• Nem Talált Eredményt

Tizenkettedik Fejezet

In document Amerikai Magyarok (Pldal 59-63)

H

at hónap telt el Mariskával való első randevúm után, mire Ádám végleg eldöntötte, hogy Stuttgartba, Németországba költözik és kitűzte távozására a napot. A vasárnap délután, mielőtt megvette repülőjegyét egy Upper East Side utazási irodánál, meghívta Mariskát megüresedett lakásába és a földön halomba rakott dobozokra mutatott, amik készen álltak, hogy a tengerentúli költöztető cég felszedje őket.

– Gyere velem, édes tubarózsám, – kezdte, – bemutatlak édesanyámnak és családi farmunkon fogsz velünk lakni a Fekete Erdőben.

– Ezt az utat már megjártam. – Mariska válaszolta, ahogy később részletesen elmesélte nekem a történetet. – Ne sértődj meg, de hamis ígéreteknek többet nem dőlök be. Karcsi a holdat és a csillagokat ígérte nekem ezüst tányéron, és elhozott egy albérlős házba. Keményen fogok dolgozni és meg fogom keresni a saját pénzemet. Túl büszke vagyok és gerinces, hogy bármi nálam jóval idősebb férfi kitartott nője legyek.

– Én nem vagyok Karcsi. – Ádám Mariska keze után nyúlt. – Bennem bízhatsz. Apád helyett apád leszek és gondodat fogom viselni.

– Tudom. – Mariska bólintott. – Rosszabb vagy Karcsinál. Engeded, hogy anyád mondja, hogy mit tegyél és kit vegyél el feleségül. Vagyon után futó nőnek fog nevezni, egy koszos idegennek, és lenéznivaló Kelet Európai menekültnek.

– Azt hittem, hogy szeretjük egymást. – Ádám összeráncolta a homlokát. – A szex és az intimitás nem jelentett neked semmit.

– Ennek semmi köze, hogy nem akarok veled Németországba menni. – Mariska felállt és Ádám elé lépett. – Te hagysz engem itt. Nem én hagylak el téged. Maradj itt és segíts, hogy el-indítsam a saját businessemet és bánj velem, mint egyenlő társaddal. Nekem ígérted ezt a lakást és most azt akarod, hogy veled menjek? Nem ebben egyeztünk meg. Megváltoztatod a szavad?

– Nem. Nem változtatom meg, de nem hiszem, hogy egyedül érvényesülni fogsz.

– Nem vagyok egyedül. – Mariska csípőre tette a kezét és felemelte a hangját. – Megtaláltam igazi emberemet.

– Ki az? – Ádám hátratántorodott.

– Ernő.

– Tudtam, – Ádám öklével az asztalra csapott. – Ernő fiatal és ambiciózus, éppen úgy, mint te. Mégis, Ernő kezdő, és én befutott ember vagyok. Válassz engem és nem bánod meg.

– Már őt választottam. Remélem, hogy szeretsz annyira, hogy elfogadd döntésemet.

Váljunk el, mint barátok és ne veszekedjünk. Egy évig voltam a szeretőd, ennyit megérdemlek.

– Rendben, – Ádám beharapta felső ajkát, megfordult és íróasztaláról felvett egy jókora borítékot. – Itt a bérleményi szerződés az ingatlankezelő ügynökséggel. Jegyzőileg aláirt és lepecsételt, ahogy megegyeztünk. Na, nincs harag, ölelj meg és vegyünk búcsút.

A

hogy Mariska mesélte a történetet, simogattam az arcát és csókolgattam a száját.

– Aránylag könnyen ment a dolog, – mondtam, – nem akadékoskodott sokat.

