A
kkortájt, ahogy Mariska otthagyta Karcsit és beköltözött az East 73-ik utcai baptista templom bejárata feletti albérlős helyre, megadtam neki munkahelyi telefonszámomat.Hosszú idő telt el mielőtt felhívott. Szinte elfelejtkeztem róla. Egyik kollegám, Erwin vette fel a kagylót és ravasz vigyorral a pofáján átkiabált hozzám.
– Hej, Ernő, valami lány szörnyű akcentussal akar beszélni veled. Egyike lehet honfitársaidnak.
Felvettem mellékállomásomon a telefont és kezemmel a számat eltakarva belesuttogtam.
– Halló.
– Ernő? – a női hang kérdezte.
– Mariska? – válaszoltam meglepett hangon, bár azonnal megismertem a hangját. – Itt Ernő, ezer éve nem hallottam magáról. Hogy mennek dolgai?
– Nagyon elfoglalt vagyok.
– Tényleg?
– Tényleg. Befejeztem a lyukkártya iskolát, de nem kaptam munkát. Dolgoztam egy japán cégnél az Empire State Building-ben, de egy hét után elküldtek. Azt mondták, hogy nem értik az akcentusomat és hibákat csinálok.
– Most dolgozik? – kérdeztem, kissé túl hamar. Önző módon valahogy féltem, hogy pénzt akar kérni.
– Igen. – Mariska felelte. – Egy csemegeüzletben dolgozom. Szendvicseket csinálok és üdítőitalokat. Három nap egy héten, reggel nyolctól este nyolcig, de nem adtam fel másod-állásomat sem. Még mindig zsidó családoknál takarítok a Queens kerületben.
– Elismerésreméltó, – mondtam, – maga aztán tényleg elfoglalja magát.
– Igen, – sóhajtott. – El akarom tartani magam. Soha többé nem akarok olyan helyzetbe lenni, hogy rá legyek szorulva egy férfira, vagy egy férje, hogy megéljek.
– Idefigyeljen, – mondtam. – Itt a munkahelyemen nem beszélgethetek sokat, de lenne valami hely és alkalom, ahol összejöhetnénk és beszélgethetnénk?
– Lenne, – felelte habozás nélkül, mintha várta volna, hogy felteszem a kérdést. – Találkozzunk az F metró Forest Hills állomásánál vasárnap reggel kilenc órakor. Eljöhet velem a Heimlich család házához, és beszélgethetünk, mialatt takarítok.
– Vasárnap reggel templomba megyek a baptistákhoz. – Feleltem bizonytalan hangon, mintha bátorítottam volna, hogy lebeszéljen róla.
– Ugyan már, – mondta kacéran és rosszallóan egyidejűleg és tegeződésre váltva. – Egyszer kihagyhatsz egy vasárnapi litániát. Mondd nekik, hogy súlyos gyomorgörcsöket kaptál. Nem mondom meg nekik, hogy hazudtál.
–
V
asárnap reggel, úgy tettem, ahogy Mariska tanácsolta. Az F metró vonattal elmentem a Forest Hills megállóig és megláttam Mariskát a peronon várakozni, persze a sínek ellentétes oldalán.– Fenn az utcán találkozunk, – kiáltotta a vágányokon keresztül. – Gyere fel a lépcsőn és innen gyalog megyünk tovább.
Mariskánál volt valamiféle nagy szatyor és egy élelmiszeres doboz. A Heimlich ház csak három sarokra volt. Mariskánál volt kulcs és kinyitotta az ajtót. Elegáns, Tudor stílusú egycsaládos épület, számos szobával és elegánsan berendezve, Mr. Heimlichnek nyomdájából
élt, és ahogy hallottam, sok más produktum között színes pornó magazinokat is nyomtatott.
Az üzlet kiválóan jövedelmezhetett, mert otthona tele volt értékekkel és gazdag bútorzattal. A háziak nem voltak otthon. Mr. Heimlich elment a nyomdába és Mrs. Heimlich, Eszter egy jótékonysági ebéden vett részt, az Anti-Defamation Liga B’nai B’rith társaságánál a Manhattanen.
Hogyan jött össze Mariska ilyen emberekkel, nem tudtam. Talán Fülöp tiszteletes vagy Gertrúd révén.
Mariska az élelmiszeres dobozt az ajtón kívül hagyta és bementünk.
