A tudománytanulmányok harmadik hulláma

Az 1990-es években a tudománytanulmányok komoly népszerűségnek örvendtek, és világszerte számos kutató merített a terület úttörő munkáiból, illetve hivatkozta elismeréssel azokat. Úgy tűnt, hogy Bloor-ék „Erős Program”-ja, illetve néhány konstruktivista szerző történeti és antropológiai elemzései közös szemléletet képviselnek, amely újabb és újabb érdekes belátásokhoz vezetett. Ugyanakkor a közös szemlélet ellenére semelyik konkrét elméleti megalapozás nem talált széles körű elfogadásra a kutatók körében. Jelentős viták jellemezték a diszciplínát, melyek az egyes alapvető esettanulmányok hátteréül szolgáló módszertani és fogalmi eszközök eltéréseiből fakadtak.

Ezeket a vitákat tovább fűtötte a (másik fejezetben vizsgált) tudományháború, hiszen a tudománytanulmányok szerzőinek a tudományellenesség vádjával kellett szembenézniük, és annak érdekében, hogy kimutassák ártatlanságukat és munkájuk erényeit, az egyes képviselők gyakran egymással szemben pozícionálták magukat.⁹⁵ A parttalanná váló viták horizontjának meghaladását célozta Harry Collins, a terület egyik legnagyobb hatású szerzője (lásd korábbi fejezetünket) akkor, amikor 2002-ben Robert Evans nevű szerzőtársával meghirdette a tudománytanulmányok ún. harmadik hullámát.⁹⁶ Első hullámnak nevezik a klasszikus tudományszociológiai kutatásokat, melyek az intézményes szerkezet vizsgálatára szorítkoztak, és nem vizsgálták az elméletek kognitív tartalmát, míg második hullámként tekintenek a hetvenes évek végétől kibontakozó relativista elemzésekre. A harmadik hullám egy gyakorlati fordulattal indul, ahol már nem az a kérdés, hogy miként írható le a tudomány működése, hanem az, hogy a társadalmi világba ágyazott tudomány kínálta ismeretek miként tehetők politikai és gazdasági döntések alapjává.

Az alapprobléma a következő: „a politika sebessége meghaladja a tudományos konszenzusformálás sebességét”

– vagyis a politikai döntéshozás üteme gyorsabb, mint a tudományos döntéshozás üteme.⁹⁷ Míg a tudósoknak sokszor éveket vagy évtizedeket vesz igénybe, hogy egy-egy fontos, a nyilvánosságot vagy a gazdaságot is érintő kérdésekben konszenzusra jussanak, addig a politikai döntéshozóknak ennél jóval gyorsabban kell reagálniuk.⁹⁸ Ebből következik az, amit Collinsék a legitimáció problémájának neveznek: hogyan lehetséges a technológiai döntéshozás az egyre növekvő társadalmi bizonytalanság mellett. Erre szerintük van megoldás, illetve kezelési mód, amely a „nyilvánosság részvétele a tudományban” fogalmához kötődik: világszerte lehetőségeket és módszereket próbálnak kidolgozni, amelyek a laikusok megnövekedett részvételét szolgálják a jelentős következményekkel járó tudományos-technológiai döntésekben.⁹⁹Ugyanakkor még nem megoldott az, amit a kiterjedés problémájának neveznek: meddig vonhatók be a laikusok a döntéshozásba, és hol kezdődik a szakértők kizárólagos kompetenciája. Elméletüket arra szánják, hogy ez utóbbi kérdésre nyújtson normatív javaslatokat.

A kulcsprobléma tehát a szakértő fogalmával és jelenségével áll kapcsolatban, és erre utal a tanulmány alcíme: „A szakértelem és a tapasztalat tanulmányai”(a továbbiakban SEE:Studies of Expertise and Experience). Az ezredforduló környékén megsokszorozódott és egyben koncentrálódott a szakértelemre irányuló elméleti érdeklődés. „Egy tudományos kutatási terület fejlődése fontos mérföldkőhöz érkezik, amikor megérettnek találtatik arra, hogy megjelentesse első kézikönyvét” – ezekkel a szavakkal kezdődik a szakértelem témakörének első kézikönyve¹⁰⁰, deklarálva a szakterület legitimitását. A vaskos, 900 sűrű oldalnyi terjedelmű munka által összefoglalt, elsősorban pszichológiai jellegű kutatások mellett megjelent például filozófiai szempontokat képviselő szerkesztett kötet is a témában¹⁰¹ , természetesen a nagyobb számban megjelenő monográfiák és egyedi tanulmányok mellett, és a szakértelem fogalma számos további területen is az érdeklődés homlokterébe került.

