Huszadik Fejezet

T

homas tizenhárom éves korában végezte el a nyolcadik osztályt, egy évvel születési kora előtt, osztályelsőként, és beírattuk a Közgazdasági Középiskolába, New York belvárosában.

Izabella, Klárika gyermeke szintén első volt tanulmányaiban, ő egy Bronxi népiskolában, és leültem édesanyjával elbeszélgetni.

– Klárika, – kezdtem, ahogy a forrón párolgó kávét elém tette konyhájában, és gyermekei még nem jöttek még meg iskolai különóra tevékenységükből, és csak ketten voltunk a lakás-ban. – Izabella nagyon okos és tehetséges, és meg kellene adnunk a lehetőséget, hogy sikeres legyen az életben.

– Már felvették a De Witt Clinton állami középiskolába, és nagyon jól el lesz ott, – felelte és hátranézett a válla felett, majd felállt és kivette a sütőből a kuglófot, amit külön nekem sütött.

Klári gyakorlatias gondolkodású asszony volt és nem ajnározott illúziókat az élet szerencséjének forgandóságáról. Jelentős életbiztosítási összeget kapott a biztosítótársaságtól, akik kevesebb, mint egy évvel férjének betegsége és halála előtt írták alá vele a biztosítási kötvényt, és anyatigrisként védte a kapott összeget. Csinos arcával és csodálatos alakjával, és pénzével mindenek tetejében, az udvarlók hosszú sora várakozott ajtaja előtt, annak ellenére, hogy két gyermeket kellett gondoznia, akiket mindenkinél fontosabbnak tartott.

Klárika minden leendő udvarlót kikosarazott, és senkit nem engedett beköltözni hozzá, de még egy éjszakát sem nála aludni. Bizonyára voltak találkái, néha beszélgetett bizonyos erotomániás férfiakkal, akik ezt vagy azt a nevetséges dolgot suttogták neki, de a szerelmi kapcsolatok nem váltak életkérdéssé Klárikánál. Mindamellett, nem lett volna helyes Klárikát a szüzesség szobortalapzatára emelni, és nem lett volna szabad elvárni tőle, hogy Veszta szűzként tengesse életét.

Klárika jelenlétében mindig éreztem valami különleges elektromos vibrációt, ami bőségesen buzogott felém szenzuális lényéből. Egy ilyen szexi és egészséges asszony nem élhet nemi vágyainak kielégítése nélkül, érvelt velem az ördög, ami erkölcsi integritásom kloákájának legmélyén lakozott. Szólítsd le, és a tied, mondta a gyalázatos gazember, aki ilyenkor homloklebenyem mögött bujkált és kezében tartotta férfias felbuzdulásomat, és szinte megragadtam Klárika kezét, és majdnem keblemre szorítottam. Ha ezt megteszem, tántorodtam vissza az utolsó pillanatban, életem üvegpalotája ezer darabba törik, és az ördög fogja birtokolni mindenem, amiért életemben idáig dolgoztam.

Mariska, a feleségem minden lehető szexuális vágyamat kielégítette, és hálószobánkban nem volt semmi problémánk. Nem akartam Mariska vádló szemei elé állni, ha Klárikával való esetleges viszonyom tudomására jut. Még ha egyedül Izabellán segítenék, Mariska akkor is gyanakodna, hogy nincs-e valami hátsó szándékom. Hímes tojásokon kellett lépkednem, ha bárkivel is el akartam hitetni, hogy valójában fiamat, Tamást akarom segíteni. Nagyon kedvelték egymást Izabellával, és nem láttam okát, hogy miért ne járnának ugyanabba az iskolába, a híres New York Közgazdasági technikumba.

– Izabella meg kellene, hogy próbálja a New York Közgazdasági középiskolát, – mondtam és hátratoltam székem, egy fél lépéssel messzebbre Kláritól. – Tamást már felvették, és nagy-ban segítenék egymást, hogy beleilleszkedjenek a sok tehetséges és elkényeztetett Brooklyni kölyök közé.

– Aha, – Klári felelte és felállt és homlokáról letörölte az izzadtság gyöngyszemeit. – Ide akartál kilyukadni. Miért nem rögtön ezzel kezdted? Már szinte azt hittem, hogy valami másról van szó, és szinte rám jött a csiklandós csodálkozás

– Csiklandós csodálkozás, – nevettem idegesen. Klári imádott népies kifejezéseket használni. Rengeteg könyvet olvasott és szótára tele volt divatjamúlt zsargonokkal és régen elfelejtett klisékkel, amit senki más már nem használt.

