Negyedik Fejezet - Amerikai Magyarok

M

aximillian Maximovics Komarov orosz oligarchia volt, aki vagyonát arbitrázsüzleteléssel csinálta, kihasználva az orosz nyersanyag kincsekért és termékekért kért régi belföldi árak és a világpiaci jelenlegi árak közötti óriási különbséget. Korábbi tevékenységeiben Maximillian Maximovics hosszú éveket töltött Budapesten, mint az Orosz követség kulturális attaséja, és ezredesi rangot ért el a KGB kémszervezetnél.

Komarov már régen nem tudta számon tartani, hogy hány embert kellett megölnie és menyi bérgyilkosságot követett el kommunista nagyfőnökeinek parancsára, de gyorsan múló éveinek súlya alatt elérzékenyült és megszerette a magyar fővárost, és amennyi ingatlant csak tudott tervezett megvenni.

Az első osztályú Testvérhegyi telket ötvenmillió magyar forintért vette meg, amerikai pénzben 200,000 dollárért, mint egyedüli licitáló, és valójában nem költött rá több pénzt, mint amennyit előre gondolt. Kivéve azt a kis punk kölköt. Maximillian Maximovics szerint a tacskó letarhálta, és rettenetesen megbánta, hogy pillanatnyi gyengeségében megvált tízmillió forinttól és a szemét trógernek adta.

– Mindent tudj meg róla, – Maximillian utasította legbizalmasabb üzlettársát, Popov Popovics elvtársat, a KGB egykori századosát.

Popovics nem volt éppen a legeszesebb pribék, még az orosz kommunisták hierarchiájában sem, de remek kapcsolatai voltak. Csonka alezredes, a magyar államrendőrség, az AVH tisztje, jelenleg alacsonyrendű rendész az Állami Ingatlan Árverezési Hatóságnál, készségesen mutatta meg régi kebelbarátjának a vendégkönyvet, ami világosan látható szigorúan titkos címzettel volt védelmezve.

A lista harminc nevéből Popovics személyesen ismert legalább tizenötöt, és jól tudta, hogy egyik sem merte volna főnökét lenyúlni. A második tizenöt már nehezebb feladatot jelentett, vagy szorgalmatos munkát más szavakkal kifejezve. Popovics, a nevek mellett csak egy személyi igazolvány vagy útlevélszám alapján kezdhette el vizsgálódását.

A tizenötből nyolcnak amerikai vagy valamilyen más nyugati útlevele volt, főleg zsidó hangzású nevekkel, a többi Budapesti lakos, akiket könnyen meg tudott lelni a telefon-könyvben. Maximillian Maximovicstól lejövő információ szerint, a kérdéses klapec valamiféle kakaskodó fiatalember volt, jóformán tinédzser, egy tény, ami legalább öt állandó Budapest rezidenciával rendelkezőt eliminált, akiket Popovics sorban lelátogatott, és akik megbízható régi kommunista pártfunkcionáriusoknak bizonyultak.

Popovicsnak nem volt bejárása az Amerikai követségre és várakozni kényszerült, amíg a fiatal szélhámos ismét megjelenik valamelyik következő árverésen és felfedi kilétét. Ehhez a legjobb lett volna, ha Maximillian Maximovics is jelen van, és együtt vizsgálják át a licitálók sorát. Az árveréseket kétszer-háromszor tartották minden héten, ami felettébb sok időt igényelt, ami munkaigényes tevékenységet Maximillian Maximovics felettébb utált. A híres orosz csak azokat a licitálásokat látogatta, ahol kedvére való ingatlanokat árvereztek, amiket személyesen választott ki. Mindezek ellenére, ahogy esetleg majd a szerencse hozza, a fiatal bajkeverő végül is majd csak előkerül, remélhetőleg hamarosan, és követni fogják, és az oroszok mindent megtudnak róla.