– Miért nem hozza be az ebédjét a házba? – kérdeztem csodálkozva.
– Ez egy kóser háztartás. – Mariska rám nézett. – Az ebédem nem lett kóser módra elké-szítve. Nem hozhatom be a házba, és majd ebédidő alatt a bejárati lépcsőkön ülve megesszük.
Bent Mariska levette a kabátját. Egyenesre rázta és az előszobában felakasztotta egy fo-gasra. Tornacipő volt a lábán és szűk farmernadrág, és a látvány elvette lélegzetemet. Hosszú lábai, kétségtelenül izmos és mozgékony, és formás hátsó hozzá, ami sem nem volt nagy sem nem kicsi. Csak tökéletes és kívánatos.
Kivett egy porszívót az előszobai beépített szekrényből, hozzá egy vödröt és egy felmosó-rongyot, közben háttal nekem állandóan hajolgatott, és a szája be nem állt.
– Mr. Heimlich már nagyon öreg és rozoga, – mondta. – Etel nem szeret vele bárhova se menni. Ha felesége nincs idehaza, Izsák, ez Mr. Heimlich, sokszor megkér dolgokra, amit a felesége nem csinálna meg neki.
– Milyen dolgokra? – kérdeztem, közben nézegetve Mariskát, ahogy porolta a polcokat és egy puha ronggyal törölgetett.
– Beöntést adni neki, – Mariska vállat vont. – Gyakran van szorulása és akkor könyörögni kezd. – Mariska, drágám, itt az ideje, kérem, csinálja.
Micsoda aljas elvesztegetése egy gyönyörű nőnek, gondoltam és felfordult a gyomrom.
Idegenek házát takarítja vasárnap délelőtt, amikor a templomban kellene lennie, és férjhez kellene mennie és a saját fajtája haladásának érdekében gyerekeket kellene szülnie.
– Miért csinálja ezt? – kérdeztem.
– Mit miért csinálok? – kérdezte, és nem nézett felém.
– Hogy engedi, hogy mások cselédet csináljanak magából.
– Nem vagyok cseléd, – Mariska egy pillanatra abbahagyta a portörlést és rám nézett. – Ez egy business, és történetesen jó business New Yorkban.
– Mit ért ez alatt?
– Több családnál is takarítok. Nem mind én csinálom. Elegendő nő van minden korosz-tályban, akik hajlandók takarítani. Harminc dollárt kérek egy fél napra és hatvanat egy egészre. A lányoknak négy dollárt fizetek órájára, a többi az enyém. Jelenleg hat háztartást látunk el így.
– Megkerülhetik, és a háta mögött megcsinálhatják a maguk businessét. – Csóváltam a fejem hitetlenkedve. Ez a fiatal nő, alig huszonöt éves, teljesen más, mint gondoltam róla.
Vállalkozó volt, talán az apjától tanulta. Valamit bevesz a fejébe és megcsinálja. Talán ő lesz a hozzám való asszony. Okos, takarékos és dolgos, sokat el tudnánk érni ketten. A pokolba az angolszász primadonna hercegnőkkel, akik nem akarják bepiszkítani a kezüket és állandóan követelnek valamit embereiktől.
– Nem kerülnek meg. – Mariska felegyenesedett, megfordult és felmért magának, mintha a gondolataimat akarná olvasni. – Eszter és a többiek is, bennem bíznak. Ugyanazt a lányt nem küldöm túl sokszor ugyanarra a helyre. Mindamellett, csak nekem van telefonom az ágyam mellett, és nekik nincs. Megalapozott nevem van, és hogyan fejezik ki magukat ebben az országban, én vagyok célszemély, vagy vezérürü, ha így jobban érti.
– Levonja az adót és a Social Security nyugdíjbiztosítást alkalmazottjai fizetéséből? – kérdeztem, még mindig kételkedve, hogy összehozott egy ilyen merész, igazi kapitalista koncepciót.
– Ja, – Mariska megállt egy percre és az izzadtságot letörölte homlokáról. – Főállásomnál levonják az összes adót és nyugdíjbiztosítást, és a hölgyeknek, akik takaríttatnak ezekkel a cselédekkel, azoknak kellene levonni a Social Security adót, és az alkalmazottaknak kellene beadni saját adóbevallásukat, de senki nem teszi. Minden a suba alatt folyik. Hát így, valahogy így dolgozik ez a csodálatos vállalkozási rendszer.
