour, Bruno (1987):Science in Action.How to Follow Scientists and Engineers Through Society. Milton Keyes:

Open University Press.

Latour, Bruno (1999a [1993]):Sohasem voltunk modernek, Gecser Ottó ford. Budapest: Osiris.

Latour, Bruno (1999b): „For David Bloor ... and Beyond: A Reply to David Bloor`s `Anti-Latour`”, in:Studies in History and Philosophy of Science, 30A (1): 113-129.

Latour, Bruno (1999c):Pandora`s Hope. Essays on the Reality of Science Studies. Cambridge, Mass. and London:

Harvard University Press.

Pickering, Andrew, (szerk.) (1992):Science as Practice and Culture. Chicago and London: The University of Chicago Press.

Rouse, Joseph (1987): Knowledge and Power. Toward a Political Philosophy of Science. Ithaca and London:

Cornell University Press.

Schwendtner, Tibor (1991): „Párhuzamok Heidegger és Kuhn tudományfelfogásában”, in Magyar Filozófiai Szemle,35(3): 285-315.

Stalder, Felix (1997): „Actor-Network-Theory and Communication Networks: Toward convergence”, in:

http://www.fis.utoronto.ca/~stalder/html/Network_Theory.html

Stalder, Felix (2000): „Beyond constructivism: towards a realistic realism. A review of Bruno Latour`s Pandora`s Hope”, in:http://www.fis.utoronto.ca/~stalder/html/pandora.html

kritikái

6.1 Áttekintés

(Ropolyi László)

Mindezidáig olyan tudományfilozófiai elképzelésekkel foglalkoztunk, amelyek többé-kevéssé világossá és egyértelművé akarták és tudták tenni a tudományosság általuk előnyben részesített kritériumait. Mindazonáltal az utóbbi évtizedekben szóhoz jutottak olyan elképzelések is, amelyekben ez korántsem biztos cél, hanem mondjuk Feyerabend nyomán a tudományos metodológiák illetve alapelvek tudatosan vállalt plurális jellegét hasznosítják napjaink valóságos tudományos tevékenységeinek értelmezésében. Egyszerűen úgy is fogalmazhatunk, hogy felismerve a modern kor végződésének folyamatát és ennek a folyamatnak a kulturális, ill. intellektuális következményeit napjainkban egyesek nem hisznek már a hagyományos modernista értékrend hasznosságában s előnyben részesítenek alternatív, posztmodern szemléletmódokat. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a fel kell adniuk a modern tudományról kialakított és a legtöbb tudományfilozófia által is elfogadott és támogatott elképzeléseket. Ezzel a döntéssel azonnal szembesülnek azzal a nagyon nehezen kezelhető problémával, hogy vajon egyáltalán lehetséges-e ebben (a posztmodern) világban a tudomány? Vajon a posztmodern pluralizmus nem alapvetően ellentétes-e a tudományos igazságokat kereső tevékenységgel? Vajon tartható-e ma is az egy valóság, egy helyes módszerrel való leírásából eredő egyetlen igazság modern tudományos koncepciója. A válasz már megszületett: nem. Másfajta tudásra, másfajta tudományra vágyik a mai kor embere. Persze nem tudja milyenre, de azt igen, hogy milyenre nem.

Mindazonáltal néhány hasznos eszköz és néhány fontos téma már jól azonosítható. Eszközök vonatkozásában a hagyományosan eltérő kulturális szférákban kialakult és eredendően kizárólagosan azokban használt elemző módszerek célszerűnek mutatkozó gátlástalan kombinációi tűnnek fel. Egy kiválasztott téma kapcsán akár filozófiai, szociológiai, antropológiai, politikai, gazdasági, és történeti módszereket, illetve ezek sajátos kombinációit egyaránt be lehet vetni a téma alaposabb megértésének jegyében. A „bármi elmegy” feyerabendi metodológiája ez, hatványozott dühvel alkalmazva olyan speciális területeken is, amelyekről még a híres Paul sem álmodott. Az új kutatási stratégiának neve is van: studies-nak (tanulmányoknak) hívják, hogy megkülönböztessék az egyes diszciplínákban begyakorolt és fegyelmezetten alkalmazott „szakszerű” metodológiáktól. A cultural studies, az Internet studies, a science and technology studies sohasem látott népszerűséggel hódítanak, ezres taglétszámú nemzetközi szervezetek kongresszusain korábban sosem látott méretű tudománynak elkötelezett tömegek bolyonganak.

A tanulmányok alkalmazhatóságának nincsenek elvi korlátai, bármi téma lehet. Művelői előnyben részesítik a konkrétumokat, minél konkrétabb egy kutatás, annál jobb. az eredmény: tények mérhetetlen tömege. A Big Data világa ez, emberi erőforrásokkal előállítva.

