M
it csinálunk ezzel a rengeteg pénzzel? – Mariska körülnézett és szemeivel felmérte szegényes dolgainkat a parókialakásban. Másodszülöttünket tartotta karjában, egy kislányt, akik Olíviának neveztünk és a baba apró pici szájával lelkesen szopogatta Mariska tejtől duzzadó bimbóit.– Amit a gazdagok,– igazítottam helyzetemen, a kicsiny forgószéken, amit éppen, hogy beszorítottunk kis asztalunk és hűtőszekrény közé miniatűr konyhánkban.
– Ami? – felelte feleségem és egyik melléről a másikra helyezte a babát. Apró Olíviának félelmetes étvágya lett és Mariska szabályozni akarta, hogy egyforma legyen rajtuk a dörzsölés és a használat.
– Nagyobb lakást veszünk és átköltözünk, – mondtam, ahogy egy öntelt, bár önkéntelen mosoly ült ki szájam sarkára.
– Mikor és hova? – feleségem felelte kételkedő hangon.
– Hamarosan, és már ki is szemeltem egyet a Park Avenue és az East 73-as utca sarkán, – bólintottam. – Jelenleg egy Berni Mansfield nevű polgár és családjának a tulajdona.
Lakásfelújításukra én terveztem a gépészeti berendezéseiket és a vállalkozók tavaly nyárra már be is fejezték az egész renoválást és elég tisztességes munkát végeztek. Balszerencsére, talán a mi szempontunkból szerencsére, Berni csúf kalamajkába keveredett, és kooperációs tőkealapítvány piramisa összeomlott. Tizenöt év csücsülésnek néz elébe a Szövetségi Fegyházban, és szegény feleségének el kellett adnia összes ingó és ingatlan értékeiket, hogy kielégítsék a farkaséhes és dühös befektetőket és kifizessék a bírósági és ügyvédi költségeket.
A pénzcsinálás nincs mindig kockázat nélkül, és még a gazdagok is lebuknak néha, nem csak a kicsi gazemberek.
– Rendben, rendben, – Mariska megigazította frizuráját, ami világosan mutatta, hogy érdekli a dolog. – Ennyi elég Berniből. Mekkora a lakás és mennyit kérnek érte?
– Kétezer négyzetláb, azaz 180 négyzetméter, – simogattam állam elgondolkozva, – a teljes huszadik emeletet elfoglalja egy sarokházban, négy hálószobával, külön ebédlővel, tizenkét személy nagyságú sábeszasztallal és hatalmas nappali szobával. Jókora konyhája van és a konyha melletti éléskamrát modern légkondicionáló gépteremnek rendeztük be. A cselédszoba megmaradt, ahova Rózsi nénit be tudnánk venni, hogy segítsen neked a háztartásban és ügyeljen a gyerekekre.
– Jól hangzik, – Mariska mosolygott. – Máris kedvelem, kérdés az, hogy van-e elég pénzünk rá.
– Természetesen, – mondtam és felálltam és homlokon csókoltam Mariskát. – A vételár két millió dollár. Hasonló árban veszünk egy nyaralót is kint a Hampton városokba, és pontosan úgy fogunk élni, ahogy a gazdagok teszik.
– Mit kezdünk a többi pénzzel? – feleségem kérdezte. – Nem fogom felesleges luxus-cikkekre elvesztegetni, csak azért, mert meg tudjuk engedni.
– Elvárom, hogy busásan költs magadra és a gyerekekre, – mondtam és gyengéden masszí-roztam feleségem mezítelen kulcscsontját. – Tudom, hogy egyetlen fillért sem fogsz elvesztegetni bármire, aminek nincs tisztességes célja. Elvégre zsugori bevándorlók vagyunk, és pénzünk nagy részét még több pénz csinálására fogjuk használni.
– Hogyan, – Mariska kezemre tette kezét és szeretettel simogatta kézfejemet.
– Bízz bennem, – válaszoltam. – A jövő tekintetében kiváló ötleteim vannak.
–
K
ét hónappal később beköltöztünk a Park Avenue-i lakásba. Egy belső építész és dekorátor a Macy’s áruházból választotta ki bútorjainkat, és javasolta díszítéseinket. A gyerekeknek adtunk egy-egy külön hálószobát, a harmadik az irodám lett, és a legnagyobbat berendeztünk királyi hálószobának, ami még a francia napkirály és feleségének igényeit is kielégítette volna.A Baptista templom melletti parókialakásba három különböző jótékonysági szervezetet helyeztem el. Hat telefon, három korai számítógép, az adatok tárolására és a könyvelési adatbázis táblázatok kezelésére, valamint négy fiatal nő és két mély hanggal rendelkező fiatalember jelentette gépezetünket és munkaerőnket, amit a három cég között könnyen fel lehetett cserélni, és jótékonysági szervezeteimet sokkal nagyobbra látszatni, mint valójában voltak, arra az esetre, ha egy adakozó a főnökkel vagy az osztályvezetővel akar beszélni.
