A technotudomány a tudományelemzés hagyományos perspektíváiból

6. A tudomány posztmodern kritikái

6.3. A technotudomány problémája

6.3.2. A technotudomány a tudományelemzés hagyományos perspektíváiból

A fentiekben a technotudomány jelensége felismerésének, illetve fogalma kialakulásának körülményeit, valamint az ezekre való közvetlen reflexiókat próbáltuk jellemezni. A továbbiakban arra törekszünk, hogy a tudományok elemzésében hagyományosan alkalmazott leíró és elemző eljárások tárgyává tegyük, s tudományfilozófiai és tudománytörténeti nézőpontból is szemügyre vegyük. Ettől az eljárástól egyrészt a technotudomány jobb megértését, másrészt az alkalmazott szemléletmódok alkalmazhatóságának kritikai reflexióját várhatjuk.

6.3.2.1. A tudományfilozófia pluralizálódása

Ihde megállapítása szerint a tágasabb társadalmi kontextusba illeszkedő tudomány elemzésébe az utóbbi évtizedekben sokféle kutató belefogott: történészek, szociológusok, antropológusok, politológusok, stb. – és egyre kevesebb ezen a területen a filozófus.⁵⁵ Részben ebből is adódhat, hogy az új tudományelemző módszerek gyakran megkérdőjelezik a tradicionális tudományfilozófiákat – főként az ún. analitikus tradíciót követő elgondolások elméletközpontúságát. (Sőt, egyesek már magát a tudományfilozófiát tekintik idejétmúltnak, meghaladottnak, amelynek ma már nincsen fontos és érdekes mondanivalója a tudományról.) Manapság elterjedtnek számító felfogás, hogy a tudomány (és technika) elemzéseiben gyakorlatorientált leírásokra van szükség. Elméleti elemzések helyett alkalmas szociológiai és antropológiai eljárásokkal (kvalitatív analízis, terepmunka, esettanulmány, diskurzuselemzés, stb.) „empirikus adatokat”, tényeket kell találni. Ezek bemutatása s konkrét elemzése a feladat. A tényekben kifejeződővalóságosanlétező tudomány, a konkrét tevékenységekben testet öltő tudomány (és technika)valósága, ameghatározónak tekintettgyakorlati szféra azonosítása természetesen nem megy könnyen. Az ezzel kapcsolatos, rendszerint rejtve maradó világnézeti és elméleti előfeltevések nyomán született tudományelemzések így gyakran vezetnek éles vitákra.⁵⁶

A társadalmi gyakorlat különböző elképzeléseire épít a fentebb vázolt cselekvő-hálózat elmélet, illetve a szociálkonstruktivista tudományfelfogás számos képviselője. (Különbségeikről tájékoztat az ún. ismeretelméleti csirke vita. Ld. például Pickering imént idézett könyvét.) Shapin és Schaffer a történeti-politikai gyakorlatra alapozza eredményeit.⁵⁷Mások a szűkebben vett tudományos gyakorlatot, mindenekelőtt alaboratóriumimunkát részesítik előnyben.⁵⁸ Mindazonáltal ezek az elképzelések belefoglalhatók a konstruktivizmus vagy szociálkonstruktivizmus⁵⁹ kategóriájába. A gyakorlat eredendően más felfogása jelenik meg a fenomenológiai/hermeneutikai tradícióra támaszkodó tudományértelmezésekben,⁶⁰amelyekben a személyes érzéki valóságra és az életvilágában leledzőembergyakorlatára alapozzák az elemzéseket.

Valójában persze ezeket a tudományos „gyakorlatra” érzékeny elemzéseket nem célszerű kizárni a tudományfilozófiából, sőt a tudományfilozófia nem-tradicionális változataiként, a tudomány valódi problémáira reflektáló hasznos fejleményekként foghatjuk fel őket. Más szóval diagnosztizálhatjuk a klasszikus tudományfilozófia örököseként fellépő analitikus szemléletmód mellett megjelenő új tudományfilozófiai változatok megjelenését.