Talán e módszer működését is megvilágítja, ha a posztmodern kor két fontos tudományfilozófiai témáját bemutatjuk.

A modern-posztmodern értékrend közvetlen konfliktusait tematizáló un.tudományháború, valamint a tudomány és technika modern elválasztottságát átívelő, s a technotudományra vonatkozó gondolatmenetek lesznek az illusztrációink.

6.2. A tudományháború

(Kutrovátz Gábor)

6.2.1 A tudományháború előzményei és lefolyása

Főként az angol nyelvterületeken, és ezen belül is elsősorban az Egyesült Államokban az 1980-as évek végére olyan viták bontakoztak ki a különböző értelmiségi fórumokon (jórészt a humán- és társadalomtudományok területén), melyek speciális szakmai kérdések helyett a modern kultúra, modern civilizáció általános értékelésére

irányultak. Az egyre szaporodó vitákat az adott történelmi szituáció váltotta ki, és annak számos jellegzetessége szerepet játszott a kialakulásukban. Egyfelől a politikai világtérkép polarizációjának megszűnése, másfelől a nyugati típusú civilizáció gátlástalan importja a harmadik világba a kapitalista világrend globális, „globalizált” győzelmét jelezte. Az értékek uniformizációja, sőt a pénz fölényes uralma minden más érték felett; a kultúrák ellentéteinek, vagy egyáltalán a kultúráknak a megszűnése: mindez sokak véleménye szerint egy új, „sötét” világkorszak beköszöntéséről adott hírt. Még az a nézet is széles körben elterjedt (Fukuyama híres könyve, „A történelem vége”

nyomán), hogy ez az új világrend történelmileg meghaladhatatlan, és így az emberiség elérkezett a társadalmi

„hőhalál”, a Nietzsche-i „utolsó ember” állapotába. Mások az egyre elkerülhetetlenebbé váló környezeti világkatasztrófa apokaliptikus látomásaival festették le a (közeli) jövőt, miközben hangsúlyozták, hogy az emberiség gyakorlatilag semmit nem tesz a katasztrófa elkerülése érdekében. A vitákban természetesen szót kértek az ellentétes vélemény képviselői, a modern civilizáció hívei is, illetve azok, akik józanságra intettek, és kevésbé radikális kritikákat fogalmaztak meg. Ezekre a sokféle és mégis összefonódó, igen nehezen körvonalazható vitákra egy sajátos gyűjtőnév ragadt rá: a „kultúraháború” (Culture Wars).

A „tudományháború” (Science Wars) tehát az ún. „kultúraháború” jelenségéhez kapcsolódva, annak mintegy

„frontjaként” jelent meg a kilencvenes évek elején az amerikai szellemi életben. Azok közül, akik a „modernista”,

„nyugati típusú” vagy „eurocentrikus” civilizáció veszélyeire hívták fel a figyelmet, sokan a veszélyek (részleges) forrását abban látták, hogy civilizációnkban a tudomány és a technológia mintegy hatalmi eszközzé, a kapitalizmus érdekeinek kiszolgálójává vált. (Megjegyzendő, hogy amikor angol nyelvterületen egyszerűen „tudományról”

(science) beszélnek, akkor ezalatt rendszerint a „kemény” tudományokat, vagyis a természettudományokat értik.) Mi több, a modern tudomány és a rá épülő technológia egyenesen azzal a céllal jött létre, hogy a születőben levő modern kapitalista társadalom céljait szolgálja, annak intézményes és gazdasági rendjét képviselje és legitimálja.

A modernizmus civilizációjának kritikájában tehát az egyik, ha nem éppen a legfontosabb lépés a modern tudomány és technológia bírálata: kimutatni azt, hogy miközben az álszent tudomány az érték- és érdeksemlegesség, objektivitás és autonómia jelszavai mögé rejtőzik, addig valójában egy bizonyos civilizációt és társadalmi rendet juttat érvényre, sőt uralomra.

Ahogy a kultúraháború esetén igaz az, hogy a vitákban megjelenő álláspontok rengeteg különböző forrásból táplálkoznak és számtalan eltérő kontextusban fogalmazódtak meg, úgy a tudományháborút tekintve ez a diverzitás talán méginkább jellemző. Mind a tudomány bírálói, mind a védelmezői elismerik, hogy sem a támadások, sem az ellentámadások nem alkotnak egységes „frontot”, és a vitákban szinte kibogozhatatlanul keverednek a filozófiai, etikai, politikai, ideológiai, szociológiai és egyéb szempontok. Abban azonban a kritikai álláspont képviselői általában egyetértenek, hogy a tudománnyal (és technológiával) szembeni bírálatukat nem a tudomány szemszögéből, a tudományos világnézethez képest belülről fogalmazzák meg, hanem mintegy kívülről, a humán- és társadalomtudományok szempontjából. Minthogy ez utóbbi területet sokan a „kultúrtanulmányok” (cultural studies)¹ néven emlegetik, ezért a tudományok kultúrtanulmányok általi elemzésére a „tudománytanulmányok” (science studies), vagy általánosabban a „tudomány- és technológia-tanulmányok” (science studies,social studies of science and technology, stb.) névvel szokás utalni. Bár ez a terület céljai és megközelítésmódja szempontjából nem tudományellenes, a tudományháborúban megjelenő, tudományellenesnek tartott nézőpontok ennek keretei között jelentek meg.