94Ez a fejezet sokat merít az alábbi írásból: Kutrovátz Gábor: „Szakértő laikusok, laikus szakértők” 148-165. old. in Csörgő Z. és Szabados L. (szerk.): Szubjektív tudás - Objektív tudomány.Budapest, L'Harmattan, 2010.

95Jó példa erre aStudies in History and Philosophy of Sciencefolyóirat 30. számának (1999) hasábjain Bloor és Latour között lezajlott vita:

David Bloor, “Anti-Latour” (81-112. o.); Bruno Latour: “For David Bloor… and Beyond: A Reply to David Bloor’s ‘Anti-Latour’” (113-129.

o.); David Bloor: “Reply to Bruno Latour” (131-136. o.).

96Harry Collins és Robert Evans: “The Third Wave of Science Studies: Studies of Expertise and Experience”Social Studies of Science32/2:

235–296. 2002.

97Harry Collins és Robert Evans:Rethinking Expertise.Chicago, The University of Chicago Press, 2007. 8. oldal

98Ugyanezt a helyzetet veszi alapul az ún. poszt-normális tudomány koncepciója (pl. S. Funtowicz & J. Ravetz: „Science for the Post-Normal Age"Futures,25/7: 735-755. 1993), amely szerint ma a tudományos-technikai döntéshozatal tipikusan és főként magas bizonytalansági és kockázati körülmények között történik, és ez a tudomány társadalmi szerepének átalakulásához vezet.

99Lásd a terület egy összefoglalását: M. Bucchi & F. Neresini: „Science and Public Participation” In E.J. Hackettet al.(eds.):The Handbook of Science and Technology Studies (Third Edition)(Cambridge, MIT Press, 2007) 449-472. o.

100K.A. Ericsson, N. Charness, P.J. Feltovich & R.R. Hoffman (eds.):The Cambridge handbook of expertise and expert performance. Cambridge University Press, 2006

101E. Selinger & R.P. Crease (eds.): The philosophy of expertiseNew York: Columbia University Press, 2006.

Három főbb, részben elkülönülő és részben összefonódó orientációs törekvést tulajdoníthatunk a tudománytanulmányoknak, és ezek megfeleltethetők a szakértőiség problémájára irányuló alapvető megközelítéseknek. Az első a „teoretikus”: adott a szakértőktől való függés társadalmi-kulturális alaphelyzete, és keresendők ennek elméleti következményei – a klasszikus akadémikus stílusban és az intellektuális megértés céljával. A második megközelítés „politikai” jellegű, és a társadalmi-gazdasági döntéshozatal minőségének javítását célozza szakértők bevonásával egy olyan helyzetben, amikor a tudomány társadalmi-gazdasági jelentősége kinövi a klasszikus szerepeket és episztemikus lehetőségeket – ennek kommunikációja gyakran a döntéshozók felé irányul és jellegében hozzájuk igazodik. A harmadik, az „aktivista” megközelítés a laikusok bevonását célozza, arra irányul, hogy tájékozottabbá, felelősebbé és érintettebbé tegye a nyilvánosságot a mindennapokat formáló tudományos-technológiai folyamatokkal kapcsolatban, és aktív részvételét sürgeti a szakértők világában.