Ennek nyomán szokás beszélni a tudományfilozófia poszt-pozitivista, ill. szociológiai vagy hermeneutikai fordulatáról. A fordulat természetesen azzal jár, hogy a tudományok elemzésének hagyományos nyelvi-logikai kontextusát kiegészíti vagy felváltja a társadalmi rendszer, illetve az életvilág kontextusa, s az analitikus tudományfilozófiák mellett megjelennek a szociálkonstruktivista és fenomenológiai/hermeneutikai tudományfilozófiák is.⁶¹ A fentebb említett gyakorlatorientált tudományelemző eljárások reprezentánsai eme tudományfilozófiai trendek kiemelkedő képviselőinek is tekinthetők. Ha másként nem megy, akkor a Latour által is követett „empirikus filozófiai” módszerrel azonosíthatjuk tudományfilozófiai eszméiket. Ezzel a lépéssel a

55(Ihde-Selinger 2003, 2. old.)

56(Pickering 1992).

57Shapin-Schaffer 1985)

58(Latour-Woolgar 1979, Knorr Cetina 1981).

59(különbségeikről is olvashatunk a (Latour 2003) cikkben)

60(Heelan 1983, Crease 1993, Ihde 1990, 1991, 1998, 2003, Fehér-Kiss-Ropolyi 1999, Babich 2002),

61(Ropolyi 2000)

tudomány filozófiai képe is radikálisan megváltozik: eltűnik a társadalomtól való arisztokratikus különállása és életidegensége és társadalmi rendszerek, illetve személyes életvilágok komplexumainak szereplőjévé válik.

Ilyenformán a szociálkonstruktivista és fenomenológiai/hermeneutikai módon értelmezett tudomány természetes módon kapcsolódik más társadalmi és emberi tevékenységformákhoz, rendszerekhez és intézményekhez – így a technikához is. A tudomány és technika közötti viszony értelmezése az analitikus tudományfilozófiákban értelmetlen vagy lehetetlen, míg a konstruktivista és hermeneutikai változatokban természetes, sőt fontos feladat. A technotudomány fogalma csak az utóbbi tudományfilozófiákban jelenik meg, elemzésével csak ezekben foglalkoznak.

6.3.2.2. A technikafilozófia változatai

A technika filozófiai leírása és értelmezése⁶² a tudományfilozófiai problémaköröktől alapvetően különböző nehézségekkel jár. Mitcham véleménye szerint⁶³a technikafilozófiák vagy a technikai tradíció, vagy a társadalmi tradíció talaján állva dolgozhatók ki, mint mérnöki, és mint bölcsész technikafilozófiák; más szóval: vagy a technika autonómiája, vagy a technika társadalmi beágyazottságából adódó „külső” determináltsága lehet a filozófiai kiindulópont. Valamilyen technikafilozófiai álláspont kialakításához tehát mindenekelőtt el kell döntenünk, hogy a technikát a világ önálló, autonóm létezőjének tekintjük-e, vagy a társadalomtól elválaszthatatlan, társadalmi alrendszerként fogjuk-e fel. Ezt a kérdésta technikafilozófia alapkérdésénekfogjuk hívni, figyelembe véve, hogy ebben a kérdésben minden technikafilozófia szükségképpen és karakterisztikusan állást foglal.

