N
ovember elején, ahogy esti keresetemből kézhez vettem kéthetes fizetéscsekkemet, észrevettem, hogy harminchét dollár hiányzik belőle. Megkérdeztem a főnököt, az Ádler és Ádler Ablaktisztító Cég tulajdonosát, hogy mi lehet az ok.– Szakszervezeti tagság, – felelte az ösztövér öregember kurtán. – Be kell lépnie a szak-szervezetbe és a könyvelés automatikusan levonja fizetéséből a tagdíjat.
A pénz nekem jár, gondoltam. Semmi joguk nincs az én keresetemhez. Minden fillérért kemény izzadtsággal dolgozom. Nem lenne szabad, hogy elvegyék tőlem, különösen kérdezésem nélkül.
– Nem akarok belépni a szakszervezetbe, – feleltem felháborodottan. – Adja vissza a pénzemet.
– Rendben, – felelte az öregember megvetően. – Visszaadom, de ha nem tagja a szakszervezetnek, nem lesz fizetett szabadság vagy ünnepnap és nem fogok fizetni többet a túlóráért és nem lesz betegbiztosítása.
A következő héten Veteránok napja volt és azon a napon nem dolgoztunk. Az újabb fizetési csekk megint kevesebb volt, mint a szokásos. Ismét panaszt tettem a tulajdonosnál és az öreg gúnyosan vigyorgott. – Megmondtam, nem szakszervezeti tag, nem kap juttatásokat.
Nem kell, hogy fizessem az ünnepet.
Súlyos magatartásbeli problémám volt, ennyit megtanultam ebből az incidensből. Másod-szor, rájöttem, hogy az amerikai szakszervezetek teljesen mások, mint odahaza, Oroszország leigázta demokratikus hazámban. Itt a dolgozót védték a munkaadóval szemben, mialatt odahaza a munkaadó oldalát választották, ha nézeteltérésről volt szó, és az állam megfegyel-mezte és megbüntette a tiltakozó munkásokat. Nem kellett volna, hogy akadékoskodjak harminchét dollár miatt. A szakszervezet az én oldalamon állt. Ennek ellenére nekiálltam vitatkozni.
– Kilépek, – mondtam a tulajdonosnak. – Nem dolgozom itt, ha nem bánik velem ugyanúgy, mint a szakszervezeti tagokkal.
– Ez nem így megy ebben az országban, – öreg Ádler mosolygott leereszkedően. – Nem lehet kétféleképpen csinálni.
Tehát így esett, hogy abbahagytam esti munkámat. Ideje volt. Már majdnem volt elfogad-ható életem, és többet nem unatkoztam esténként. Nem kellett másodállás, hogy kitöltsem időmet. Egyik vasárnapi ebéd alkalmával, egy magas és jóképű nő, a Baptistáknak valami barátja két gyerekkel csatlakozott hozzánk és elhozta fiatalabb öccsét is. A fiú nemrégiben szerzett mérnöki diplomát valamelyik kiváló egyetemen és máris volt remek állása a Du Pont cégnél, Delaware államban. Elmagyaráztam neki, hogy milyen büszke vagyok, hogy milyen keményen dolgozom és esti irodatakarítói állásom is van, és alaposan megleckéztetett.
– Egy mérnök soha ne takarítson irodákat, – mondta. – Kell, hogy elegendő pénzt keress főállásodban, és arra kell koncentrálnod, hogy abban haladj előre, különben sehova sem fogsz eljutni. Amit csinálsz filléres gondolkodás és közben nem látod a dollárokat.
Eszembe jutott a leereszkedő tanács és megismételtem. – Felmondok. Napközben szerkesztői munkám van és köszönöm, hogy lehetővé tette, hogy három hónapig dolgozzam magánál, de többet nem kérek belőle.
– Semmi baj, – Ádler bólintott. – Ahogy akarja. Jöjjön be következő héten ugyanebben az időben és felveheti utolsó fizetéscsekkjét.
Ettől kezdve, hétfőtől péntekig több időm lett esténként. Első dolgomként be akartam lépni a könyvtárba.
Elmentem a könyvtárba és kértem egy tagsági igazolványt.
– Mutasson igazolást állandó lakóhelyi címéről. – A tisztviselőnő követelte a könyvkölcsönzési pultnál.
