A
z 1975-ös év nem jött ki túlságosan jól az országnak. Az Észak Vietnámiak Saigont átnevezték Ho Chi Min városnak, és először történelmünk folyamán háborút veszítettünk. A helikopterek és vadászrepülők tengerbe taszításának képe a repülőgép anyahajók fedélzetéről, hogy helyet csináljanak a kommunista tankok elől menekülő embereknek, kitörölhetetlenül be lett vésve a nemzet pszichéjébe. Véres és költséges vietnámi erőfeszítésünk nullát eredményezett. A háborúellenes tüntetőknek nem volt többé mi ellen tüntetniük és az ország szomorúan és sápadtan várta, hogy melyik dominó fog következőnek eldőlni. Kambodzsa, Laosz, és Kína katonailag betör Vietnámba, mi lesz itt még más, többé nem volt háborút óhajtó étvágyunk, és Gerold Ford, amerikai elnök futballmeccseket nézett a Fehér Házban.Szerencsére a kommunisták egymással kezdtek harcolni és Vietnám kiebrudalta a Khmer Rouge banditáit Kambodzsából, akik saját lakosságuk háromnegyedét lemészárolták. A kom-munizmus elvesztette hitelét, és csak idő kérdése volt, hogy mikor tűnnek el a süllyesztőben.
Semmit nem kellett tennünk, csak várnunk, és kölcsönözni nekik a kötelet, amivel majd felakasztják magukat.
A rövid békeidő nemzeti reneszánszot jelentett, amíg Jimmy Carter nem lett az elnök és a Republikánusok és Demokraták nekiálltak torzsalkodni. A Perzsa Shah-ot engedtük megbukni és kamatlábak a dupla számjegyek régiójában ingadoztak.
Egyik sem volt az én bajom. Az 1975-es éve kitűnően alakult számomra. Az albérlős házat már megvettem hét és fél százalékos kamatlábra, és túlórát beleszámítva, évi huszonkétezer dolláros mérnöki fizetést söpörtem be. Sikeresen letettem New York állambeli professzionista mérnöki vizsgámat, 92 százalékos kiváló jeggyel, és késő ősz fele az Igazságügyi minisztérium értesített, hogy jelenjek meg a Manhattan Szövetségi Bíróság épületében, állampolgárságom megadásának ünnepi tárgyalására.
Mintegy háromszáz bevándorló gyűlt össze a nagy eseményre. Egy idősebb fekete bíró hosszú beszédet tartott állampolgári jogainkról és kötelességeinkről, és vigyázóba állitatott minket a szent eskü elmondására. Felesküdtünk új hazánk alkotmányára, némelyek megváltoztatták a nevüket, és lemondtunk bármi más állampolgárságról, amit szülőhazánkból magunkkal hoztunk. A végén sorba álltunk a pódium mentében a bíró előtt. A bíró mindegyikőnkkel kezet rázott, és egyenként kezünkbe adta állampolgársági kutyabőrünket.
Egyik társunk nem kapta meg az állampolgárságot. Nem tudott tanút hozni a teljes öt évre, hogy karakteréről és feddhetetlen viselkedéséről tanúskodjanak. Több szerencsét kívántunk neki a következő alkalomra.
A földszinti lakást kiadtam egy háromgyerekes, rendes kinézetű családnak. A legnagyobb szobában magam laktam az emeleten. Vettem egy Chevrolet Malibu gépkocsit, amit az alagsori garázsban parkoltam.
Pár hónappal később a szobámat is kiadtam és beköltöztem Mariska lakbérszabályozott lakásába néhány utcasarokra az ő businessétől és az enyémtől. Meglovagoltuk a lehetőségeket, amennyire csak tudtuk. Ebben nem volt szégyellnivaló. Kapitalisták lettünk és a saját érdekeinek tartottuk szem előtt, és November 7.-én 1976-ban, egy keddi napon leadtuk első szavazatunkat.
