Tizenkilencedik Fejezet

M

ariska és én havonta egyszer meglátogattuk az albérlős házat, és felvettük a lakbért, amit Mrs. Rácz szedett be nekünk. Arra az időre az összeg már aprópénznek számított nálunk, de alkalmat adott, hogy leüljünk és nézzük a gyerekeket játszadozni és elmerülhettünk az igaz gyönyörűségben, hogy hallgathattuk ifjainkat édes anyanyelvünkön csicseregni.

Izabella, Klárika elsőszülöttje a mi Tamáskánkkal volt egyidős, és kiváltképpen megkedvelték egymást. Mindketten kiváló előmenetelt mutattak az iskolában és a harmadik osztály végére már gyermekkönyveket olvastak és állandóan versenyeztek melyikük tudja gyorsabban kiszámolni az öt számjegyes összeadásokat és szorzásokat, és melyikük jobb a törtekkel és a százalékokkal.

A mi kis Olíviánk, nagyjából egyidős Klárika Bandi fiával, még nagyon kicsi volt, hogy elfogadja, hogy bátyja speciális érdeklődéssel van Izabella irányában és felettébb nehezmé-nyezte feltételezett elhanyagolását. Csalódottságának mérgét Bandikán töltötte ki és gyerekes megvetéssel kezelte. Olívia gyakorta bemutatót tartott, ahogy karba fonta karjait, toporzékolt és elbiggyesztette a száját, vagy csípőre téve kis kezeit szemei szikrát szórtak, és ráncba szedte szemöldökét. Nagyon vicces lett volna, mint egy komédia jelenet a színpadon, de azt hittük, hogy komolyan csinálja és kérdőre vontuk, hogy miért mérges Bandikára.

– Oh, nem vagyok mérges rá, – lesett felénk csintalanul, – csak gyakorolok.

– Mit gyakorolsz, bogárkánk? – kérdeztük.

– Színészkedést, – felelte a kislány, – ha felnövök, színésznő leszek.

– Minden aranyos kislány színésznő akar lenni, – mondtam büszke atyai mosollyal arcomon.

– Igen, apu, – Olívia úgy nézett rám, mint ahogy a nagyon okos emberek néznek az értelmi fogyatékosokra. – Igen mind akarnak, de én az is leszek, és legtöbbjük meg nem lesz.

– Ez nyilvánvaló, – válaszoltam enyhe, bár akaratlan csúfondárossággal a hangomban. – Tisztára rá van írva az arcodra.

– Hófehérke leszek az év végi ünnepségen. – Izabella toppantott és elcsücsörítette a száját.

– Gyere el, nézz meg, és majd akkor hiszel nekem.

– Természetesen ott leszek, – feleltem, – és hiszek is benned, de akkor is iskolába kell járnod és meg kell tanulnod az ábécét.

– Oh, apu, – Olívia sóhajtott. – Már hat hónappal ezelőtt megtanultam az ábécét. Olyan pesszimista vagy. Néha nem is értem, hogyan csináltál ennyi pénzt ezzel a kényelmes hozzá-állásoddal.

– Miből gondolod, hogy sok pénzünk van? – néztem kislányomra csodálkozva. Gyerekek előtt soha nem beszéltünk anyagi ügyeinktől. Szigorú szabály volt, amit következetesen betartottunk.

– Ugyan, apu. – Olívia legyintett. – Mindenki tudja, hogy anyu meg te tele vagytok pénzzel.

– Ki az a mindenki, – kérdeztem és összeráncoltam a homlokomat. – Ki mondta neked, hogy sok pénzünk van.

– Az egyik gyerek az osztályban, – felelte. – Jakab a neve és a többiek azt állítják, hogy az apja bankár.

– Nagy hassal és egy vastag szivarral a fogai között, – mosolyogtam, próbálván elejét venni az elfajuló vitának.

– Nem tudom. – Olívia vállat vont. Jakabnak is nagy pókhasa van, és az apjának is az kell, hogy legyen. Borzasztóan szemtelen, mindent mindenkinél jobban tud és mindenbe beleüti az orrát.

– Pontosan mit mondott neked ez a Jakab? – kérdeztem.

– Azt mondta, – Olívia idéző jelt csinált ujjaival. – Olívia, a te apád prédikátor. Igaz? Én tudom, hogy az East 73.ik utcában pap. Hogyan csinál annyi pénzt, hogy a Park Avenue-en laktok és ebbe az iskolába jársz. Lelkipásztorok általában ájtatosak és szegények.

