Realista vádak a tudományháborúban

6.2.4.1 Tárgyi félreértések, tévedések

A realisták gyakran vetik a konstruktivisták szemére, hogy amikor nézeteiket különböző elemzésekkel, esettanulmányokkal próbálják alátámasztani, akkor félreértések áldozataivá válnak, és ennek tudható be, hogy hamis következtetésekre jutnak. A félreértéseknek két fő típusa van: egyfelől lehet tévedni a tudományos elméletek tartalmával, tudományos tényekkel, technikai gondolatmenetekkel kapcsolatban, másrészt félre lehet magyarázni a tudomány történetének bizonyos eseményeit, helyzeteit.

Az egyik leggyakoribb vád a tudománytanulmányok szerzőivel szemben a tudományos inkompetencia. A konstruktivisták félreértik a tudományos elméleteket és állításokat, méghozzá mindig úgy, hogy ezzel saját elképzeléseiket igazolják: a kompetencia hiánya lehetővé teszi számukra, hogy a tudomány téziseit úgy csűrjék-csavarják, ahogy az éppen a nézeteiknek kedvez. Paul Boghossian tudományfilozófus szerint a konstruktivista álláspont hibájának lényege nem a szakmai inkompetenciában áll, hanem abban, hogy ezt a hozzá-nem-értést a konstruktivisták ideológiai céloknak rendelik alá, vagyis ideológiai szempontok uralkodnak az intellektuálisak felett.²⁰

Az ilyen tévedésekkel szemben a legegyszerűbb azzal védekezni, hogy a realista kimutatja a konkrét félreértéseket a konstruktivista elemzéseiben, és közben demonstrálja azt, hogy a valódi helyzet nem támasztja alá, sőt cáfolja a konstruktivista által levont következtetéseket. A „Homokra épült ház” című kötetben például főként ilyen írásokat találhatunk: William J. McKinney filozófus a hidegfúzió híres 1989-es esetének Harry Collins és Trevor Pinch általi elemzését kritizálja; Allan Franklin fizikus azt próbálja kimutatni, hogy ugyancsak Collins félreért egy gravitációs hullámokkal foglalkozó kísérletet; John Huth fizikus pedig Bruno Latour relativitás-elemzésével kapcsolatban követi végig a szöveg alapján, hogy Latour talán sokmindenhez ért, de a relativitáselmélethez a legkevésbé sem.²¹Az ilyen bírálatokkal szembeni védekezés persze szaktudományos vitához vezetne, és a jórészt társadalomtudósokból toborzott konstruktivisták általában tartózkodnak ettől.

Bonyolultabb a helyzet akkor, amikor a tudósok azzal vádolják a konstruktivistákat, például a szakképzett tudománytörténészeket, hogy történeti elemzésük a történeti szituáció félreértésén alapul. Az ilyen vádak gyakran a megfogalmazók reflektálatlan, szakmailag kevéssé megalapozott előítéleteit tükrözik. Ezek közül alapvető a realista álláspont képviselőinek internalista, prezentista történelemszemlélete, amely szerint a tudomány története nem más, mint különböző eszméknek egy belső logika szerint történő lineáris fejlődéstörténete, amely, lévén a korábbi elméletek a mai tudásunk csírái, magától értetődően a tudomány jelenlegi állapotához vezet. Gross és Levitt támadása Shapin és Schaffer „Leviatán”-ja ellen például többé-kevésbé ezt az attitűdöt illusztrálja, Philip Sullivan repülőmérnök pedig hasonló szemlélet alapján kritizálja Hayles korábban említett elemzését a folyadékmechanikáról.²²