Felfüggesztettem a kizárólag férfiaknak szabályt az albérlős házban és bérlőim, mind a férfiak és mind a nők Mariska szendvics üzleteiben dolgoztak. Igen, akkor már, 1977 kezdetén, több mint egy boltunk volt. Három üzletünk volt a Bronxban, és még egy Bronxville városkában, Westchester megyében, közel a helyiérdekű vasútállomáshoz. Malibu kocsinkon állandóan jártuk a környéket, és kerestünk céljainknak megfelelő helyeket. Egy
nagybani élelmiszerszállító hozta az első osztályú szalámikat, mortadella és bolognai szafaládékat, prosciutto sonkát, marha-felsál roston sültet és hazai és importált sajtokat, és friss zöldséget, salátákat és köreteket, ki minden egyes üzletünkhöz. Egy Arthur Avenue-i pékség szolgáltatta a kenyereket. Hivatalosan is patentoztattuk cégérünket és businessünk virágzott.
Egy nap ölembe voltam Mariskát és a fülébe súgtam.
– Drágám, túlságosan sokat dolgozol. Mi csak igazgathatnánk és ellenőrizhetnénk, és másoknak kellene csinálniuk a nehéz munkát.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte.
– Be kellene, hogy jegyeztessük az egész üzletláncolatot, és koncesszió privilégiumot kellene adnunk más élelmes és szorgalmasan dolgozó vállalkozóknak, akik szeretnének egy Metro Szendvics üzletet kinyitni.
– Már úgy érted, hogy saját versenytársainkat hoznánk létre. – Mariska megcsókolta a homlokomat.
– Nem versenytársak, – játszottam arany hajának egyik szőke loknijával. – Mi választanánk ki és engedélyeznénk a helyeket, biztosítva, hogy területileg messze legyenek egymástól. Szerencsére hatalmas országban élünk és ezernyi üzletet tudnánk működtetni, anélkül, hogy egymás forgalmát akadályoznák. Korporációs nevünk lenne, és mi képeznénk ki a menedzsereket, mi szabnánk meg a minőséget és mi állapítanánk meg az árakat.
– Ez aztán komoly egy feladat, – Mariska lecsúszott az ölemből és vizet töltött öreg kávéfőzőnkbe. – Nem gondolod, hogy erőnkön felül sokat akarnánk, és keveset fognánk.
– Emlékszel a dalra, amit az a fiatalember a Metropolitan Operából elénekelt a Baptisták szilveszteri ünnepén? – kérdeztem. – Engedd meg, hogy néhány sort idézzek belőle.
Gondolj merészet és nagyot és tedd rá éltedet, Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett.
Igyál, igyál, a világ örökké nem áll,
De ami áll, és amíg él, ronts vagy javíts, de ne henyélj, ne henyélj.
–Te vagy az én emberem. – Mariska mosolygott és szájon csókolt. – Így otthon maradhatok és vigyázhatok a babára.
– Miféle babára?
– Terhes vagyok.
– A csillagát, – kapkodtam a levegőért.
– Ha te is akarod a gyereket. – Mariska nézett rám kissé megszeppenve.
– Már ideje volt, – feleltem. – Harminc éves vagy, és tovább nem szabad halogatnunk az első terhességet.
– Én is éppen így gondoltam, – Mariska kacagott. – Milyen furcsa, hogy mennyire egy-formán gondolkodunk.
– Mikor gondoltad ezt? – kérdeztem incselkedve.
– Amikor abbahagytam a fogamzásgátló tabletták szedését.
– Nem gondolod, hogy ezt meg kellett volna beszélned velem?
– Nem, még lebeszéltél volna róla.
– Nem, – mosolyogtam, – egyszer elvettelek volna feleségül.
– Ez egy igazi ajánlat. – Mariska felfricskázta az államat. – Mert az elsőről teljesen elfelejtkeztél.