Megmutattam olaszországi menekült útlevelemet, ahogy benne volt a tartózkodásra jogosító feltételes belépési vízum, és mellé tettem egy levelet, ami az itteni címemre kaptam.
– Egy sarokra lakom innen egy albérlős házban, – mondtam.
– Nem elégséges, – a nő meredten nézett rám. – Kérje meg a házigazdáját, hogy jöjjön be és álljon jót magáért.
Harmadik lecke. Senki nem bízott bennem, igazolvány és bizonyíték kellett mindenhova.
Az ország törvénye, jobb lesz, ha hozzászokom.
Miska megértő volt és félórán belül eljött velem a könyvtárba. Megmutatta hajtási engedélyét és a házához való tulajdonjogi papírokat a könyvtáros némbernek és az kiállított nekem egy tagsági kártyát. Négy könyvet kölcsönöztem ki. Egy vastag könyvet amerikai történelemről, egy autóvezetési tanfolyam könyvet középiskolások részére, Cronin Élet Elébe szépirodalmi könyvét, és Eric Maria Remarque klasszikus munkáját, a Minden Csendes a Nyugati Fronton, regényt. Különösebb okom nem volt, hogy ezeket választottam, de ismerős volt a címük és már odahaza olvastam őket magyarul.
A hétköznapi esték csendesen teltek az albérlős házban. Jóval korábban megcsináltam vacsorámat és visszavonultam a szobámba, ahol vad lelkesedéssel kezdtem olvasni és tanul-mányoztam a gépkocsi közlekedés szabályait és az autóvezetési technikát.
Természetesen nem volt Webster angol értelmező szótáram. Ezt jóval később szereztem be. Egyelőre egy könyv megvásárlása jelentős befektetésnek tűnt. Meg kellett elégednem kis angol-magyar kéziszótárommal, amiben legfeljebb háromezer szó lehetett. Elegendő kellett, hogy legyen megvalósítandó szándékaimhoz.
Több időm lett, hogy beszélgessek lakótársaimmal. Valamelyik este végre találkoztam a harmadik öreggel is, egy nyilvánvalóan alkohol rombolta eszű félkegyelmű öreg Irish férfivel.
– Maga is Irish? – kérdezte a vén gyagyás.
– Nem, – feleltem, ismerve és gyakorolva a megjátszás és alkalmazkodás művészetét, – de katolikus vagyok.
A megjátszás művészete? Amit ez alatt értek, ártalmatlan hazugságokat kellett mondanom, ha bele akartam tartozni bármi csoportba. Bármilyen csoportba. Ebben az országban mindenkit be kellett valahova skatulyázni. Olyan sokféle különböző fajták voltunk, és mindegyik fajta küszködött egymással a megélhetésért ebben a nagyszerű szabadvállalkozási rendszerben, hogy partnerekre és szövetségesekre volt szükséged, bárkire, akit meg tudtál győzni.
– Helyes, – vigyorgott az öreg falubolondja,– egy rendes Irish katolikus fiatalember.
Murdoch a nevem, a magáé mi?
Az Irish mögött állva, Dwight hallotta beszélgetésünket és rosszallóan csóválta a fejét.
Murdoch láthatta a konyhaszekrény üvegén a tükörképét, mert hátraperdült és rámeredt Dwight-ra. – Mit rázod a fejed, te ostoba ángliuscsavargó? Ha nem vigyázol, rá a szemetes kannában találod.
Rettenetes figyelmeztetését tudtunkra adva Murdoch távozott és Dwight rám nézett. – A vén bolond árulkodó patkány, – mondta. – Bejelentget minket a háziaknak és kivételes eljárásban részesül. Vigyázzon rá. Beles a kulcslukon és elspiclizi, hogy miket csinál egyedül.
Belekerültem egy helybeli háborúba. Zárj be három öregembert együtt, és mint pókok az üres vödörben addig vitatkoznak és veszekednek, amíg csak egy marad életben. Mégsem minden rózsás és mézédes Baptista országban és nem is lesz soha.
Egy másik alkalommal új bérlő költözött be és Kindy bemutatott neki.
– Ernő, az itt Csordás Gyuszi. Hat hónapig volt Kaliforniában és most jött vissza New York-ba. Házakat állít helyre, és ott lakik, ahol éppen munkája van. Nemrégiben fogadta el Jézus Krisztust, mint megváltóját. Következő vasárnap lesz megkeresztelve templomunkban.