A legfelső főnök én voltam, de én soha senki klienssel nem beszéltem, kizárólagosan csak az alkalmazottaimmal. Biztosra mentem, hogy bármi vállalkozásban a tulajdonjog 51 százaléka mindig az enyém maradt, és soha nem bocsátottunk ki közérdekű részvényeket, és elsőajánlatos bevezetési részvénypapírokat. Összes vállalkozásunk családi magánkézben maradt, titkosan és elzárva a kíváncsi újságírók elől, akik szemtelenül akartak szaglászni körülöttem és túlságosan mélyen bele akarták ütni orrukat dolgaimba. Véleményem szerint akárki írhatott akármit, akár a gyermek egy cetli papírra, de a lényeg soha nem változott, könyvelésem zárva maradt mindenki számára.
Szórvány magyaroknak gyűjtöttünk az egész világon, hogy nehogy beleolvadjanak környezetükbe, idegen kultúrákba, és hogy nehogy elveszítsék csodálatosan komplikált nemzeti nyelvüket.
Éhező gyermekeknek gyűjtöttünk Afrikában, ami nagyon ügyes ötlet volt, mert világra kiterjedő élelmiszerelosztási hálózatunkat összekombináltuk a Peace Corps, azaz a Béke Hadsereg kibukott önkénteseinek erőivel, és misszionárius állomásokat állítottunk fel Banglades, Pápua Új Guinea, Angola, és Uganda államokban, hogy csak néhányat említsek.
Egyik korai szervezetünket egy végtelenül tehetséges fiatalember, Kutasi András hozta létre. Valami isten háta mögötti faluban született az égig érő Fogarasi Kárpátok északi lejtőin.
Ötödik elemitől kezdve a Yeshiva iskolába járt Brooklynban és több nyelven beszélt, beleértve a hébert, magyart, németet, szerbet és románt, és természetesen az angolt. András ötlete volt, hogy szervezzünk meg egy világra kiterjedő nyelviskolai hálózatot, ahol angolul beszélő országokból önkéntesek fogják majd tanítani a fejletlen országok lakóit, akik még a saját nyelvükön is alig tudtak írni vagy olvasni. Az iskola ingyenes volt, a bennszülötteknek amúgy sem volt pénze, de az egész világra kiterjedően a gazdag emberbarátoktól és filantrópusoktól ömlött be a rengeteg adakozás.
Ragyogó, abszolúte pompás, okosabb, mint a Manhattan project. Mi legalább nem égettünk radioaktív hamuvá az emberek százezreit.
Nem éreztem bűnbánatot. Talán nem voltak aggályaim. Igaz, de próbált e valaha valaki meggazdagodni olyan fogyatékosságokkal, mint lelkiismeret, erkölcsi integritás, ami csökkentette volna alkotó erődet és megfojtotta volna ambícióidat.
Az is igaz, hogy soha senkitől sem csaltam el nehezen megkeresett pénzét. Soha nem szedtem be oltalmi sápot a kisüzletek tulajdonosaitól, a helybeli fűszeresekétől, még jól menő vízvezeték és csatorna szerelőktől sem, pedig azoknak lett volna pénzük, mert saját klienseiket is jócskán becsapták.
Nem voltam ilyenféle üzletember. Az emberek nem ismerték nevemet az utcán és nem rettegtek hírnevemtől. Soha nem tették nevem elé a Don címet és senkinek nem voltam a hírhedt keresztapja. Ha ilyen történeteket szeretnél olvasni, kedves barátom, jobb lesz, ha megmaradsz Mario Puzo mellett. Én, képességeimhez képest legjobban, csak az igazságot szeretném neked elmondani.
–
M
érnöki állásom? Üzleti vállalkozásaim nem rövidítették meg mérnöki pályafutásomat.Nagyobb és minőségileg jobb projecteket terveztem, és óriási lehetőségek rejlettek kicsiny cégérek alatt, kicsiny apparátusokban és gépekben, amíg jóval előbb léteztek, mint hogy én erre a földre jöttem és esélyem volt felismerni a lehetőséget.
Mega projectek között, mint a Fort McHenry országúti alagút és a földalatti Metro vonalak Baltimore ás Washington DC városokban, hosszú hónapok teltek el, amiket kisebb felújítási tervezésekkel töltöttünk ki.