Minden technikafilozófia állást foglal továbbá abban a kérdésben is, hogy a technika értéksemleges-e, vagy értékekkel terhelt-e? Más szóval ezt úgy is mondhatnánk, hogy a technikai tevékenységben szükségképpen szerepet játszó célok és eszközök elválaszthatóak-e egymástól, vagy sem? Ugyanis, ha az elválaszthatóságot tételezzük fel, akkor adott technikai eszközök a legkülönfélébb célok megvalósításához járulhatnak sikeresen hozzá, azaz maguk az eszközök nem követnek saját célokat, vagyis bizonyos értelemben semlegesek. Nyilván ugyanerre az eredményre juthatunk, ha azt vesszük észre, hogy adott célok többféle eszközzel is megvalósíthatók. Ellenben, ha nem ez a helyzet, vagyis ha abból indulunk ki, hogy az eszközök saját önálló értékeket is hordoznak, akkor ezek elkerülhetetlenül beépülnek a cél értékrendszerébe, mivel befolyásolni fogják a megvalósítható célt, vagyis a technika nem tekinthető értéksemlegesnek, hanem „értékterhelt”, s értéktartalmát is figyelembe kell vennünk használata során. A technika semlegességének, illetve értékterheltségének kérdése szoros kapcsolatban áll a technika autonómiájának kérdésével – tulajdonképpen ugyanannak atechnika-társadalomviszonynak a különböző oldalairól van szó. Míg a technika autonómiájának értelmezése során a technika és társadalom viszonyában az őket megkülönböztető és egymástól elválasztó összefüggésekre figyelünk, addig az értéktartalmak vonatkozásában a technika és társadalom valamiféle azonosságát, egymásban való kölcsönös megjelenésének lehetőségeit vizsgáljuk.

Technika és társadalom viszonyának sikeres leírásához nyilván mindkét összefüggést fel kell tárni: különbözőségük és azonosságuk együtt jellemzik megfelelően kapcsolatukat. Ezt úgy is kifejezhetjük,hogy a technikafilozófia alapkérdésének két oldalavan, nevezetesen a technika autonómiájával, és a technika értéktartalmaival kapcsolatos állásfoglalások, amelyek minden következetesen felépített technikafilozófiában szükségképpen megtalálhatók.

Feenberg nyomán⁶⁴ az alapkérdésben elfoglalt álláspontok alapján a klasszikus technikafilozófiai álláspontok következő főbb csoportjait különíthetjük el: a determinista, az instrumentalista, a szubsztantivista és a kritikai szemléletmódokat. A közöttük lévő kapcsolatokat az alábbi táblázatban foglaltakkal szemléltethetjük. (A táblázat tartalmaz néhány illusztratív példát is.)

Technikafilozófiák osztályozása a technikafilozófiai alapkérdésben való állásfoglalásuk alapján

62(Bijker-Hughes-Pinch 1987, Ihde 1990, 1993, 2001, Feenberg 1999, Misa-Brey-Feenberg 2003, Durbin 2006, Radder 2008)

63(Mitcham 1994)

64(Feenberg 1999, 9. old.)