A konstruktivista tudománytörténeti esettanulmányokat azonban nemcsak a tudósok kritizálják, hanem a tudománytanulmányok realista képviselői is, akik azzal gyanúsítják konstruktivista kollégáikat, hogy szándékosan vagy szándékolatlanul, de koncepciózusan félreértik elemzéseik tárgyát. Néhány példa erre: William Newman tudománytörténész rámutat arra, hogy a hermetikus-mágikus hagyomány legalább annyira agresszív metaforákkal dolgozott, mint a modern tudomány, így ebből a szempontból helytelen szembeállítanunk vele; Alan Soble filozófus Bacont próbálja megvédeni a vádaktól alapos szövegelemzés segítségével; Margaret C. Jacob tudományszociológus pedig annak kimutatásán fáradozik, hogy Bruno Latour alaposan félreérti a 17. századot.²³Ezek a kritikák szakmai vitákhoz vezethetnek a tudománytörténet, tudományszociológia művelői között, és így termékenyen hozzájárulhatnak egyfelől ahhoz, hogy a két ellenséges álláspont közeledjék egymáshoz, másfelől pedig ahhoz, hogy egyre mélyüljön a tudomány történetével, s ezen keresztül a tudománnyal kapcsolatos megértésünk.

20Paul A. Boghossian:. „What the Sokal hoax ought to teach us” In: Noretta Koertge (szerk.):A House Built on Sand. Exposing Postmodernist Myths about Science.New York és Oxford: Oxford University Press. 1998. 23-31. o.

21William J. McKinney: „When experiments fail: Is „cold fusion” science as normal?”. In: Id. mű 133-150. o.; Allan Franklin: „Avoiding the experimenters’ regress”. U.o. 151-165. o.; John Huth: „Latour’s relativity” U.o. 181-192. o.

22Paul R. Gross és Norman Levitt.Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels with Science.Balitimore: John Hopkins University Press. 1994; Philip A.Sullivan: „An engineer dissects two case studies: Hayles on fluid mechanics, and MacKenzie on statistics”. In: [Koertge, 1998], 71-98. o.

23William R. Newman: „Alchemy, domination, and gender”. In: [Koertge, 1998], 216-226. o.; Alan Soble: „In defense of Bacon”. In: [Koertge, 1998], 195-215. o.; Margaret C. Jacob: „Reflections on Bruno Latour’s version of the seventeenth century”. In: [Koertge, 1998], 240-254. o.

6.2.4.2Nyelvhasználati visszaélések

A konstruktivistákat ért vádak egy másik típusa azt próbálja kimutatni, hogy a félreértések véletlen vagy szándékos nyelvi félreolvasásokból adódnak, sőt a tudománytanulmányokban gyakran visszaélnek a tudományos terminológiával. Az ilyen vádak legfontosabb képviselője Alan Sokal, aki könyvében rengeteg példával szolgál az állítólagos nyelvi visszaélésekre.

A terminológiai félreértések gyakran abból adódnak, hogy a konstruktivista szerzők tudományos terminusokat használnak azok érvényes kontextusán kívül: ez gyakran történik meg a tudományos elméletek szociológiai, történeti, politikai vagy egyéb „külső” elemzésénél. Az „entrópia”, az „Ősrobbanás” vagy a „téridő” például olyan fogalmak, amelyekkel gyakran találkozhatunk fizikai szövegeken kívül is, sokszor olyan szövegkörnyezetben, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a szerző nincs tisztában a fogalmak eredeti jelentésével. (A tudományfilozófiában közismert példa erre a jelenségre a „paradigma” fogalma, amely általában a Kuhn által neki tulajdonított eredeti jelentésétől eltérő értelemben kerül használatra.) A visszaélés esete akkor lép fel, amikor a szerzők úgy használják ezeket a kifejezéseket, mintha azok az eredeti tudományos jelentésükkel bírnának, és ez alapján tudományos igényű következtetéseket vonnak le. Sokalék könyve szerint ilyen hibát követett el Jean Baudrillard, amikor a történelem nem-euklideszi teréről értekezett; vagy Jacques Lacan pszichoanalitikus, amikor a különböző mentális rendellenességeknek különböző topológiai felületeket feleltet meg, miközben hangsúlyozza, hogy elmélete nem csupán analógia, hanem „maga a valóság”.