Ez utóbbi területen, a tudomány és nyilvánosság kapcsolatára irányuló „nyilvános tudományfelfogás” (public understanding of science) perspektívájában radikális átalakulás ment végbe az utóbbi években.¹⁰²A hagyományos felfogásnak megfelelő ún. deficit-modell úgy tekint a laikusra, mint aki híján van tudományos ismereteknek, amelyek azonban áramlanak felé a tudományból, hogy amennyiben elsajátítja őket, úgy növeljék egyrészt tudományos műveltségét (és így gyakorlati problémamegoldó-készségét általában), másrészt gondolkodása racionalitásának mértékét (ha azt a tudományos gondolkodás mintájára formálja), harmadrészt a tudomány iránti bizalmát és nagyrabecsülését. Ezt a felvilágosodás-hangulatú modellt azonban számos bírált érte az utóbbi időben, melyek az ún. kontextus-modell szellemében fogantak: e szerint a laikusnak nem tudományos ismeretekre van szüksége problémáinak megoldásához, és ezeket képtelen is volna passzívan befogadni elméjébe, hiszen az zsúfolásig telve van a mindennapokra vonatkozó kérdésekkel és gondolatstratégiákkal, melyek a tudományhoz való viszonyának kontextusát adják. A laikus inkább a saját életének kontextusában megfogalmazódó kérdésekkel, aktívan fordul a tudományhoz, pontosabban a tudományos szakértőkhöz, akiktől választ vár. A deficit-modell tankönyv-szagú tudományos tudása („készen kapott tudomány”) viszont nem az, amit a laikus igényel, hanem többnyire olyan – egészségügyi, környezeti, csúcstechnológiát érintő – problémákra vár megoldást, amelyekre még nincsen konszenzuális válasz („készülő tudomány”). Ilyenkor gyakran találja magát szemben ellentmondó szakértői véleményekkel, ám az ezek közötti tájékozódás nem tudományos műveltség kérdése (hiszen akkor szakértőbbnek kellene lennie a szakértőknél), hanem szociális készségeké: hogyan tájékozódjunk ellentmondó szakértői vélemények szociális hálójában. Bár a SEE programja nem szigorúan ebből az elméleti tradícióból táplálkozik, mégis konkrét válaszokat kínál ez utóbbi problémára.

Collins és Evans alapfeltevése szerint szakértő az, aki „tudja, hogy miről beszél” (vagyis tudja azt, amiről beszél).¹⁰³ Ez a meghatározás persze se nem egzakt, se nem használható, viszont rávilágít a felfogás egyik lényeges elemére:

a szakértőiség alapvetően diszkurzív feltételekhez kötődik. Olyannyira, hogy elsajátításának feltétele egy nyelvi életformába való belevetettség. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szakértelem pusztán nyelvi természetű lenne, ám ahhoz, hogy valaki szakértővé váljék, Collinsék szerint nem elegendő a cselekvés gyakorlata, hanem szükség van annak a hallgatólagos szakmai tudáskészletnek az elsajátítására, amelyik társas kommunikáción keresztül válik hozzáférhetővé. Megfordítva a dolgot: a nyelvi szocializáción keresztül részben hallgatólagosan megszerzett speciális tudáskészletek szakértelmet eredményeznek, függetlenül attól, hogy ez a szakértelem milyen kiemelkedő erőfeszítések eredménye és mennyire elterjedt az adott kulturális környezetben.

Az elmélet jelentős kritikái részben pont a nyelviség szerepének felértékelése ellen irányulnak.¹⁰⁴ Ezek a megtestesültség fenomenológiájából indulnak ki, amelyre Hubert Dreyfus, a mesterséges intelligencia kutatója és kritikusa építette nagy hatású szakértelem-koncepcióját. Dreyfus szerint a szakértelem döntő feltétele a testi gyakorlat és tapasztalat, ahogy az a készség-alapú esetekben világos (sport, hangszertudás, de átvittebb értelemben a sakk is), és bár ezeknél sem elegendő a puszta tapasztalat (ugyanis szükség van egy „mester” folyamatos instrukciójára a kiemelkedő teljesítmény eléréséhez), a nyelvi szocializáció nyilván nem központi jelentőségű a szakértővé válás szempontjából. Ez abból is látszik, hogy a szakértő nem tudatosan cselekszik, hanem közvetlen és reflektálatlan módon, és gyakran nem is képes indokait megragadni (propozicionális formában, szabályok mentén), szemben a kezdő tanulóval.

