L
assan három éve működtettük a hotelt, ami idő alatt átestünk egy nagyszabású tőzsde-krachon, és gazdag emberek ingatlanba kezdték ömleszteni a pénzüket. Az új bank törvények és szabályzatok lazítottak a kölcsönzésen és a pénzellátás, mint eső után gombák a trágya-dombon burjánzásnak indult. Ezek az alkotóelemek, mind előnyömre váltak és erőt adtak, hogy szembeálljak az East Hampton Polgártanács dühével, akik alattomos háborút folytattak törvényes businessem ellen.Az ingatlanpiac átlagos értéknövekedésének alapján, hotelem értéke felmehetett tízmillióra, de én többet reméltem és kitartottam. A mohóság csodálatos dolog és minden vagyonok titkos forrása. Ha a vagyonteremtés láza egyszer elkapja fantáziádat, szenvedéllyé válik. Mindig többet óhajtasz, hogy kielégítsd hatalom iránti vágyadat, ami kitörölhetetlen része az emberi elektrokémiának, és legtisztább és legegyszerűbb formájában, legjobban kifejezhető összegyűjtött vagyonod nagyságával.
Senkit nem rövidítettem meg. Otthont nyújtottam a szegényeknek és a rászorulóknak és bőségesen termett az adóba beszedett dollár, hogy fáradtságomat megfizessék. Ha nem lett volna profitmentes vállalkozás és vallásos szervezeti státuszom, nagyon magas rátával fizettem volna az adót magam is. És túlságosan is becsületesen tettem volna azt, ami lényegesen hátrányosabb helyzetbe hozott volna a szuper gazdagokkal szemben, akik a megszokott gyakorlat szerint, csaltak, loptak és befolyásolták az adókönyvvitel törvényeit, bármi módon, amire csak lehetőségük volt.
Már eleget loptak, érveltem és ideje lenne, hogy irányomba vezessék vagyonuk csörgedező patakját, ha sérti szemüket a hotel, amit soraik kellős közepén és dühük ellenére működtetek.
A vezető tanácselnök számos alkalommal meghívott engem és feleségemet csodálatos birtokára az óceánra néző homokdűnék tetején. Legmélyebb sajnálkozásomat tudtára adva, kivétel nélkül elutasítottam szívélyes invitálását.
– Nem lenne korrekt politika, – magyaráztam neki, – és katasztrófa követné lépésünket, ha a demokraták szagot kapnának, hogy ön megpróbál megvesztegetni engem, és rá akar venni, hogy több száz szegény családot rúgjak ki az utcára. Lakás diszkriminációt kiabálnának, és szövetségi kormányvádakat hoznának a város nyakára. Lényegesen költségesebb lenne az ilyen vádak elleni jogi harc, mint egyszerűen keresni egy titokzatos illetőt, aki megvenné érdekeltségemet, és olyan ajánlatot tenne, amit képtelen lennék visszautasítani.
– Rendben, – válaszolta nyers hangon. – Értem, és éppen ezért kellene beszélnünk.
Nevezze meg a helyet és az időt, ahol találkozhatunk, és ott leszek.
– Hotelbeli irodámban, – halkítottam le hangomat és markommal befogtam a telefon szpíkerjét, mivel mérnöki irodámban voltam, és néhányan hallótávolságon belül lézengtek. – Pénteken késő este, sötétedés után, és kérem, a hátsó bejáraton keresztül tegye tiszteletét.
– Ahogy óhajtja, – felelte és biztos voltam benne, hogy a vonal túlsó végén csikorgatja a fogát,– bár feleségemnek komoly csalódást fog okozni, mert már utasította a szakácsnőt, hogy négy személyre készítsen vacsorát.
– Majd máskor, – feleltem nemtörődöm hangon, – business egyszer és csak utána szóra-kozás.