– Nem, – Mariska felelte. – Mert soha nem szeretett. Egy évig használt, és a végén örült, hogy megszabadul tőlem. Soha nem állt volna szembe az anyjával, hogy megvédjen. A lényeg

60

az, hogy a lakbérszabályozott lakás az enyém. Beköltözök, a második hálószobát kiadom egy másik lánynak, és beindítjuk a delit, ahogy terveztük. Van ötezer dollár spórolt pénzem. Ennyi elég, hogy beinduljon a szendvics bolt és működjön.

– Ugyanennyit én is hozzáteszek, – mondtam. – Azon a pénzen tudunk valakit fizetni, hogy kisegítsen. Tizenkét óra hat napon keresztül nem lesz könnyű.

– Az egyik idősebb asszonyt, ahol jelenleg dolgozom, érdekli a dolog. – Mariska folytatta. – Ott akarja hagyni részeges férjét. És saját szobát szeretne és egy állást messze attól a lumptól.

Tisztességes fizetést adok neki és juttatásokat, és fizetéséből levonom a lakbért.

– Máris terjeszkedsz és kizsákmányolod alkalmazottaidat, te kegyetlen kapitalista, – mosolyogtam és megöleltem.

– Sajnos ez a business-szörnyeteg természete, – Mariska elernyedt a karjaimban. – És mostantól kezdve, eljöhetsz hozzám látogatóba, és többet nem kell, hogy béreljük azokat a büdös hotelszobákat. Te is már jóval ezelőtt kivehettél volna egy lakást. Ezek a bolond baptisták tiltják a női látogatókat.

– Meg fogom venni albérlős házukat és én foguk tőlük lakbért szedni és megváltoztatom a szabályokat.

– És még te nevezel engem kapzsi kapitalistának. – Mariska kacagott és kezdtük ledobálni a ruháinkat.

E

gy napon belül, ahogy lejárt az országba való belépésem utáni öt év, beadtam állampolgárság iránti kérelmemet. Gondosan kitöltöttem a hosszú emigrációs űrlapot, és biztos voltam benne, hogy nem szegtem meg semmiféle törvényt és nem kerültem meg semmiféle szabályt. Az első két év után könnyű volt kicserélni olasz menekültútlevelemben lévő feltételes belépést engedélyező fehér kártyámat, az állandó letelepedésre jogosító annyira óhajtott zöld kártyával.

Egy kedves idős úriember a Bevándorlási és Honosítási Hivatalban, tíz percig sem kérdezett, és csak annyit, hogy van-e állásom és állandó lakóhelyem.

– Heti negyven órás állásom van, és egy Bronxi albérlős házban bérelek szobát, – feleltem büszkén, szinte túlságosan is magabiztos hangon.

– Ez a zöldkártya segíteni fogja, hogy jobban beilleszkedjen, és jobb helyekre kerüljön. – Az idős úriember felmért mindent tudó öreg szemeivel és a kormány által rólam vezetett dossziémból kivette a nyilvánvalóan előre odakészített zöldkártyát és átnyújtotta.

Az állampolgárság megszerzése teljesen más tésztának és sokkal komplikáltabb folyamatnak bizonyult. Két amerikai állampolgár tanút kellett hoznom, akik aránylag közel laktak hozzám és az egész öt éves várakozási idő alatt ismertek. Kindy készségesen hajlandó volt velem lejönni a Federal Plaza 26 épületbe, de a második személy kiválasztása nehéz esetnek bizonyult. Dwight elhalálozott, Sam, a posta alkalmazott nyugdíjba ment és elköltözött, Miska, Kindy férje nem tudott levenni egy egész napot munkából. Gyakorlatilag egyetlen választásom maradt, Gizella.

Gizella még a legjobb indulattal is rizikós választás volt, és nem lehettem teljesen biztos benne. Abban az épületben volt házmester, ahol Karcsi lakott. Karcsi szívből utált engem és bosszút esküdött, hogy elcsaltam a feleségét. Mindenki tudta, hogy barátságot tartottam fent volt feleségével, de senki nem tudott Wolcott hotelbeli titkos találkáinkról, New York belvárosában.