A terminológiai visszaélések egy másik fajtája a csúsztatás: a szövegek szerzői olyan kifejezésekkel játszanak, amelyek egyszerre bírnak tudományos és hétköznapi értelemmel is. Jó példa erre a „relativitás” szó: míg a relativitás elmélete a fizikai törvények invarianciájával foglalkozik, vagyis a matematikai kifejezések különböző vonatkoztatási rendszerekhez „relatív” esetlegességeinek kiküszöbölését veszi célba, addig a közhiedelem szerint „Einstein bebizonyította, hogy minden relatív”. Bruno Latour például megpróbál tudományfilozófiai különbséget vonni

„relativitás” és „relativizmus” között, miközben a szó fizikai jelentését gyanútlanul összetéveszti a köznapi jelentésével.²⁴Két másik olyan népszerű kifejezést is érdemes megemlíteni, amellyel előszeretettel visszaélnek:

az egyik a „káosz”, melyet a tudományos értelme helyett gyakran a „rendetlenség” szinonimájaként használnak (a csúsztatás persze kimondatlan marad); a másik pedig a „linearitás”, amely sok „posztmodern” szerző szerint a modernista tudomány egyik legfőbb (és elítélendő) jellegzetessége, és ezért számos olyan matematikai elmélet kerül támadás alá, amely „lineáris” módszereket vagy egyenleteket használ.

A homályos nyelvhasználat egyik formája abban nyilvánul meg, hogy a szerző szövege nem egyértelmű mondanivalójában, és legalább kétféle olvasatot enged meg. Sokalék könyvükben azzal vádoljék Kuhnt, illetve az erős program néhány képviselőjét, hogy szövegeik szándékosan kétértelműek: lehet őket olvasni egy olyan szinten, hogy onnan nézve bárki számára elfogadható trivialitásokat tartalmaznak, illetve lehet nekik egy ennél informatívabb jelentést is tulajdonítani, amelyik viszont egyértelműen hamis. A radikális következtetéseket mindig a bátrabb olvasat alapján vonják le, ám amikor a kritikus kimutatja, hogy ez a vélemény tarthatatlan, akkor a szerző könnyen védekezhet azzal, hogy ő csak a triviális értelmet szándékozta a szöveggel kifejezni, és olvasói egyszerűen félreértették.

A nyelvhasználati visszaélések utolsó, a vádak szerint legsúlyosabb fajtája az, amikor a szerző tulajdonképpen értelmetlen szöveget ír, ám ezt sikeresen leplezi a követhetetlenségig bonyolult terminológia használatával. Ugyanis számos szerző kihasználja olvasóinak tudományos képzetlenségét, és előszeretettel bűvészkedik saját maga számára is érthetetlen szakkifejezésekkel: a cél nem más, mint az olvasó lehengerlése és elkápráztatása. Sokalék szerint ez az attitűd jellemző pl. Gilles Deleuze-re, Félix Guattarira vagy Paul Viriliora, sőt bizonyos mértékig az egész posztmodern „diskurzusra”. Elterjedt az a nézet, hogy a posztmodern szövegek nem állnak másból, mint bizonyos divatos (és értelmetlen) kifejezések tetszőleges összerakosgatásából, valamint bizonyos elismert szerzőkre történő véletlenszerű hivatkozásokból. Sokak szerint e vélemény helytálló voltát bizonyította az a tény, hogy aSocial Text leközölte Sokal paródiáját: a posztmodern szerzők egymás írásait sem értik, mert ezek az írások egyszerűen értelmetlenek.

6.2.4.3 Metaforák, analógiák

A félreértések gazdag forrása lehet a szigorú, merev tudományos szóhasználattól való eltávolodás. A metaforák, analógiák használata két irányban is az elméletek félreértéséhez vezethet: egyrészt akkor, amikor a konstruktivista

24Bruno Latour: „A relativistic account of Einstein’s relativity”.Social Studies of Science18: 3-44. 1988

szerzők nem a technikai gondolatmenet alapján, hanem metaforák segítségével próbálják megérteni a tudományos elméleteket; másrészt akkor, amikor maguk a konstruktivisták próbálnak metaforákat vagy analógiákat felállítani azzal a céllal, hogy alátámasszák saját elképzeléseiket.