A fenti nézeteltérés elsősorban a SEE egyik központi szakértelem-típusával, az ún. kölcsönható (interakciós) szakértelemmel kapcsolatban jelentős. Collins, aki sok évet töltött a gravitációs hullámok kutatóinak

102Ennek egy kifejtése: Jane Gregory és Steve Miller: „Kereszttűzben? A nyilvánosság szerepe a tudományháborúban”Replika54–55: 195–205 (2006).

103Rethinking Expertise,2. o.

104Pl. E. Selinger & J. Mix: „On Interactional Expertise: Pragmatic and Ontological Considerations” (In E. Selinger & R.P. Crease (eds.):The philosophy of expertise(New York: Columbia University Press, 2006): 302-321); vagy E. Selinger, H. Dreyfus & H. Collins: „Interactional expertise and embodiment”(Studies in History and Philosophy of Science38: 722–740 – 2007).

tanulmányozásával, a velük folytatott társas kölcsönhatás által annyira beletanult a szakmába, hogy a külső megfigyelő számára (és gyakran szakmabeliek előtt is) elsőre megkülönböztethetetlennek tűnt a valódi fizikusoktól.

Ráadásul a szakértelmét nem külsősként, vagyis a társadalomban általánosan hozzáférhető hallgatólagos tudás működtetésével szerezte, hanem beleszocializálódott a fizikusok közösségébe, és elsajátította azok saját, ezoterikus hallgatólagos tudáselemeit. Ám ez nem eredményezte azt, hogy képes lett volna szakcikket írni és kísérletet kivitelezni (nem ismerve a releváns matematikát és a berendezések pontos működését), vagyis nem rendelkezett azzal a közreműködő (kontributív) szakértelemmel, amivel a terület valódi művelői igen, de naprakész szinten értette a szakterület problémáit, törekvéseit és eredményeit. A SEE álláspontja szerint ezzel a laikusokénál mélyebb, de a szakemberekénél felületesebb szakértelmi formával kell rendelkeznie nemcsak az adott terület kutatóit vizsgáló szociológusnak, hanem például a tudományos újságírónak vagy egy multidiszciplináris projekt vezetőjének is.

A fenti megkülönböztetést Collinsék később továbbgondolták, és bevezették a „szakértelem periódusos rendszerét”.¹⁰⁵

A szakértelem periódusos rendszere.

A táblázat tanúsága szerint a szakértelem fogalmát itt tág keretek között kell érteni, melybe beletartoznak az olyan, globálisan elterjedt készségek is, mint az anyanyelv használata – mindezek ugyanis ugyanúgy a reflexió és interakció alapvető képességeire támaszkodva sajátíthatók el (egy speciális kulturális tapasztalatkörben), mint a legezoterikusabb tudományos szakértelem. Ha a specialista, vagyis adott tárggyal vagy területtel kapcsolatos szakértelmeket vizsgáljuk, akkor itt különböző „fokozatokat” láthatunk, pl. a tudományos érdekességeket közlő söralátétek gyűjtéséből származó tájékozottságtól egészen a szaktudós szakértelméig. A választóvonal a valódi szakértők és a kevésbé szakértők között abban áll, hogy a szakértők közösségének hallgatólagos tudásával bír-e valaki, vagy pedig csak könyvekből, cikkekből stb. szerzett tudással, hiszen a SEE szerint lehet az utóbbi bármilyen alapos és részletes, valójában nem rendelkezik azokkal az elemekkel, amelyek csak a társas kölcsönhatáson keresztül sajátíthatók el akár kölcsönható, akár közreműködő szakértelem formájában.