–
A
tanácselnök megérkezett, ahogy megbeszéltük és beinvitáltam. Miután kényelmesen elhe-lyezkedett vendégszékemben, reám emelte acélkék szemeit és egyenesen az arcomba bámult.– Mennyit akar? – kérdezte minden kertelés nélkül és hanyagolva az udvariasságot.
– Húszmilliót, – mondtam szemrebbenés nélkül.
– Sok, – az angolszász gubacsdarázs válaszolta ostobán. – Nem tudunk ekkora összeget összeszedni, és még mindig ki kellene lakoltatnunk az ott lévőket, és le kellene bontatnunk az épületet. Bármilyen ilyen szándék a részünkről szövetségi bűnvádakat hozna ellenünk, és diszkriminációval vádolnának, és kényszerítenének, hogy más, alkalmatos lakásokat biztosít-sunk megengedhető árakon. Maga hozta ezeket az embereket ide. Maga tegyen túl rajtuk.
– Fizessen harminc milliót és garantálom, hogy hat hónapon belül egy üres telket fogok a városnak adományozni, amin nem lesz semmiféle hotel, vagy bármi más szegénylakás és adományozási birtoklevélben fogom foglaltatni, hogy a teleknek örökkön örökké városi park-nak kell maradnia.
Először dühös gyűlölettel meredt rám, tele ellenségeskedéssel és megvetéssel. Majd, ahogy álltam tekintetét, kissé megvető gúnyos mosollyal a szám sarkában, lassan kezdte felfogni ötletem felséges csodálatosságát. A város minden felelősség alól teljesen mentesítve lesz.
Egyedül én lennék a megvetendő személy, és még az én bűneimet is megbocsátanák, mert olyan bőkezűen adományoznék egy nemes célra, és a pénz békésen pihenne egy offshore számlában, látóhatáron kívül és az adóhivatalnak elérhetetlenül.
– Lehetetlen, – nyögött. – Megtévesztő álnokság és a pénzt le tudják nyomozni. Ha bármi is kiderül, az újságok első oldalára kerülünk, a globális politika hírek közé, és a város moratóriumát, hogy megengedhető lakást juttassunk a szegényeknek felfüggesztenék.
– Soha nem kerül nyilvánosságra, – hajoltam közelebb hozzá. – Soha semmit nem fogunk írásba foglalni és a pénz soha még csak be sem fog kerülni ebbe az országba, és nem is fogja elhagyni. Pozitívan biztos vagyok benne, hogy maga tud találni érdekelt jótevőket, valahol Arubán vagy a Cayman szigeteken eldugott határtalan vagyonokkal. Tőkeforrás egyszerűen egyik számozott offshore számláról a másikra lesz áttranszferálva. Nem éppen pontosan így kerüli meg a szuper gazdag az amerikai adózási törvényt?
– Polgáraink feddhetetlen és hiba nélküli kiváló emberek, – a gubacsdarázs tiltakozott, de hangjában már éreztem, hogy hajlandó alkudozni. – Lakosaink, – folytatta, – állandó jelleggel szerepelnek a televíziós hírekben és a nemzeti rivaldafényben. Mi a legmagasabb erkölcsöket képviseljük, és a keleti partvidék művészeti és intellektualitás központja vagyunk. Kimagasló példaképek vagyunk egyetlen hibafolt nélkül.
– Ebben biztos vagyok, – bólintottam, – és azért merem ajánlatomat egy kézfogás erejére feltenni. Semmi kétségem nincs becsületes integritásuk felől. A piszkos munka az én részem marad. Én fogom a Lakás és Városfejlesztési Törvénykód képviselőivel közölni, hogy máshol keressenek lakást klienseiknek.
– A megye határain kívülre, – a tanácselnök összevonta a szemöldökét és egyre meredteb-ben bámult rám. – Ha East Hamptonhoz ötven mérföldnél közelebb érnek földet nem érvényes a megállapodásunk.
Ennél a pontnál, már tudtam, hogy megnyertem a vitát. A tanácselnök beadta a derekát és a hátralévő már csak részletkérdés maradt és szavak nélküli megértés. Közös érdekünk volt.