– Hol tanulta meg mind ezt?
– Esztertől. Tőle tanultam mindent. Úgy szeret, mintha a saját lánya lennék.
– Akkor is, – mondtam. – Előbb utóbb be kell, hogy jegyeztesse cégét, különben az IRS adóhivatal lakatot tesz ajtajára.
– Milyen ajtóra? Nincs semmiféle ajtóm. – Mariska mosolygott. – Még csak cégtáblám sincs. Csak egy titkos telefonszámom van és egy üzenetrögzítő szolgálat.
– Sokáig ezt nem kell csinálnia, – néztem rá vágyakozóan, ahogy lehajolt és benyomta a porszívó dugóját a fali csatlakozóba. – Jobbra fognak fordulni a dolgok.
– Tudom. – Mariska megállt és a szemembe nézett. – Minden kezdet nehéz és a problé-mákat, ahogy jönnek, úgy kell megoldanunk. Szovjet kommunista nyomás alatt 1946-ban, a háború utáni magyar kormány falum fele lakosságát deportálta, beleértve a nagyszüleimet is, mert engedték, hogy fiaik beálljanak a Wehrmachthoz és nevüket visszaváltoztatták az eredeti németre. Apámnak négy gyereke volt és nem állt kötélnek, amikor a Volksbund (4) toborzott.
Végül Horthy sorozta be 1944 nyarán. Kilenc hónapos állandó harc és visszavonulás után, Amerikai fogságba esett. Az amerikaiak elengedték 1945 augusztusában és gyalog tette meg a háromszáz kilométert Ausztriából hazáig.
– Mi a leánykori neve?
– Vogel, apám soha nem változtatta meg német nevét magyarra és soha nem jelentkezett önkéntesnek a német hadsereghez. Ezért engedték meg, hogy maradjon, és én így nőttem fel Magyarországon. Nehéz gyermekkorom volt, és erős akaratú, kemény nő lett belőlem. Ezt vésse az eszébe.
Mariska nekiállt porszívózni és nem tudtam válaszolni. Nem is tudtam volna semmit sem mondani. Igaza volt.
–
A
következő két óra folyamán, üldögélve és követve Mariskát szobáról szobára, eldöntöttem.Ő az én asszonyom, határoztam el, és ez egy Isten ajándékozta alkalom, amit meg kell, hogy ragadjak.
Mariska kihúzta a porszívó dugóját a dugaszolóból és eltette a porszívót.
– Együnk, – mondta és felém fordult. – Ki a lépcsőre, Ernő, de megértem, ha el akar menni.
– Maradok, ha nincs ellenére, – bólintottam és követtem ki az ajtón.
Kint Mariska adott egy szelet rántott csirkét és egy tányér krumpli-salátát és egy doboz kólát.
– Én sütöttem, – mosolygott, – édesanyám receptje.
Jókorát haraptam a csirkéből és egy púpozott kanállal a salátából is betettem a számba.
Nagyon ízletes volt mind a kettő. Ittam hozzá egy kortyot a kólából, és lassan rágtam és elgondolkozta néztem a cipőm orrát.
– Szeretnék magával randevúzni, – mondtam vontatottan és nem mertem a szemébe nézni.
Ez hamisság lett volna, és Mariska átlátott volna rajtam, mint egy röntgengép.
– Miért? – válaszolta. – Mit akar tőlem, szexet, kapcsolatot, vagy mit?
– Közelebbről szeretném ismerni, – feleltem, közhelyek mögé rejtőzve, hogy palástoljam igazi érzéseimet és szándékomat.
– Elkésett, – Mariska vádaskodóan nézett rám. – Már van férfibarátom.
– Valóban? – mondtam és valami szörnyen hangozhattam, fájdalomtól kínzottan, amit többet nem tudtam elrejteni. Elszalasztottam esélyem ezzel a csodálatos nővel. Az egyetlennel, akivel bármi esélyem volt életem akkori bizonytalan fázisában.
– Hogyan történhetett ilyen hirtelen? – kérdeztem.
– Vasárnap délutánonként általában átmegyek Gizihez. – Mariska magyarázta túlságosan könnyed és érdektelen hangon. – Gizi mutatott be Ádámnak. Ádám felesége autóbalesetben meghalt, amit Ádám okozott, és Gizi szavai szerint nőre volt szüksége. Ádám szintén német nemzetiségű. A negyvenes években családostól kitelepítették Magyarországról. Esztergályos-ként dolgozik ugyanabban a gyárban, ahol Gizi férje, Tóni rajzoló. Ádámnak szép, berendezett lakása van a Perry Avenue-n, a Bronxban, de vissza akar költözni németbe, és akarja, hogy vele menjek.