Kindy visszament a lakásukba és Gyuszi lassan mozdulva felém fordult. Hosszú, lelógó bajusza volt és vállra akasztós tarisznyájával valóban úgy nézett ki, mint egy falusi vándor-kőműves Magyarországon.
– Van felesége? – szegezte nekem a kérdést minden kertelés nélkül.
– Még nincs, – álltam fürkésző tekintetét. – De szeretnék egyet találni.
– Fiatalember, – Gyuszi kivett egy vekni kenyeret és egy fokhagymás kolbászt a szatyrából. A kenyérből letört egy jókora darabot és vékony szeleteket vágott hozzá a kolbászból. – Ehhez nem jó helyre jött. Maga egy szegény bevándorló és soha nem fog találni egy tisztességes asszonyt ebben az országban.
Mintha igaza lett volna. Munkahelyemen felvettek egy másik fiatal emigráns férfit, Jacekot. Prágában született Csehországban, és néhány évvel fiatalabb volt, mint én.
– Van barátnőd? – Jacek kérdezte és szemét összehúzva felmért magának.
– Nincs, – feleltem.
– Jársz prostituáltakhoz? – Jacek folytatta leereszkedő hangon.
– Nem.
– Kellene, hogy járj. – Jacek mondta jókora rosszallással hangjában. – Az itteni örömlányok szakavatottak, és nem kerülnek sok pénzbe. Sokkal kevesebbe kerülnek, mintha megnősülnél. Különben sem találsz itt feleséget, hacsak nem hoztál magaddal egyet Európából, és az sem biztos, hogy sokáig veled marad.
– Értem, – feleltem. – Veled is ez történt?
– Sose aggasszon az én dolgom, – felelte. – Hol laksz?
– Egy albérlős házban.
– Kivel.
– Egy csapat vénemberrel.
– Hány évesek?
– A fiatalabbak közel hatvanhoz az öregek inkább nyolcvanöt fele.
Jacek rázta a fejét. – Ember, – mondta, – dilis egy fazon vagy.
Jacek nem maradt sokáig a cégnél. Legfeljebb néhány hétig. Egy nap bejelentette, hogy tűzszerészi tanfolyamra megy és robbantások és épületbontásokat fog csinálni. Nem nagy veszteség, gondoltam, ha egy szép napon millió darabba fogja magát repíteni.
Most, hogy estéim szabadok lettek, jóval több időm lett, hogy beszélgessek lakótársaimmal. Késő ötvenes éveivel Schwartz Samu volt a legfiatalabb, és a legtöbb energiával rendelkező és ő vette át a kezdeményezést.
– Hogyan fog angolul tanulni? – kérdezte egyik este, ahogy ette vacsoráját és én moso-gattam.
Már elég tűrhetően beszéltem angolul. Talán Samu azzal kellett volna, hogy kezdje, hogyan fogom javítani angolságomat, de nem így tette. Senki sem tökéletes és pedigrés, gondoltam és nem szóltam semmit.
– Igen, – motyogtam tiltakozás helyett. – Beszélgetek emberekkel és úgy gyakorolok.
– Hogyan fogsz emlékezni a szavakra és jelentésükre? – Samu kérdezte.
– Ha gyakran használják, – feleltem, – előbb utóbb az eszembe maradnak. Ha nem, akkor nem fontosak, nem kell emlékeznem rájuk.
– Jöjjön velem. – Samu sietve felugrott és egyenesen lefele igyekezett a lépcsőn.
Bekopogott Kindy ajtaján és az asszony kinyitotta.
– Ernőnek, – Samu rám mutatott. – Nyelvészeti akadályai vannak. – Le tudná fordítani, amit akarok neki mondani?
Samu gyakran használta ezt a nyelvészeti akadály kifejezést velem való társalgásaiban, de akkor még túlságosan rest voltam, hogy megnézzem a szótárban a jelentését, és tudjam
– Nem, nincs semmi nyelvészeti akadálya, – Kindy legédesebb mosolyával nézett rám. – Kitűnően beszél angolul ahhoz, hogy csak három hónapja van ebben az országban. Próbáljon szabatosabban beszélni vele, és talán lassabban.