A szuper gazdagoknak és nekem, közös nevezőre jutottunk és ugyanabból a fazékból kanalaztuk a kollektív kását.
Magamban mosolyogtam, ahogy az East Hamptoni Önkormányzat első embere, a gubacsdarázs, ahogy én neveztem, távozott kicsiny, hotelbeli irodámból. A mellékkijáraton keresztül, a hátsó parkolóban várakozó kocsijához, és a fiatal és jóképű fekete sofőr kinyitotta neki sötétre foncsorozott ablakú Cadillac Eldorádója ajtaját, mintha az egy aranyozott harci szekér lenne, ami a purgatóriumból visszaviszi a mennyországba, ami fellengzősen dagályos becsületessége felett rózsaszín felhőként lebegett.
– A sötét megállapodások megvetendő veres ördögének kellene tartanom magam, – tűnődtem, – az összes inspirációs vasárnapi szentbeszédekkel, amit vallásos megközelíthetet-lenségem hamis álarca alatt hetente eldörgedelmezek. Nem, – nyugtattam meg magam, – én
más vagyok, semmi esetre sem rosszabb, mint a többi sikeres férfi, akik ezt a nagy országot olyannyira sikerre vitték és meggazdagították.
Ennél az útelágazásnál emlékeztetnem kell olvasóimat, hogy történetünk jelenleg a nyolcvanas évek közepén játszódik. Korporációs adóráták a legmagasabban álltak az Egyesült Államokban és bevett praxis volt offshore számlákba átmenteni a pénzt, és a közeli tengerek független államszigetein rejteni el a vagyonokat, és legtöbb offshore bank nem jelentette a jövedelmeket az Amerikai Adóhatóságnak. A Külföldi Számla Adó Egyeztetési törvény csak 2010-ben emelkedett jogerőre. Bankok nem voltak kötelesek 1980-ben globálisan regisztrálni az amerikai adóhivatallal, az IRS-el, hogy megszerezzék a Globális Közvetítő Azonosítási számot, ami lehetővé tette nemzetközi tevékenységüket, anélkül, hogy kintlévőségeiket a befagyasztás veszélyének tették volna ki.
Hosszú távon nem terveztem pénzemet offshore számlákban elrejteni. Egyszerűen csak eladtam valamelyik ingatlan érdekeltségemet, természetesen a legmagasabb áron, amit kaphattam érte. Tőkenyereségemet bevallottam az adóhivatalnak, de adózás szempontjából semlegessé tettem, mert egyenlő értékű vagyont ajándékoztam, nevezetesen a területet ahol hotelem egykoron állt, egy adómentes szervezetnek, a Long Island Keleti Csücske Szépítése nevű Érdekelt Polgárok Ligájának, amit kizárólagosan az adómentesség céljából hoztak létre.
Semmi pénz nem érte meg egyetlen napot is börtönben tölteni, okoskodtam, annyi más legális út létezik, hogy elkerüljük az adófizetés terhét.
Hogyan ütöttem ezt nyélbe? A harminc millióért egyedül az épületet adtam és mellé egy ígéretet. A terület még mindig az enyém maradt, és kizárólagos jogomban állt, hogy bárkinek is odaadományozzam, akit alkalmasnak láttam nemes célom megvalósításához, mármint, hogy gazdaggá tegyem magam és adómentes maradjak.
–
E
lsőnek Rácz Klárit közelítettem meg, hogy tudomására hozam, hogy költöznie kell.– Klárika, – kezdtem, miután beléptem kicsiny lakásukba és elismerő pillantással néztem körbe, hogy mennyire rendben tartja otthonát a két rakoncátlan gyermek ellenére. – Az épületnek alapvető felújításra van szüksége, és mindenkit fel kell kérnem, hogy mától számított három hónapon belül költözzön ki.