– Igen, – kacagott Klárika és egy vastag szeletet vágott a kuglófból és elém tette. – Azt hittem, hogy udvarolni akarsz, hogy Mariska nincs itt és annyira körülményeskedsz.

– Semmi ilyesmi, – feleltem és úgy elveresedtem, mint sárgarépa a forró víz alatt, amikor a megjátszás piszkát lemossák és előkerülnek igazi színei.

– Rendben, – mosolygott rám csalafinta csúfondárossággal. – Ez az akadályt eltávolítva, meg kell mondanom, bármennyire is szeretném, hogy Izabella odajárjon, mert valóban odavaló, de nincs pénzem rá.

– Én kifizetem, – mondtam túlságosan gyorsan. – Ne törődj az anyagiakkal.

– Értem, – Klárika megfogta a kezemet és egyenesen a szemembe nézett. – Nyilvánvalóan elhatároztad, hogy én tabu vagyok, de mint második lehetőséget, a lányomat szeretnéd megszerezni a fiadnak. Igazam van?

– Igen, – feleltem és elvettem a kezemet. – Igazad van. Kivéve ez nem egy másodlagos választás. Gyerekeink sikere a legfontosabb dolog életemben. Kérlek, engedd meg, hogy lelki örömet szerezzen nekem, hogy lehetőséget adjunk, ami nekünk nem volt megadva, és had tűnjenek ki a többiek közül. Nem akarom, hogy üresfejű megrögzött kábítószeresek legyenek.

Támogatniuk kell egymást, hogy elkerüljék az erkölcstelen söpredéket és a dologtalan szemetet.

– Mi lesz Bandival? – Klári továbbra is keményen nézett a szemembe. – Mi lesz a fiam jövőjével? Olívia nem kedveli egyáltalán.

– Bandi még csak most fejezi be a hatodikat és jó tanuló, – feleltem egy perc tűnődés és tétovázás után. – Ha továbbra is jó tanuló marad, és felveszik a főiskolára, amelyikre akar menni, az ő taníttatását is fizetem. Fizetem az iskoláját, ha mérnöki diplomát akar szerezni, vagy gyógyszerészit, vagy könyvelőit, vagy fogorvosit, mindent, kivéve egy művészeti diplomát. Haszontalan iskolázást nem fizetek.

– Miért teszed ezt? – Klári kérdezte halkan. – Mi az igazi okod?

– Nem vagyunk halhatatlanok és az élet rövid, – kavargattam kávémat és bámultam a koncentrikus köröket, amit kanalam forgatott a sötét folyadékban. – A mi rendeltetésünk ezen a földön, hogy egyengessük fajtánk következő generációjának útját. Egy nemzet, vagy egy faj, de még egy bizonyos vallás talán sokáig megél, talán örökre is, de az egyéneknek csak egy életük van, amit csak egyszer élhetnek le. Nem számit, hogy mennyire gazdagok. Nem akarom, hogy a fajtám nyom nélkül elvesszen a nagy amerikai olvasztóüst mélyében.

– Nemes törekvés, – Klári felelte és éreztem, hogy próbálja visszatartani a szemét elárasztó könnyeket. – Olyan nemes, hogy nem is vitatom gyakorlatiasságát. Sok szerencsét hozzá és remélem, hogy a második generáció megfelel elvárásaidnak. Akárhogyan is vesszük, hosszú és nehéz út az övék és nem kell többet elvárnunk tőlük, mint amit maguktól is hajlandók elérni. Ne kényeztesd el őket, hogy túl könnyűvé teszed az életüket.

– Ne félj emiatt, – ráztam a fejem. – Nem fogok neki meg nem érdemelt ajándékokat és luxuscikkeket adni. Csak akkor fizetem a tandíjat, ha jó bizonyítványt hoznak haza, és nem fecsérelik el idejüket partizással és rossz társaságbeli lófrálásokkal.

– Másokat is szponzorálsz hasonlóképpen? – Klári kérdezte és szemeiben még mindig ott csillogott a meglepetés és a hitetlenkedés, és némi szarkazmus keveredett szavaiba. – Talán éhező gyerekeket Afrikában.

