E
nyhe telünk volt és késő januárban valamelyik szombat reggel, ahogy andalogtam lefele az East 204-es utcai üzletsor mentében észrevettem Mariskát. Egyedül volt és egy darabig figyeltem, majd átvágtam az utcán és elébe léptem.– Helló, – mondtam, – meglepő, hogy itt találom magát.
– Miért? – felelte száraz hangon és nem mosolygott. – Éppen úgy vásárolok, mint maga.
– Ezer éve nem láttam, – mosolyogtam rá félszegen. – Merrefele tűnt el?
– Dolgom volt, – felelte, – iskolába járok és dolgozom.
– Milyen iskolába? – eresztettem rá térdemre a kezemben tartott csomagokat, – Vasárnap is? Három hónapja nem láttam a templomban.
– Lyukkártya beíró iskola, és vasárnaponként dolgozom.
Válaszai felkeltették érdeklődésemet. Máris iskolába jár és én meg nem. Egy lépéssel előbbre lenne? Valahogy sorstársságot éreztem iránta. Ugyanolyan körülmények közül jött, mint én és becsületesen próbál sikerre menni. Talán többet is meg kellene, hogy tudjak róla.
Kizárólag csak, mint egy barátról. Tiszteletben kell tartanom házasságát.
– Volna kedve leülni valahol és egy keveset beszélgetni? – kérdeztem. – Ott van egy McDonald a sarkon. Innánk egy kávét és ennénk egy süteményt hozzá.
– Rendben, – Mariska rám pillantott és valami érdekes fény villant meg a szemében. – Majd valahol hátul ülünk, ahonnan senki nem láthat meg az utcáról.
Megvettem a kávét és a süteményt és odavittem az asztalhoz, ahol Mariska, háttal a fő étkezőrész felé ült. – Kérdezzen, – mondta, miután én is leültem és elhelyezkedtünk.
– Honnan való? – kérdeztem és néztem, ahogy aprót hörpint kávéjából.
– Budakesziről, (3) kell, hogy ismerje a helyet. Egy nagyközség Budától nyugatra a dombok között.
– Ismerem, – bólintottam. – Gazdag és virágzó sváb falu.
– Sváb lány vagyok. – Mariska sajátságos nézéssel nyugtatta rajtam szemeit. – Apám a falu asztalosa volt, és jókora műhelye volt, mielőtt a kommunisták államosították. Hatan voltunk testvérek, és meg akartam szabadulni zsarnokságától. Férjhez mentem Karcsihoz, a vén hazughoz és a zubogva forró fazékból a tűz lángjai közé ugrottam.
– Nem veszem észre, hogy túlságosan kedvelné a férjét, – kérdeztem, próbálva közömbösség álarca mögé bújni, de a hangom mégis remegett, mert életem sorsdöntő pillanata volt ez. Férjezett nővel kezdek ki. Akaratomon kívül, de még ez az egyszerű pár mondat is bűnösség érzetét hozta rám, de volt valami ellenállhatatlan vonzalom bennem Mariska iránt, és ha még egy lépést teszek, végérvényesen belekavarodok a hazugságok és a becsapások ragadós hínárjába, és amikor eljön az ideje, az ördög majd előrelép, és saját maga feltételei mellett kezd velem üzletet tárgyalni.
– Nem kedvelem egyáltalán, – Mariska reagált kéretlen véleményemre. – Karcsi egy mocskos pervert.
Jól felfogott érdekem ellenére, szimpátiát éreztem iránta. Házassági helyzetét nyilván-valóan utálta, és tudatta velem. Csapdába csalna? Ezt kellett volna kérdeznem magamtól, és tovább kellett volna állnom, de maradtam és egyre rosszabbodott a helyzet.
– Miért mondja ezt? – kérdeztem ostoba pofával. A téma túlságosan bizalmas volt valakivel, akivel idáig még két épkézláb mondatot sem váltottunk. De késő volt a bánat. A szavak kirepültek számon és többet nem tudtam visszaszívni őket. Sikamlós lejtőre léptem és nem volt többé visszakozz.