New York városban számtalan régi épület állt, öreg, mondhatnánk ósdi épületgépészettel.
Egyike volt ezeknek a sziporkázó módón zseniális találmányoknak a gőzfűtés. Sokféle fajtája létezett, egy csöves, két csöves, alacsony nyomású és magas nyomású, pára és vákuum és atmoszférikus nyomás alatti, attól függően, hogyan jutatták vissza a lecsapódott kondenzá-tumot a kazánhoz. Minden egyes módszer speciális tudást és speciális gépalkatrészeket igényelt, de mint egykoron grandiózus technikai művészet mostanra homályba tűnő részét, egyre kevesebb és kevesebb gyár gyártotta őket. Mind régi, kiemelkedő hírességek az ipari forradalom korából, és még mindig működtek Pennsylvania erdős dombjainak rejtekén, a Connecticut folyó völgyében, vagy messze távolra terjedve, Ohio állam lapos préri pusztáin.
Egyik ilyen cég volt a Nash Gépészeti Társulat, South Norwalk városból, Connecticut államban. Vákuum gőzfűtés szivattyúkat gyártottak, kondenzációs pumpákat, és szupercsendes kórházi kisszivattyúkat. A XX század végén, a csúcsteljesítményt követelő business világban, gyártmányaik iránti igény vészesen alacsonyra csökkent. Az alapítók és az eredeti feltalálók már régen eltávoztak az élők sorából, és az új generáció túl akart tenni a régi, de pótolhatatlan gyárakon.
Egy a gyárat képviselő eladási ügynök gyakran tette látogatását a Broadway és a West 32.-ik utca sarkán álló épületbeli irodámban. Egy32.-ike volt a nagy tudású régieknek és sokszor panaszkodott a cég problémáiról ahol munkásságának utolsó, legalább negyven évét töltötte.
– Talán tudnék segíteni, – mondtam. – Mérnök vagyok, és ha a tulajdonosok hajlandók eladni a gyárat, én megvenném. Modernizálni fogom a gyártási folyamatot, és egész világra kiterjedő globális árusító és szervizhálózatot fogok létrehozni. Kelet Európában és Kínában, például még mindig sok gőzfűtést szerelnek, és nincs semmi technikai felkészültségük, hogy alkalmazzák a variációkat, amit az ön cége több mint száz esztendős létezése alatt feltalált és megalkotott.
– Megemlítem a tulajdonosoknak, – felelte és a reménység sugara csillant fel öreg és fáradt szemeiben. – Bizonyára örvendeni fognak, hogy valami komoly beruházót érdekli a gyár.
Két hét múlva összehoztunk egy találkozót a Nash Gépészeti Társulat jelenlegi tulajdo-nosaival és két-millió dollárt ajánlottam a gyár 51 százalékos tulajdonjogáért, a gyárét, ami félmillió dolláros évi deficittel működött.
Az alapító ősapa fiatal unokái megragadták az alkalmat, mint karvaly az ártatlan galambot.
Egyetlen vigyáznivaló maradt, a galamb nem volt valami ártatlan teremtés, egy trójai ló volt, abból is a leggonoszabb.
Gyártmányfeljavítás és piac kiszélesítés cégére alatt, felvázoltam egy tervet, ami egy jövőbeli technikai kutatóintézetet és teljesen lég kondicionált raktárt foglalt magába, egy százezer négyzetlábas épületet, Schenectady városban, New York államban.
A terveket bevágtam aktatáskámba, az előzetes engedélyek másolataival egyetemben, és tiszteletemet tettem a Chemical Bank, Third Avenue-i fiókjában, közel a Grand Central vasútállomáshoz és ötmillió dolláros építkezési kölcsönért folyamodtam. Kérvényemet kapásból elutasították, ami goromba akció arra kényszerített, hogy felfedező útra induljak a másodlagos minőségű jelzálogkölcsönök kockázatos birodalmában.
Ebben az időben, és már a korai kilencvenes éveket tapostuk, ezek a fogalmak még nem léteztek az általános konyhanyelvben, és a könnyű kölcsönpénz koncepciója még ismeretlen
volt, legalább is legtöbb törvénytisztelő becsületes polgár számára. Nem szeretnék utalni arra, hogy én semmibe vettem a törvényeket, legyenek azok a természeté vagy az embereké, és hogy nem voltam tisztességes, de a felfogásom végtelenül éles lévén, félelmetesen titokzatos előrelátással rendelkeztem
A bank és financiális törvények liberalizációjának törvényei, amiket Roland Reagan, a fenséges és csodálatos elnök uralma alatt léptek életbe, megakölcsönök brókerei ömleszteni kezdték az új pénzt az ingatlan piacra, de olyan mértékben, amit idáig még soha senki nem látott vagy tapasztalt.