– Oh, – sóhajtott, – már megint költöznünk kell. Hat hónappal ezelőtt beadtuk a kérvényt egy városi lakásra, Manhattan Upper East Side kerületében, és rajta vagyunk a várakozók listáján, de a lista nagyon hosszú, és azt mondják, hogy még egy évet is lehet, hogy kell majd várnunk.
– Tudnék valami jobbat is, – néztem Klárikára biztatóan. Klárika megbízható személy volt és okos. Levelező tanfolyamon ápolónőnek tanult és sok balszerencséje ellenére, ambiciózus maradt, és nem lazított jöttment férfiakkal, amit könnyen megtehetett volna, mert arcra jól nézett ki és kívánatos alakja volt.
– Valóban, – felelte letörten, és hitetlenkedés rejtezett hangjában. – Mi lenne az?
– Ugye kapod a Social Security özvegynyugdíjat, miután elhunyt férjed gyerekeit gondozod, – mondtam és bár tegeződőre fordítottam a szót, gondosan ügyeltem hangom tónusára, hogy ne gondoljon rosszat szándékaimról.
– Igen, – felelte éles hangon. – Miért kérdezed?
– Van egy albérlős házunk a Bronxban, – feleltem, eleresztve fülem mellett jogos kérdését.
– Kiadhatnám a tulajdonos lakást nektek száz dollárét havonta, feltéve, ha beszeded a bért a többi tíz lakótól, és hetente egyszer kitakarítod szobáikat és ágyneműt cserélsz nekik. Három hálószoba van, és külön ebédlő és tágas konyha, elegendő hellyel egy reggeliző asztalnak.
Nagyon kedves környék, majdnem kertvárosi. Parkok vannak a közelben és játszóterek. A Botanikus kert is a közelben van és kitűnő közlekedés le a Manhattanre. Sokkal jobb, mint
felzárva egy magasépítésű városi bérház projectben, ahol fogalmad sincs, hogy ki a szomszé-dod. Rengeteg tekergő lumpen alak él azokon a belvárosi lakótelepeken.
– Túlságosan szépnek hangzik, hogy igaz legyen. – Klárika rám nézett, – nincs itt valami kutya elásva?
– Semmi kutya, – álltam a tekintetét. – Bízom benned és segíteni akarok rajtatok, és te is segíteni fogsz engem.
– Miben tudnék én segíteni? – Klárika válaszolt még mindig gyanakodó hangon.
– Mariska és én végtelenül elfoglaltak vagyunk, – mondtam. – Kellene valaki az albérlős háznál, akiben bízhatunk, és te tökéletesen megfelelsz a feladatra. Legtöbbnyire otthon leszel, és becsületes, szorgalmas asszony vagy, éppen úgy, mit az én Mariskám. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom megbánni, hogy téged választottalak.
– Mi lesz, ha találok egy latrot, egy munkanélküli csavargót, vagy arrogáns alkoholistát, vagy még rosszabbat, egy tolvajt vagy egy drogkereskedőt.
– Nem fogsz ilyennel összeállni, – mosolyogtam Klárikára. – Jelentős életbiztosítási végösszeget kaptál férjed után. Nem fogod kockáztatni azt a pénzt, hogy befogadj egy trógert.
A pénz, ahogy mondtad a gyerekeidé, abból fogod fizetni iskoláztatásukat és jövőbeli szükségleteiket. Ismerlek téged, Klárika. Tisztességes asszony vagy és szereted a rendet és a biztonságot magad körül.
– Köszönöm, Dembinsky tiszteletes úr, – Klárika rám emelte tekintetét és szemeiben hála és tisztelet látszott. – Nagyon jól hangzik az ajánlat, és szeretném megnézni a lakást. Milyen hamar tudnánk beköltözni?