– Mondd meg neki, – nevettem. – Hogy vannak gazdag lelkipásztorok is, és jobban teszi, ha lefogyasztja hatalmas pocakját, mert fel fog robbanni, mint a Zeppelin, és soha nem fog felkerülni az első osztályba.

– Mi az a Zeppelin? – Olívia bámult rám nagy kék szemeivel. – Jakab meg fogja kérdezni és nem fogom tudni a választ.

– A Zeppelin egy nagy léghajó volt, ami negyven évvel ezelőtt szétrobbant New Jersey felett.

– Apu, – Olívia rázta a fejét. –Ez még viccnek is rossz. Nem tudsz valami ügyesebbet mondani.

– Túltöltött disznósajt?

– Ezt nem értené.

– Mint egy sütőtök a forró platnin.

– Apu!

– Mint a kövér gyerek, aki tűzijátékot evett reggelire.

– Lehet, – Olívia kacagott, elvégre csak öt éves volt, és neki még minden vicces volt, különösen az, ami a szombat reggeli rajzfilm karakterekre emlékeztette, amit gyakran nézett a televízión.

– Rendben, – nevettem vele együtt, – de minden tréfát félretéve, soha ne mondd el senkinek, hogy mennyi pénzünk van és miből élünk. Ehhez senkinek semmi köze. Ez egyedül a mi dolgunk.

– Sok pénzt keresel, apu? – Olívia keskenyre húzta a szemét és gyanakodva szemlélt.

– Némelyek szemében sokat, és nem túl sokat másokéban, – feleltem. – Valahol a kettő között, de, és ezt megígérem neked, mindig eleget, hogy a legjobb iskolába járassalak, és hogy kényelmes és tágas lakásban és jó helyen lakjunk. Ha tényleg színésznő akarsz lenni, fogok találni tanárokat, akik betanítanak és keresnek neked gyermekszínész szerepekre interjút. Soha sem elég korai, hogy az előadó művészetben szerepelni kezdj.

– Mi jelent ez az előadó művészet?

– Majd megtudod, – simogattam Olívia fejét és sóhajtottam, – drága kicsi lányom. Még túlságosan hamar is meg fogod tudni.

–

E

lemi iskolai évei alatt Olívia számos iskola színdarabban szerepelt és apróbb mellékszere-peket játszott hirdetésekben, amivel komoly zsebpénzt keresett. Tizenhárom éves korában felvették első hivatásos színész szerepére az ABC televízió cég mini sorozatához, mint szószátyár gyermekét egy bikanyakú makacs elvált férfinek, amit bájos kedvességével kellett ellensúlyoznia. Majd 1991-ben összejöttem Francis Ford Copola filmrendezővel egy Hofstra University alapítvány pénzalap vacsorán, ahol mind a ketten bőségesen adományoztunk nemes célokra. Bőkezűségemnek elismeréseképpen, és mivel az iskolának öregdiákja volt, Copola felajánlotta, hogy figyelembevételre rekomendálja leányomat, Olíviát, Mina Harker szerepére a Bam Stoker Drakula filmben, amit az elkövetkezendő évben ő fog rendezni. A szereposztó felelős sajnálatosan túl fiatalnak tartotta Olíviát, és mivel nem volt hasonló jelentős rémfilm tapasztalata egy másik, jóval idősebb és horror mozi gyakorlattal rendelkező leánykának adta, Winona Ryder Horowitznak. Olívia nem kapta meg a szerepet, de a kísérlet

azonban mégsem volt totális veszteség. Számos hírességgel találkozott, és megtanulta, hogyan viselje magát filmcsillagok és neves rendezők társaságában.

Tizennégy éves korában, 1992-ben, Olíviát beválasztották a CBS televízió társaság szappanopera műsorába, ahol jóval kiterjedtebb gyakorlatra tett szert, mint egy elkényeztetet Fifth Avenue hercegnő, aki kemény feladatok elé állítja állandóan veszekedő szüleit.

Előadó művészeti tapasztalatainak birtokában be tudtuk íratni Olíviát a Fiorello H. La Guardia zene és filmművészeti középiskolába, New York városban. Olívia hamar feltalálta magát ambiciózus osztálytársai között, és bár soha nem lett osztályelső, mégis kitüntetéssel érettségizett.

Legjobb információim szerint, Olívia számos szerepet visszautasított, amiben nudizmus vagy leszboszi csókolódzás vagy tapogatás szükségeltetett. Nem aludt itt és ott és nem feküdt be ronda és ocsmány vén filmrendezők és producerek ágyába.

Ez némiképpen akadályozta előre menetelét, és az egyik ilyen durva ajánlat után sírva jött be irodámba és totál depressziósnak látszott.