A tudományos ismeretterjesztés jellegzetessége, hogy szerzők a megértés elősegítése végett szemléltetni kívánják a tudományos elméletek bizonyos elképzeléseit. A szemléltetés eszközéül szolgáló analógiák, metaforák azonban sosem hibátlanok, és sokszor a szándékukkal ellentétes hatást is kiválthatnak: félreértésük nehezíti a tudományos elméletek megértését. Sokalék szerint Latour például félreérti, amikor Einstein a saját elméletének magyarázatakor

„megfigyelőkről” beszél, hiszen ez alatt nem egy episztemológiai szubjektumot kell érteni, hanem csak egy vonatkoztatási pontot a téridőben. Paul Gross azt próbálja kimutatni, hogy néhány feminista szerző félreértette azt a metaforát, amely a spermát aktívnak állítja be a petesejt passzivitásával szemben, és ez a szemléltető kép nem bizonyítja a biológia „maszkulin” voltát; Michael Ruse tudományfilozófus pedig ugyanezt próbálja megmutatni a „szexistá”-nak bélyegzett darwinizmus metaforáinak félreértésével kapcsolatban. Alan Soble amellett érvel, hogy a modern tudomány természetére nézve nem szabad messzemenő következtetéseket levonni Bacon metaforáinak elemzéséből.²⁵

Az ilyen jellegű érvelések konklúziója általában az, hogy ha a tudománytanulmányok célja a tudomány elemzése, akkor a szerzőknek nem szabad megállniuk az ismeretterjesztés szintjén, a felületes megértésnél, hanem tudományos mélységeiben, technikai szinten is érteniük kell a kritizált elméletet. Másszóval, az elemzés „külső” szempontjai csak akkor válnak relevánssá, ha a „belső” szempontoknak nem mondanak ellent: ahogy Lakatos mondaná, a külső történet mintegy „kiegészíti” a belső történetet, de nem bírálhatja fölül (lásd korábban).

A félreértések még könnyebben adódnak akkor, amikor a konstruktivista maga próbál metaforát, vagy még inkább analógiát felállítani – immár nem azzal a céllal, hogy a tudományos elméletet magyarázza, hanem ellenkezőleg, hogy a tudomány alapján magyarázzon –, és ennek segítségével vonja le következtetéseit. Jacques Lacan például a képzetes számok elméletének tételeivel analóg gondolatmenet alapján próbálta kimutatni, hogy a szexuális viszony nem „valós”; Julia Kristeva a halmazelmélet egy paradoxona segítségével érzékeltette, hogy az Állam tulajdonképpen nem létezik; a sokat kritizált Latour pedig Einstein híres elmélete alapján tanulmányozta az emberi társadalmat, és alkotta újra a „társadalom” fogalmát.²⁶A kritikák szerint ezek az analógiák egyáltalán nem állják meg a helyüket, és amellett, hogy a szerzők többnyire rosszul értik az analógia alapjául szolgáló elméletet, általában maga az analógia is felületes és félrevezető. A tanulság az, hogy a tudományos elméletek pusztán formai jellemzői önmagukban nem tekinthetők informatívnak, és a tudománytanulmányok elemzései gyakran elvétik saját tárgyukat, amikor figyelmen kívül hagyják a tartalmi részleteket.²⁷

6.2.4.4 Eltekintés a valóságtól

A kritikák eddig vázolt fajtái nem filozófiai szempontból bírálják a konstruktivista tanulmányokat, és a realista álláspont sok esetben hangsúlyozottan távol tartja magát a filozófiai vitáktól: a konstruktivisták vagy egyszerűen rosszul tudják a tényeket, vagy képtelenek a tiszta gondolkodásra. A leggyakrabban hangoztatott filozófiai jellegű kritika azon a véleményen alapul, hogy a konstruktivisták ott követik el a legnagyobb tévedést, amikor csak és kizárólag „külső” tényezőket vesznek figyelembe a tudomány elemzésekor, és teljesen eltekintenek a valóság szerepétől. Azt talán egy realista is megengedheti, hogy magában a megismerési folyamatban, a „felfedezés kontextusában” szerepet kapjanak a tudományhoz képest külső, pl. szociológiai, ideológiai, pszichológiai tényezők is, de amikor egy adott tézis végül objektív ismeretként beépül a tudományos tudás épületébe, akkor annak végső oka abban keresendő, hogy a tézist a tapasztalat, a valóság igazolja.