Mind a hárman megjelentünk a megadott időben és külön szobában egyenként hallgattak ki minket. Én valami nagyon hepciás fiatal legényt kaptam, aki úgy áthajtott rajtam, mint egy bulldózer.

61

– Maga beismerte állampolgársági kérelmében, – indított ellenségesen, – hogy tagja volt a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek.

– Igen, tagja voltam, – bólintottam, semmi komolyat nem gyanítva.

– Eredeti menekülttáborbeli kérvényében,– szúrós szemei, mint kések döftek bele szemem-be, – nem említette, ezt a tagságot.

– Az olasz emigrációs tisztviselő azt tanácsolta, hogy ne írjam bele, mert nem fontos.

– Nagyon is fontos és maga hazudott.

– Nem hazudtam szándékosan.

– De igen, azért hazudott, hogy beengedjük ebbe az országba. Ha megmondta volna az igazságot, hogy a kommunista párt tagja volt, soha nem kapott volna bevándorlási vízumot.

– A Kommunista Ifjúsági Szövetségnek semmi köze nem volt a Kommunista párthoz.

– Valóban? A név azt mondja, hogy kommunista. Akkor mi volt, ha nem az?

– Ifjúsági liga, ahova mindenkinek be kellett lépnie.

– Nem mindenkinek. Ez sem igaz. Ha csatlakozott hozzájuk maga is támogatta a diktatúrát.

– Be kellett lépnem,– ismételten, alig palástolva dühös megvetésemet, – ha felsőoktatási intézménybe akartam bejutni. Senkit be nem vettek fel semmiféle egyetemre, hacsak nem volt KISZ tag. Magának fogalma sincs, hogy mi volt ott a helyzet.

– Válogassa meg a szavait, – a kihallgató ügynök felcsattant. – Maga az Egyesült Államok Kormányával beszél és semmiféle tiszteletlenséget nem tűrünk. Ha nem akart volna egyetemre menni, nem kellett volna belépnie. Nem igaz?

Éppen annyira tiszteletben tartottam az amerikai kormányt, mint akárki más, legyen az állampolgár vagy sem, de ez az adófizetők pénzén élősködő aljas csepűrágó egy állomással továbbment a méltányosság villamosán. Egyoldalú hatalmat használt ellenem és minden szégyen nélkül csinálta. Nem volt semmi védelmem aljassága ellen. Gondoltam, hogy elveszi a zöldkártyámat, amit előzőleg oda kellett adnom neki, és deportáltatni fog.

– De akartam menni, – vontam meg a vállamat. – Akkor még nem tudtam, hogy Ameriká-ban fogok kikötni.

– Várjon, – a kormány képviselője felállt. – Visszajövök.

Legalább egy félórára magamra hagyott. A pokolba, csontvázat találtak a szekrényemben.

Egy csontvázat, amiről nem tudtam. Gimnáziumi negyedik osztályunk vége felé, az osztály-főnök magához intett, és személyesen tanácsolta, hogy lépjek be a KISZ-be, ha bármi esélyt remélek egy egyetemi felvételhez. – Neked az egyetemen a helyed, – magyarázta, – az elsők között vagy az osztályban. Ha nem tanulsz tovább, súlyos elvesztegetése lenne egy igazi tehetségnek.

Tanácsát követve beadtam KISZ felvételi kérelmemet az iskolánál. Visszautasítottak. Csak azért szeretne belépni, válaszolták írásban, így az utolsó pillanatban, mert egyetemre akar járni és el akarja kerülni a katonai szolgálatot.

Sportegyesületemnél a Budapest Honvédnél (4) újra beadtam kérelmemet. Ott minden további nélkül felvettek. Az ország egyik legígéretesebb rövidtávfutója voltam az ifjúságiak között. Örültek nekem.

Kijátszottam a rendszert akkor, és most is ki fogom játszani, gondoltam és ez megnyug-tatott.

