A tudományháború előzményei és lefolyása

Főként az angol nyelvterületeken, és ezen belül is elsősorban az Egyesült Államokban az 1980-as évek végére olyan viták bontakoztak ki a különböző értelmiségi fórumokon (jórészt a humán- és társadalomtudományok területén), melyek speciális szakmai kérdések helyett a modern kultúra, modern civilizáció általános értékelésére

irányultak. Az egyre szaporodó vitákat az adott történelmi szituáció váltotta ki, és annak számos jellegzetessége szerepet játszott a kialakulásukban. Egyfelől a politikai világtérkép polarizációjának megszűnése, másfelől a nyugati típusú civilizáció gátlástalan importja a harmadik világba a kapitalista világrend globális, „globalizált” győzelmét jelezte. Az értékek uniformizációja, sőt a pénz fölényes uralma minden más érték felett; a kultúrák ellentéteinek, vagy egyáltalán a kultúráknak a megszűnése: mindez sokak véleménye szerint egy új, „sötét” világkorszak beköszöntéséről adott hírt. Még az a nézet is széles körben elterjedt (Fukuyama híres könyve, „A történelem vége”

nyomán), hogy ez az új világrend történelmileg meghaladhatatlan, és így az emberiség elérkezett a társadalmi

„hőhalál”, a Nietzsche-i „utolsó ember” állapotába. Mások az egyre elkerülhetetlenebbé váló környezeti világkatasztrófa apokaliptikus látomásaival festették le a (közeli) jövőt, miközben hangsúlyozták, hogy az emberiség gyakorlatilag semmit nem tesz a katasztrófa elkerülése érdekében. A vitákban természetesen szót kértek az ellentétes vélemény képviselői, a modern civilizáció hívei is, illetve azok, akik józanságra intettek, és kevésbé radikális kritikákat fogalmaztak meg. Ezekre a sokféle és mégis összefonódó, igen nehezen körvonalazható vitákra egy sajátos gyűjtőnév ragadt rá: a „kultúraháború” (Culture Wars).

A „tudományháború” (Science Wars) tehát az ún. „kultúraháború” jelenségéhez kapcsolódva, annak mintegy

„frontjaként” jelent meg a kilencvenes évek elején az amerikai szellemi életben. Azok közül, akik a „modernista”,

„nyugati típusú” vagy „eurocentrikus” civilizáció veszélyeire hívták fel a figyelmet, sokan a veszélyek (részleges) forrását abban látták, hogy civilizációnkban a tudomány és a technológia mintegy hatalmi eszközzé, a kapitalizmus érdekeinek kiszolgálójává vált. (Megjegyzendő, hogy amikor angol nyelvterületen egyszerűen „tudományról”

(science) beszélnek, akkor ezalatt rendszerint a „kemény” tudományokat, vagyis a természettudományokat értik.) Mi több, a modern tudomány és a rá épülő technológia egyenesen azzal a céllal jött létre, hogy a születőben levő modern kapitalista társadalom céljait szolgálja, annak intézményes és gazdasági rendjét képviselje és legitimálja.

A modernizmus civilizációjának kritikájában tehát az egyik, ha nem éppen a legfontosabb lépés a modern tudomány és technológia bírálata: kimutatni azt, hogy miközben az álszent tudomány az érték- és érdeksemlegesség, objektivitás és autonómia jelszavai mögé rejtőzik, addig valójában egy bizonyos civilizációt és társadalmi rendet juttat érvényre, sőt uralomra.

Ahogy a kultúraháború esetén igaz az, hogy a vitákban megjelenő álláspontok rengeteg különböző forrásból táplálkoznak és számtalan eltérő kontextusban fogalmazódtak meg, úgy a tudományháborút tekintve ez a diverzitás talán méginkább jellemző. Mind a tudomány bírálói, mind a védelmezői elismerik, hogy sem a támadások, sem az ellentámadások nem alkotnak egységes „frontot”, és a vitákban szinte kibogozhatatlanul keverednek a filozófiai, etikai, politikai, ideológiai, szociológiai és egyéb szempontok. Abban azonban a kritikai álláspont képviselői általában egyetértenek, hogy a tudománnyal (és technológiával) szembeni bírálatukat nem a tudomány szemszögéből, a tudományos világnézethez képest belülről fogalmazzák meg, hanem mintegy kívülről, a humán- és társadalomtudományok szempontjából. Minthogy ez utóbbi területet sokan a „kultúrtanulmányok” (cultural studies)¹ néven emlegetik, ezért a tudományok kultúrtanulmányok általi elemzésére a „tudománytanulmányok” (science studies), vagy általánosabban a „tudomány- és technológia-tanulmányok” (science studies,social studies of science and technology, stb.) névvel szokás utalni. Bár ez a terület céljai és megközelítésmódja szempontjából nem tudományellenes, a tudományháborúban megjelenő, tudományellenesnek tartott nézőpontok ennek keretei között jelentek meg.