– Egy hónapon belül, – feleltem. – Pillanatnyilag egy család bérli, de nincs velük határidős szerződésem. Egy hónapi felmondást adok nekik, és a lakás a tietek. Ami a megtekintését illeti, telefonálok nekik, hogy jöttök megnézni a helyet. Magam is elvinnélek, de rettenetesen elfoglaltak vagyunk és ezért bocsánatodat kérem.
– Én megértem, Dembinsky tiszteletes úr, – Klárika bólintott.
– Hívj Ernőnek, – válaszoltam. – És megegyeztünk.
–
K
özleményt szegeztem a lobbiban kifüggesztett falitáblára, és közöltem minden bérlővel, hogy a régóta esedékes felújítások miatt a hotel határozatlan időre be lesz zárva és nyolc héten belül ki kell költözniük. Továbbá, felvettem egy építészeti tervezővállalatot, hogy rajzoljanak meg előzetes terveket és készítsenek 1:100 mértékben egy ötcsillagos luxusszálló makettjét, wellness centerrel, meleg vizes nyitott és belső úszómedencével, első osztályú étteremmel és sportbárral, és egy mesterséges szikláról alázuhanó vízeséssel, egy hatalmas kővel lerakott terasz közepén. A makettet nem tettem közszemlére. Irodámban elrejtettem, arra az esetre, ha valamilyen illetékes hatóságra rájön a kíváncsiság, és sajátságosan kezd viselkedni.Az HUD asszonyság telefonált elsőnek. – Az utcára dobja a klienseimet? – harsogta bele a kagylóba. – Felbecsülhetetlen szívességet csináltunk magának, hogy lakókkal teleraktuk tönkrement hoteljét, és így fizeti vissza jóságunkat.
– Nem erről van szó, – feleltem nyugodtan. – Az épület szerkezetileg nem biztonságos és tele van épületkód kihágásokkal. Nincs más választásom, el kell, hogy végezzük a nagy-javításokat és nem engedhetem meg, hogy bárki is az épületben lakjon a bontások és a helyre-állítások folyamata alatt.
– Mennyi ideig fog ez tartani? – válaszolta, néhány decibellel visszafogva jogos felháboro-dásának hangerejét.
– Építészem két évre becsüli a munkák lefolyását, de lehet, hogy hosszabbra is el fog nyúlni, – blöfföltem. Semmiféle építésszel nem tárgyaltam és nem fizettem senkinek bármi komoly összeget, hogy részletes tervek alapján megalapozott költségvetést készítsen. Egyik
modelljüket ugyan megvettem, amit egy a Dominikai köztársaságba felépült nudista üdülőhelynek készítettek, és megkértem őket, hogy vegyék ki a makett parkosított kertjéből az összes pálmafát.
– Vissza fogja venni nyolcas paragrafus bérlőimet miután a felújítás elkészült? – kérdezte az HUD nő, és hangja olyan éles volt, hogy átvágta volna az acélból font drótkerítést is.
– Természetes, hogy visszaveszem őket, – feleltem békítő hangon, és megnyugtatva a hölgyet, amennyire lehetett. – Kivéve szobaáraim lényegesen magasabbak lesznek. Az új hotel ötcsillagos minősítésű lesz, és az egész világon fogjuk hirdetni, mint luxusvakációi úti célt.
– Nem fizethetünk ötcsillagos árakat, – felelte a hölgy meglepően nyugodt hangon.
– Sajnálom hallani? – feleltem és elnyomtam egy gúnyos mosolyt.
– Miért épít ötcsillagost? – az HUD nő nem adta fel, gondolván, hogy most megfogott.
– A bankok nem adnak kölcsönt egyetlen alacsonyabb minősítésre sem, – blöfföltem tovább, olyan ügyesen, ahogy bármilyen okos üzletember se jobban.
– Bele fog bukni, – felelte és biztos voltam benn, hogy a vonal túlsó végén fenyegetően rázza felém mutatóujját. – Hirdetheti, amennyit akarja, de Long Islanden a szezon nagyon rövid és a tél brutálisan hideg. Kielégíthetetlen pénzelnyelő gödör lesz ez a maga luxushotelje. Egy évben nyolc hónapon keresztül üresen fog állni.