A kormány ügynöke visszajött és velem szemben leült az asztalhoz.

– Rendben, – mondta, – ifjúsági liga, ennyit megadok magának, de van itt még egy második probléma is.

A csillagát, fészkelődtem idegesen. Nagyon kevés agykapacitásom maradt, és ez a fickó csak most kezd belejönni.

– Itt van még egy kérdés, – köszörülte meg a torkát és gyilkos pillantást vetett rám, – a házasságtörés kérdése.

62

– Ah, ez, ezen akar megfogni. Lássuk csak, hogy mennyit tud, – gondoltam, és felkészültem az összecsapásra.

– Nem vagyok nős, – mondtam, – soha nem is voltam. Hogyan követhettem el házasság-törést?

– Elcsábította egy amerikai állampolgár feleségét, – felelte jéghideg hangon.

– Nem csábítottam el senkit, – ráztam a fejemet.

– Tagadja?

– Mit tagadok?

– Szabó Mariska, ismerős a név? Nem?

– Igen, ismerem az illetőt, – bólintottam.

– Mennyi ideje ismeri?

– Több mint öt éve. Amióta jelenlegi címemre költöztem a Bronxba.

– Volt vele szexuális viszonya?

– Igen, – bólintottam és huncut mosoly kezdett bujkálni a szájam sarkában.

– Ez házasságtörés, – a vallató ügynök felelte. – Férjezett nővel való szexuális kapcsolat ebben az országban házasságtörés és komoly bűntett.

– Nem szexeztem vele, mialatt férjes asszony volt, – mondtam nyugodtan.

– Mikor kezdődött szexuális viszonyuk?

– Röviddel miután randevúzni kezdtünk, – feleltem növekvő magabiztossággal. Elvégre egy üresfejű kopóval volt dolgom, nem a legélesebb jancsiszöggel a szerszámosládában. Lehet, hogy ő volt a legarrogánsabb, de puszta arrogancia, soha nem múlta felül az okos ész erejét.

– Mikor kezdtek randevúzni? – a kormány embere nagyot sóhajtott, ahogy kezdett rájönni, hogy saját magát csalja csapádba.

– Egy évvel az után, hogy válása végleges lett.

– Van erről bizonyítéka, – csattant fel a kormányember.

– Igen, – bólintottam. – Szabó Mariska Manhattanen lakott én meg a Bronxban. Nem én miattam hagyta ott az urát. Tulajdonképpen még egy boyfriendje is volt köztem és férje között.

Ezt nem kellett volna mondanom. A vitát már megnyertem és felesleges volt Mariskát bemártanom.

A kormány ügyvédje feladta. Előhozhatta volna, hogy Mariska válásán én voltam a tanú, nyilvános közinformáció, és egyszerű utánajárás, de figyelme nem terjedt ki ennyire. Árulkodó spiclikre építettek, emberekre, akik egymást jelentgették fel, és a hűtlenségi bejelentés még a válás kimondása előtt érkezett be. Túlságoson kényelmesek voltak, hála Istennek, hogy való-jában utána járjanak a tényeknek. A komoly vizsgálat ügyvédek és magándetektívek feladata volt, lényegesen magasabb fizetési rátával.

– Befejeztük a kihallgatást? – kérdeztem, miután a kormány ügyésze elhallgatott és legalább öt percig nem szólt semmit.

– Igen, – sóhajtott nagy sokára.

– A zöldkártyám? – mondtam és feléje tartottam nyitott tenyerem.

– Itt van, – tolta felém a kártyát és kezet nyújtott. – Vegye el és ne nehezteljen rám. Csak a munkámat végeztem.

– Természetesen, – feleltem. – Semmi harag, én is csak a magam érdekét védtem.

– Majd kiértesítjük döntésünkről, – mondta és kinyitotta az interjúszoba ajtaját. – Néhány hónapon belül.

63

In document Amerikai Magyarok (Pldal 59-63)