A tudomány ellen irányuló kritikák heves tiltakozást váltottak ki a tudomány társadalmi megítélését aktívan formálni kívánó tudósok egy csoportjának részéről. Az egyik legelső és legismertebb ellentámadást két tudós, Paul Gross (biológus) és Norman Levitt (matematikus) könyve képviselte, melynek címe: „Babona egy magasabb szinten:

Az akadémikus baloldal és vitái a tudománnyal”². A könyv 1994 tavaszán jelent meg, és támadásokat intézett az

„akadémikus baloldal” bizonyos képviselői ellen: Jacques Derrida filozófus, Stanley Aronowitz szociológus, Katherine Hayles irodalomkritikus, Steven Shapin és Stephen Schaffer tudománytörténész azok között voltak, akiknek a szövegeiben a szerzőpáros ténybeli tévedéseket, érvelési hibákat, nyelvhasználati visszaéléseket vagy tudományos inkompetenciát vélt felfedezni. A támadás mögött azonban nem állt egy világosan átgondolt koncepció, hiszen sem az „akadémikus baloldal” terminus jelentése nem került tisztázásra (és a célba vett értelmiségieket valóban nem könnyű egy kalap alá venni), sem pedig a vádak nem rendeződnek egyetlen közös szempont – vagy akár összefüggő szempontrendszer – alá. A könyv hangvételére az akadémikus köröktől többnyire idegen mértékű agresszivitás jellemző. A támadást a megtámadottak és a velük szimpatizálók egyöntetűen durvának és kegyetlennek

1Megjegyzés: az angol nyelvterületen astudies, szemben asciencekifejezéssel, egy tárgy sokrétű és jellegzetesen multidiszciplináris, de többnyire nem természettudományos, hanem inkább bölcsész- és társadalomtudományos jellegű vizsgálatát jelenti.

2Paul R. Gross és Norman Levitt..Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels with Science.Balitimore: John Hopkins University Press. 1994.

találták, melyet a szerzők azzal a céllal indítottak, hogy bizonyos értelmiségieket nevetségessé tegyenek a szakmai és a szélesebb közönség előtt.

Ehhez a támadáshoz csatlakozott számos olyan szereplő, aki megfelelőnek látta az alkalmat arra, hogy hangot adjon a tudományt érő támadásokkal kapcsolatos panaszainak. A fórum biztosítása érdekében egy sor konferenciát hívtak össze, melyek közül a legfontosabb 1995 nyarán került megrendezésre a New York-i Tudományos Akadémia szervezésében, „Menekülés a tudománytól és az észtől” címmel.³Ezeken a konferenciákon a szervezők arra fektették a hangsúlyt, hogy felhívják a figyelmet a tudománytanulmányok mögött rejlő veszélyre, amely a tudomány tekintélyét, a modern társadalmat vagy egyáltalán az emberi racionalitást fenyegeti. Gross és Levitt névválasztásának hatására – „akadémikus baloldal” – a vádak politikai színezetet kaptak, részint általános politikai értékrendek hangoztatásával, részint konkrét tudománypolitikai kérdések felvetésével. A „baloldal” elleni fellépést a szerzők döntő társadalmi szükségletként állították be, ugyanis a vádak szerint a tudománytanulmányok az irracionalizmus egy antimodern formáját képviselik, amely fenyegetést jelent az egész modern értékrendre, kultúrára és civilizációra nézve.

A személyes támadások és a kemény vádak hatására az addig meglehetősen diffúz csoportot alkotó „baloldal”

képviselői közül némelyek egy többé-kevésbé egységes táborba tömörültek. A legfontosabb válaszlépés aSocial Text című, kultúrtanulmányokkal foglalkozó folyóirat részéről történt: a szerkesztők kiadtak egy különszámot (1996 tavasz-nyár), melyben a Gross és Levitt-féle és ahhoz hasonló támadások elleni védekezésnek kívántak fórumot biztosítani. A megtámadottak közül valóban sokan szót kértek, és arra használták ezt a fórumot, hogy álláspontjukat lehetőleg világosan és immár félreérthetetlenül összefoglalják, valamint hogy kritikával illessék a

„Babona egy magasabb szinten”-t és hangadó híveit.