Az egyes osztályokba sorolt technikafilozófiák fontosabb jellegzetességei az alapkérdés alapján azonosíthatóak, de az osztályok elnevezései, és tipikus változataik kiválasztása talán magyarázatot kíván. Adeterministafelfogás a technika autonóm fejlődéséhez nagy reményeket fűz, amennyiben a társadalmi haladás döntő mozgatórugójának tekinti a technikai fejlődést. A technikai fejlődés meghatározó a társadalmi fejlődés létrehozásában, de a társadalmi fejlődés irányát és jellegzetességeit nem a technikába rejtett értékek határozzák meg (hiszen a technika értéksemleges), hanem az emberek által kiválasztott célok. Egy ilyen felfogás tökéletesen összhangban van a modernista értékrend sok változatával, például az újkori óraművilág gondolatrendszerével, vagy a marxizmus hagyományos elgondolásaival is. Azinstrumentalistafelfogás totálisan eliminálja a (technikai) eszközök és (az emberi) célok közötti kapcsolatokat, így például a technikai fejlődés szükségszerűen társadalmi fejlődést generáló összefüggését is, és a technikai eszközöket az ember szabadon felhasználható eszközeiként értelmezi. Az instrumentalizmus filozófiai előfeltevései általában a liberalizmus vagy a pragmatizmus eszméire támaszkodnak.⁶⁵ Aszubsztantivizmusegyetért a determinizmussal abban, hogy az ember nem a technika ura, hanem sokkal inkább a technikai fejlődés kiszolgáltatottja; sőt, e szerint a felfogás szerint nagyon is meghatározó módon az. A technika nem semleges, saját értékeit használata során ellenállhatatlanul közvetíti, vagyis a technika szükségképpen megváltoztatja az elérni kívánt célt, sőt az embert magát is. A technikai eszközök a bennük található tartalmak érvényre juttatásával ilyenformán meghatározó módon alakítják a modern társadalom életét (gondoljunk például az autó vagy a televízió társadalmi hatásaira). A szubsztantivista technikafilozófia rendszerint a technikai fejlődés negatív társadalmi hatásait veszi észre, gyakran antiutópikus forgatókönyveket prognosztizál. A szubsztantivizmus jellegzetes képviselői Jacques Ellul és a huszadik század híres filozófusa, Martin Heidegger. Különösen Heidegger késői (a század ötvenes és hatvanas éveiben keletkezett) írásai jelentősek. Akritikaitechnikafilozófia jellegzetes képviselői (Mumford, Marcuse, Foucault, Feenberg) főként Heidegger és a Frankfurti Iskola kritikai elméletének hatása alatt alakították ki álláspontjukat, amelyben a technikai eszközök értéktartalmai és a társadalmi célok közötti összefüggések tényét elfogadják, de ugyanakkor hangsúlyozzák az efölött az összefüggő konglomerátum fölötti emberi kontroll lehetőségét is. Más szóval: a technikai és emberi szféra a modern társadalomban elválaszthatatlanul összefonódik ugyan, és ennek számos veszélye is nyilvánvalóan jelen van, de alkalmas politikai, gazdasági vagy kulturális eszközökkel a kibontakozó folyamatok elvileg kézben tarthatók.

A technikai és emberi szférák elválaszthatatlansága, azaz a technikai eszközökbe beépülő emberi értékek, illetve az emberi célokat befolyásoló technikai eszközök elképzelése az utóbbi évtizedek technikafilozófiai törekvéseiben jószerivel teljesen elfogadottá vált, így tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a manapság népszerű technikafilozófiai álláspontok vagy a szubsztantivista, vagy a kritikai technikafilozófia, illetve ezek valamilyen keverékének a pozícióját foglalják el. Mindazonáltal persze számos részletben különbözhetnek. Ha például összehasonlítjuk olyan filozófusok nézeteit, mint Pickering, Haraway, Latour és Ihde, kitűnik, hogy (különböző fogalmak használatával ugyan, de) valamennyiük számára központi jelentősége van az emberi és nem-emberi közötti problematikus viszony elemzésének. Így pl. jellemző módon állást foglalnak az emberi és nem-emberi közötti viszony lehetséges szimmetrikusságáról, a technikai eszközök aktivitásának jellegéről, az emberi szándékok nem-emberi létezőkben való, és a nem-emberi törekvések emberekben való megtestesülésének lehetőségeiről, és más ezekhez kapcsolódó kérdésekben is.⁶⁶

Ha „empirikus filozófusként” járunk el megint, s alaposabban szemügyre vesszük a mai technikafilozófia jeles képviselőinek filozófiai előfeltevéseit, észre fogjuk venni, hogy az általuk követett, illetve kialakított filozófiai felfogások a filozófiai hermeneutika (fenomenológiai hermeneutika vagy hermeneutikai fenomenológia), a konstruktivizmus, valamint a posztmodern álláspont valamilyen kombinációi. A hermeneutika, a szociálkonstruktivizmus és aposztmodernálláspont filozófiai eszméinek dominanciája a technikafilozófiákban alapvetően összefügg a technika természetével. A technika mindig valamilyen meghatározott szituációban zajló tevékenység, melynek során megvalósul az embernek a szituáció feletti uralma – azaz a természetadta cél helyett az ember célja realizálódik. Tehát minden technika szituációhoz kötött. Az ilyen típusú létezők és létformák az olyan filozófiai rendszerek számára, mint a pozitivizmus, vagy akár az egész analitikus filozófiai hagyomány, nehezen értelmezhetőek, mivel ezek a szemléletmódok éppen a szituációtól független létezők és ismeretek kutatására és leírására koncentrálnak. A hermeneutika, a posztmodern felfogás és a szociálkonstruktivizmus azonban éppen a szituációba (világba, életvilágba, társadalmi környezetbe) ágyazott létezők és létformák elemzésével foglalkoznak, vagyis alapvető filozófiai feltevéseik miatt eleve alkalmasabbak a szituációfüggő technika leírására és értelmezésére.

