T
örténetünk idejében, a híres Kéményseprő étterem még mindig ott állt a Dózsa György út és a Szondy utca sarkán. Alkalmatos nagyságú belső étterem és egy jóval nagyobb kerthelyiség, több mint ötven asztallal és egy emelvénnyel a cigányzenekar részére. Meleg nyári esténként a banda becsületes erőfeszítést mutatott, hogy túlharsogja az utca forgalmát, és egy fiatal nő színes népviseletben a lelkét is kiénekelte, mialatt a vendégek étvágygerjesztően illatozó vacsoráikat fogyasztották.Kivéve azokat, talán a jókora többséget, akik csak egy korsó sörre tértek be, vagy egy pohár borra és kedvtelve hallgatták Purcsi Feri III prímást, Pest leghíresebb századfordulói cigányzenészének unokáját, a Monarchia régi jó békeidejéből.
Ahogy Feri III meglátta a fiatal párt bejönni, Tamást és Izabellát, ezt mondanunk sem kell, kacsintott az öreg főpincérnek és odasúgta neki.
– Hej, Vilmos úr, látja ott azt a kettőt? Nem helybeliek, kezelje őket kivételes kedvességgel, hogy legyenek törzsvendégek.
Feri legbölcsebb meglátásának engedelmeskedve, Vilmos úr csorba fogainak legszebb mosolyával üdvözölte a fiatal párt.
– Lenne egy üres asztalunk a zenekarhoz közel, – kérdezte, – kedvükre lenne ott leülni.
– Igen, – Tamás felelte, – éppen arra lenne kedvünk.
Ahogy a fiatal pár kényelmesen elhelyezkedett, Vilmos úr ismét előkerült és kopasz fejét mélységes tisztelettel meghajtva, udvarias hangon tovább érdeklődött.
– Hozhatok valami italt?
Ennél a pontnál meg kell, hogy jegyezzük, mert olvasóink megkérdezhetik, a legális alkoholfogyasztási kor 16 évnél állt Magyarországon, és hivatalos kérésre, bárkinek, aki túl fiatalnak nézett ki, elő kellett húzni azt a megveszekedett személyi igazolvány, de Vilmos úr szemében a fiatalok elegendően idősnek látszottak, hogy az alkoholos italok élvezetével mulassák magukat.
Ahogy a fiatalember és csinos kis asztaltársa nem válaszolt, csak egymás néztek kíváncsi zavarodottsággal az arcukon, Vilmos úr felajánlotta segítségét.
– Korsó sör vagy egy pohár bor, melyikkel szolgálhatok?
– Egy üveg pezsgővel, – Tamás merész pillantást vetett az öreg pincérre, mivel életében ez volt az első alkalom, hogy nyilvános helyen, bármilyen helyen alkoholt rendelt, és kackiás vagánynak szeretett volna látszani, – de kellőképpen behűtve.
– Természetesen, – Vilmos úr ismét mélyen meghajtotta a fejét, és Purcsi Feri III odavillantotta szemét a fiatal népdalénekesnőnek.
– Gyerünk Bözsi, – Feri III mondta. – Énekeld ki nekik a legszebb refrénedet.
Bözsi megrázta karcsú derekát, csipkés rakott sok-szoknyája emelkedett és hullámzott, mint a körhinta kereke az aratási búcsúvásárban és hívogató pillantást vetett Tamásra. Egy másodperccel később Izabellára nézett, hogy a leány ne higgye, fiújával szemben hátsó szándékai vannak, majd mély lélegzetet vett és kieresztette mézédes szopránhangját, ami minden jeget megolvasztott volna a mélyhűtő párologtatóján, ha nyári éjszakákon nyitva hagyják a hűtőraktár ajtaját.
Este, ha lefekszik, álmodozzon rólam, Aranyhal leszek egy elátkozott tóban.
Vesse ki hálóját tónak fenekére, Halásszon ki engem, hálás leszek érte.
Szívemből kívánom, hogy legyen szerencséje.
Bözsi itt egy perc szünetet tartott, második mély lélegzetet is vett, szoknyáját is még egyszer megrázta és folytatta az éneket.
Este, ha lefekszik, álmodozzon rólam, Prímás leszek egy útszéli fogadóban,
A legszebb nótájánál, könny hull a vonómra.
Nem gyógyít meg semmi, csak a babám csókja, Nem gyógyít meg semmi, csak a babám csókja.
Az ének alatt Tamás Izabella kezét kezébe kulcsolta és ilyen édes összeforrottságban nézték, ahogy Vilmos úr mind a kettőjüknek csurgatott a buborékosból.
– Szerelemre és kötelezettségre. – Tamás emelte poharát és a leányához koccintotta, aki úgy elpirult, mint egy veres tulipán az ígéretes tavasz első napsugaras hajnalán.
– Még csak tizennyolc éves vagyok, – suttogta, – szeretni tudok, de elkötelezettséget ne kérj tőlem.