A tudomány ellen irányuló kritikák heves tiltakozást váltottak ki a tudomány társadalmi megítélését aktívan formálni kívánó tudósok egy csoportjának részéről. Az egyik legelső és legismertebb ellentámadást két tudós, Paul Gross (biológus) és Norman Levitt (matematikus) könyve képviselte, melynek címe: „Babona egy magasabb szinten:

Az akadémikus baloldal és vitái a tudománnyal”². A könyv 1994 tavaszán jelent meg, és támadásokat intézett az

„akadémikus baloldal” bizonyos képviselői ellen: Jacques Derrida filozófus, Stanley Aronowitz szociológus, Katherine Hayles irodalomkritikus, Steven Shapin és Stephen Schaffer tudománytörténész azok között voltak, akiknek a szövegeiben a szerzőpáros ténybeli tévedéseket, érvelési hibákat, nyelvhasználati visszaéléseket vagy tudományos inkompetenciát vélt felfedezni. A támadás mögött azonban nem állt egy világosan átgondolt koncepció, hiszen sem az „akadémikus baloldal” terminus jelentése nem került tisztázásra (és a célba vett értelmiségieket valóban nem könnyű egy kalap alá venni), sem pedig a vádak nem rendeződnek egyetlen közös szempont – vagy akár összefüggő szempontrendszer – alá. A könyv hangvételére az akadémikus köröktől többnyire idegen mértékű agresszivitás jellemző. A támadást a megtámadottak és a velük szimpatizálók egyöntetűen durvának és kegyetlennek

1Megjegyzés: az angol nyelvterületen astudies, szemben asciencekifejezéssel, egy tárgy sokrétű és jellegzetesen multidiszciplináris, de többnyire nem természettudományos, hanem inkább bölcsész- és társadalomtudományos jellegű vizsgálatát jelenti.

2Paul R. Gross és Norman Levitt..Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels with Science.Balitimore: John Hopkins University Press. 1994.

találták, melyet a szerzők azzal a céllal indítottak, hogy bizonyos értelmiségieket nevetségessé tegyenek a szakmai és a szélesebb közönség előtt.

Ehhez a támadáshoz csatlakozott számos olyan szereplő, aki megfelelőnek látta az alkalmat arra, hogy hangot adjon a tudományt érő támadásokkal kapcsolatos panaszainak. A fórum biztosítása érdekében egy sor konferenciát hívtak össze, melyek közül a legfontosabb 1995 nyarán került megrendezésre a New York-i Tudományos Akadémia szervezésében, „Menekülés a tudománytól és az észtől” címmel.³Ezeken a konferenciákon a szervezők arra fektették a hangsúlyt, hogy felhívják a figyelmet a tudománytanulmányok mögött rejlő veszélyre, amely a tudomány tekintélyét, a modern társadalmat vagy egyáltalán az emberi racionalitást fenyegeti. Gross és Levitt névválasztásának hatására – „akadémikus baloldal” – a vádak politikai színezetet kaptak, részint általános politikai értékrendek hangoztatásával, részint konkrét tudománypolitikai kérdések felvetésével. A „baloldal” elleni fellépést a szerzők döntő társadalmi szükségletként állították be, ugyanis a vádak szerint a tudománytanulmányok az irracionalizmus egy antimodern formáját képviselik, amely fenyegetést jelent az egész modern értékrendre, kultúrára és civilizációra nézve.

A személyes támadások és a kemény vádak hatására az addig meglehetősen diffúz csoportot alkotó „baloldal”

képviselői közül némelyek egy többé-kevésbé egységes táborba tömörültek. A legfontosabb válaszlépés aSocial Text című, kultúrtanulmányokkal foglalkozó folyóirat részéről történt: a szerkesztők kiadtak egy különszámot (1996 tavasz-nyár), melyben a Gross és Levitt-féle és ahhoz hasonló támadások elleni védekezésnek kívántak fórumot biztosítani. A megtámadottak közül valóban sokan szót kértek, és arra használták ezt a fórumot, hogy álláspontjukat lehetőleg világosan és immár félreérthetetlenül összefoglalják, valamint hogy kritikával illessék a

„Babona egy magasabb szinten”-t és hangadó híveit.