Emiatt tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a hermeneutika, a szociálkonstruktivizmus, vagy a posztmodern filozófiai rendszerek természetes módon tartalmazzák a technika filozófiai értelmezésének a lehetőségét.

65(Pitt 2000).

66(Ihde-Selinger 2003)

Vegyük észre, hogy az említett filozófiai szemléletmódokat hasznosíthatjuk nem csak a technika, hanem a tudományok értelmezése és leírása során is. Amint fentebb rámutattunk a tudományfilozófiában is kialakultak hermeneutikai és szociálkonstruktivista szemléletmódok. Ezekben a tudományfilozófiákban a tudományt (akár az egész tudományt, akár egyes problémáit) valamiféle (emberi vagy társadalmi) szituációba, ill. környezetbe illesztve próbálják megérteni. Ez azzal a következménnyel jár, hogy az említett felfogásokban a technika és a tudomány elemzésének módszertana szükségképpen megegyezik. Az azonos szemléletmódok és vizsgálati módszerek következtében a technika és tudomány közötti különbségek elmosódhatnak, vagy lényegtelennek tűnhetnek, hiszen mindegyiket elsősorban mint sajátos világban-való-létezőt, mint valamiféle kontextusba illeszkedőt értjük meg.

Ilyenformán legalább a hermeneutikai és a szociálkonstruktivista technikafilozófiák alkalmasak lehetnek a tudomány és technika homológ tárgyalására s egy belőlük formálódó technotudomány értelmezésére is.

6.3.2.3. Tudomány és technika kapcsolatának filozófiai perspektívái

Amint a fentiekben előadottakból is látható, saját feladatuk megfelelő megoldása érdekében a tudományfilozófiában és a technikafilozófiában egyaránt kialakultak a tudomány és technika kapcsolatának elemzését is lehetővé tevő felfogások. A technika és tudomány társadalmi és kulturális helyzetében bekövetkezett változások pedig szükségessé is tették ezeket az elemzéseket. Természetesen különböző érzékenységű és színvonalú változataikkal találkozhatunk:

egyesek alapvetően nem kérdőjelezik meg a tudomány és technika önállóságát, mások azonban továbbmennek s valamilyen értelemben vett technotudományról is beszélnek. Érdemes megkülönböztetni a releváns elemzések négy csoportját: a hermeneutikai/fenomenológiai, a szociálkonstruktivista, a posztmodern orientációjú, és a

„tudomány és technika tanulmányok” (STS) szemléletmódokat.

i) Ahermeneutikai/fenomenológiaiszemléletmód legfontosabb képviselője Don Ihde, aki saját álláspontját időnként posztfenomenológiainak is nevezi.⁶⁷ Talán nem felesleges megemlíteni, hogy a hermeneutikai/fenomenológiai szemléletmód elnevezésben megfigyelhető némi bizonytalanság. Valójában manapság mind a (filozófiai) hermeneutika, mind a fenomenológia önálló, saját elvekkel és eszményekkel rendelkező filozófiai hagyományok, de „tiszta” formájukban kevesen képviselik őket. Ehelyett azt láthatjuk, hogy egyes filozófusok valamilyen „kevert”

változatoknak a hívei, amire az irányzatok történeti fejlődése és elméleti orientációja egyaránt lehetőséget adnak.