– Ez igazi, és semmi ok, hogy tovább halogassuk esküvőnket, – mondtam. – És ha igent mondasz, lemegyünk a West 47-es utcai ékszerközpontba, és veszünk egy gyémánt eljegyzési gyűrűt és két aranykarikát.
A Magyar Baptista templom presbiterei, a vallásos bizottság, aminek én is tagja voltam, fiatal pásztort vettek fel lassan egy évvel ezelőtt. Majdnem két évig nem volt papunk.
Mindenki örült az ifjú lelkésznek, állandóan körbevették és gyakorlatilag imádták. A
fiatalember, érdekes módon szintén Bácskából, Jugoszláviából jött, annak a soknemzetiségű országnak magyarlakta részéből, és tele volt buzgó ambícióval. Olyannyira ambiciózus volt, hogy minket csak ugródeszkának használt.
De, akkor még, ő volt a tiszteletes, és Mariskával bekopogtunk irodájába.
– Kovács tiszteletes, – kezdtem tisztelettudó hangon, bár öt évvel fiatalabb volt, mint én, és csak látogatói vízuma volt Amerikában. – Mariska és én, mi szeretnénk összeházasodni a mi templomunkban.
– Semmi probléma, – mosolygott rám leereszkedően. – Örvendek, hogy végre hivatalossá is teszik együttélésüket.
– Isten útjai kifürkészhetetlenek, és a mi Urunk így rendezte el, – feleltem ájtatos hangon.
– Hosszú utat megtettünk, hogy idáig eljutottunk, és nagyon kevesek tudják lelkileg felmérni, mennyi nehézségen kellett átmennünk.
Ez elegendő szóbeli csatározás volt a papnak, és belegyezően bólintott.
– Mikor szeretnének összeesküdni? Három hónap múlva? Vagy talán még később?
– Inkább három hét múlva, – feleltem és megszorítottam Mariska kezét.
– Értem, – felelte Kovács tiszteletes és tetőtől talpig felmérte Mariskát. – Ennyire sürgős?
– Nem az, amire maga gondol. – Mariska félbeszakította a közöttünk és a tiszteletes közötti, aki gyakorlatilag az alkalmazottam volt, élesedő párbeszédet és németül szólt hozzá.
– Adjon csak össze és továbbra is fizetjük az egyházi adót.
Fogalmam sem volt, hogy Mariska és a pap mind a ketten folyékonyan beszéltek németül.
Feltehetően otthonaikban, ahol felnőttek, ezt a nyelvet beszélték, és ez a nyelvészeti alap nagyban segíthette Mariskát, mert négy év amerikai tartózkodás után jobban beszélt angolul, mint én.
– Akkor legyen három hét, – felelte a fiatal pap és kinyitotta előjegyzési füzetét. – Szombat, április 29, ez a dátum megfelelne maguknak?
– Természetesen, – bólintottunk egyszerre. – Tökéletesen megfelelne.
Ahogy mentünk kifele a parókiai irodából Mariska felé fordultam.
– Hol legyen a fogadás? Hol szeretnéd tartani az esküvői recepciót és kiket szeretnél meghívni?
– Mindenkit, – Mariska bólintott. – Mindenkit meghívunk, akit ismerünk és a fogadást a konferencia teremben tartjuk a Baptista templom mellett. Élelmezési beszállítóink erejükön felül ki fognak tenni magukért, ha jövőjüket biztosítani akarják szendvics birodalmunknál.
–
T
emplomunk zsúfolásig telt esküvőnkre. Mariska patyolatfehér ruhát viselt, attól függetlenül, hogy ez a második házassága volt, és harmadik hónapos áldott állapotban volt, amit bőséges fodrokkal és csipkékkel takart.Kovács tiszteletes megtette Isten és ember előtti kötelességét és a szertartás végén kijelentette, hogy férj és feleség vagyunk. Az orgona a hagyományos Mendelssohn nászindulót játszotta, és karjainkat egymásiéba fonva lassan eljöttünk a szószék előttről, és kimentünk az utcára és lelépkedtünk a széles kőlépcsőkön.