– Már volt nála, – kérdeztem lélegzetemből kifúlva és elsápadva. – Látta a lakását?
– Igen, – Mariska felelte és kezdte elrakni ebédünk maradékát és becsukta az ételes dobozt.
– Mi mást várt? Segített zöldkártyámat visszaszerezni, de az óta nem telefonált és teljesen elfelejtkezett rólam. Mi történt, hogy hirtelen érdeklődik irántam?
– Aggódtam az emigrációs hatóságok miatt, – kezdtem, de Mariska belevágott a szavamba.
– Emigrációs hatóságok, – csattant fel a hangja. – Sose törődjön velük. Nem olyan szigo-rúak, ahogy elhitetik az emberekkel. Senkit sem érdekel, hogy én mit csinálok, vagy nem csinálok.
Ebből a szempontból igaza volt. Illegális bevándorlások és névházasságok, akkor még nem voltak annyira széles körben elterjedve, mint most. A kommunisták szigorúan ellenőrizték a határokat és gyakorlatilag nullára csökkentették a Kelet Európából való menekültek számát.
A szigorúan korlátozó, és még mindig érvényben lévő 1921-es Emigráns Kvóta törvény és a még szigorúbb 1924-es Bevándorlási törvény az egész világgal elhitette, hogy majdnem lehetetlen az Egyesült Államokba bejutni és ott is maradni. Nem volt szükség az ezernyi bevándorlási hivatalnokra és vérebeikre, olyannyira, mint az 1990-es években. Voltak kivételes állapotok, például a magyarok áradata az 1956-as forradalom után és a Csehszlovákok tömege Brezsnyev 1968-s invázióját követően, akiket sürgősségi alapon beengedtek és jövőbeli kvótaszámok ellenében regisztráltak. Az emigránsokkal nem volt baj.
Az amerikaiak nem gyűlölték többet az idegeneket. Emigrációs életem első harmincöt éve folyamán soha senki nem mondta, hogy menjek vissza ahonnan jöttem. Az utolsó tíz évben többször is az arcomba vágták és verték a mellüket, hogy ők itt születtek ebben az országban.
Igen, aljas szemétláda gazemberek, ti is szorgalmasan dolgozó emigránsok gyerekei vagytok.
Charles Manson, Ted Bundy és Kaczynski az unibomba merénylő, mind itt születtek ebben az országban. Nem számit, hogy hol születtél. Az számit, hogyan élted életed és hogyan hasznosítottad Isten adta tehetségedet.
– Kérem, bocsásson meg, – mondtam. – Az első pillanattól kedveltem magát, ahogy megláttam az East 204-es utcában. De férjes asszony volt és olyannyira megközelíthetetlennek látszott. Tiszteletben kellett tartanom házasságát.
– Még mindig megközelíthetetlennek látszom? – Mariska rátette kezét az enyémre és olyan ellenállhatatlanul édes mosollyal nézet rám, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ilyet is tud.
– Nem, – másik kezemet rátettem az övére és, mint egy törékeny kis madarat megfogtam ujjaim között. – Ellenállhatatlannak találom, és ha maga egy szelet csokoládés torta lenne, én lennék a világon, akit Isten legjobban megáldott az édesség kívánásával.
– Kedves, amit mond, – Mariska mosolygott rám biztatóan. – De nem itt. Segítsen bevégezni ezt a munkát, és egy óra múlva kiszökhetünk innen, és elmehetünk oda, ahova maga szeretné.
– Bárhova? – hebegtem.
– Igen, – Mariska felállt. – Én kitakarítom a konyhát, maga meg a két fürdőszobát, a vécé-kagylókat is beleértve. Akkor majd lesz egy kis extra időm, amit magára tudok szentelni.
– Kitakarítom a fürdőszobákat, – mondtam, – de mi lesz Ádámmal? Nem vele találkozott volna estefele?
– Ádám várhat. – Mariska kacagott egy picit és kezembe nyomott egy halom súrolókefét, tisztítószereket, és felmosórongyokat. – Csináljon jó munkát és Ádám eltűnik a történelem süllyesztőjében.