Tizennegyedik Fejezet - Amerikai Magyarok

H

a felül akarsz maradni az életben, soha ne hagyj pénzt az utcán heverni, hajolj le érte. Frigyre lépésünk idején, és mielőtt első gyermekünk megszületett, már hat koncessziót adtunk ki a három állam területén, és még mindig működtettük négy eredeti delikateszen üzletünket a Bronxban és Westchester megyében. Mindegyik üzletben volt egy vezető menedzser, aki szigorú szabályok szerint vezette a businesst. Mariska váratlan villámlátogatásokat tett üzleteinkbe, ellenőrizte a könyvelést, felmérte a boltot tisztaság, higiénia és hatásosság szem-pontjából. Soha nem volt bajunk élelmiszer ellenőrökkel, és azonnali hatállyal elbocsájtottunk bárkit, aki tiszteletlen volt a vevőkkel.

Felmondtam a Reed családnak, akik az albérlős ház földszinti lakását bérelték, és a Reed család hajlandó volt kiköltözni.

– Úgyis már régen tervezzük, hogy házat veszünk a kertvárosokban. – Mrs. Reed adta tudtomra, ahogy bocsánatkérő hangon elmagyaráztam neki helyzetünket, és előadtam, hogy nekünk magunknak lenne szükségünk a lakásra.

– Merre a kertvárosokban? – kérdeztem puszta kíváncsiságból, hogy emberek hozzánk hasonló helyzetben milyen megoldásokat találnak.

– Három hálószobás házat keresünk Putnam megyében, – Mrs. Reed felelte. – Ott még meg tudjuk engedni az árakat és mégis férjem tud ingázni munkájába, New Rochelle városban.

Az a varázserejű ötven kilométeres munkába járás, gondoltam, csinálják, ha úgy hozza kedvük. Én úgy élem életemet, ahogy én látom legjobbnak. A Reed család fia a Bronxi Manhattan kollégiumba jár és petróleummérnökséget tanul. Leányuk még gimnáziumba jár, és majd a Mahopac városbeli helybeli középiskolában fogja befejezni tanulmányait. Sok szerencsét nekik. Én nem fogom feladni New York City várost egy steril életért félholdas parcellákon, és szomszédokért, akik amúgy sem hinnék el, hogy előkelő környékükön tudtam házat venni mindössze hét éves amerikai tartózkodás után. Különben is, az előleg, amit le kellett tenni egy ilyen tágas otthonra, és hozzá az óriási portára, nem hozott semmiféle jövedelmet. Feneketlen financiális kút volt, csak akkor lehetett rajta pénz csinálni, ha búsás haszonnal eladtad, de az árán egy még drágább házat kellett vennél magadnak, ha valahol hasonló helyen akartál lakni.

Cégem, Sverdup és Parcel komolyan nekiállt a földalatti metróvasutak tervezéséhez. A soha meg nem épített Second Avenue, Harlem folyó alatti alagút tervezésén és a L’Enfant plaza földalatti vasútállomás, Washington fővárosban, a Charles Center állomáson is dolgoztunk, ami a Baltimore, Maryland állambeli földalatti rendszer legnagyobb csomópontja volt. Napi két túlóra lett a minimum, és nagyon sok alkalommal teljesen kimerülten jöttem este haza.

Kora októberben egy vasárnap reggelen, a hosszú és forró nyár után, Mariska érezte az első szülési fájdalmat. Jókora súlyt rakott magára és mellei megnőttek és érintésre érzékenyek lettek. Egész nap ágyban maradt és késő délután telefonáltunk nőgyógyász orvosunknak.

– Vigye a Pelham Bay Kórházba, – az idős orvos felelte a telefonon, ahogy hallotta, hogy milyen gyakoriak a fájdalmak. – Ott találkozunk.

Elhajtottam Mariskával a kórházba, mindössze húsz perc autóútra kicsiny lakásunktól, és maga mögött hagyva, hogy vacakoljak a kocsi bezárásával, toronyirányban neki indult a kórházbejárat felé. Gyorsan utolértem, és segítettem beleülnie a tolószékbe, és egy szolgálatos felvitte a legfelső emeleten lévő szülészeti osztályra.