Ihde posztfenomenológiai pozíciója elsősorban arra utal, hogy nézőpontja nem-analitikus. Posztfenomenológiai álláspontja azonban nem európai stílusú fenomenológia: nála Galilei csak a távcsövével együtt Galilei, Husserlnél Galilei matematikus távcső nélkül. Álláspontjaik különbsége megmutatkozik a pragmatista hagyományhoz való viszonyukban is: míg Husserlre inkább William James hatott, Ihde inkább Dewey követője. A fenomenológia szerinte se nem objektivista, se nem szubjektivista, hanem relacionista, mégpedig az ember és környezete kölcsönhatásának ontológiája.⁶⁸ Nem introspektív, hanem reflexív. Ez a fenomenológia azokat a feltételeket vizsgálja, amelyek mellett a dolgok, mint olyanok megmutatkoznak. A technika elemzésében ez az ember-technika viszony (emberi és technikai anyagiság relációja) értelmezését kívánja meg. Ugyanakkor Ihde saját szemléletét kiterjesztett hermeneutikainak is nevezi,⁶⁹ részben az alkalmazott fogalmi háló hasonlósága (észlelés, praxis, testhez kötöttség), részben pedig saját pozíciójának más elemzésekkel (Heelan, Dreyfus, Galison, Crease, Latour, Apel, Føllesdal, stb.) való összevetése nyomán.

Ihde a technikafilozófia egyik első amerikai képviselője.⁷⁰Szemléletmódjának különlegességét kezdetektől az európai „kontinentális” és az amerikai pragmatista filozófiai nézetek fentebb jelzett kombinálása jelenti.

Technikafilozófiájának centrumában az ember és technika „intencionális” viszonya áll. Az ember környezetére utalt, azaz tudati, fogalmi, kognitív, valamint cselekvő, észlelő és testhez kötött intencionális viszonyban van környezetével, amely viszony általában szerszámok és eszközök közvetítésével valósul meg. Az ember – eszköz (technika) – környezeti objektum (világ) kapcsolatrendszer hermeneutikai fenomenológiai elemzése révén belátható, hogy a közbeiktatott eszköz (általánosabb formában a technika) sohasem semleges: megváltoztatja a dolgokról szerzett tapasztalatunkat, átalakítja a szituációt, kicsinyít és nagyít, sokértelmű, kultúrába ágyazott, és így tovább.⁷¹ Vegyük észre, hogy ebben a szemléletmódban az ember és nem-ember szükségszerűen összekapcsolódik – ez ügyben természetesen eszünkbe juthat a klasszikus fenomenológiának a szubjektum-objektum dichotómiáját elutasító álláspontja is. Ennek nyomán Ihde felfigyel saját felfogása és a Latour-féle „hibridek” közötti fogalmi

67(Ihde 2008, Olsen 2007)

68(Ihde-Selinger 2003, 133. old).

69(Ihde 1998)

70(Ihde 1979)

71(Ihde 1998, 2001)

hasonlóságra, s kutatási témává teszi az efféle „közvetítők” által létesített viszonyok módszeres vizsgálatát. A projekt megvalósítása aStony Brook Technoscience Research Seminarkeretei között folyt az utóbbi tíz évben.⁷² A latouri nézetekkel való megismerkedés következtében Ihde technikára vonatkozó nézeteit immár a technotudomány perspektívájából gondolja tovább. AzInstrumental Realismcímű könyvében⁷³beható vizsgálatnak veti alá Latour eszméit és összeveti a technika- és tudományfilozófia álláspontjait, s ezek nyomán alakítja ki instrumentális realizmusnak is nevezett filozófiai pozícióját.⁷⁴ Az instrumentális realizmus tartalmilag, a korábban említett posztfenomenológia és hermeneutika módszertanilag jellemzi Ihde filozófiáját. Ennek része lesz az a meggyőződése is, hogy “a technotudomány kifejezés […] azt sugallja, hogy a tudomány és technika nem teljesen, talán még csak nem is észlelhetőn eltérő tartományok.”⁷⁵

Természetesen nem kizárólag Ihde tekinthető a hermeneutikai/fenomenológiai szemléletmód képviselőjének,⁷⁶ kiemelt jelentőségét az indokolja, hogy vizsgálódásaiban nagy teret szentel a technotudomány elemzésének.