Ezt a válaszlépést azonban belul sült el. Alan Sokal, a New York-i Egyetem fizikus professzora leközölt ebben a számban egy cikket „A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel.

Sokal a modern fizika és matematika fogalomtárát és módszertanát kritizálja, méghozzá főként posztmodern filozófusoktól és a tudománytanulmányok szerzőitől vett idézetek alapján, és annak kimutatásán fáradozik, hogy a huszadik századi fizika fejlődése a modern tudományosság elégtelenségére vet fényt, és egy posztmodern tudományideál győzelemre jutását teszi szükségessé. Ám a megjelenés után Sokal kihirdette (egy másik folyóiratban (a Lingua Franca-ban, miután a Social Text nem volt hajlandó erre), hogy a cikk egy beugratás, melyben a

„posztmodern tudományosság” egy értelmetlennek szánt paródiáját fogalmazta meg, kísérletként annak illusztrálására, hogy egy „posztmodern” folyóirat nem támaszt(hat) túl magas intellektuális követelményeket a benne megjelenő írásokkal szemben.

Alan Sokal

A Sokal-botrány néven elhíresült eset igazán széles körű ismertséget hozott a tudományháború számára: az eseményről a világ vezető napilapjainak némelyike is beszámolt, többen a címoldalon. Az Egyesült Államokon kívüli világ jórészt csak ennek köszönhetően értesült az amerikai értelmiséget megosztó ellentétről, és rengetegen szinte kötelességüknek látták, hogy azonnal csatlakozzanak ehhez vagy ahhoz a táborhoz, vagy csak kinyilvánítsák a Sokal-cikkhez fűződő szimpátiájukat vagy ellenszenvüket. Mások értetlenkedve fogadták az esetet, és további információra tartottak igényt: egyfelől tudni akarták, hogy kiket támad Sokal és pontosan milyen indokkal, illetve

3Ennek anyagai összegyűjtve: Paul R. Gross, Norman Levitt és Martin W. Lewis (szerk.):The Flight from Science and Reason. Annals of the New York Academy of Sciences,775. 1996.

mit is állítanak a cikkben parodizált nézetek képviselői, másfelől arra is kíváncsiak voltak, hogy a paródia segítségével kifejezésre juttatott szembenálláson túl milyen álláspontot képvisel Sokal, illetve ő és „fegyvertársai”

milyen vádakkal illetik a tudományt kritizálókat.

A „sértett fél” nem késlekedett a tájékoztatással: még 1996-ban megjelent aSocial Textemlített számának egy bővített kiadása könyv formájában is (természetesen a Sokal-cikk kihagyásával).⁴Szerkesztője a folyóirat egyik alapító munkatársa, Andrew Ross volt (az „amerikai tanulmányok” professzora). A másik oldal álláspontját összefoglaló, hasonló könyv alakú cikkgyűjtemény csak 1998-ban jelent meg, Noretta Koertge tudományfilozófus szerkesztésében, „A homokra épült ház” címmel.⁵Ennek szerzői részint általános filozófiai kritikákkal illetik a tudománytanulmányok radikálisabb képviselőit részint alapos tudománytörténeti elemzések segítségével próbálják kimutatni, hogy az ellenfeleik a relativista és szociálkonstruktivista nézeteiket a tudomány téves ismeretére alapozzák.

Maga Sokal szintén írt egy könyvet – Jean Bricmont belga matematikussal együtt – abból a célból, hogy alapos elemzésnek és kritikának vesse alá azt a fő intellektuális forrást, amelyből szerinte a tudománytanulmányok szerzői táplálkoznak: a francia posztmodern filozófiát. Sokal bizonyos, általa posztmodernnek vélt francia értelmiségiek szövegeit kritizálja, amelyekben a szerzők a tudományra inkompetens módon hivatkoznak vagy hagyatkoznak. A könyv először Franciaországban jelent meg, francia nyelven, „Intellektuális imposztorok” címmel, majd a szerzőpáros lefordította angolra is, és „Divatos nonszensz” címen jelentette meg.⁶

Ahogy a vita egyre szélesebb körű nyilvánosságot kapott, egyre több szereplő jelent meg, és hozzászólások stílusát egyre kevésbé jellemezte az eredeti háborús hangulat. Az érvek és ellenérvek pontosításának, sok esetben közeledésének hatására az alábbi főbb álláspontok körvonalazódtak.