– Nem, – feleltem és felálltam, hogy meginduljak kifelé. – Csak a te gyerekeidet. A többieket egy globális alapítványon keresztül segítem.

– Miért? – Klári felállt és közelebb lépett hozzám, mintha meg akart volna csókolni és ölelni.

– Mert tudom, hogy ez a legjobb beruházás, – mosolyogtam és két oldalról megcsókoltam arcát. – Jó emberismerő vagyok. Kiváló és becsületes munkát végeztél itt az albérlős házban.

– Valóban? – felelte és arcát felém tartotta és éreztem puha bőrén a meleg nedvességet. – A lakbér, amit itt beszedtem csak aprópénz lehet egy ilyen gazdag embernek, mint te.

– Tudom, – mondtam, hátrálva kifele, de még mindig gyengéden kezembe tartva kezét, – de ez a ház szentimentális értéket jelent számomra. Egyedül voltam és nem volt semmim, amikor otthont találtam ebben a házban. Soha nem fogom elfelejteni, hogy a korábbi tulajdonosok, a Baptisták milyen kedvesek voltak hozzám, amikor idegen földön elveszve beállítottam hozzájuk. Olyannyira megkönnyítették kezdetem ebben az országban. Én is szeretném ugyanazt a jóságot visszaadni valami érdemleges embernek. Igazi belső boldogságot nyújtana nekem.

Elmentem és elégedett voltam viselkedésemmel. Az ördög ismét veszített, és biztos voltam benne, ha majd ott állok a mennyei bíró előtt, bőkezűségem enyhíteni fogja elkövetett bűneim sokaságát, amiket elkövettem, hogy oda kerüljek, ahol vagyok. Így, talán átjutok a tű fokán, éppen úgy, mint azok, akiknek semmijük nincs és bűntelen becsületben élték le életüket, minden kapzsiság nélkül, és az anyagi siker könyörtelen hajhászása nélkül.

–

T

amás és Izabella beiratkoztak a New Yorki Közgazdasági Középiskolába, ahol a szuper gazdag financiális varázslók arrogáns és beképzelt leszármazottai összesereglettek, és már jóval érettségi előtt összehozták első milliójukat.

Az én apám is gazdag volt valaha. Hatalmas építkezési vállalat volt a tulajdonában, néhány rövid esztendeig, hogy megemlítsem a tényt, mielőtt a kommunisták 1949-ben államosították.

Lefoglalták minden vagyonát, személyes ingóságait, és otthagyták semmi nélkül. Egyedül hozzáállását hagyták meg és hazárdjátékos szenvedélyét, amit semmi körülmények között nem volt hajlandó feladni.

Apám imádott hazardírozni, bár, hogy idézzem szavait, mindig rossz lóra tett. 1942 nyarán főmérnöki állást fogadott el az Észak Erdélyi Máramarossziget városban, ami a történelmi Magyarországhoz tartozott ezer évig. Az országrészt Magyarország elveszítette az Első Világháborút követően, majd 1940 szeptemberében Hitler segítségével visszakapta, aki maga is vesztésre hajlamos hazárdjátékos volt. Az 1943-as évben, a Sztálingrádi katasztrófa után, ami világosan jelezhette még apámnak is, hogy a háború elveszett, de ő hatalmas családi házat kezdett építeni a város legelegánsabb és legszebb parkja mellett. Ugyanabban az évben beindította építkezési vállalatát, hogy vasutakat és országutakat építsen a Keleti Kárpátok 2000 méter magas elrettentő csúcsaira, a hegygerincre, ami a nyugati civilizációt elválasztotta a keleti pusztáktól, ahol a történelmet mongol hordák és brutális törzsfőnökök és könyörtelen diktátorok formálták századokon át.

Saját szavaival, sok évvel később beismerte nekem, hogy soha nem hitte volna, hogy Sztálin Vörös hadserege valaha is el tudja foglalni a bevehetetlennek hitt erődöket és a lerombolhatatlan bunkereket, amit ő is segített megépíteni, és komolyan gondolta, hogy a városban ahol nem voltak gyökerei virágzó jövője lehet.