Bizonyos értelemben Latour fontosabb munkái is besorolhatók a hermeneutikai/fenomenológiai szemléletmódba.

Egy interjúban Latour azt mondja magáról, hogy nem igazán önreflexív módon dolgozik.⁷⁷Így az se lenne meglepő, ha kiderülne: tényleg másoktól, például Ihde-től tudta meg, hogy a cselekvő-hálózat elmélet kapcsolatba hozható a hermeneutikával, vagy Heidegger filozófiájával (utóbbiról azt mondta, hogy bár többször nekifogott, de egyszer se tudta végigolvasni a Lét és időt). Holott elég könnyű néhány közös vonást azonosítani: a cselekvő-hálózat viszony emlékeztet az ember-világ viszonyra, a hálózat az értelemösszefüggés, illetve világ szerepében is felfogható, a cselekvő-hálózatban zajló transzláció az interpretációhoz hasonlóan működik, és így tovább. Latour és Heidegger technikafelfogásának szorosabb összefüggését elemzi a (Riis 2008) tanulmány. Riis szerint⁷⁸ Latour technikafilozófiája Heidegger nézeteinek tükörképe. Részben megegyeznek, részben ellentétekként kiegészítik egymást, és mindketten ragaszkodnak a technikailag közvetített világ olyan jellemzőihez, mint az emberi és nem-emberi együtt tartása, a világ mobilizálására való vállalkozás, és az individuális szabadság felfüggesztése.

Mindazonáltal talán érdemes felfigyelni rá, hogy Riis valójában Heideggernek a technikáról, Latournak pedig inkább a technotudományról⁷⁹alkotott képét veti össze.

Mindezek nyomán megállapíthatjuk, hogy a technotudomány jelensége hozzájárult a hermeneutikai/fenomenológiai tudomány- és technikafilozófia megerősödéséhez és stabilizálódásához. Az ebben a szemléletmódban született elemzések gyakran túllépnek a technika és tudomány külsődleges viszonyának tárgyalásán, s a technotudományt az ember és környezete közötti közvetítés eminens hordozójának mutatják be. A technotudomány működése során érvényesül az emberi és nem-emberi közötti szimmetria, az embernek világával való összefonódása. Megállapítható továbbá, hogy a hermeneutikai/fenomenológiai és a cselekvő-hálózat elméleti szemléletmód számos közös vonást mutat. Az előbbi tudatosan alkalmaz, az utóbbi inkább implicit módon érvényesít filozófiai elveket a más filozófiákban jól azonosítható szubjektum-objektum elkülönülés feloldására.

ii) A szociálkonstruktivista tudomány- és technikafilozófiák a hermeneutikai / fenomenológiai törekvésekhez hasonlóan ugyancsak az analitikus felfogások hibáinak és hiányosságainak kiküszöbölését vették célba. Az 1970-es évektől ezt a szemléletmódot követő filozófusok is szakítottak az analitikus hagyomány nyelvi és logikai orientációjával, s ezek helyett a tudományt (majd a technikát is) társadalmi összefüggésrendszerbe illesztve kezdték vizsgálni. Feltevéseik szerint konkrét társadalmi rendszerek konkrét gyakorlata hozza létre és tartja fenn a tudomány és technika adott történeti formáit. A szociálkonstruktivizmus különféle változataiban mind a figyelembe vett társadalmi gyakorlat, mind a konstrukció karakterisztikumai jelentősen eltérőek lehetnek.⁸⁰ A szociálkonstruktivizmus képviselői gyakran nem filozófusok, hanem például szociológusok, de munkájuk filozófiai

In document Bevezetés a tudományfilozófiába (Pldal 179-189)