– Semmi baj, – Tamás suttogta vissza, – elkötelezettséget, holnap is vállalhatunk, esetleg a jövő héten, vagy a jövő évben, de ma este adjuk át magunkat a pillanat mámorának, és holnap szorgoson fogunk dolgozni, hogy biztos jövőt építsünk magunknak és csak magunknak.
Megcsókolták egymást. Zárt ajkakkal, gyengéden, de tűz volt csókjukban és égető lángok és Izabella rettegve gondolt rá, hogy mi lesz, ha többet nem tud ellenállni, ha hazaérnek, és a függönyök nyitott redőin át a telehold foltos árnyékot vet a fiú izzadt nyakára és ölelő karjaira.
– Tamás, – Izabella sóhajtotta, és a fiú érezte a fiatal nő reszkető szorongását, és bőrének selymén az érzéki vágy áramlatának mágneses vibrálását. – Ne részegíts meg, és ne rombold le ellenállásom utolsó bástyáját is, hogy aztán egy életen át bánjam tettemet. A szerelem elpusztítja erényem óvatos védelmét, és megsemmisíti a józan érvelést, és nem vagyok oly rettenetesen bizonyos, hogy kapcsolatunk örökké fog tartani.
– Mi titokzatos ok mondatja ezt veled? –Tamás simogatta Izabella arcát és szemei fürkészőn kutatták a leány szemeit.
– Apád nagyon gazdag és az én családom szegény. Apád segítsége nélkül állami támo-gatáson élnénk és be lennénk szorítva egy szűk, városi lakásba. Egy nap, és eddig engem fog használni, talál neked egy csinos és okos angolszász lányt, és megvalósítja életcélját, amiért Amerikába jött.
– Nekem lesz saját pénzem. – Tamás felelte, és ahogy lassan visszahúzta a kezét, sietve hozzátette, mintha egy fuldokló hableánynak dobna életmentő övet. – Természetesen a te segítségeddel és szeretném, ha mellettem maradnál.
– Soha nem fogsz megszabadulni tőle. – Izabella mondta és könnyek gyűltek fényesen csillogó szemébe. – Biztos vagyok benne, hogy megvan a saját önző oka, hogy finanszírozza nekünk ezt a tengerentúli kalandot. Offshore bankszámlák, és az adókötelesség megkerülése, hogy cégeket alapít az Egyesült Államok határain kívül. Hallottál már erről a koncepcióról, nem?
Tamás mély lélegzetet vett, de Vilmos úr, mennyire modortalan tőle, közelebb lépett és udvariasan kérdezte. – Felsorolhatnám ma esti specialitásainkat? Roston sült süllőnk van, vagy borjúhúsból készült szűzérmék gombamártással. Vagy hozzam a menüt, és szeretnének maguk kiválasztani valamit. Idő nem számit, studírozzák választékainkat, ameddig csak jólesik.
– Roston sült süllő tökéletesen megfelel. – Tamás felelte és Izabella bólintott. – Nekem is, ugyanaz.
– Petrezselymes újburgonya. – Vilmos úr makacskodott, talán segíteni akarta a fiatal hölgyet, aki nyilvánvalóan kemény ostrom alatt állt jóképű udvarlója részéről, bár a szándék
nemes is lehetett. – Vagy egy tányér zöldpaprika és szeletelt paradicsomsaláta olíva olajjal és ecettel.
– Rendben, – Tamás türelmetlenül intett szabad kezével, – akármit, csak menjen már.
– Haragszol rám? – Izabella kérdezte halkan, ahogy Vilmos úr távozott.
– Nem, dehogy haragszom. – Tamás felelte és szemében fájdalom ült és sértődés, ahogy szerelmi vágy gyötörte szemeivel éhesen nézegette a leányt. – Összeházasodhatunk, ha akarod, most rögtön, ha emiatt aggódsz.
– Egy esküvő nem oldana meg semmit. – Izabella suttogta. – Csak elválnánk és a válás stigmáját egy életen át hordoznánk hátunkon.
– Akkor mit? – Tamás kérdezte, és a méreg éles kése hasította ketté hangját.
– Megtartjuk a távolságot és respektálod döntésemet. – Izabella összehúzta a szemét és a makacs tagadás fénye dacosan megvillant írisze mögött.
Tamás végtelennek tűnő másodpercekig hallgatott. – Azt hittem, hogy szeretsz, – mormolta végül.
– Persze, hogy szeretlek, – Izabella mosolygott és arccsontjának szexi tigrismacska vonala erőteljesebben kidomborodott, – és te is szeretsz. Máskülönben nem indultunk volna el erre a kalandos útra. De várnunk kell addig, amíg többet tudok adni neked, mint csak a testemet.
Meg kell várnunk, amíg egyenlődként fogsz tekinteni.
– Úgy hangzik, mint egy üzleti tárgyalás. – Tamás eleresztette a leány kezét. –Szerelmesek nem alkudoznak anyagiakat egy palack franciapezsgő társaságában.