– Ne add fel, drágám, – mondtam neki. – Előbb vagy utóbb valaki szenzációs szerepet fog ajánlani és a közönség szívébe fogad. Ne törődj ezzel a Hollywoodi tömeggyártott szeméttel.

Menj Európába és próbálj szerepet kapni valami klasszikus mű filmváltozatába, aminek mű-vészeti értéke van. Számos mozi stúdió forgat filmeket Kelet Európában és amerikai színésze-ket alkalmaznak. Menj Budapestre és beszélj testvéreddel. Ott élnek Izabellával és nagyon jól megy nekik. Kövesd nyomaikat.

– Budapest? – Olívia szemei tágra nyíltak. – Nem az a hely, ahonnan fiatal korodban disszidáltál? Nem a kommunisták ott az urak?

– Nem, – feleltem, – többé már nem.

– Amit utoljára hallottam, – Olívia csóválta a fejét. – Egy volt kommunistát most válasz-tották újra miniszterelnöknek és rendőrségével belelövetett az 1956-os forradalom évfordulóját ünneplő tömegbe. Ahogy én veszem észre, nem sok változott odaát. A régi kommunisták és gyermekeik megtartották a hatalmat, és olyan sok pénzt lopnak el, hogy semmi nem marad bármi értékes feladatra.

– Átmeneti kudarc, – szemléltem szeretettel drága leányomat, akinek biztonsága és boldogsága legfontosabb aggodalmam volt és semmi körülmények között nem akartam, hogy kockázatos kalandokba bocsátkozzon. – Jelenleg a baloldal, – folytattam, – a globális megapénz támogatásával a kommunisták visszatérését támogatja a korábbi szovjet érdekszférába. De, akárhogyan is van, a kommunizmus napja leáldozott. A Szovjetunió szétesett és a gazdasági katasztrófák feneketlen szakadékába zuhant. Magyarországot bevették a NATO-ba és az Európai Unióba. Többet nem állítanak meg senkit a tagállamok határain.

Jugoszláviában véres polgárháború dúl, és jelentéktelen kis országokra fog széthullani.

Csehszlovákia megszűnt és a Románoknak szüksége van a magyarokra, hogy bejussanak az Európai Unióba. Magyarország szomszédjai többet nem jelentek azonnali és reális veszélyt népünkre. Ma már minden üzletgazdaság és business, a jól működő gazdaság és a business kedvéért. Az emberek szabadon mozoghatnak az új Európa határain belül. Többet nem lesz fasizmus vagy kommunizmus. A globalista jobboldal próbálja ráfogni az antiszemitizmus vádját a magyarokra, de én ismerem az én népemet. Imádják a szabadvállalkozás rendszerét, természetesen egy erős szocialista biztonsági védőhálóval, ami nagyon is hasonlatos a többi európai ország társadalmi rendszeréhez. A lehetőség valós. Bárki, aki mer, sikerre fog menni náluk. A mi gyökereink onnan valók, és ki másnak, ha nem nekünk kellene megpróbálni a lehetőségeket.

– Az én gyökereim itt vannak, – Olívia kacagott lekicsinylően. – Pontosan itt, a Park Avenue-n és a Hampton városokban anyuval. Ha nincs ellenedre, apu, mi maradunk. Anyu soha nem engedné, hogy valami veszélyes kalamajkába belekeveredjek.

– Természetesen, – simogattam lányom kezét, – nem azt javaslom, hogy költözzünk vissza magyarba. Nem tudnánk újból megszokni, de ha, egy filmet forgatnának Magyarországon

vagy a közelben, és pontosan egy olyan színésznőre lenne szükségük, mint te, ugye hajlandó lennél hat hónapig ott élni, mialatt filmezik a jeleneteket. Vagy nem?

– Apu, úgy látom, hogy máris forgatsz valamit a fejedben. – Olívia nézett rám.

– Igen, – feleltem, – egyik barátom írt egy regényt, Telegdy Nóra a címe. Engedd meg, hogy adjak neked egy példányt, és ha szereted a női főhőst, találunk valakit, aki filmet készít belőle. Valami független producert fogunk megfogadni, és óriási siker lesz és nemzetközileg ismert neved lesz.

– Nagyot akar a szarka, – Olívia kételkedő pillantást vetett rám, – de drága egyetlen apukám, ha te valamit a fejedbe vettél, azt végre is hajtod.

– Ez így igaz, – csókoltam meg leányom homlokát, – és te is az a bizonyos alma vagy, aki nem esik messze a fájától.

In document Amerikai Magyarok (Pldal 98-102)