– Van egy öreg néni a szomszédban nálunk, és néha, de inkább elég sok alkalommal vigyáz unokájára. – Mariska felelte. – Egy gyönyörű hároméves kislány, úgy hallom, hogy örökbe fogadták. A vén boszorkány bele van esve Karcsiba, és ha nagyon be van tintázva, megengedi, hogy leányunokája átjöjjön lakásunkba. Karcsi egyszer kivette a farkát és a kislány kezét rátette, és undorító szemeivel rám nézett. – Lássuk csak, – mondta, és okádni tudtam volna, – hogyan tetszik neki?
– Oh, – nyögtem, – és mit csinált a kislány?
– Nekiment Karcsinak és ütötte verte kis kezeivel.
– Maga mit csinált? – kérdeztem kapkodva a levegőért és lobogott a vérem a felhábo-rodástól.
– Semmit, – Mariska legyintett letargikusan, – ha egy szó ellenvetésem lett volna, Karcsi össze-vissza ver. Karcsi egy szörnyeteg.
– Fel kell jelentenie a rendőrségen.
– Miért?
– Ha nem jelenti fel maga is bűnrészes lesz. Gyermekek molesztálás nagyon súlyos bűntett ebben az országban és komoly bajba kerülhet. El kell mennie a rendőrségre, mielőtt a kislány elmondja nagyanyjának, vagy szüleinek, vagy akárkinek.
– Karcsit letartóztatják, és itt maradok férj nélkül, és miből fogok megélni.
– Nem számit, akkor is fel kell jelentenie. Karcsi most hol van?
– Otthon alszik. Éjjel kettőkor jött haza munkából és délig nem fog felébredni. Reggeli és ebéd kombinációt kell készítenem, mielőtt felébred.
– Még van két órája, – pillantottam az órámra. – A helybeli rendőrség három utcasarokra van ide. Magával megyek, ha akarja.
– Nem, – Mariska felelte riadtan. – Ne jöjjön velem. Nehéz lenne megmagyarázni. Fel-jelentem, de nem akarok jelen lenni, amikor letartóztatják. A rendőrség után hazamegyek, és úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék semmit. Elkészítem az ebédjét, és ahogy visszafekszik aludni, átmegyek Gizihez. Jöjjön át Gizihez délután, ha akarja tudni, hogy mi történt.
–
A
znap délután a Baptistákkal kimentünk az Állatkertbe. Ezek a szombat délutáni kirándulások szinte kötelezőek lettek. Nyilvánvalóan, egész heti unalmas létezésükért kompenzálta őket.A Bronxi Állatkert érdekes hely. Szeretem az állatokat, és ez alkalommal is Miska büszkén magyarázott és mutogatta a ritka, esetleg kihalófélben lévő állatfajtákat, amiket csak a Bronxban lehetett találni. Ennek ellenére képtelen voltam odafigyelni, és alig vártam, hogy befejezzük a látogatást és a korai sötétség ürügyén hazahajtsunk.
Ettem, gyorsan lezuhanyoztam és felvettem legszebb öltönyömet, amit még egy úri szabó vart Budapesten. Jól akartam kinézni, elvégre egy nőnél teszem tiszteletemet.
Ismertem az épületet, Parkside Place 4225, a legutolsó épület volt az utcában, egy üres telek mellett, hatalmas sziklákkal és szálfamagasságú gyomokkal. Péter Gizella ott lakott a házmesteri lakásban, külön bejárattal az utcáról. Nem volt rossz kinézetű épület, nem egy átlagos proliház, amiről a Bronx annyira hírhedt. Kőből cifrán faragott bejáratához széles gránit lépcsők vezettek, majdnem egy teljes emeletnyi magasságba.
Becsöngettem és Gizi nyitott ajtót. – Oh, megjött, – üdvözölt, – végre személyesen is meglátogat minket.
Nem akartam kérdezni, hogy Mariska náluk van e. Ez túlságosan nyilvánvaló lett volna.