–

H

ogy summásan összefoglaljuk Tamás eddigi befektetéseit, húszmillió forintnyi értékben vett kárpótlási jegyeket ötvenezer dollár ellenében, és körülbelül kétszerannyi forintot zsebelt

be, mintha hivatalos beváltási rátán váltotta be volna az ötvenezret. A kárpótlási jegyeket nem lehetett amerikai dollárra visszaváltani a hivatalos árfolyamon, tehát a könnyű haszoncsinálás lehetetlen lett. Részvényéket és értékpapírokat kellett vásárolnia, amiket mélyen leszállított árakon ajánlottak, és ezeket szintén nem lehetett könnyű és gyors profitér eladni. Várnia kellett, amíg az árak felmennek és a tőzsdén haszonnal forgalmazhatja őket.

Tízmillió forintot kapott egy idegentől az egyik árverésen, amit egyelőre megélhetési költségekre használt. Napi ötezer dollárt használt fel két egyenként százezer dolláros kontójáról a további kárpótlási jegyek vásárlására, amik sietve szaporodtak páncélszekrénye mélyén, és hamarosan tovább kellett őket hogy adja őket, mielőtt a kormány felfüggeszti támogatásukat, és szabadpiaci értékük zuhanórepülésben nullává válik.

Egy darabig a további kárpótlási jegyek vásárlása és a privatizációs útját járó, megbízható és jól megalapozott cégek értékpapírjaira való beváltása között alternált. A részvények hosszúlejáratú befektetést jelentettek, minimum negyedévi osztalékot fizettek, amit amúgy is azonnal újra be akart fektetni, és nem akarta megélhetésre elkölteni.

Kormány szponzorálta aukciókra kellett járnia, amilyen gyakran csak lehetett, és keresnie kellett vásárlókat, akik bármi okból is, de elmulasztották az alkalmat.

Három héttel Budapesti utazásának kezdete után Tamásnak már negyven millió magyar forintja volt, még egy negyven részvényekben, de dollárja egyetlen egy sem maradt.

Táviratozhatott volna apjának további alaptőke összegekért, mert jól ment a business, de nem tette. Tamás meg akarta mutatni Izabellának, hogy saját magától is meg tud gazdagodni.

Szorgalmasan járta az árveréseket, és hamarosan rájött, hogy a résztvevők gyakorlatilag állandóan ugyanazok. A volt kommunista elit, vagy gyermekeik tagjaiból álló zárt klikkbe pró-bált befurakodni, akik volt politikai hatalmukat készpénzre igyekeztek változtatni, és a klikkbe, ahol globális cégek szolgálatában álló külföldre szakadt magyarok gyarmatosították a volt szovjet szféra országait, és ahol gengszterek működtek főleg Ukrajnából és Oroszországból.

Tudatlanság áldás, Tamás nem látta a veszélyt és kackiás maradt és magabiztos, és komoly ajánlatokat kezdett feltenni. Ha valaki emelte a tétet, Tamás megállt, mert sem pénze nem volt sem hitele, hogy túllicitálja őket. Ötödik próbálkozására szerencséje lett, és senki sem licitált ellene, egy csinos kis telken, fent magasan a Budai hegyekben panoráma kilátással a Királyi Várra és a telek húszmillió forintért az övé lett. Azonnal hirdetést adott fel a Magyar Nemzet napilapban, és harmincmilliót kért a telekért. A hirdetés megjelenésének reggelén már tíz órakor bejött az eladó ingatlan iránti első érdeklődés.

– A megadott címnél találkozunk, – a telefonáló kezdte, – hozza a birtoklevelet és én hozom a harmincmillió készpénzt.

– Kitűnő, – Tamás felelte. – Egy órán belül ott leszek.

Tamás taxit rendelt és félúton a birtok felé bejött a második hívás is a mobilján.

– Sajnálom, – Tamás mondta bánatos hangon. – Már megvan a vevőm.

– Mennyit ad magának, – a telefonáló makacskodott.

– Harminc milliót.

– Mondja le, – a telefonáló válaszolta, rekedt lónyerítéshez hasonló bugaci tájszólásával. – Én adok érte negyvenet.

– Rendben, – Tamás felelte. – Úton vagyok a telek felé, és legyen ott maga is félórán belül. Aki a legtöbbet ajánlja, azé lesz az ingatlan.

Tamás negyvenmillióért adta el a telket, és felettébb büszke volt magára, mialatt az ördög vigyorogva dörzsölte kezeit, gondolván, hogy milyen remek fuvar lesz majd Tamás, ha eljön az idő és elkárhozott lelkeit zsákjába begyűjtve lecipeli őket a pokolba.