Rengetegen megrázták a kezemet, arcon csókolták Mariskát és gyülekezetünk egyik legnagyobbra becsült tagja a fülembe súgott.
– Drága Dembinszky úr, – ami az eredeti nevem volt, és soha nem változtattam meg, csak ebben a könyvben még nem említettem. – Mennyivel jobb lenne, ha maga lenne itt a mi papunk. Hogyan haladnak egyházi és teológiai tanulmányai? Kovács tiszteletes felmondott, és egy éven belül itt hagy bennünket. Mikorra várhatjuk végleges tisztelendővé avatását?
Mint spirituális pályafutásomnak előfeltételét, két évvel küszöbükhöz való megérkezésem után, megkereszteltettem magam a Baptistáknál. Fülöp tiszteletes bemerített a szószék mögött
fürdőkádba. Mérnöki fizetésem után szorgalmasan fizettem egyházi tizedemet, de semmit a többi sokkal nagyobb jövedelmünkből.
– Legnagyobb megtiszteltetésnek venném, Mr. Bálint, – biccentettem meg a fejemet. – Még kell néhány levelezői kurzust vennem, de semmi olyat, amit ne tudnék hat hónapon belül befejezni.
– Remélem, – az idős ember felelte. – Hogy a mi gyülekezetünket fogja választani, hogy szolgálja az Urat, és ön és csodálatos felesége közöttünk fog maradni.
– Ha Isten is úgy akarja, – bólintottam és boldog mosollyal az arcán magam mögött hagyva, odább léptem és megráztam a következő jóakaró kezét.
–
K
onferencia termünk zsúfolásig megtelt esküvőnkre. Kétszáz vendégnél is több jelent meg és több tízszemélyes kerek asztalt is béreltünk a meglévő összehajtható négyszögletes aszta-lokhoz. A Női Egyesület tagjai aranyló húslevest főztek hosszútésztával és volt sült marhahús, grillezett csirkemell, töltött káposzta és rántott hal főételnek és a hagyományos mákos és diós bejgli édességnek kávéval.Lelkesítő beszédek és lélekemelő imádságok zengedeztek sorjában, de zene nem volt, se diszk-zsoké, se tánc és se alkohol. Ezt a szabályt soha fel nem lehetett függeszteni.
Említettem Mariskának Mr. Bálint ajánlatát és ifjú feleségem kerekre nyitotta égszínkék szemeit és egyenesen az enyémbe nézett.
– Ez a te döntésed, Ernő, – mondta, – de, ha engem kérdezel, kitűnő ötletnek és ritka lehetőségnek tartom.
Kérhetett volna valaha is valaki szebb és jobb feleséget, gondoltam és kezembe fogtam kezét. – A kérdés az, – mondtam, – hogy hol fogunk lakni. Neked megvan a lakbér szabályo-zásos lakásod, legyen az akármilyen kicsi is, de kevés költséggel jár, és úgy emlékszem, hogy nem szeretnéd feladni.
– Az a lakás egy szemétdomb. – Mariska mosolygott szégyenlősen, hogy ilyen csúnya szót használ. – Valami elátkozott albánok megvették az épületet és az utolsó fillért is kizsigerelik belőle. Például nem tartják a kazánt karban, és nem fizetik ki a fűtőolajt idejében. Több alkalommal, éppen a leghidegebb téli napokon, nincs fűtés és nincs meleg víz. Valaki betörte a bejárati ajtó üvegét, és már évek óta ott áll üvegezetlenül.
– Tudom, – bólintottam, – én is ott lakom.
– Tehát semmi okunk, hogy ki ne költözzünk onnan, és ne mutassunk az albánoknak fityiszt, – felelte Mariska és még egy szelet diósat csúsztatott a tányéromra. – Meggondolva, hogy várandós vagyok, vehetnénk egy nagy házat a kertvárosokban, és te vonattal ingázhatnál mérnöki állásodhoz, és vasárnap kocsival hajthatnánk le a templomhoz.