A tekervényes megállapodások és átverések világában összeszedett tapasztalataim ellenére, pimaszságuk és arroganciájuk még engem is meglepett. Kiválasztottam egy ilyen pénzváltó kufárt a New York Times újságból és megbeszéltünk egy találkozót.
A kufár, Wilton, Connecticut állambeli öröklakásának nappali szobájában működtette százmillió dolláros businessét, és sűrű bocsánatkérések között exkuzálta magát a rendetlen-ségért.
– Mekkora lenne a szóban forgó összeg, – kérdezte, anélkül, hogy ránézett volna a tervekre, amit kiteregettem előtte.
– Egy millió dollár, – feleltem, gondolván, hogy kicsivel kezdünk, jobb lesz az esélyem és talán több brókertől szedem majd össze az egész ötmilliót.
– Miért ne kétmillió, – felelte, és futó pillantás vetett a dokumentumokra, amit közelebb toltam hozzá. – Tehetős befektetőket képviselek, gyakorlatilag határtalan pénzösszegekkel.
Ha fel tud mutatni valami jelentős további óvadékot, jóval magasabbra is mehetünk.
Páratlan lehetőségnek látszott ajánlata, kivéve, akkor még nem értettem a becsapások és csalások teljes pókhálóját, ami egy ilyen kijelentés mögött állt, de valami belső intuíció meg-súgta, hogy szégyentelen dicsekvése túlságos szép, hogy igaz legyen. Egy stósz Wall Street trógert képviselt és az ajánlati struktúra meg volt bundázva. Fiatal Wall Street brókerek egybecsomagoltak hasonló leellenőrzött biztosíték nélküli kölcsönöket, jelzálog alapú kölcsönalapítványokba, azaz Mutual Fund kötvényekbe. Az alapítványok olyan komplikáltak voltak, hogy senki, se komputerek és se SEC, azaz Tőzsde Ellenőrző Hatalom inspektorok, nem tudták megfejteni őket. Külsőleg olyan beruházók számára tették vonzóvá, akiknek volt pénzük, például orvosoknak, ügyvédeknek, és intézményes és önkormányzati nyugdíjalapok-nak. Milliárd dollárokat szabadítottak rá a gazdaságra, és a financiális buborék, ami húsz évvel később széjjeldurrant akkor kezdett dagadozni. Az első évtizedben, talán még tovább is, senki nem veszített rajta, és egyetlen fillér beruházás sem veszett el. A fiatal tőzsdecápák, a kezelési díjakon és komissziókon csinálták pénzüket, ami néha ötven százalékot is kitett. Ha nem voltam elég óvatos, annak ellenére, hogy milliókat dobáltak utánam, én is áldozatul eshettem volna a svindlinek, amelyet elképzelhetetlen mértékben és orcátlan pimaszsággal folytattak.
Mindezt megfontolva, megnéztem magamnak a brókert és nyugodt hangon hazudtam én is.
– Egy hatalmas ingatlankezelő vállalat vezérigazgatója vagyok, – mondtam, – és cégem végzi ezt a beruházást. Cégem korlátozott felelősségű társaság, és ennek az üzletnek nyereségei vagy veszteségei nem érintik személyes vagyonom és értékeim. A Moody’s Beruházó Hitelképesség Becslő Vállalat AA vagy magasabb értékű rátával jegyzi nevünket. Dél Norwalki gyártó cégünk nettó értéke egyedül tízmillió dollár, tucatnyi amerikai szabadalom van a kezünkben és eladásaink és képzett munkaerő gárdánk stabil és állandó jelleggel növekszik. Az igazgatók bizottsága, ahol az én szavam jelenti a végső döntést, határozottan nem lenne ellenére, hogy az egész gyárat feltegyük kezességi biztosítéknak, feltéve, ha a kölcsön összegét meg tudja emelni ötmillió dollárra.
– Ötmillió dollár? – nézett rám.
– Ötmillió, – bólintottam ravasz, magabiztos módon. Tudtam, máris a horgomra akadt, most már csak ki kellett húznom a partra. Nem a saját pénzét adta kölcsön, és minél több pénzt rakott ki az asztalra, annál nagyobb volt a komissziója.