Egy másik alkalommal, Samu mindenbe bele kellett, hogy dugja görbe orrát, Samu elhatá-rozta, hogy munkakeresési tanácsot is ad nekem. Akkorra már január közepe fele jártunk, és egy keveset előre kell ugornom a kronológiai sorrendben. Samu váratlanul úgy nézett rám, mintha hirtelen ő találta volna fel a spanyolviaszkot.
– Miért nem próbál az IBM-nél állást találni? – kérdezte. – Azok mindig keresnek mérnököket.
Azon felül, hogy International Business Machines volt a nevük, fogalmam sem volt, hogy hol vannak, és miket gyártanak, és kissé vontatottan válaszoltam. Mire magamhoz tértem, Samu berohant a szobájába és levette a lakatot a telefonjáról. Ennyire bízott, a házigazdában és családjában, de a telefon, speciálisan a távolsági beszélgetések felettébb költségesek voltak azokban az időkben. Samu tárcsázott és beszélni kezdett. Majd leirt egy számot. Anélkül, hogy valami magyarázatot adott volna, megint tárcsázott és hosszasan beszélt, és mivel nekem volt ez a fent említett nyelvészeti akadályom, nem értettem, hogy mit.
Tíz perc múlva felakasztotta a kagylót és felém fordult. – Munka interjút szereztem magá-nak, – mondta, – az IBM központi tervező részlegénél, Poughkeepsie városban, New York államban, következő szerdán, reggel tíz órakor. Nagyon is érdeklődnek ilyen külföldön tanult mérnökök után, mint maga.
Említettem várható interjúmat Fülöp tiszteletes úrnak és az öreg pap meglepettnek és csalódottnak látszott. – Poughkeepsie hetven kilométerre van innen északra és lehetetlen lenne oda ingázni, – nézett rám meredten, – ki akar költözni az albérlős házból?
Vállat vontam. – Nem tudom. Attól függ, hogy milyen állást ajánlanak.
–
K
övetkező szerda reggel hajnali hat órakor keltem. A földalattival lementem a Grand Central pályaudvarra. Onnan a Hudson vonalon utaztam tovább Croton Harmon állomásig, ahol, ahogy a konduktor elmagyarázta cserélnem kellett az elektromos vontatású szerelvényről egy dízel mozdonyosra, hogy tovább menjek Poughkeepsie felé. A dízel vonatot nem találtam meg elég gyorsan, és mire megkérdeztem valakit, egy hatalmas fekete behemótra mutatott, ami éppen akkor húzott ki az állomásról és egyre gyorsabban gördült elfele.– Az volt ott, – mondta az illető, – éppen lekéste.
– Mikor megy a következő?
– Körülbelül egy óra múlva. Abban az irányban most nincs csúcsforgalmi idő és a délelőtti időben ritkábban járnak a vonatok.
Harminc perces késéssel érkeztem az interjúra. Nem jó kezdet, de valahogy megmagya-ráztam, hogy nem találtam a vonatot, és elment mielőtt felszállhattam volna.
IBM jól szervezett cég volt és mindent a szabályok szerint csináltak, és interjúmat nagyon komolyan kezelték. Először le kellett ülnöm egy borzasztóan komoly kinézetű kínai emberrel.
Elém tett egy psychometric diagramot, ami a nedves levegő fizikai tulajdonságait ábrázolta, és utasított, hogy mutassak meg rajta néhány paramétert. Kiváló tanuló voltam a Budapesti Műszaki Egyetemen, és ismertem a nedves levegő fizikai elméletét, de ez négy évvel ezelőtt volt, és mérnöki képzésemnek ezt a részét az óta sem használtam, főleg nem a menekült táborban. A mi psychometric diagramunk Európában a Molier-féle rendszeren alapult, és amit ez a kínai alak mutatott nekem teljesen másképpen nézett ki. A Carrier Air Conditioning cég kifejlesztette standard psychometric diagram volt, és nekem sehogy sem ismerős.
Próbáltam megkeresni a harmatpontot, és a nedves hőmérsékletet, és a száraz hőmérsékletet is, amit kérdezett tőlem, de túl lassan csináltam, és habozva és tétovázva. A kínai behívott egy fiatalembert és megmutatta neki mérnöki diplomámat a Budapesti Műszaki Egyetemről.
Ahogy az rápillantott udvariasan és végtelen komoly és tisztelettudó arccal informálta az öreg kínai főnököt.
– Yes, sir, ez egy Gépészmérnöki Diploma egy hírneves egyetemről.