Meg kellett próbálnom szerencsémet a Péter családdal. Elfogadhatóak voltak, bár határozottan nem annyira úriasak, mint a többi Baptisták. Tóni, a férj rajzolóként dolgozott egy nyomdagépeket gyártó gyárnál New Rochelle városban, és nem régiben küldték el
munkahiány miatt. Gizi volt a házmester és állandóan hosszú pamutruhát viselt, és seprűjére támaszkodott. Mindenkinek a legjobb barátja volt, és ugyanakkor legveszedelmesebb nemezise.
– Jöjjön be, – hívott be vidám mosollyal széles arcán. – Mariska is itt van, a férje nélkül.
Gizella olyan fajta személy volt, feltételeztem és joggal, és alkalmatos elővigyázattal, aki imádott párokat összehozni, azaz keríteni. Azonban, ha beleestél csapdájába, ő lett volna az első, aki elmondja a férjnek. Alternatívaként, megzsarolt volna és hallgatási pénzt követelt volna, vagy bejelentett volna az emigrációs hivatalnál, hogy házasságtörést követsz el.
– Nem találkára jöttem hozzá, – motyogtam.
– Persze, hogy nem. – Gizella vihogott. – Ezt mindenki tudja. De akkor is jöjjön be. Éppen most álltam neki vacsorát csinálni. Csirkepaprikást, szereti a tejfeles csirkepaprikást?
– Már vacsoráztam.
– Ugyan már, egy fiatalember, mint maga. Mindig meg tud enni egy tál jó hazait. Éppen olyan, ahogy a mamája csinálja.
Nem tudtam ellent mondani, végre valami eredeti magyaros étel. Ellenállhatatlan ajánlat, gondoltam és beléptem az ajtón.
Mariska a díványon ült a nappaliban. Szerszámos ládájával vállán Tóni éppen ment ki az ajtón és savanyú pofával visszaszólt. – Fel kell mennem a 6A lakásba, a fürdőkádcsap megint csöpög.
Tóni elment és Mariskát meg engem kettesben hagyva Gizi kiment a konyhába. Az ajtóból visszafordult és ránk kacsintott.
– Na, aztán ti ketten, viselkedjetek. Ne csináljatok semmit, amit én nem csinálnék, de ha csináltok, nevezzétek el rólam. Most meg kell pucolnom a csirkét és fel kell vágnom darabokra, és nincs semmi segítségre szükségem.
Ahogy Gizella hallótávolságon kívül volt, remélhetően, Mariska felé fordultam.
– Hogy ment a dolog?
– Bementem a rendőrségre, – Mariska nézett körbe elővigyázatosan. – Beszéltem az őrmesterrel a portán, és elmondtam neki az egész történetet, és tudod, hogy mit mondott.
– Mit?
– Asszonyom, kezdte és csak nagyjából idézem a szavait. Maga a gyerek közeli rokona?
Nem, feleltem és az őrmester folytatta. A sérelmes fél családjának kell egy ilyen esetet jelentenie. Honnan tudjuk, hogy maga nem a férjét akarja belekeverni a bajba? Alaptalan vádaskodás komoly bűntett ebben az országban. Maga nem idevaló, és ami törvényeink szerint mindenki ártatlan, akinek a bűnössége még nincs bebizonyítva. A férjétől próbál megszabadulni? Azért ment hozzá feleségül, hogy letelepedhessen ebben az országban?
Töltse ki ezt az űrlapot, ha óhajtja, de ez a maga káderlapjára is rámegy, nemcsak a férje priuszára.
– Hihetetlen, – ráztam a fejemet. – Az alávaló aljas szemétláda. Kapott a végén legalább valami rendőrségi jegyzőkönyvet az esetről?
– Kaptam. – Mariska felelte és táskájából kihúzott egy papírlapot. – Itt van. Tegye el maga, megtenné? Nem szeretném, ha Karcsi megtalálná nálam.
– Rendben, – mondtam és elvettem az okmányt. – Hol van most? Letartóztatták?