–

E

ste vacsora közben, Tamás elmesélte Izabellának remek húzása történetét. Izabella letette villáját, kikerekítette szépséges szemeit, és rosszallóan meredt Tamásra.

– Tamás, – kezdte. – Ez nekem nem tetszik. Belebújtál a buborékba, ami széjjel fog pukkanni. Adod és veszed ugyanazt a pénzt, és tevékenységed nem teremt semmi új értéket vagy hasznosat. Miért nem próbálsz meg valamit gyártani vagy termelni, amire az embereknek szüksége van?

– Például mit? – a fiatalember bámulta a leányt. – Se farmer nem vagyok se iparbáró. Ezt hagyom a Carnegie családnak és a Rockefellereknek.

– Elektronikus és kommunikációs berendezések, – Izabella mosolygott és egy adag főtt brokkolit illesztett rózsaszínű ajkai közé.

– Elektromos mérnök sem vagyok és komputer bűvész sem.

– Tudom, – a leány mosolya csábosabbra erősödött. – Csűrő csavaró bróker vagy és egy financiálismarket csodagyerek. Ezt a fogyatékosságot még le kell küzdenünk és túl kell, hogy lássunk a nyilvánvalón.

– Csupa fül vagyok – Tamás felelte és egy második szelet grillezett tonhalat csúsztatott tányérjára és jókorát kortyantott söréből.

– Következő alkalommal, ha elmész ezekre az aukciókra, ne végy telket. Vegyél egy kisebb gyárat, amit modernizálni és fejleszteni tudsz. Ezeknek az állami tulajdonban lévő üzemeknek kiváló munkaerő gárdáik vannak. Ismerik a szükséges technológiát, és ha nem, mindig tudsz alkalmazni szakértőket.

– Például? – Tamás kérdezte.

– Érdeklődőd keresnek a Telefongyárért, valahol a Hungária körút és a Thököly út kereszteződéséhez közel. Tégy ajánlatot, alkalmazz tőkeáttételt, ha muszáj és modernizálj. – Izabella újságot húzott elő a koktélasztal alatti tartóról és kinyitva Tamás elé tette. – Ez a cikk azt írja, – folytatta. – A Telefongyár hagyományos piaca megszűnt. Be fogják zárni és a gépeket ócskavasnak eladják. A szovjet rendőrségnek gyártottak rádiótelefonokat, és nincs több megrendelés. Forgóorsós magnetofonokat is gyártottak és diódás rádiókat, ami teljesen elavult dolog és eladhatatlan.

– Hogyan modernizáljak egy ilyen fehér elefántot? Tisztára lehetetlen. – Tamás rázta a fejét.

– Rendelj elektronikus komponenseket és nyomtatott áramkörös lemezeket Kínából, és kezdj gyártani modern laptop komputereket és áruld az egész világra kiterjedően. – Izabella folytatta és mutatóujját Tamásra szegezte. – Alakítsd át az öreg poros gyártermet steril futó-szalag teremmé és kezd összerakni, amiket mérnökeid terveznek. Ez az, amit világra kiterjedő ambíciónak nevezek, és ez az, amit fenn fogsz tudni tartani a hosszú távon is. A pénz egyik helyről a másikra való tologatása nem teremt új értéket. Munka, intelligens gondolkodás és előrelátás szüli a vagyont.

– Ilyenfajta beruházás temérdek pénzt igényel, – Tamás elgondolkozva simogatta az állát.

– Millió dollárokat és apámmal kellene, hogy beszéljek.

– Hát beszélj vele. – Izabella felelte és csinos kis arcát dacos szögben tartotta Tamás felé.

– Nem lenne ellenvetésed? – Tamás meglepetten nézte leányt.

– Nem lenne. – Izabella vállat vont, és fejének szinte észre nem vehető rándításával elnyújtott hangsúllyal ejtette ki beleegyezésének tömör szótagjait. – Amennyiben kiment a gonosz buborékból, amibe a pénz véget nem érő köpülése és nulla javak termelése belerángat.