Vártam a portához közeli kis váróterembe és ünnepélyes ígéretet tettem. – Ennek a gyermeknek és asszonyomnak gondját fogom viselni, úgy segéljen engem a Jóisten.

Az orvos órákkal később jelent meg és félrehívott.

– Nézze, – mondta. – Este tizenegy van, hazamehet, itt semmi nem fog történni reggelig.

Azokban az időkben nem volt szokásos, hogy a férj premier-plánban nézze végig a gyerekszülést, és minden tiltakozás nélkül hazamentem.

Alig értem haza és készültem lefeküdni, csengett a telefon.

– Gratulálok, Mr. Dembinszky, – kezdte az öreg orvos a vonal túlsó oldalán. – Fia van. A felesége nagyon erős kis nő. Kezdetben nehézségeink voltak, nem nyílt a medencecsontja, és fogót kellett használjak, de asszonya olyan erősen nyomott, hogy a baba 43 perc alatt kint volt.

Közölve velem a nagy hírt az orvos rám akasztott, és elhajtottam a kórházhoz. Mariska még fent volt, erősen gyógyszerezve, de magánál, és elhaló hangon rebegte.

– Fiúnk van, Ernő. Láttad már? Tökéletes, egészséges gyermeket szültem neked.

– Köszönöm, szerelmem, súgtam a fülébe. – Ügyes voltál és én jó apa leszek és jó férj.

Csodálatos családunk lesz.

Egy ápolónő elvezetett a bölcsődébe, ahol féltucatnyi újszülött rugdalódzott bepólyálva, és kicsiny, tolókocsiszerű babaágyakban pihengettek. Fiamat közel gurították az ablakhoz, és a piciny legényke egyenesen a szemembe nézett.

Nem sírt. Tudta, hogy édesapja okos és édesanyja szépséges. Nem volt oka sírni. Jó helyre érkezett.

A nővér elgurította. Mariskának pihenésre volt szüksége és én ismét hazamentem. Másnap reggel behívtam munkába és megmondtam, hogy késni fogok, feleségem gyereket szült.

Ezután elrohantam a kórházhoz, ahol Mariska már fent volt és jókedvűen fogadott. Karjaiban tartotta gyermekünket és varázslatos gyönyörűen néztek ki. A kicsi fiúcska hozzásimult és apró szájacskájával mellbimbója után kutatott. Mariska megszoptatta, és a mennyország leszállt a földre a boldog kicsiny családhoz, az enyémhez.

Szülés előtt sokat beszélgettünk a gyermek nevéről és megegyeztünk, ha fiú, Thomas Norbert lesz. A kórházi adminisztrációnál bemondtam a nevet, és beadták a születési bizo-nyítvány utáni kérelmet. Még mindig az adminisztráción voltam, amikor az orvos arrafele jött és, ahogy meglátott, megállt.

– A fiát meg kellene metéltetni, – mondta magasan felettem állva és dölyfös hangon, mert én ültem és ő meg állt.

– A legjobb alkalom a körülmetélésre, mialatt a kórházban van.

– Nem, – feleltem dacosan. – Semmi körülmetélés.

Az orvos mérges arcot vágott és elment. Gondolta, találgattam, még nem lett belőlem teljes amerikai, és utálta hozzáállásom.

Három nappal később Mariska helyrejött és késznek látszott elhagyni a kórházat. Kifizettem a számlát és hazavihettem feleségem és gyermekem. Hazavittem őket és a lakás jéghideg volt.

A fűtésszezon még nem kezdődött meg és a házigazda spórolt az olajjal.

– Búj be az ágyba és maradj a takaró alatt, – mondtam Mariskának. – Szorítsd Tamáskát a testedhez és tartsd melegen. Kimegyek és hozok egy elektromos fűtőt.

Félórával később visszajöttem a fűtővel, amit a közeli Honing’s Parkway háztartási gép és bútorüzletben vettem, és a jókora kapacitású fűtőtest rövidesen duruzsolt és lakásunkat kellemetes 26 Celsiusra melegítette.