A kínai elküldte a fiatalembert és felém fordult. – Nem ismeri az alapvető elméleteket.
Nem tudjuk használni magát.
– Néhány hónapja jöttem csak Amerikába, és munkám folyamán rövidesen meg fogom tanulni és szokni az amerikai szisztémát. – Próbáltam védekezni szánalmasan, de ajtót mutatott.
– Nem így megy a dolog, – bámult rám meredten. – Menjen iskolába, tanulja meg, amit kell és legyen felkészülve a következő alkalommal. Mi nem azzal foglalkozunk, hogy kitanítsunk valakit.
Távoznom kellett. Ha valamiféle kínai honfitársa lettem volna, egészen másként bánt volna velem. Ebben biztos voltam, de a sérelem megtörtént, és nem maradt több kifogásom.
Következőnek egy titkárnő elvezetett egy másik főnöknek az irodájába. Ez egy középkorú fehér úriember volt és lényegesen barátságosabbnak látszott, mint a kínai.
Megkért, hogy válasszak ki neki egy szivattyút. Tétováztam. A legegyszerűbb lett volna, ha megkérdezem tőle a szükséges vízmennyiséget és a nyomás különbségi adatokat, de nem voltam praktikus és gyors feleletemben, és ennek sem volt türelme.
– Mivel jött ide? – kérdezte, miután néhány nem kielégítő választ motyogtam.
– Vonattal és taxival, – feleltem.
– Kocsija nincs?
– Nincs, uram, nincs kocsim.
– Errefele nincs semmiféle tömegközlekedés, és mi messze kint vagyunk a vidéken.
Hogyan tervezi, hogy közlekedik majd itt?
– Megtanulom, hogyan kell autót vezetni és veszek egy kocsit.
– Nem így megy a dolog, – hallottam a visszautasítást ismét. – A városon túli vidéken kocsival kell közlekedni. Ha nincs kocsija, jobb lesz, ha New York City-ben keres magának állást.
A fehér-ember főnök lényegében barátságos és megértő maradt. Nem alázott meg és nem faggatott tovább. – Majd tudatjuk magával, – mondta és becsöngette a titkárnőt és kiadta neki az utasítást.
– Hívjon taxit és mondja meg a sofőrnek, hogy vigye el azt a fiatal mérnököt a legközelebbi vasútállomásra, ami a városba megy. IMB fizet a fuvarért.
A taxis hamarosan megérkezett és egy öreg fekete volt. Beültem a kocsijába és elhajtottunk. Keresztülhajtott a hóborította vidék útjain és az út végtelenül hosszúnak tűnt.
Egy gigantikus hosszú és magas hídon, a Newburg-Bacon hídon, ahogy jóval későbben megtanultam a nevet átmentünk és elvitt egy vasútállomásra, legalább ötven kilométerre déli irányban, a széles folyó nyugati oldalán. Ez egy végtelenül aljas szemét dolog volt, amit ez a fekete csinált, de keresett rajta egy kis pénzt, és én meg naiv voltam és nem ismertem a körülményeket. A vonat csak egy óra múlva jött, és elvitt Bayonne városba, New Jersey államba. Onnan a Path helyiérdekű vonatot kellett vennem, ami bevitt New York belvárosába. Délután öt óra volt, amikor a D földalatti végre visszavitt a Bronxba. Az öreg fekete valóban kihasználta tudatlanságomat. Számos generációval azelőtt fehér emberek ugyanazt csinálták a fekete őseivel és én fizettem meg az árát. Az IBM interjú és a távoli kertvárosok túl korai volt még nekem és messze állt készenlétemtől, de nagyon hasznos volt, hogy elhatároztassa velem, hogy mit fogok csinálni. Meg fogom tanulni az amerikai légkondicionálási elméletet és kocsit fogok vezetni. Semmi rosszindulatú kínai nem fog engem többet letenni.
Megértőbbek is lehettek volna, és könnyíthették volna kezdeti lépéseimet. De a kapitalista rendszernek nem ez az alapelve. Saját erődből kell magad kiemelned és senkire sem számíthatsz, csak a saját tehetségedre és takarékos szorgalmadra. Nagyon jó lecke volt, amit
megtanítottak akkor nekem és megérte a megpróbáltatást azon a rettenetesen jeges téli napon ott fent, Duchess megyében, New York államban, 1970 elején.