– Millió dologból lehet komoly baj. – Tamás hátradőlt székében és széjjeltárta kezeit. – A legjobb esetben is csak hosszú távon lenne siker, de kezdetben, és ez nagyon sokáig is elhúzódhat, lehet, hogy pénznyelő feneketlen Tordai hasadék lesz belőle.

– Ingatlanok adás vétele is kockázatos, – a leány felelte. – Egy nap valami olyan nagyot fogsz megvenni, amit nem tudsz eladni, és ez a te spekuláns piramisod egy rakás törmelékbe és zúzott csontokba fog összeomlani. Ha valóban olyan jó a vétel, másokat is fog érdekelni, és előbb utóbb valakivel ölre fogtok menni, valami ördögi gazemberekkel, és valahol egy vizesárokban végzed, ahol senki sem fog többet megtalálni.

– Rendben, feladom. – Tamás hátranyomta székét és felállt. – Tégy nekem egy szívességet, ha annyira imádod ezt a telefonfabrikáló kócerájt. Holnap reggel telefonálj a

vezető igazgatónak, és játszd meg, hogy a titkárnőm vagy és hozz össze egy találkozót valaki fontos emberekkel, akiknek döntési hatalma van.

– Kinek a titkárnőjét kellene alakítanom? – Izabella kérdezte, máris egy ravasz, össze-esküvői mosollyal szája sarkában.

– Mondd nekik, – Tamás megcsókolta Izabella homlokát. – Egy jelentős amerikai beruhá-zási-financiális céget képviselsz, akik automatizálásban és elektronikában specializálódtak, és nem nagyon leszel messze az igazságtól. Ernő diplomás mérnök és az 1980-as években személyesen is kivette a részét az IBM komputer chip gyártelep tervezésében és építésében.

– Rendben, – Izabella suttogta és, mintha egy alkut pecsételnének meg, forró csókot nyomott Tamás szájára.

Másnap reggel Izabella telefonált az igazgatóságnak és a Magyar Könnyűipari Minisztérium magas rangú képviselőivel megállapodott egy találkozóban és a gyár bemutatásában.

–

T

örténetünk idejében a Telefongyár egy tetszetős négyemeletes épületet foglalt el a kies, fák szegélyezte Gizella utcában. Történetileg visszatekintve az 1879-ben alapított üzem keres-kedelmi és katonai telefonokat és rádiókészülékek elektromos komponenseit gyártotta, még Orion rádiókat is 1963-ig, és katonai adóvevőket vonatközlekedési vonalak biztonsági beren-dezéseit, majd későbbi éveiben adattranszmissziós és begyűjtési mechanizmusok gyártására koncentrált.

Egy sötétlilára festett hajú középkorú titkárnőasszony jött le az őr helyiségébe, ahogy Tamás bejelentette megérkezését, és a liften felkísérte a legfelsőbb emeleti, az ízlésesen és elegánsan berendezett igazgatói lakosztályba.

Három sötét öltönybe öltözött férfi fogadta Tamást. Tamás mindegyikkel kezet rázott és széket ajánlottak neki. Kissé meglepetteknek látszottak, hogy Tamás annyira fiatalnak néz ki, és gyanakodó várakozással szemlélgették.

– Komoly és neves beruházót keresünk széleskörű tapasztalattal a kommunikációs rend-szerek gyártásában, ami hasznosítaná kiválóan képzett szakmunkás gárdánkat és kibővítené produktum profilunkat és segítene, hogy belekapcsolódjunk a világpiaci értékesítési hálózatba. Siemens már felvette velünk a kapcsolatot, de még nem döntöttünk.

– Mit ajánlott Siemens? – Tamás kérdezte és próbálta szemrebbenés nélkül állni a férfi jeges tekintetét, aki a legfontosabb személynek látszott, és mereven bámult rá. – Nagy vonalakban, részletek egyelőre nem érdekelnek.

– Nulla vételi ár és három év korporációs adómentesség. – Egy másik ember vágott közbe, feltehetően egy volt kommunista, aki bármi nyugati kapitalista szervezetet az ördögnek magának tekintett. – És ígéretet, hogy nem zárják be gyárunkat.

– Jóval többet tudunk ajánlani, mint Siemens. – Tamás mondta, – lényegesen többet és jobbat.