Sokal és Bricmont például elismeri, hogy feltehetők olyan kérdések, amelyek a tudománytanulmányok hatáskörébe tartoznak (pl. miért fogadták el a newtoni mechanikát lassabban Angliában, mint a kontinensen), ám ezek a kérdések

25Sokal és Bricmont 1998, 4. fejezet; Paul R. Gross: „Evidence-free forensics and enemies of objectivity”. In: [Koertge, 1998]. 99-118. o.;

Michael Ruse: „Is Darwinism sexist? (And if it is, so what?)”. In: [Koertge, 1998] 119-130. o.; Alan Soble: „In defense of Bacon”. In: [Koertge, 1998] 195-215. o.

26Jacques Lacan: „Subversion du sujet et dialectique du désir dans l’inconscient freudien”. InÉcrits. Paris: Éditions du Seuil. 1966; Julia Kristeva:La Révolution du langage poétique.Paris: Éditions du Seuil. 1974; Bruno Latour: „A relativistic account of Einstein’s relativity”.

Social Studies of Science18: 3-44. 1988.

27Fontos megjegyezni, hogy a tudománytanulmányok kutatásai megkérdőjelezik a fenti szembeállítást a tartalmi és a képletes vonatkozások között, és számos tanulmány érvel amellett, hogy a metaforák, analógiák és példák nem pusztán illusztratív funkcióval bírnak az ismeretterjesztés szintjén, hanem informálják és szervezik az elméleteket. Lásd pl. Thomas Kuhn: „“Metaphor in Science” In A. Ortony(szerk.):Metaphor and Thought. Cambridge: Cambridge University Press. 1979. 409-419. Mivel a fetni kritika ezt a szempontot nem veszi figyelembe, ezért ún.

externális kritikának tekinthető, vagyis a bírált nézeteket nem az azok által követkni kívánt kritériumok alapján, hanem a bíráló saját, a bírált gondolatoktól idegen szempontjai alapján fejti ki.

sosem a tudományos elméletek tartalmára vonatkoznak: az elméletek tartalmát mindig a valóság és annak tapasztalata szabja meg (pl. arra a kérdésre, hogy miért fogadták el a newtoni mechanikát, az az egyetlen válasz, hogy azért, mert – megközelítőleg – igaz). Egy népszerű példa: Amikor az amerikai őslakos törzsek saját eredetükre vonatkozó hiedelmeit (melyek szerint őseik mindig is Amerikában éltek) összevetjük a modern tudomány álláspontjával (vagyis hogy Ázsiából érkeztek sok ezer évvel ezelőtt), akkor a tudományos álláspontot nem azért részesítjük előnyben, mert kulturálisan elfogultak vagyunk, hanem mert azt támasztják alá a leletek, vagyis a tapasztalati valóság. William J. McKinney alapos elemzésnek veti alá Harry Collins és Trevor Pinch [1993] esettanulmányát a hidegfúzióról, és arra a következtetésre jut, hogy a konstruktivista szerzők tévedésének legfőbb oka az, hogy bár rengeteg tényezőt figyelembe vettek elemzésükben, de éppen a legfontosabbról, a kísérleti adatokról feledkeztek meg – arról, hogy a tudományos elméletek végső tesztje a valóság.²⁸

A valóságtól való eltekintés azonban igen különböző okokra vezethető vissza a konstruktivista tanulmányok eltérő verzióiban. Ezt egy előző fejezetben részletesen láthattuk, ám most röviden ismételjük át a legfontosabb lehetőségeket. A leggyöngébb változat a Harry Collins által képviselt ún. „módszertani relativizmus” álláspontja.