Előzőleg kitettük ebédlőasztalunkat a székekkel és kis házi-bölcsődénket az ebédlőben állítottuk fel, a konyha, az előszoba és a nappali között. Ez megteszi, gondoltuk, amíg a Reed család nem talál magának alkalmatos házat a kertvárosokban, és kiköltöznek az albérlős ház földszintjén lévő nagy lakásból.

Az összes 15 amperes biztosítékot kicseréltem 20 amperesekre, a négybiztosítékos elektro-mos táblánál és volt elegendő szósz a fűtőtestnek. Kezdetben elektromos számlánk nem ment fel. Con Edison azt hitte, hogy valami baj van a mérőórával, mert fogyasztásunk nem mehetett fel ennyire hirtelen és drasztikusan. Négy hónappal később fogtak el minket, és kiküldték az összegyűlt 160 dolláros számlát. Időközben Mariska és Tamáska melegben voltak, és még csak egy náthát sem kaptak.

Ugyanazon a télen egy fiatal pár, akik valamelyik magasabb emeleten laktak, elvesztették újszülött gyermeküket. Nem lehetett pénzük elektromos fűtőtestre és a kisbaba tüdőgyulladást kapott. A szülőknek nem volt orvosi biztosítása, és halogatták, hogy orvosi segítséget hívja-nak. Mire végre elvitték a kórházi sürgősségi osztályra, késő volt. A kislányt nem tudták meg-menteni és meghalt. Mi a jobb, gondolkoztam el a dolgon, általánosan alacsony életszínvonal a szocializmus alatt, de mindenkinek ingyenes orvosi ellátás, vagy a szabadvállalkozási rendszer, szegények segítése és mentőháló nélkül? Sokan a szegényeket vádolják, hogy miért szegények.

Mintha a szegénység az ő hibájuk lenne. Amikor Tamás született, cégemnél kapott orvosi biztosító megtagadta a szülés kifizetését. Kéthetes szabadságomat végig kellett dolgoznom, és kölcsönt kellett felvennem, hogy kifizessem az orvost és a kórházat. Életem akkori szakaszá-ban nem tarthattam magam tehetősnek, bármilyen mércével mérve sem. Olyan társadalomban éltem, ami vehemensen ellenzett bármi kormány vezette általános orvosi biztosítást, mindenki részére. Ne vess rám követ a társadalom hibáiért, tépelődtem, és azért mert előre akarok haladni az életben. Ezek a kérdések jóval felettem álltak, hogy megértsem a gyilkos kapitalizmus törvényszerűségeit. Sajnáltam a fiatal párt és halott gyermeküket, és tudtam, hogy itt valami nem helyénvaló. Nekünk szerencsénk volt, adtam hálát Istennek, semmi komoly betegség nem sújtott le ránk. Legalábbis nem idáig.

–

A

merika Első Reformált Magyar Baptista egyházunk az East 73-as utcában távoli, laza kapcsolatban állt az Észak-amerikai Baptista Egyházközösséggel és a Világ Baptistáinak Nagy-szövetségével. Amint megkaptam levelező tagozatos diplomámat teológiából, gyülekezetünk begyújtotta kérelmét a nagyhatalmú Szövetségi Zsinathoz, hogy legyek a papjuk, és a Szövetség gyorsan engedélyezte kinevezésemet.

Kovács tiszteletes felmondta tisztségét és Kaliforniába költözött, ahol Sacramento környé-kén egy jóval nagyobb magyar református gyülekezetnek lett a pásztora. Első szentbeszédemet 1977 húsvét vasárnapján dörgedelmeztem el magyarul. Többnyire magyarul folytattuk le szertartásainkat, de gyakorta láttunk vendégül angolul beszélő prédikátorokat, akik járták az országot, és többekkel közülük jó barátságba is kerültünk.