– Nem. – Mariska nézett rám ijedten. – Valami futballmérkőzést néz a lakásunkban a televízión és iszik. Félek hazamenni és egy ágyban aludni vele.
– Karcsi aludjon a díványon.
– Nincs díványunk. Egy szobánk van. Ez az egész.
Életem szerelvénye rossz vágányra kezd térni, gondoltam. Mit keresek itt és mibe keveredek bele? Ez az útkereszt, ahol döntenem kell, hogy mit akarok. Elveszíteném az össz-pontosításomat? Mariska szépséges fiatal nő, és bajban van, és segítséget remél. Hogyan határozhatnék? Mi lesz, ha összes megtakarított pénzemen kihúzom a bajból és később, ahogy állása lesz és állandó letelepedése, meglép egy másik férfivel, akinek több pénze van, mint
nekem? Ha most nem segítek és elengedem, egy év múlva már rám se néz. Kelepcét állítana?
Ez egy ravaszul kitervelt hurok lenne? Egy jól megtervezett tőr? Gizella is benne van?
Szeretnék egy feleséget. Majd valamikor a végén, küszködtem kételkedéseimmel. Egy jó feleséget, jól fizető állással, vagy egy jó családból, aki komoly hozományt hoz. Egy darabig kijárnánk, és amikor már jól ismerjük egymást, akkor dönthetnénk a házasságról.
A Baptisták felettébb értettek az előre elrendezett házasságokhoz. Egyszer egy fiatal nő, Kati nevezetű West Hartford városból, Connecticut államban, lejött a templomba és egy keveset beszélgettem vele. Valamikor gyülekezetünk tagja volt, de tanítónő lett belőle, és Hartfordban kapta első tanítói állását. Tizedét továbbra is rendesen fizette, és Mrs. Fülöp Gertrúd felettébb kedvelte a leányt. Írtam egy levelet Katinak, és Kati meghívott, feltéve, ha Mrs. Fülöp elkísér, mint gardedám.
Kati csinos kétemeletes épületben lakott egy széles bulváron és vacsorát készített nekünk.
Vettem neki egy doboz csokoládét, amit a kocsi csomagtartójába tettem. Odaadtam neki a dobozt, és ahogy kinyitotta az összes bonbon meg volt olvadva és fertelmesen csúnyán nézett ki az egész.
– Oh, Ernő, – Kati mondta leereszkedően. – Erre kellett volna, hogy gondolj.
A vacsora elfogadható volt. Kati nem értett nagyon a főzéshez, de azért lassan megindult a beszélgetés. Kati nem köntörfalazott, éles meglátások honleánya volt, és nem látott számunkra közös jövőt.
– Még sokáig nem akarok férjhez menni, – magyarázta. – Istennek akarom áldozni életemet és misszionáriusi munkát akarok végezni a szegénynegyed gyerekei között.
Sajnálom, Ernő, ha feleséget keres, rossz helyen jár. Mindamellett, félig zsidó vagyok, később talán ez nem fog tetszeni magának.
A délután hátralévő részét Katinál töltöttük. Semleges dolgokról beszéltünk, végtelenül barátságosan, de a lényeg nem változott. Kikosarazott.
Hazafele menet rettenetes frusztráltságomban és csalódottságomban lamentációkba bocsátkoztam Gertrúddal.
– Az egyház nem lenne szabad, hogy így megmérgezze a fiatalok lelkét, és elhitesse velük, hogy életüket fel kell áldozniuk vallásos ügyekért.
– Csak egy kommunista mond ilyeneket. – Gertrúd válaszolta komoran és attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy többet nem bízik bennem. Miért tételezik fel, hogy minden magyar Anti-szemita és kommunista, füstölögtem, de rá kellett, hogy döbbenjek, percepciókat és előítéleteket nehéz megváltoztatni, és olyan asszonyt kell találnom, aki tökéletesen és minden szempontból hozzám való.
Mariska lenne ez az asszony, tűnődtem, és megérné az összes bajt, amibe érte bele kell keverednem? Vagy őt is elveszítem, ha sokat tétovázok?