Ahogy a specialista területek szakértelmi formáinak esetén az elmélet megkülönbözteti egymástól a specialista hallgatólagos tudásra alapozott szakértelmet (közreműködő és kölcsönható) attól a tájékozottságtól, amelyik egy általános (és nem ezoterikus) hallgatólagos ismeretbázisra támaszkodik, úgy a meta-szakértelem fajtái is hasonló módon kerülnek szembeállításra. Meta-szakértelem alatt azt értik, hogy valaki nem egy adott dologhoz ért, hanem ahhoz, hogy kiválassza és megítélje azokat a szakértőket, amelyeknek a véleményét az adott dologgal kapcsolatban elfogadja (tehát a szakértőkre vonatkozó szakértelemről van szó). Egyfelől vannak olyanok, akik szakmájuk részeként, képzés és specializáció eredményeként hivatottak más szakértők megítélésére: ilyenek a meta-tudományok képviselői (politológusok a politikusokról, irodalomkritikusok az irodalmárokról, stb.), a technikai döntéshozók, vagy akár az egymás érdemeit elbíráló kutatók. Másfelől mindannyian, laikusokként rákényszerülünk arra, hogy

105Rethinking Expertise,14. o.

számtalan esetben tájékozódjunk a szakértők között, megítéljük szakértelmüket, hiszen a szakértőkre hagyatkozás kultúránk egy teljesen elterjedt és köznapi jelensége. Ez egyben azt is jelenti, hogy társadalmi létünkben mindnyájan elsajátítjuk a meta-szakértelem alapjait képező készségeket, „szociális intelligenciát”. Képesek vagyunk tehát technikai kérdésekben nem technikai ismereteink alapján dönteni, akár úgy, hogy személyes ismeretségünk alapján ítéljük meg a szakértőt („lokális ítélőképesség”), akár pedig úgy, hogy semmiféle személyes ismeretség nem áll rendelkezésre („globális ítélőképesség”).

Ezen ítéletek meghozásában segítenek bennünket az ún. „meta-kritériumok”. Lehetőségünk van például arra, hogy a szakember hozzáértését képesítései, diplomái, oklevelei alapján minősítsük – már ha az adott szakterületen vannak ilyenek, ám mivel nagyon gyakran nincsenek (a tudományon kívüli szakértelem-formák többségében), ezért ezt Collinsék nem találják megbízhatónak. Ennél megbízhatóbb lehet a teljesítményekre, referenciákra alapozni (track record), de ezzel is az a probléma, hogy túl sok esetben nem áll rendelkezésre ilyen, amikor szakmán kívüliek szakértelmi formáiról van szó. A legmegbízhatóbb kritérium a szakértő múltbeli tapasztalata volna, ám sajnos az nem derül ki az elmélet kifejtéséből, hogy ez hogyan megítélhető a laikus számára. Ám akár a képesítések, akár a referenciák, akár a tapasztalat megállapításához olyan erőfeszítéseket kell tenni, amelyekre csak indokolt esetekben hagyatkoznánk, a leggyakrabban viszont ennél is általánosabb, kevésbé lokális kritériumok alapján hozunk ítéletet.

Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy a SEE szerint milyen módon tudunk technikai ítéletet hozni szociális ítélőképesség segítségével! A szerzők előzetes felvetése az, hogy ilyen esetekben „[a]z ítélet aszerint alakul, hogy egy tudományos állítás megfogalmazója vajon kellőképpen a tudós módjára viselkedik-e, és/vagy megfelelő pozíciót foglal-e el a tudósok szociális hálózatában, és/vagy nem fűzik-e állításához túlzott politikai vagy anyagi érdekek”.¹⁰⁶Ezt három példával illusztrálják. Az első példa azt a kérdést veti fel, hogy kellő természettudományos képzettség hiányában el tudjuk-e dönteni, vajon az asztrológiát tekinthetjük-e tudománynak. A válasz igenlő:

Társadalmunk legtöbb tagjának szociális intelligenciája elegendő ahhoz, hogy lássa, az asztrológusok standardjai és szociális-kognitív hálózatai nem esnek egybe a tudósok standardjaival és szociális-kognitív hálózataival.

Aki ebben mégis téved, annak nem a tudományos műveltsége elégtelen, hanem a szociális műveltsége: nem tudja, kiben szokás megbíznunk a csillagokat érintő kérdésekben.