Az oroszok soha nem jöttek át azokon a hegyeken. Egy véres és sikertelen hathetes ostrom után, amikor a nehézágyúk megállás nélkül éjjel nappal dörögtek, az oroszok délre fordultak és 1944 augusztusában egy háromnapos csatában knockoutolták Hitler leghűségesebb és leglelkesebb szövetségesét, a Románokat. A város, ahol apánk felépítette családi otthonunkat, körbe lett kerítve délről és a csapdába esett Első Magyar Hadseregnek nem volt más válasz-tása, mint a visszavonulás. Apánk is menekült, feleséggel és három csecsemő, karon ülő és totyogó gyerekkel, egy cselédlánnyal és egy sofőrrel. Újonnan épített házunkat az összes luxusberendezéssel hátrahagyva Nyugat Magyarország szélibe, közel az Osztrák határig futottunk. Azt gondoltuk, apám magyarázta évekkel később, kisfiú koromban, a kommunista hadsereg soha nem fog ennyire messzire eljutni. Az amerikaiak soha nem fogják megengedni, hogy a komcsik lerombolják az európai civilizációt.

Ismét hibázott. Az Amerikaiaknak vagy nem volt elég erős hadseregük, vagy egy lyukas fabatkát sem adtak az európai civilizációért. Három hónappal később a Szovjet hadsereg már a Balaton déli partján állt, mindössze húsz kilométerre tőlünk. Szerencsére itt az oroszok megálltak lélegzetet venni és Budapest kő kövön nem maradt földig való lerombolásával elfoglaltan szüneteltették nyugati irányú előrenyomulásukat.

1944 késő őszén és 1945 korai heteiben, a németek elsöprő ellentámadást készítettek elő, és mi belekeveredtünk a legközepébe. Budapestről nyugatra fekvő városok hatszor hétszer cseréltek gazdát, és az egykoron szépséges és virágzó Dunántúlból felégetett csatér lett és felperzselt romok, ahol a világ két szuperhatalma nullává próbálta semmisíteni egymást. 1945 márciusában, apámnak lett volna még esélye Ausztria felé tovább menekülni, és elérnie a Jaltai konferencián megállapított demarkációs vonalat, az amerikai és az orosz erők között, de még egyszer és ismét, apám rossz lóra tett. Nagyszabású építkezések területén lévő tapasztalatával, és bűn nélküli háborús káderlapjával, mivel soha nem volt semmiféle hadsereg katonája és nem lépett be semmiféle politikai pártba, gondolta, hogy tárt karokkal fogják szolgálatait fogadni, hogy újraépítse lerombolt hazáját, és keletre döntött tovább menni, vissza Budapest felé.

Három, gyorsan elrepülő évre igaza lett és ismét meggazdagodtunk. Apám több jelentős projectet befejezett és a háború utáni szociáldemokrata kormány busásan megfizette kiváló munkáját. Majd Sztálin elhatározta, hogy az érdekszférájába eső kelet európai államokat szovjet stílusú kommunista államokká fordítja, és egyik napról a másikra minden megváltozott Magyarországon. A néhány kommunista lézengő renegát, akik megmaradtak Magyarországon, ugyan elveszítették az 1949-es országos választásokat, de a szovjet hadsereg támogatásával Sztálin megsemmisítette az eredményt, letartóztatta a szociáldemokraták vezetőit és új választásokat íratott ki. Az új választás meghamisított eredményeként a kommunisták kilencven százalékos győzelmet arattak. Oroszországból hazatért kommunista hazaárulókból új, szovjet kinevezte kormányt alakítottak. Egy éven belül az új, szovjet vezette kommunista kutyák minden ellenzéket kinyírtak. A nagyvállalatokkal kezdve minden papa-mama kis businesst és üzletet államosítottak és a korábbi nacionalistákat és a volt uralkodó osztály megmaradt tagjait kitelepítették Budapestről, messze ki az ország puszta széleire.

Mindent elvettek, ami az apámé volt, beleértve pénzét, épületeit, munkagépeit és minden bútorunkat, és munkát adtak neki az egyik nemrégiben alakult állami tervezővállalatnál.

1952 telére ismét koldusszegények lettünk.

Évekkel később, ahogy befejeztem egyetemi tanulmányaimat és megkaptam mérnöki oklevelemet, úgy éreztem, hogy helyesen és jogosan tettem, hogy hazámat elhagyva disszidáltam és Amerikában telepedtem le. Úgyszintén, és erre is büszke vagyok, helyesen döntöttem, amikor New York városban maradtam és nem csatlakoztam a kertvárosokba irányuló őrült rohanáshoz, hogy minden energiámat feleméssze a napi három óra ingázás, és fizessek egy gazdag helyért, amit amúgy sem tudok megengedni. Az albérlős ház kitűnően bevált, Mariska a legjobb választás volt, és szendvicsüzlet hálózatunk egy valódi amerikai sikertörténet.