– Ezt az én jogomban áll elhatározni, – mondtam, próbálván elejét venni a további vitának.
– Egy ötcsillagos hotel sokkal jobban fog illeni a város karakteréhez.
Hoppá, végzetes tévedés. Elárultam magam, de mondtam, amit mondtam és késő volt visszaszívni szavaimat. A szavak megakadtak a torkomban, és többet nem tudtam lenyelni őket.
– A város vette rá magát erre? – kérdezte az HUD nő, ügyesen rátapintva figyelmetlen fecsegésemre. – Maga összejátszik a várossal, hogy kitegyék a nemkívánatos kisebbségeket és elvegyék tőlük a tisztességes helyen való lakás jogát? Ha igen, maga komoly bajban van, különösen akkor, ha kiderül, hogy lefizetik magát.
– A városnak semmi köze ehhez, – feleltem lassan és jeges félelem futott végig gerincem teljes hosszában. Mi lesz, ha rájönnek megegyezésünkre? Mi lesz, ha rájönnek, hogy mekkora csaló vagyok?
– Ezt majd meglátjuk, – felelte a nő rémisztő hangon és fenyegetően hozzátette. – Ne várja, ha csődbe megy, hogy új bérlőkkel kihúzzuk majd a csávából. Ha egyszer becsapott minket, rákerül a megbízhatatlanok listájára, akikkel nem businessezhetünk.
– Nem csapok be senkit, – feleltem hasonlóan ominózus hangnemben. – És felettébb hálás lennék, ha megválogatná a szavait, és alaptalan vádaskodásait magában tartaná.
– Biztosíthatom, – az HUD nő fröcskölt a méregtől. – Folyamodványt fogunk beadni bűnügyi vizsgálatra. Tüzetesen megvizsgáljuk financiális tevékenységeit és felülbíráljuk adó-mentes státuszát. Maga nem fog kétszáz embert az utcára kidobni, és megúszni következmé-nyek nélkül.
– Tegye, amit tenni kell, – válaszoltam nyugodtan és a szétkapcsoló gomb felé nyúltam. – Én is azt fogom tenni, ami nekem és családomnak a legjobb.
Nem tudom hogyan és miként csinálta, de három hét múlva a hotel üresen állt.
Alkalmazottaimat kéthetes felmondással elbocsátottam és telefonáltam egy épületbontó cégnek. Két hónapig tartott, amíg minden engedélyt beszereztek, de egy szép és derűs reggelen két bulldózer, három dömper teherautó, és toronydaru láncon lógó acél zúzógömbbel jelent meg és nekiálltak dolgozni. Egy héten belül a hotelnak nyoma sem maradt. Arra az időre minden szolgáltatást kikapcsoltattunk, a réz és ólom csöveket és a vécékagylókat összegyűjtöttük, és mint hulladék anyagot eladtuk.
Időközben családommal, Mariskával és két szép gyerekünkkel, Tamáskával és akkorra már megszületett kislánnyal, Olíviával két hétig a Cayman szigeteken nyaraltunk, ahol számozott bankszámlát nyitottam a Royal Kanada Bank helybeli fiókjánál.
Az HUD némberről soha többé nem jött hír. Semmi alapja nem volt a vádemelésre, tételeztem fel, vagy túlságosan rest volt, vagy mind a kettő, de tovább nem forszírozta vádjait. Lehet, hogy drága barátom és mentorom, Signor Leonardo Sighieri-nek volt néhány szava hozzá, miután lefizettem az ötmillió dollár jelzálogkölcsönt, amit bankjától felvettem.
Sikeresen végrehajtották bakugratásukat, és valószínűleg már másik balekot és másik várost kerestek. Minden résztvevő tisztességesen meg lett fizetve. Hazárdjátékuk többé már nem volt az én gondom és fejfájásom.