Az East 73-ik utcai épület és telek templomunk tulajdonában volt, és amikor átvettem vezetését, semmi anyagi leterhelés vagy jelzálogkölcsön nem volt rajta. Mint vallási szervezet, egyházunk adómentességet élvezett és annak rendje módja szerint beadtuk a szükséges és kitöltött 501C3 űrlap adóbevallást a Szövetségi Jövedelemadó hivatalhoz. Úgyszintén, az ország törvénye szerint városi ingatlan adót sem kellett fizetnünk. Természetesen mérnöki állásomból teljes jövedelmem adózás alá esett, és gondom volt, hogy soha nem csaljak vagy vezessek félre bármi adószedő hatóságot adóbevallásaimon. Gyorsan növekedő jövedelem-áradatunkkal, és az akkoriban érvényes, nagyobb jövedelműekre kiszabott magas adó rátával,

hamarosan rájöttem, hogy személyes vagyoneszközeinkből át kellene transzferálnunk templomunkhoz annak pásztorához és feleségének, Mariskának a nevére.

Legelőször az albérlős házat átírattunk egyházi tulajdonnak és templomunk mellékjöve-delmének, és többet nem fizettünk rajta ingatlan adót vagy jövedelemadót a bérleményi bevétel után. Fülöp bácsi lelkészsége alatt is így volt, és könnyen meg tudtuk szerezni adómentes besorolásunkat.

Aranybányát fedeztem fel, és ha óvatosan lépkedtem az élet ösvényein, kedvező szerencsém tovább is fog gyarapodni, gondoltam, és szárnyaimat szélesre fogom bontani a lehetőségek országának földje felett. Mindössze el kellett fojtanom a belém nevelt előítéletet, amit kommunista iskolázottságom alatt kaptam, hogy gazdagnak lenni szégyen, és egy bizonyos határ felett nem szabad több pénzt csinálni, csak annyit amennyi szükségeimre elégséges, már úgy értem, hogy bőségesen és kényelmes életmóddal, és engedjem, hogy a többit osszák széjjel a rászorultak között. Nem ebben az országban. Ebben az országban, szó szerint értelmezve, a magas ég volt a felső határ, nem láttam semmi rosszat abban, hogy növekedjek és terjesz-kedjek, bármi korlát és megkötés nélkül.

Soha nem jutottam volna el idáig, ha katolikus maradtam volna. Jó életem lett volna, mint egy asszonytalan papnak, de az egyház vagyona soha nem szállt volna rá semmi egyénre. Az egyházhoz tartoztam volna, és Rómából kinevezett és megközelíthetetlen püspökök kezelték és ellenőrizték a vagyont.

Az én esetemben csak egyedül az ördög ügynökét kellett kordában tartanom. Azt a telhetetlen kapzsiságot, ami mindahányunkban lakozik. A kapzsiság már régen lerombolt sok kiváló evangéliumi prédikátort és laza erkölcsökkel korruptállta őket. Nem engemet, ennél erősebb voltam és Mariska mellettem állt.

Fiam szépen növekedett és naponta egyre virgoncabb lett, mialatt hitelképességem is gyorsan javult, és éreztem, hogy a jövő az enyém.

Gyülekezetünk egyik tagja, Simon Feri volt, aki segített az épületet tisztán tartani, ide-oda hordta a bútorokat és székeket, ahogy szükségeltetett valami rendezvény alkalmából, és apró-cseprő elektromos és vízvezeték javításokat is elvégzett. Nappali főállásában Simon Feri házmester volt, néha fellengzősen épület menedzsernek tituláltan, egy modern, soklakásos lakóházban a Second Avenue-n, az East 81-es és az East 82-es utcák között.

Egy nap Feri a templomból kifele megállított. – Dembinsky tiszteletes, – kezdte udvarias, tisztelettudó hangon. – Épületem öröklakásokká konvertál. A tulajdonosoknak, az Osborne és Smith Ingatlankezelési cégnek szüksége lenne, hogy a lakók 51 százaléka megvegye a lakásokat, hogy a többit is rákényszerítsék a vételre.

– Érdekesnek hangzik, – feleltem, – jöjjön be irodámba és beszéljünk róla.

A hetvenes évek végén ezek a konverziók sok port kavartak fel New Yorkban. A házi-gazdák több pénzt csináltak, ha lakásonként eladták tulajdonaikat, és egyidejűleg megszaba-dultak a karbantartási és fűtési költségektől. Ügyes lett volna, kivéve a bérlők nem akarták megvenni a lakásokat. Bérelni olcsóbb volt, mint tulajdonosnak lenni, vagy nem volt pénzük az előleget letenni, vagy hitelképességük nem volt elég jó a hatalmas jelzálogkölcsön felvevésére.