– Mennyivel jobbat? – a vezető férfi előrehajolt és összehúzta a szemét.

– Egyszer nézzem meg a gyárat. – Tamás felelte, – de megnyugtatom, mi teljes és legális adót fogunk fizetni bármi net profitunk után.

– Rendben, – a gyár képviselői összenéztek. – Körbevezetjük és megmutatjuk a gyárat.

Az épület alsó három emeletét az összeszerelő üzemrész foglalta el, ahol kényelmes székekben ülve munkások tekercseltek és forrasztottak különféle alkatrészeket. Legtöbb munkát kézzel végezték, mialatt más dolgozók targoncákon és kézi szekereken mozgatták az anyagot ide-oda.

– Kezdetben, folytatjuk a kézi munkát. – Tamás nézte a gyártási folyamatot. – De hosszú távon a hatékonyság megköveteli az automatizálást, ami óriási befektetést igényel.

– Nem engedhetjük meg, hogy munkásainkat gépekkel helyettesítsék, és az utcára dobják, mint használhatatlan szemetet.

– Fegyelmi okokat kivéve senki nem lesz elküldve. – Tamás válaszolta és erre nézett és arra, és felváltva csóválta fejét vagy bólogatott. – Mire teljesen befejezzük modernizálásunkat sokkal nagyobb részesedést tervezünk a globális piacon. Kiváló kapcsolataink vannak az orvosi diagnózisműszerek gyártóival és az amerikai katonasággal, és mi fogjuk szállítani az összes kontrol elektronikát távirányítású repülőgépeikhez, az úgynevezett drónokhoz. Tudják, hogy mi az a drón?

– Nem, – a három férfi szomorúan csóválta a fejét. – Soha nem hallottuk ezt kifejezést.

– Távirányítású repülőgépek, a jövő fegyvere. Tíz éven belül valóság lesz, de mi a kezdet-ben fogunk bele kapcsolódni, magunkhoz láncoljuk a piacot, és éveken keresztül távol tartjuk a versenytársakat. Éppen ezért van szükségünk megalapozott régi gyárakra és tapasztalt munkaerő gárdára, megengedhető bérekkel és juttatásokkal.

– A németek is nagyon jók, – az egyik fekete öltönyös közbevágott. – És Siemens jól ismert név. A háború előtt gyárunknak jó kapcsolatai voltak a Telefunken gyárral, és mi nagyra becsüljük az idő kipróbálta tradíciókat.

– Igen, – Tamás sóhajtott és nagyot legyintett. – A németek is keresik a piacokat. Meg-veszik a maguk gyárát és két éven belül bezárják, és Magyarország Berlinből, Hamburgból s Münchenből fogja vásárolni összes elektronikai és kommunikációs árucikkeit. Édesapám, Dembinsky Ernő, Magyarországon született, és biztosíthatom önöket, hogy imádott szülőhazájának földjén akarja tartani a magyar könnyűipar gerincét.

– Döntésünk az ajánlat részletein múlik. – A vezető férfi felelte és udvariasan a kijárat felé irányította Tamást.

– Még ma beszélek vele. – Tamás megállt és szembenézett az illetővel. – Holnapra szóbeli ígéretet teszek, és ha elfogadják jogilag érvényes írásbeli ajánlatott fogunk küldeni maguknak. Ha mindent rendben találnak, mától számított két héten belül megtarthatjuk az átadási ünnepséget. Időközben, egyetlen szót sem Siemensnek, különben visszavesszük ajánlatunkat.

– Rendben, – a három öltöny szinte egyszerre mondta, és ismételten és egyenként kezet ráztak Tamással.

Ötödik Fejezet

I

zabella az egyetemen volt és New Yorkban még csak reggel hat óra lehetett. Tamás nem akarta apját ilyen korai órában zavarni és a lehető legjobb és legnagyobb Budapesti információforráshoz ment, a Szabó Erwin könyvtárhoz, a Baross utcában. Minden fellelhetőt kikeresett a Telefongyárról, Telefunkenről és Siemensről és több archívum újságot is átolvasott, a nyugati konglomerátumok rámenős ingatlan vásárlási és erőszakkal történő átvételi tevékenységéről a kommunizmus utáni Magyarországon.