Egy másik példa azt a kérdést veti fel, hogy vajon milyen ítéletet hozunk akkor, amikor ellentétes véleményeket hallunk az emberes holdraszállások kérdésével kapcsolatban: valóban járt-e ember a Holdon, vagy csupán az amerikaiak nagyravágyásából fakadó csalásról és hamisításról van szó. Ezt sem tudjuk technikai alapon (pl. a bizonyítékok valódiságának vizsgálatával) megállapítani, ám

[g]lobális szociális ítélőképességünk biztosít minket arról, hogy a holdraszállások megtörténtek.

Szociális tapasztalataink alapján ugyanis nem tartjuk hihetőnek, hogy „a résztvevő kutatók ezrei képesek volnának ilyen szervezetten, kitartóan és egybehangzóan hazudni”, ráadásul akiknek leginkább érdekében állt volna kételkedni, azok az oroszok voltak, ők azonban nem tették, és nyilván jó okuk volt erre.

A harmadik példa a hidegfúziós kísérletekre vonatkozik. „

Ahogy a hidegfúzió-történet nyilvános konklúzióhoz érkezett a huszadik század utolsó éveiben, a nyugati társadalmak legésszerűbben művelt tagjai – semmit sem tudva a hidegfúzióról azon túl, amit láttak vagy olvastak a hírekben – „tudták”, hogy a hidegfúziót célzó kutatások negatív eredménnyel zárultak [hiszen] szociális-kognitív hálózatai már nem estek egybe a legitim tudósok szociális-kognitív hálózataival.

Ennek belátásához nem volt szükség a hidegfúzió tudományának ismeretére, elég volt csupán annak ismerete, hogy a releváns tudományos közösség konszenzusra jutott a kérdéssel kapcsolatban, annak ellenére, hogy akadtak tekintélyes kutatók, akik kívül rekedtek e konszenzuson.

Ezek a példák illusztrálják, hogy mit jelent a szociális és a technikai ítélőképességnek az a szembeállítása, amelyik lehetőséget teremt a szakértők laikusok általi megítélésére – márpedig erre szükségünk van minden olyan esetben, amikor laikusokként kell tájékozódnunk szakértői vélemények között. Ugyanakkor az elmélet egy gyenge pontját is sugallják: a mai átlagos laikus nagyon kevés ismerettel bír a tudomány szociális dimenziójáról. Vagyis ha

106Az itt szereplő idézetek aRethinking Expertise45-47. oldaláról származnak.

rendelkezünk is szociális műveltséggel általában, ez a műveltség többnyire nem terjed ki a tudomány ismeretére, szemben az olyan társadalmi szférákkal, mint a politika, a gazdaság vagy a sport, amelyek működésébe jobban belelátunk, és így megbízhatóbb szociális ítéleteket hozhatunk ezekkel kapcsolatban. A tudomány esetében ritka a „lokális ítélőképesség” lehetősége (hiszen kevesen állnak közvetlen kapcsolatban tudósokkal, tudományos intézményekkel), és még ritkább a kölcsönható szakértelem megszerzésének esélye (ehhez ugyanis bele kellene szocializálódni a tudományos közösség valamely részébe). Így a fenti elmélet nem igazán jól írja le azokat a döntéseinket, melyek szakértőkre vonatkoznak.

Ugyanakkor az elméletnek nem is célja, hogy leírja a valódi ítéleteket, hanem inkább normatív szándékkal bír:

előírja, hogyan érdemes ítélni a szekértőkkel kapcsolatban. Mivel a tudománytanulmányok szokásos elméletei (vagyis a „második hullám”) jobbára leíró (deskriptív) szándékkal kerültek megfogalmazásra, és a terület képviselői tartózkodnak az olyan normatív elemektől, mint amilyenekkel a tudományfilozófiai elméletekben találkozhattunk, így a harmadik hullám programját a kortársak meglehetős kritikával fogadták. Ám a SEE normativitása nem abban áll, hogy elő kívánná írni, hogyan érdemes a tudományt csinálni vagy a szakértőknek szakérteni, hanem abban, hogy a laikus szakértőkhöz való viszonyulásával kapcsolatban fogalmaz meg követendő jótanácsokat. A kritikák ellenére, és részben nekik köszönhetően, a „harmadik hullám” igényét kifejtő cikk mára a tudománytanulmányok talán legtöbbet hivatkozott szövegévé vált.