Ez átmenetileg lenyomta az ingatlan árakat, legalábbis néhány évre. Éppen ilyen alkalmat kerestem, és reméltem, hogy Simon Feri ilyet fog ajánlani.

– Három lakást kellene még eladni. – Feri magyarázta, ahogy leült íróasztalom előtti vendégszékbe. – Egyik a hatodikon, egy a tizennegyediken és egy a huszadikon. Mind a három elegáns, két hálószobás otthon, új konyhagépekkel, és régi, megbízható lakókkal.

– Mennyit kérnek értük? – kérdeztem.

– Hetvenötezret mind a háromért.

– Jókora pénz, – mondtam tétován.

– Tudom, – Feri bólintott. – Ezért nem veszik meg a benne lakók. De talán, Dembinsky tiszteletes, maga össze tudná hozni a dolgot, hogy a számok klappoljanak.

– Hogyan, – kérdeztem kikerekedett szemmel.

– Mint az egyházi klérus tagja, – Simon Feri keskenyre húzta szemeit, – maga nem fizetne ingatlan adót, vagy jövedelemadót a beszedett béreken. Igaz, – Feri megköszörülte torkát és hamis sajnálkozással folytatta. – Az Ingatlan Karbantartó cég, akiket a Tulajdonosok Bizottsá-ga felvesz, be kell majd, hogy hajtsa magától a teljes karbantartási díjat, amiben benne foglal-tatik a fűtés, a légkondicionálás, a szemétszedés, és a lépcsőház takarítása és a közös részek

Néhány nap múltával erre a témára még visszatérünk.

– Természetesen, – Simon Feri bólintott, és ahogy felállt és ment kifele folytatta. – De az ajánlat nem lesz sokáig az asztalon. Több ezer okos befektető van New Yorkban, akik azonnal rácsapnak egy ilyen alkalomra. Engedje meg, hogy odaadjam az Ingatlankezelő telefonszámát, és a felelős ügynök nevét, és kérem, hívja fel őket, amilyen hamar csak módjában áll.

Simon elment és én bementem templom melletti lakásunkba. Egyre kevesebb időt töltöttünk Mariska Bronxbeli lakbérszabályozott kégliében. Mariskát a konyhaasztalnál találtam és szoptatta a gyereket. Elmagyaráztam neki Simon Feri ötletét és Mariska kissé irritált hang-súllyal válaszolt.

– Fogunk valami pénzt is csinálni ezen? – kérdezte és megigazította a babát a karjában, mintha szóbeli csatározásra készülne fel. – Vagy kockáztatunk mindent, amit idáig összeszedtünk.

– Tizenötezer dollárunk van a bankban, – feleltem és kivettem egy írótömböt és ceruzát és kezdtem leírni a számokat. – Ha a fent maradó hatvan ezret nyolc és félszázalékos kamatra harminc éves kölcsönre finanszírozzuk, a havi részlet körülbelül 460 dollár. A havi karbantartás és más fizetnivalók, Simon Feri szerint, körülbelül kétszáz dollárra rúgnának havonta és lakásonként, de vedd bele a biztosítást és legyen havi kétszázötven.

– Ez durván havi négyszáz per egység, az adókedvezmény nélkül is. – Mariska szavamba vágott, éppen olyan jó volt a számokkal, mint én, ha nem jobb. – Mennyi lakbért tudunk beszedni lakásonként? Vagy ezeket is a lakbér-szabályozási törvény korlátozza?

– Nem tudom, – feleltem, – de meg kellene tudnunk. A szabadpiacon egy ilyen lakás általában havi négy ötszáz dollárért megy. De senki nem épít lakásokat New Yorkban és az üresedési arány messze visszamenőlegesen is nézve alacsony. A lakbérek minden bizonnyal felmennek. A lakók lefizetik a mi jelzálogkölcsönünket és a végén csinos kis aranybánya lesz a birtokunkban. puffer zónát és megerősítené kockázat toleranciánkat.

