A módszertani relativizmus és az esettanulmányok

Az Erős Program egyik legkorábbi nagy hatású követője Harry Collins, a bath-i szociológus. Azok közé tartozott, akik a kortárs tudományos tevékenység esettanulmányokon keresztül történő elemzését tűzte ki célul. Csakúgy, mint az edinburgh-iak, Collins is egy wittgensteinánus filozófiai keretből indult, hangsúlyt fektetve a nyelvjátékok és a nyitott kimenetelű fogalomhasználat szerepére a megismerésben. Emellett kiemelt figyelmet fordít a

„hallgatólagos tudás” fogalmára,⁸⁷amely Polányi Mihály munkássága nyomán kapott figyelmet a filozófiában.

82Bloor: „Anti-Latour”Studies in History and Philosophy of Science30/1: 81-112. 1999. 93. old.

83Az ehhez az elképzeléshez tartozó szemantikai elméletet részletesen kifejti Barry Barnes, David Bloor és John Henry:Scientific Knowledge:

A Sociological Analysis.Chicago: University of Chicago Press. 1996– Magyar kiadás:A tudományos tudás szociológiai elemzése.Budapest:

Osiris, 2002.

84„Anti-Latour”, 90. o.

85Megtermékenyített viszont egy olyan mozgalmat, az ún. reflexivistákét, amely ezen elv filozófiai következményeire építette elképzeléseit, lásd Steve Woolgar (szerk.):Knowledge and Reflexivity: New Frontiers in the Sociology of Knowledge.London: Sage. 1988

86Pl. Barry Barnes és David Bloor: „Relativism, Rationalism, and the Sociology of Knowledge”.

87Harry Collins:Tacit and Explicit Knowledge.University of Chicago Press, 2010.

Harry Collins

Polányi megkülönbözteti egymástól az explicit tudást, amelyet meg tudunk fogalmazni nyelvi formában, és az implicit vagy hallgatólagos tudást, amelyet a „testünk” tud, de nem vagyunk képesek artikulálni.⁸⁸Ez utóbbi tudás nemknow-that, hanemknow-howjellegű, azaz pl. amikor valaki tudja, hogyan kell kerékpározni, de sohasem fogja kimerítően nyelvileg explikálni, miben áll ez a tudása. Ha ezt a tudásformát egy wittgensteini keretben értelmezzük, akkor a hallgatólagos tudásunk egy nagy részét úgy tekinthetjük, mint amit nyelvjátékok játszásával, vagyis egy közösségi életformába történő beleszocializálódás útján sajátítjuk el. Collins szerint például az a tudás, amellyel a kutatók kísérleteket végeznek, jórészt ilyen jellegű, vagyis nem tankönyvekbe foglalt és elméleti úton elsajátított ismeretekről van szó, hanem egymás utánzásával és a közös tevékenységben és beszélgetésekben átadott mesterségbeli fortélyok útján sajátítható el. Nem csoda tehát, ha egy kutatói közösség, amely megkísérel reprodukálni egy olyan kísérleti berendezést, amelyről csak cikkekben szereplő leírás áll rendelkezésére, kudarcot vall mindaddig, amíg a személyen találkozó útján sort nem kerít a hallgatólagos tudáselemek megszerzésére.⁸⁹

Azok a kutatók képesek valódi kutatást végezni egy adott területtel kapcsolatban, akik rendelkeznek azzal a tudástöbblettel, ami nem szerezhető meg az írott forrásokból. Ők alkotják az ún. „hideg magot” (cold core), és az ő gyakorlatukban az explicit tudás alkalmazása mindig bizonytalanná válik. Fellép például az ún. „kísérletező regresszusa”, miszerint a tudomány aktív kutatási frontján az, hogy az elvégzett kísérlet eredménye mit jelent pontosan, csak az elmélet fényében állapítható meg, míg az elmélet érvényessége a kísérleten múlik. Itt tehát az aluldetermináltság egy speciális esetével állunk szemben, amely megkérdőjelezi a tudományfilozófiában szokásosan posztulált aszimmetrikus viszont a tesztelésre szánt elmélet és az evidenciákat nyújtó kísérletek között: sokszor a kísérletek értelmezése legalább olyan bizonytalan, mint az elmélet érvényessége.⁹⁰

Collins munkássága egy szakaszon összefonódik kollégájának, Trevor Pinch-nek a tevékenységével. Hasonló szellemben végeztek úttörő mikroszociológiai vizsgálatokat a kortárs tudományos kutatásokra összpontosítva, mélyinterjúkat készítve egyes tudományterületek vezető kutatóival, és ezekből az esettanulmányokból állították össze a népszerű Gólem-sorozatot.⁹¹A sorozat kötetei nem a szakmai közönséget célozzák meg, hanem a laikus nagyközönséget, azzal a céllal, hogy reális képet nyújtson a tudomány valódi működéséről, szemben az ismeretterjesztés és tudománynépszerűsítés szokásos, dicsőítő szándékkal írott formáival. Collins-ék úgy vélik, hogy abban a korban, amikor a laikusok számos, tudományos kérdéseket érintő ügyekben is tájékozottságra szorulnak, sőt döntésre kényszerülnek, különösen hasznos minél pontosabban és érthetőbben bemutatni a tudományos tevékenységet. Ez a program azonban számos kritikát váltott ki pl. a tudományháborúban, ahol a vádak azt hangsúlyozzák, hogy az ilyen elemzések nyújtotta kép többnyire idegen a tudomány megbecsülését kivívni törekvő

88Polányi Mihály:Personal Knowledge: Towards a Post-Critical Philosophy.Routledge and Kegan Paul, 1962. – Magyarul:Személyes tudás:

úton egy posztkritikai filozófiához. I-II, Atlantisz. 1994.