Sokal a „posztmodernizmus” nézetét a következő ismérvekkel jellemzi:

a felvilágosodás racionalista hagyományának többé-kevésbé explicit visszautasítása, a tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített elméleti diskurzus működtetése, valamint egy olyasfajta kognitív és kulturális relativizmus elfogadása, amely szerint a tudomány nem több, mint ‘narráció’, ‘mítosz’

vagy társadalmi konstrukció a többi ilyen között.⁷

A vád tehát az irracionalizmus, az anti-empirizmus és a relativizmus.

Philip Kitcher tudományfilozófus, a „Homokra épült ház” egyik tanulmányának szerzője a tudománytanulmányok

„négy dogmáját” kárhoztatja (44. o.): „(1) Nincsen igazság, hanem csak társadalmi elfogadás; (2) sem ész, sem valóság nem szabhat korlátot a vélekedések rendszerének, és egyetlen vélekedés-rendszer sem kitüntetett; (3) nem lehet aszimmetria az igazság és a hamisság, a társadalom és a természet magyarázatában; és (4) mindig tisztelnünk kell az ‘aktor-kategóriákat’”. Úgy tűnik, Kitcher elsősorban a tudásszociológiai elemet ítéli el a tudománytanulmányokban.

Norman Levitt, a „Babona egy magasabb szinten” egyik szerzője is a ‘szociálkonstruktivizmust’ nevezi a

„tudománytanulmányok központi dogmájának” (272. o,): „a tudomány az ideológiának egy különösen erős fajtája, melynek elméleteit és konstrukcióit ‘társadalmi’ erők formálják és diktálják, vagyis ezek az elméletek és konstrukciók társadalmi, politikai és gazdasági eszméket kódolnak, míg a természet csak tetszőleges szerepet – vagy talán semmilyen szerepet sem – játszik a tudományos igazság meghatározásában”.

A fenti bírálatok általában azt hangsúlyozzák, hogy a tudománytanulmányok szerzői túl nagy szerepet tulajdonítanak a tudományos elméletek és ismeretek magyarázata esetén a társadalmi és egyéb „külső” tényezőknek, míg túlságosan kis szerepet szánnak a valóságnak vagy természetnek, valamint túlzottan hangsúlyozzák a tudomány esetleges jellegét. Az őket bírálók ezzel szemben ragaszkodnak mind a tudomány igazolhatóan privilegizált státuszához, mind az empirista normatívához, és elhibázottnak tekintenek minden olyan elemzést, amelyik a tudományos ismeretek legfontosabb (vagy végső) forrásaként nem a valóságot jelöli meg. Szokás emiatt a feleket az egyik oldalon „relativista” vagy „konstruktivista”, a másikon „realista” jelzővel meghatározni.

4Andrew Ross (szerk.):Science Wars. Durham és London: Duke University Press. 1996.

5Noretta Koertge (szerk.):A House Built on Sand. Exposing Postmodernist Myths about Science.New York és Oxford: Oxford University Press. 1998.

6A magyar kiadás: Alan Sokal és Jean Bricmont:Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Ford.

Kutrovátz Gábor. Budapest: Typotex. 2000. Ez a kötet tartalmazza mind Sokal eredeti kakukktojás-cikkének fordítását, mint a leleplezést.

7Intellektuális imposztorok, 14.o.

Csakhogy a konstruktivista kritikák elsősorban abból indulnak ki, hogy nem-empirikus, tehát szociális, politikai, kulturális, stb. magyarázatokra azért van szükség a tudomány elemzésénél, mert a valósághoz való viszonyunk korántsem olyan egyértelmű, a valóság egyáltalán nem olyan közvetlenül hozzáférhető a számunkra, mint ahogy azt a realisták magyarázata megkövetelné. Hilary Rose, a „Tudomány-háború” kötet egyik írásának szerzője ezt a viszonyt a következő viccel illusztrálja (94. o.): Egy ember, akit nagyon zavart a Picasso festményein szereplő emberalakok valótlansága, odament egyszer Picassohoz, és így szólt hozzá: „Mondja, mester, miért nem fest ön valósághű képeket? Látja, mint ez itt” - és megmutatta a festőnek felesége fényképét. Mire Picasso csak ennyit mondott: „Ez a hölgy meglehetősen apró.”