Eszerint a tudomány szociológiai elemzése analógiába állítható az általa vizsgált tudományokkal: míg a (természet)tudomány egy olyan, a természet leírására vállalkozó magyarázó diskurzus, mely a természeti objektumok tartományában működő mechanizmusokkal operál, addig az STS egy olyan, a tudományos tudás leírására vállalkozó magyarázó diskurzus, mely a tudományt mint társadalmi jelenséget formáló szociális mechanizmusokkal dolgozik.

A két tudományos vállalkozás viszonya első megközelítésben felfogható egymásra épülő szintek viszonyaként is:

ha a tudomány a természet elméleteit kínálja, akkor a tudásszociológia a tudomány metaelméleteivel szolgál.

Ebből azonban következik, hogy a szociológust saját vállalkozása nem teszi kompetenssé abban, hogy a természeti objektumokról beszéljen. Mivel az a természettudós feladata, hogy természeti okokra hivatkozzon, nem a szociológusé, a vállalkozás tudományos igénya azt vonja maga után, hogy a szociológiai magyarázatok nem hivatkozhatnak természeti okokra. Ha természeti okokra hivatkoznának, akkor éppen azokat a tudományos vélekedéseket tennék a magyarázat forrásává, amelyeket témaként, azaz magyarázandó jelenségként, nem pedig magyarázó elvként kellene kezelniük. Így módszertani megkötések indokolják, hogy a tudományos tudás szociológiai magyarázata miért nem hivatkozhat a természetre. Collins megfogalmazásában:

A módszertani relativizmus egy, a társadalomtudós számára ajánlott gondolkodásmód: a szociológusnak vagy történésznek úgy kellene tennie, mintha a rivális csoportok valóságról alkotott vélekedéseit nem maga a valóság okozná.²⁹

Maga a konstruktivista megközelítés azonban nemcsak módszertani, hanem filozófiai okokat is szolgáltat a valóság oksági szerepére történő hivatkozások ellen. Azokat a filozófiai megközelítésekre, amelyek alapvető, ún. konstitutív szerepet tulajdonítanak a megismerő szubjektum kognitív kategóriáinak a világ megismerésében, és tagadják annak a lehetőségét, hogy a megismerés tárgyára hivatkozhassunk a megismerő kategóriáitól független hozzáférésen keresztül, kantiánusként szokás hivatkozni. Kuhn pl. ebben az értelemben állítja magáról, hogy kantiánus, hiszen a megismerés tárgyait már eleve egy konceptuális séma (’lexikon’) háttere előtt vagyunk csak képesek megragadni, nem pedig önmagukban.³⁰Hasonló nézeteket vall a laboratóriumi kutatások antropológiai elemzéseiről ismert Karin Knorr-Cetina, aki a következőt állítja:

[A]helyett, hogy a tudomány termékeire [a vélekedésekre] úgy tekintenénk, mint amik megragadják azt, ami van, úgy fogjuk tekinteni őket, mint amiket szelektíve kifaragunk, átformálunk és konstruálunk abból, ami csak van”³¹

Ez éles ellentétben áll a realista megközelítésekkel, mivel a tárgyat nem tekinti hozzáférhetőnek attól függetlenül, hogyan az a róla való gondolkodásunkban megjelenik. A természetre történő hivatkozás hiánya tehát nem tekinthető egyszerű figyelmetlenségnek a konstruktivisták részéről, hanem filozófiai választások indokolják, olyan választások, melyek a nyugati filozófia történetének néhány alapvető vitájához kapcsolódnak.

28J. McKinney: „When experiments fail: Is „cold fusion” science as normal?”. In [Koertge 1998], 133-150. o.

29Harry Collins: „One More Round with Relativism” 184. o. In: Jay A Labinger és Harry Collins..The One Culture? A Conversation about Science.Chicago and London: University of Chicago Press. 2001. 184-195. o,

30Pl. Thomas S Kuhn:The Road since Structure. Chicago: Chicago University Press. 2000, 104. és 264. o.

31Karin Knorr-Cetina:The Manufacture of Knowledge. An Essay on the Constructivist and Contextual Nature of Science. Oxford: Pergamon.

1981. 3. o.