89Harry Collins: „What is TRASP? The Radical Programme as a Methodological Imperative”Philosophy of the Social Sciences11: 215-224.

1981.

90Számos esettanulmányos keresztül mutatja ezt meg Harry Collins:.Changing Order. Replication and Induction in Scientific Practice.Lodon:

SAGE. 1985

91H. C. és T. P:The Golem: What Everyone Should Know about Science.Cambridge: Cambridge University Press, 1993;The Golem at Large:

What Everyone Should Know about Technology.Cambridge: Cambridge University Press, 2002;Dr. Golem: How to Think about Medicine.

Cambridge: Cambridge University Press, 2005). Ez utóbbi magyarul is megjelent (Dr. Gólem: Útmutató az orvostudományhoz. Budapest:

Scolar Kiadó, 2007).

ismeretterjesztéstől, és a tudomány társadalmi tiszteletének megrendüléséhez vezethet, hiszen túlságosan az emberi, esetleges, tökéletlen aspektusokat hangsúlyozza.

Ráadásul Collins-ék magyarázatai ugyanúgy csak „társadalmi” okokkal operálnak, mint Bloorékéi, és kerülik a természetre való hivatkozást. Ezt a megközelítést Collins másképpen indokolja, mint Bloor, aki egy konstruktivista elképzelést vázol a megismerésről. Collins az Erős Program szimmetria-elvének sajátos értelmezéséből indul ki:

„A szimmetria elve azt sugallja, hogy úgy kell tekintenünk a természeti világra, mint ami semmilyen módon nem korlátozza a vélekedéseket”⁹² . Hiszen a szociológus elfogulatlan az olyan normatív megkülönböztetésekkel szemben, mint az igaz/hamis dichotómia. Valójában ez módszertani alapállásából következik: az ő eszközei társadalomtudományos eszközök, és ilyenekként a társadalmi entitások és mechanizmusok leírására hivatottak. A természeti entitások és mechanizmusok leírására a természettudomány eszközei hivatottak, ezek viszont nem állnak készség-szinten a társadalomtudós rendelkezésére, hiszen ő nem természettudós. Ez az ún. módszertani relativizmus elve: „A módszertani relativizmus egy, a társadalomtudós számára ajánlott gondolkodásmód: a szociológusnak vagy történésznek úgy kellene tennie, mintha a rivális csoportok valóságról alkotott vélekedéseit nem maga a valóság okozná.”⁹³

A tudománytanulmányok számos képviselője vallja, hogy a tudományos tudás szociológiája is tudományos vállalkozás (Bloor reflexivitás-tétele is erre a feltételezésre épül). Eszerint analógiába állítható az általa vizsgált tudományokkal: míg a (természet)tudomány egy olyan, a természet leírására vállalkozó magyarázó diskurzus, mely a természeti objektumok tartományában működő mechanizmusokkal operál, addig asocial studies of science egy olyan, a tudományos tudás leírására vállalkozó magyarázó diskurzus, mely a tudományt mint társadalmi jelenséget formáló szociális mechanizmusokkal dolgozik. A két tudományos vállalkozás viszonya első megközelítésben felfogható egymásra épülő szintek viszonyaként is: ha a tudomány a természet elméleteit kínálja, akkor a tudásszociológia a tudomány metaelméleteivel szolgál.

A tudomány és a tudománytanulmányok perspektívái.

E kép tanulsága az, hogy a szociológust saját vállalkozása nem teszi kompetenssé abban, hogy a természeti objektumokról beszéljen. Mivel az a természettudós feladata, hogy természeti okokra hivatkozzon, nem a szociológusé, a vállalkozás tudományos igényéből következik, hogy a szociológiai magyarázatoknemhivatkozhatnak természeti okokra. Ha természeti okokra hivatkoznának, akkor éppen azokat a tudományos vélekedéseket tennék a magyarázat forrásává, amelyeket témaként, azaz magyarázandó jelenségként, nem pedig magyarázó elvként kellene kezelniük. Így módszertani megkötések indokolják, hogy a tudományos tudás szociológiai magyarázata miért nem hivatkozhat a természetre.

92„What is TRASP…”, 218. o.

93Collins: „One More Round with Relativism” 184-195 o. In Jay Labinger és Harry Collins:The One Culture? A Conversation about Science.

Chicago and London: University of Chicago Press. 2001. 184. o.