A mögötte álló brókercégnek feltétlen volt újrabiztosítása és a gigantikus újrabiztosító, AIG minden körülmények között kihúzta volna őket a csávából, még akkor is, ha horribilis összeget veszítettek. Ha az óriási AIG került közel valaha is a bukáshoz, őket meg az adófizetők pénzén váltották volna ki, mivel túl nagyok voltak, hogy bukjanak. Ilyen egyszerű volt az egész. Egy idióta is megfejthette volna, és én nem voltam idióta.
– Rendben, – a bróker dobolt ujjaival az asztalon. –Csináltatok magán egy Dun &
Bradstreet ellenőrzést, és ha minden összevág, ahogy mondja, holnapra készen lesz a csekk.
Négy pontot számolunk szolgálatunkért. Hozzátehetjük a jelzálogkölcsönhöz, amit alá kell majd írnia, vagy levonhatjuk az ötmillióból, ahogy akarja.
– Tegye hozzá a jelzáloghoz, – és ahogy kezdtem összehajtogatni tervrajzaimat és az aktákkal együtt visszatettem a táskámba, figyeltem a brókert, aki kézi kalkulátorán sietve nyomogatta a számokat, majd végül reám nézett.
– Kétszázezer dollár, – mondta, – öt millió és kétszázezer dolláros financiális kötelezett-séget kell aláírnia, harminc évre, jelenleg kilenc és fél százalékos kamatra, amit nem lehet évi fél százalékkal többel növelni.
– Semmi probléma, – feleltem szemrebbenés nélkül. Ajánlata felháborítóan magas kamatú uzsorakölcsön volt, amit a kölcsönző kifosztására hoztak létre. A kölcsönző utazott a felvevő bukására, és ingatlanjának értéktöredéken való elárverezésére. Régen beigazolódott gyakorlat a Nagy Gazdasági Válság évei óta, amikor a farmerek földjeit lelkiismeretlen bankárok elszedték. Ezt mind tudtam és eszemben sem volt, hogy egy két részletnél többet is fizessek, és akkor az övék lehetett a gőzfűtéscég, amiért amúgy sem fizettem, több mint kétmilliót.
Az ötmilliót gyorsan felhasználtam mindenféle menedzsment díjakra, év végi bónuszokra és vezérigazgatói célprémiumokra. Egyetlen dollár sem ment sem területvásárlásra, sem egyetlen épülettégla megrendelésére. Papíron húszmillió dollár évi jövedelmem volt és jótékonysági adakozások nélkül legalább hatmillió dollár adót kellett volna fizetnem.
Természetesen teljes jövedelmemet profitnélküli vagy vallásos adómentes szervezeteknek adományoztam, és végleges adószámlám mindössze egy szánalmas százezer dollárra rúgott.
Két éven belül a tisztességes öreg céget teleraktam hasonló kölcsönökkel. Először vagyon-gondnokság alá kerültek, és rövidesen teljes financiális csődbe, a törvény hírhedt 11-s paragrafusa szerint. Lemondtam, mint a vezérigazgató, és 51 százalékos részesedésemet átadtam a bíróságnak, akik végzést hoztak a tönkrement cég megmaradt vagyonának adósok közötti szétosztását illetően. A Nash Gépészeti Társulat név túlélte a fiaskót és ma egy jelen-téktelen része valami globális megakorporációnak. A gyárat leszerelték és Kínába szállították és az egykoron büszke gyárépület ma betört ablakaival ott áll üresen és elhagyottan Dél Norwalk városban, mint a határtalan kapzsiság örök mementója. Tanúként áll, hogy legyen az bárhogy is, a szegénység lehet, hogy nem szégyen és a becsületes életmód nemes, talán erkölcsileg vonzó is, de ennek ellenére és ellenkezőleg minden liberális hiedelemnek, nincs semmi jobb, mint a gazdag és kényelmes életmód, amit egyedül pénzen lehet megvásárolni.
Legtöbb gazdag ekkora hatalmas vagyonnal a politikai pályát választja, és még több hatalmat próbál megvenni pénzével, és hírnevet hozzá. Engem nem érdekelt a politika. A rendszer nekem pontosan úgy volt jó, ahogy megalkották.
A szisztéma éveken keresztül kiválóan működött, gyermekink szépen cseperedtek és végtelenül boldogok voltunk Park Avenue-i citadellánkban. Csodálatosan szép része volt életemnek ez a periódus, amit nagyon szeretnék visszaszerezni és újraélni, de a múlt könnyei és örömei többé nem léteznek, és örökre elmúltak, és az élet halad tovább, mint ahogy egykoron a költő lamentálta.
Pásztorórák és a szerelmi szó, de hová lett a tavalyi hó.