– Valóban csinálhatnánk ezt is. – Mariska felelte és tovább mosolygott, és azok az édes gödröcskék az arcán zabálnivalónak látszottak és kívánatosnak. – Meg sok minden mást is, beleértve, hogy nem tesszük félre teljes mérnöki fizetésedet és kezdünk némi luxuscikkekre is pénzt költeni.

Megcsókoltam és puha engedelmességgel bársonyos ajakit szájamhoz tartotta. Ajkai nedve-sek voltak és mézédenedve-sek, mint a nektár egy virágzó nárciszon és a baba aprókat böffentett, és kicsiny tejbuborékok jöttek ki a száján és eláztatták Mariska mezítelen kulcscsontját. Csodála-tos érzés. Egy ilyen feleség, mennyire végtelenül szerencsés ember vagyok. Hol terem az ilyen asszony, és mely örök kéz formálja titokzatos személyiségét. Miben rejtőzhet isteni nagysá-gának eredete, és hogyan lehet, hogy Karcsi nem látta csodálatosságát?

Ez nem volt a hely és az alkalom Karcsi felől elmélkedni. Fulladjon bele a saját mérgezett kotyvalékába, gondoltam és néztem, ahogy Mariska belehelyezi a babát a bölcsőbe, ahol a kicsike azonnal elaludt.

–

F

eltelefonáltuk az Osborne Smith ügynökséget és betábláztunk egy időpontot másnap kora reggelre, hogy megnézzük a lakásokat. Szabadnapot vettem le munkából és csekkfüzetemet a zsebembe tettem.

Mind a három otthon szépnek nézett ki és rendben tartottnak. Egy idősebb zsidónő lakott a hatodikon és elgondolkoztam, hogyan van pénze erre a csodálatos és drága berendezésre, amikor nem tudja megengedni, hogy megvegye az ingatlant.

A másik két lakás hasonló volt. Sehol semmi kisgyerek, és sehol óriási kutyák, ami az elégedettség titkos mosolyát csalta szájam sarkába. A huszadikon a középkorú házaspárnak gigantikusan kövér macskája volt, és a szőrös dög fújt és ki akarta karmolni szemeimet, de kinevettem.

Hemingway Ernőre gondoltam, névadó druszámra. Milyen művészien leírta életét Párizsban a hírességekkel és milyen gondos részletességgel írta le a helyeket és az éttermeket, ahova enni jártak, és a Riviérát, ahol pénzét elszórta a könnyen kapható örömlányokra. Élni akarta az életet, meg akarta tapasztalni Afrikában a nagyvad vadászatának izgalmát, és a gépfegyverek ropogását és a bombák robbanását a spanyol polgárháborúban, és végül az ivást és a delírium tremens élvezetét Key West tavernáiban.

Én is meg fogom tapasztalni a borzongását és a pénz csinálásának izgalmát, és amikor elegem lett belőle, valahol majd lepihenek, és egy nyugodt szemlélő elvont filozófiájával és egy biztos nézőpontból, megírom történetemet. Nem fogom magam fejbe lőni, amikor elegem lett a gyönyörből, és a bornak szédítő mérgéből, és a kéjből, ami ezzel jár, és amikor többet soha már nem tudok szeretni egy nagymellű utcanőt sem.

– Mi a véleménye, Tiszteletes Úr, – kérdezte az ügynök miután megnéztük a lakásokat.

– Mind a hármat megveszem, – néztem vissza rá, – kedves uram, mi is a neve, bocsásson meg, de kiment az eszemből.

– Giuliano Fasciolla, – vigyorgott rám és akkor vettem észre, hogy tripla tokája van és kiálló pókhasa. Talán egy beavatott maffiás, gondoltam, de nem számított, és barátságosan bólintottam felé.

– Ezer dollár letétre lenne szükségünk, hogy elfogadjuk ajánlatát, és a szerződés aláírásakor a vételár tíz százalékára. – Mr. Fasciolla kezet nyújtott, és kifele tessékelt a harmadik lakásból is. – Menjünk át irodámba a Third Avenue-en és ott kiállítjuk és aláírjuk a szükséges iratokat.

– Semmi probléma, – mondtam. – Ajánlatom kontingens egy sikeres épületinspekción, és a

In document Amerikai Magyarok (Pldal 68-76)