– Tehát nem szeretsz. – Izabella felelte élesen.
– Persze, hogy szeretlek. – Tamás szeme meglobbant.
– Akkor vallj szerelmet.
– Most, itt? – a fiú hebegett.
– Le a térdeidre, – Izabella harsogta és mutatóujja az asztal pódium felőli részére mutatott.
– Csacsi ötlet. – Tamás morogta.
– Miért? – Izabella gőgösen felhúzta az orrát. – Szégyellsz szerelmet vallani ezelőtt a falusi szajha előtt?
– Miféle szajha? – Tamás rázta a fejét.
– Az énekesnő, – Izabella kiáltotta, – egész este neked énekel, te meg olvadsz el, mint vanília fagylalt a sütőplatnin.
– Aha, erről van itt szó, féltékeny vagy.
– Ne áltasd magad, – Izabella tipikus női modorban válaszolt. – Nem vagyok féltékeny.
Nem érdemled meg és ez a nő egy trampli.
– Ugyan már, – Tamás szívből hahotázott. – Helybeli szokások. Magyarországon vagyunk, a szentimentális szerelem országában. Minden dalban és énekben benne van, amit valaha is énekeltek és minden pohár borban, amit valaha is megittak. Nem jelent semmi komolyat.
– Nem ez a probléma. – Izabella hangja egyre jobban jegesedett.
– Akkor mi a probléma?
– Apád a probléma. – Izabella arca jéggé fagyott. – Apád azt hiszi, hogy minden az ő tulaj-dona és mindenkit kontrollál. Azt hiszi, hogy bábuja vagyok, amit akarata szerint rángathat.
Ide küld Budapestre minden szülői felügyelet nélkül, és elvárja tőlem, hogy szórakoztassalak, és boldoggá tegyelek, amíg ő végrehajtja ördögi terveit. Egész életében ezt csinálta.
Manipulálta az embereket. Az édesanyámat is manipulálta, és elhitette vele, hogy olyan sokkal tartozunk neki, hogy soha nem tudjuk visszafizetni. Azt hiszi, hogy személyes ingósága vagyok, és anyám oda kellett, hogy adjon neki, a jótékonyságokért, amit ránk ömlesztett. Az ördög szolgája vagy te is, ha azt hiszed, hogy apádnak becsületes szándékai vannak.
– Izabella, – Tamás kapkodott a levegőért. – Apu nem olyan rossz, amilyennek gondolod, és én oltárt emelek neked, úgy foglak imádni, amíg be nem látod, hogy igazából szeretlek.
– Azt akarja, hogy lefeküdjek veled.
– Látod, már megint komolytalan léhaságokat beszélsz. Semmi tiszteleted nincs irántam.
A progresszíven egyre harciasabb események ezen útkeresztjén, Vilmos úr begurította a felszolgáló kerekes asztalt. Egyenként és egyre étvágygerjesztőbb és nyálcsorgatóbb étel-különlegességeket, rakott ki az asztalra, és a fiatalok be kellett, hogy húzzák ellenségeskedésük kantárját.
– Együnk, – Tamás morogta. – Senki nem alszik senkivel, amíg te el nem döntöd.
– Ez már mindjárt más. – Izabella beleszúrta villáját a halba. – Egy kapcsolat, ami világosan meghatározott szabályokon alakul és nem szójátékokon és nem titokzatos rejtélyességeken, már úgy értem, hogy hazugságokon és rövidlejáratú nyereségek érdekében tett becsapásokon, annak sokkal több esélye van túlélnie az idő megpróbáltatásait.
– Tökéletesen megfogalmazva. – Tamás követte Izabella példáját és maga is ízletes halfalatokat kezdett villájára csúsztatni és szájába tenni. – Ugyan a végén a helyére fogjuk igazítani a vén gazembert, de az nem jelenti, hogy nem fogjuk használni a magunk javára, és nem fogjuk kényszeríteni, hogy szolgálja a mi céljainkat. Hidd el nekem, tudom, hogy kicsoda, és kilométerekkel mögéd fogom helyezni a dolgok fontosságának bármi sorrendjében.
Ebben megegyezve, békés megértésben folytatták vacsorájukat. A végén Tamás marcipános gesztenyepüré tortát rendelt tejszínhabbal mind a kettőjüknek és intett Bözsinek, aki az asztalukhoz lépett és bájos hangon kérdezte, hogy a fiatalember el szeretné énekeltetni vele a hagyományos csak Egy Kislány Van A Világon éneket.
Természetesen a fiatalember szerette volna és mind a két strófa alatt Izabella tágra nyílt szemű csodálattal szemlélte Tamást, mert elvégre is, mind okossága és esze ellenére, talán éppen ebből az okból, mert Izabella mégiscsak egy 45 kilogrammos 18 éves zsenge leány volt, a béke rekonstruálta magát, és a szerelem ismét fenséges módon kezdett uralkodni a világon.