Az ellenzéki pártok vitriol átitatta hangjából következtetve nyilvánvaló lett előtte, hogy bármi pénzt is ajánlanak a Telefongyárért, az el lesz sikkasztva, korrupciós vesztegetésnek felhasználva, vagy kenőpénzként szétosztva, hogy megzsírozzák a kormánykörök bürokratái-nak nyikorgó kerekeit. A hatalmon lévők saját országukat fosztogatták.

– Hát, – sóhajtott. – Senki sincs hiba nélkül, főleg én nem.

Három óra körül otthoni hálózatos telefonjáról felhívta Ernőt.

– Apu, – kezdte, – egyedülálló alkalmam lenne, hogy megvegyem a Telefongyárat a Gizella utcában, de nem tudom, hogy mennyit kellene ajánlanom érte.

– Ismerem a gyárat, – az apa válaszolta. – Tisztességes emberek dolgoznak ott, de legalább ötven évvel le vannak maradva a modern technológiában. Még mindig vákuumcsöveket használnak a modern nyomtatott áramkörű kontrol lapok helyett. Gyártmányaik ormótlanok és rádiótelefonjaikat az orosz rendősség bikacsöknek használja. Ki a versenytársunk?

– Siemens. Nulla tőkét ajánlottak vételárnak, és három éves adómentességet kértek, egy ígéret fejében hogy legalább öt évig nem zárják be a gyárat.

– Ajánlj meg tizenötmilliót. – Ernő felelte egy percnyi fontolgatás után. – Egy ilyen gyárat könnyű modernizálni. A hardware-t Kínai IBM klónoktól vesszük és saját software prog-ramokat fejlesztünk ki hozzá. Legmagasabb fizetéseket fogunk ajánlani jó eszű és tehetséges fiataloknak néhány év Silicon völgyi munkatapasztalattal. Néhány éven belül Siemens száz-millió dollárért fogja megvenni gyárunkat.

– Biztos vagy ebben? – Tamás kérdezte. – Temérdek pénzt fektetünk bele egy kockázatos vállalkozásba. Mi lesz, ha Siemenst többé nem érdekli a dolog?

– Valaki más meg fogja venni. Számos alkalommal megcsináltam már ugyanezt amerikai cégekkel. Találunk vevőt, egy Kínai céget vagy valaki mást a távol keletről. A magyaroknak németimádat rögeszméjük van. Minden, ami német első osztályú és tökéletes a szemükben.

– Akkor miért nem adják el most rögtön a Siemensnek? – Tamás kérdezte.

– Eladnák, kivéve nem tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy ellopják a tizenöt milliót, amit mi ajánlunk. A privatizációs folyamat felelősei majd egymás között elosztják. Megvárják, amíg belebukunk, és a végén csak behozzák Siemenst. Azonban mi nem fogunk belebukni.

Az információ, hogy Siemens nem ajánlott fel semmi vételárat, az maga megér ötven milliót.

Bizonyítja, hogy ezek a volt kommunisták nagyon gyenge gazdasági igazgatók. Soha ne adj ki információt ellenfeleidnek, amit ellened felhasználhatnak.

–

M

iután beszélt Ernővel, és megszerezte a szükséges tőkét, Tamás Izabella elé akarta tárni az örvendetes eredményt. Izabella este hatfelé jött haza és Tamás felajánlotta, hogy vacsorázzanak a közeli Damjanich utcában lévő Piroska étteremben.

Izabella lezuhanyozott, kicsinosította magát és elsétáltak a kedves régimódi étkezdéhez. A tulajdonosok, bár fiatalok, nosztalgikus érzéseket tápláltak az elszaladt évek iránt, és étkezde egész termében kiállítást csináltak a régen kimúlt szocialista fogyasztói ipar termékeiből.

– Nézd csak meg ezeket a bűbájos emlékeket. – Tamás egy tizenkét sávos hatalmas Orion világvevő felé mutatott, a Mambó orsótengelyes mágneses szalag hangrögzítő mellett, és egy kezdetleges hordozható táskarádióra, és egy ósdi bakelitdobozos fekete telefonkészülékre. – Éppen azt a gyárat veszem meg, ahol ezeket gyártották.

In document Amerikai Magyarok (Pldal 129-185)