– Ah, a híres kertvárosok, – sóhajtottam bosszúsan. – Ott, ahol a fajüldöző bigottok élnek.
New York City-ben óriási lehetőségek vannak, és nem lenne szabad otthagynunk, csak azért mert nem akarjuk gyermekeinket közös osztályba járatni színes kisebbségi gyerekekkel.
Emlékszel a barátomra, akik nem voltak hajlandók eljönni hozzánk, mert a Bronxban laktunk? Vettek maguknak egy rozoga vityillót Stanhope városban, New Jersey-ben. Ma nyolcvan kilométert ingázik be és nyolcvanat vissza, hogy egy tiszta fehér városban élhessenek.
– Hol szeretnél lakni? – Mariska kérdezte, nem vitatkozva és édes mosollyal ide-oda nézegetve szomszédjainkra.
– Ha elfogadom az állandó lelkészi állást, elvárják tőlünk, hogy a paplakban lakjunk az East 73-as utcai templom épületében, – feleltem lassan, és elmélyülten tűnődve a felmerült kérdésen. – Mialatt ez az Upper East Side cím, az egész világon az egyik legelőkelőbb szomszédságnak számit, én mégis azt gondolom, hogy a Manhattan nem a legjobb hely gyereknevelésre, és az egy hálószobás papi lak túlságosan szűk. A Bronxban kellene
maradnunk még egy darabig, közel szendvics üzleteidhez, és én nyugodtan ingázhatnék mérnöki munkámba a földalattival.
– Hol a Bronxban, – feleségem kérdezte.
– Az albérlős házban, – bólintottam. – Miska és Kindy régi lakásában van három hálószoba, nagy garázs és egy kis hátsó udvar is. A közelben van számos játszótér és hatalmas parkok. Felmondhatnánk az ott lakó családnak. Kifestetnénk, újra dekorálnánk és be is költözhetnénk, mielőtt első gyermekünk megérkezik. Nekem ez egész olyan lenne, mint egy valóssággá vált álom.
– Egy álom, – Mariska kacagott csilingelve. – A Bronxban lakni egy Viktória királynő korabeli tűzkelepcébe? Ernő, legdrágább férjem, nem tetted valami magasra mércédet, és vágyaidat felettébb könnyen ki lehet elégíteni.
– Emlékszel drágaságom? – simogattam gyengéden feleségem kezét. – Hat évvel ezelőtt jöttél ebbe az országba és abból az épületből dobtak ki. Most mi leszünk a tulajdonosok és mi hozzuk a szabályokat.
– Hat év nagyon hosszú idő. – Mariska hozzám simult. –A legszebb éveimet adtam oda, hogy idáig eljussunk. Most már a legjobbat akarom.
– A többség odaadja legszebb éveit és nem jut semmire, – válaszoltam kissé vitatkozó hangon. – Amikor először léptem át annak a háznak a küszöbét, elveszetten egy idegen város-ban és szobát keresve ahol lehajthatom fejem, azt hittem, hogy soha nem érem el a családi életet és biztonságot, amit Miska és Kindy látszólag megvalósított. Az első pillanattól kezdve én szerettem volna lenni itt a lelkész és tulajdonomnak akartam tudni az albérlős házat. Ezt elértük. Te és gyermekeink lesznek az én családom és ennek a gyülekezetnek én leszek a papja. Kérhetnék ennél többet?
– Csak még egy bökkenő maradt, – Mariska mosolygott kedvesen. – Nincs nagypapa, aki kisegítsen és, hogy házigazda légy, lelkipásztor, egy elfoglalt mérnök, és társtulajdonosa és menedzsere egy delikateszen hálózatnak, lehet, hogy túl sokat akarnál markolni? Plusz férj is kell, hogy legyél és apa, gondolod, hogy mindezt el tudod látni?