Mariska észrevette habozásomat, vagy olvasni tudta a gondolataimat, és a lehető legkönyörületesebben, kieresztett a csapdából.
– Ernő, – mondta. – Nincs értelme, hogy rágja magát az én bajaim miatt. Tegye, amit magának tennie kell, és én majd ráncba szedem Karcsit.
– Mit ért ez alatt? – kérdeztem mélységes megkönnyebbüléssel.
– Az ország törvényei kényszerítenek, hogy egy ágyban kell feküdnöm Karcsival, de nem adnak jogot, hogy megvédjek egy gyermeket. Beszélni fogok a nagymamával, és attól kezdve az ő felelőssége lesz. Ugyanabban a helyzetben vagyok, mint maga. Dolgoznunk kell és meg kell hajtani a fejünket. Pénzünket meg kell spórolnunk és a jövőben bizakodnunk kell. Súlyos tévedést csináltam, hogy férjhez mentem hozzá, de akkor sem fogok apám házába visszatérni, és beismerni tévedésemet. Meg kellett volna kapnom zöldkártyámat, miután férjhez mentem egy amerikaihoz, de Karcsi a kis ujját sem mozdítja, hogy elintézze. Ha lázadok ellene, bár-melyik bevándorlási hivatalnoknak joga van, hogy megjátszott házassággal vádoljon és deportáltathat.
– De ez nem egy megjátszott házasság? – vágtam közbe.
– Nem, – Mariska huncutul rám kacsintott, – a házasság elháltatott, annak rendje módja szerint.
– Mi lesz, ha teherbe esik? – tört ki belőlem, a féltékenység erői eltompítva eszemet.
– Akkor kapcsolt portéka leszek, egy elvált asszony megrongált DNA-es gyermekkel.
– Hogyan tud ennyire cinikus lenni? – mondtam és jeges reszketések nyargaltak fel alá gerincem mentében.
– Helyesen érzékelem, hogy nem akarja, hogy terhes legyek? – Mariska kérdezte csúfon-dáros hangon. – Miért? Tervei vannak engem illetően?
– Jobbat érdemel, mint Karcsi, – feleltem kitérően.
– Igen, – Mariska vállat vont. – Van valami javaslata?
– Költözzön ki a férjétől és vegyen ki szobát a Baptistáknál. Az East 73-ik utcában, a templom bejárata feletti térben kiadnak magányos nőknek szobát. Aludjon ma itt Gizinél, és jöjjön le a templomba holnap. Beszéljen Gertrúddal és biztos vagyok benne, hogy segíteni fog.
Ebben a pillanatban, mintha végszóra jelenne meg, Gizi visszajött a konyhából. Fakanállal a kezében és csípőre tett kezekkel megállt az ajtóban, és ránk mosolygott.
– Na, mi folyik itt, szerelemmadárkáim? – kérdezte, mintha tréfa lehetne az ilyesmi.
– Ma este aludhatnék itt nálad? – Mariska Gizire nézett. – Holnap kiveszek szobát a Baptista templom feletti diákszállóban, és legyen pokol vagy árvíz, de soha többet nem megyek vissza Karcsihoz.
– Okos ötlet, – Gizella felelte. – Majd velem alszol és Tóni meg a díványon. Ha Karcsi keres, megmondjuk, hogy fogalmunk sincs, hogy hol vagy.
– Köszönöm, – Mariska mondta csendesen. – Tudtam, hogy rád számíthatok.
– Semmi probléma, – Gizella leeresztette karjait. – A csirkepaprikás majdnem kész. Tóni egy perc múlva itt lesz. Terítsetek meg hat személyre, beleértve az én két ebadtámat.
Tehát így, a nap véget ért. Függetlenségemet megtartottam, és hozzá tisztán a káderlapomat és erkölcsi integritásomat. Segíteni fogok Mariskának megszerezni a zöld kártyát, és jó barátok maradunk. Nem szeretők. Nem addig, amíg válása nem végérvényes.