Jelenlegi vagyonom értéke százmillió dollár körül mozog, és úgy vélem, hogy meg tudnék engedni ötmilliót belőle, hogy a kommunizmus utáni Magyarországon végbemenő privatizációs folyamat eredményeképpen kialakult lehetőségeket meglovagoljam.

1991 év tavaszán, egy esztendővel hamarabb, tizenhét éves korukban, Tamás és Izabella leérettségiztek a New Yorki Közgazdasági Középiskolában.

A végzős ünnepség után leültünk Park Avenue-i lakásunk nappalijában, és ahogy Mariska és Klárika harapnivalókat és édességeket készítettek a konyhában, és Olívia és Bandika valahol máshol valami halaszthatatlan ügyben távol voltak, megragadtam az alkalmat, hogy beszéljek fiammal és fiatal barátnőjével.

– Az elképzelhetetlen történt Magyarországon, – kezdtem, – a kommunizmus megbukott.

Ugyan negyven évig eltartott, és felmérhetetlen szociológiai és gazdasági kárt okozott, de úgy nézem, ezúttal véglegesen kimúlt.

– Igen, – Tamás fiam bólintott és láttam, hogy megfogja Izabella kezét és a leány szinte észrevehetetlenül közelebb simul hozzá. – Hallottunk róla. Leszedték a drótkerítést, feltisztították az aknamezőket és lebontották a Berlini falat.

– Az új magyar kormány kárpótolni tervezi az egyéneket és leszármazottaikat a kommu-nizmus alatt államosított és elkobzott tulajdonokért és úgynevezett kárpótlási jegyeket adnak ki, amit akár be lehet váltani készpénzre, akár részvényeket lehet belőlük vásárolni az ismét magánkézbe került és privatizált cégek, korporációk és iparágak értékpapírjaiból. Hihetetlenül jó és egyedülálló alkalom és meg kellene ragadnunk a lehetőséget. Apám, a te nagyapád, – pillantottam fiamra, – egymillió dollárt veszített 1949-ben a kommunista államosítások folyamán. Még ha tízegynéhány pennyt is kaptok minden dolláron, mint kárpótlást, akkor is jelentős összegre fog rúgni, és szeretném, ha ti ketten elmennétek oda és felvennétek.

– Jópofa érettségi utáni vakáció lenne. – Tamás mosolygott és Izabella belegyezően bólintott. – Nagyon is szeretnénk odamenni és felfedezni családi gyökereinket, és hasznosítani, amit a közgazdasági iskolában tanultunk.

– Egy kicsit tovább is maradhattok, – mondtam és közelebb húzva székemet, előrehajoltam és kedves mosollyal az arcomon felváltva szemlélgettem őket. – Vettem egy házat az Andrássy úton, négy lakással és egy beépített műteremmel a padláson. Akármeddig ellakhattok az egyik lakásban, lakbért szedhettek a többiekből és hozzámérhetitek tudásotokat a helybeli körülményekhez. Lakásotokban lenne egy tágas nappali, két hálószoba, egy ebédlővel egybekötött konyha és egy fürdőszoba. Ezt a lakást teljes berendezéssel vettem.

Adok nektek valami pénzt magnak és beindíthattok valamiféle befektetési korporációt. Soha vissza nem térő történelmi alkalom, hogy bolhapiaci árakon vásároljatok értékes ingatlant.

– Nekem való hely, – Tamás mosolygott és Izabella felé fordult. – Mit gondolsz, cica-bogaram? – kérdezte és megszorította a leány kezét. – Eljönnél velem?

– Természetesen, – Izabella elpirult. – A világ végére is elmegyek veled, Tamás.

– Akkor megegyeztünk, – felálltam és kezet ráztam velük. – Ha nem sikerül, akármikor visszajöhettek és beiratkozhattok a Columbia Egyetemre vagy a New York Universityre. Pénz nem számit, amíg hasznos dolgokra költitek.

In document Amerikai Magyarok (Pldal 102-107)