Ezt a válaszlépést azonban belul sült el. Alan Sokal, a New York-i Egyetem fizikus professzora leközölt ebben a számban egy cikket „A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel.

Sokal a modern fizika és matematika fogalomtárát és módszertanát kritizálja, méghozzá főként posztmodern filozófusoktól és a tudománytanulmányok szerzőitől vett idézetek alapján, és annak kimutatásán fáradozik, hogy a huszadik századi fizika fejlődése a modern tudományosság elégtelenségére vet fényt, és egy posztmodern tudományideál győzelemre jutását teszi szükségessé. Ám a megjelenés után Sokal kihirdette (egy másik folyóiratban (a Lingua Franca-ban, miután a Social Text nem volt hajlandó erre), hogy a cikk egy beugratás, melyben a

„posztmodern tudományosság” egy értelmetlennek szánt paródiáját fogalmazta meg, kísérletként annak illusztrálására, hogy egy „posztmodern” folyóirat nem támaszt(hat) túl magas intellektuális követelményeket a benne megjelenő írásokkal szemben.

Alan Sokal

A Sokal-botrány néven elhíresült eset igazán széles körű ismertséget hozott a tudományháború számára: az eseményről a világ vezető napilapjainak némelyike is beszámolt, többen a címoldalon. Az Egyesült Államokon kívüli világ jórészt csak ennek köszönhetően értesült az amerikai értelmiséget megosztó ellentétről, és rengetegen szinte kötelességüknek látták, hogy azonnal csatlakozzanak ehhez vagy ahhoz a táborhoz, vagy csak kinyilvánítsák a Sokal-cikkhez fűződő szimpátiájukat vagy ellenszenvüket. Mások értetlenkedve fogadták az esetet, és további információra tartottak igényt: egyfelől tudni akarták, hogy kiket támad Sokal és pontosan milyen indokkal, illetve

3Ennek anyagai összegyűjtve: Paul R. Gross, Norman Levitt és Martin W. Lewis (szerk.):The Flight from Science and Reason. Annals of the New York Academy of Sciences,775. 1996.

mit is állítanak a cikkben parodizált nézetek képviselői, másfelől arra is kíváncsiak voltak, hogy a paródia segítségével kifejezésre juttatott szembenálláson túl milyen álláspontot képvisel Sokal, illetve ő és „fegyvertársai”

milyen vádakkal illetik a tudományt kritizálókat.

A „sértett fél” nem késlekedett a tájékoztatással: még 1996-ban megjelent aSocial Textemlített számának egy bővített kiadása könyv formájában is (természetesen a Sokal-cikk kihagyásával).⁴Szerkesztője a folyóirat egyik alapító munkatársa, Andrew Ross volt (az „amerikai tanulmányok” professzora). A másik oldal álláspontját összefoglaló, hasonló könyv alakú cikkgyűjtemény csak 1998-ban jelent meg, Noretta Koertge tudományfilozófus szerkesztésében, „A homokra épült ház” címmel.⁵Ennek szerzői részint általános filozófiai kritikákkal illetik a tudománytanulmányok radikálisabb képviselőit részint alapos tudománytörténeti elemzések segítségével próbálják kimutatni, hogy az ellenfeleik a relativista és szociálkonstruktivista nézeteiket a tudomány téves ismeretére alapozzák.

Maga Sokal szintén írt egy könyvet – Jean Bricmont belga matematikussal együtt – abból a célból, hogy alapos elemzésnek és kritikának vesse alá azt a fő intellektuális forrást, amelyből szerinte a tudománytanulmányok szerzői táplálkoznak: a francia posztmodern filozófiát. Sokal bizonyos, általa posztmodernnek vélt francia értelmiségiek szövegeit kritizálja, amelyekben a szerzők a tudományra inkompetens módon hivatkoznak vagy hagyatkoznak. A könyv először Franciaországban jelent meg, francia nyelven, „Intellektuális imposztorok” címmel, majd a szerzőpáros lefordította angolra is, és „Divatos nonszensz” címen jelentette meg.⁶

Ahogy a vita egyre szélesebb körű nyilvánosságot kapott, egyre több szereplő jelent meg, és hozzászólások stílusát egyre kevésbé jellemezte az eredeti háborús hangulat. Az érvek és ellenérvek pontosításának, sok esetben közeledésének hatására az alábbi főbb álláspontok körvonalazódtak.

Sokal a „posztmodernizmus” nézetét a következő ismérvekkel jellemzi:

a felvilágosodás racionalista hagyományának többé-kevésbé explicit visszautasítása, a tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített elméleti diskurzus működtetése, valamint egy olyasfajta kognitív és

a felvilágosodás racionalista hagyományának többé-kevésbé explicit visszautasítása, a tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített elméleti diskurzus működtetése, valamint egy olyasfajta kognitív és

In document Bevezetés a tudományfilozófiába (Pldal 154-0)