E
gy perc szabadidőnk sem volt vasárnap. Hétfőn Rózsi nénire hagytuk Tamáskát és második szabadnapot is levettem munkámból. Kihajtottunk East Hampton városba és rövid keresés után megtaláltuk a szállodát. Messziről karbantartottnak, szinte újnak nézett ki. Három emelet magas szépen rendezett kerttel és úszómedencével, nem nézett ki szemet sértő düledéknek.Kivéve üresen állt, talán féltucatnyi kocsit lehetett összeszámolni a parkolóban
Beléptünk a fő lobbiba és egy fiatalember a regisztrációs pultnál széles, vendégszerető mosollyal üdvözölt.
– Isten hozta önöket a Homokfutó Libuc Hotelben, – mondta. – Miben lehetek szolgála-tukra?
– Helyet keresünk meglehetősen hosszabb időre, – mondtam. – Meg tudná mutatni a kiadó szobákat?
– Természetesen, – reagált a fiatalember, és gondosan studírozta az előtte kinyitott regiszt-rációs könyvet. – Vannak rendes és luxus hotelszobáink, egy vagy két hálószobás lakosztá-lyaink konyhával, bármi, amire szükségük lehet, némelyek kilátással, mások elrejtve a magány kedvéért.
– Remekül hangzik, – feleltem, – mutatna egy egy-hálószobás lakosztályt kilátással?
– Igen, hogyne, – a fiatalember ránk nézett. – Szezonon kívül vagyunk és van üresedésünk, sajnos túl sok üresedésünk van, ha már erről beszélünk, – tette hozzá savanykás kacajjal. – A tulajdonosok nagyon aggódnak. Túl messze vagyunk a tengerparttól és messze a főúttól, ami a városból bejön a környékre.
– Igaz lenne ez? – mondtam és felmértem a fiút magamnak és próbáltam közömbös arcot vágni. – Olyan kedves helynek néz ki. Nagy kár lenne, ha bezárnák forgalomhiány miatt. Lenne itt valami hely, ahol kávét kaphatnánk és egy bagel-t valamivel megkenve?
Ez nagyon New Yorki zsidósnak hangzott, ami bizonyította, hogy tizenkét évi amerikai tartózkodás után, mint egy emberré vált kaméleon, az adoptációs álarc mestere lettem.
– Nincs éttermi konyhánk, amit ajánlhatnék, – a fiatalember válaszolta őszinte sajnálattal a hangjában. Francia reggelit szolgálunk fel reggel hat és délelőtt tíz között. Semmi mást, és éppen most mostam ki kávéfőző urnánkat.
Kedveltem ezt a legényt. Férfi létére igazi csicsergő madár volt a telegráf dróton és öntötte ránk az információt, akár kérdeztük, akár nem, és nem volt kíváncsi, hogy kik lehetünk.
– Mennyi szoba van és hány éves az épület? – kérdeztem, valóban felbátorodva kíváncsiságának teljes hiányától.
– Százhatvan, – válaszolta habozás nélkül. – És a hotel mindössze öt éves. Borzasztón sajnálatos, hogy a városi önkormányzat be akarja csukatni.
– Miért akarnák bezárni? – kérdeztem, mialatt a kulcsért nyúltam, amit készségesen tartott felém.
– Szemsértő látványnak tartják és nem illik a város karakteréhez. Az utóbbi néhány évben számos szupernevezetesség temérdek pénzzel költözött a városba és olyan városi tanácsot választottak, ami elsőbbséges kötelezettségnek veszi, hogy mindent lebontson, amit, és itt idézem csúnya kitámadásaikat, fertelmes szörnyűségnek tartanak.
– Rendben, – feleltem és elvettem a kulcsot. – Tételezzük fel, hogy ez nem fog túlságosan hamar megtörténni, és néhány hétig még nyaralhatunk itt.
– Hogyne, – bólintott a fiú. – Nem látom okát, hogy miért ne.
83 –
A
lakosztály, amit kiválasztott, tisztának látszott és jó szagúnak érződött. Az egyetlen sajátságos dolog, amit észrevettünk, semmi mozgás nem volt semerre. Egyetlen takarítónőt láttunk, az is a földszinten tevékenykedett, és a felvonó nem működött. Hogyan fogja felcipelni tisztítószeres szekerét és porszívóját az emeletekre, nem tudtam. Lesz még itt egy pár dolog, gondoltam, amit meg kell reparáltatnunk, ha tulajdonba vesszük az ingatlant.– Mit gondolsz? – fordultam Mariskához.
– Nem tudom, – felelte és leült a matracra, hogy kipróbálja ruganyosságát. – Lehet, hogy túlságosan kockázatos befektetésnek, és mint a döglött halak fehér hasunkat fogjuk rövidesen felfele mutatni, és veszteséggel kell majd, hogy eladjuk. A maffia gengszterbanda kergetni fog, hogy behajtsák pénzüket, és semmiféle mentséget nem akarnak majd hallani.
– Nem fogjuk felfele mutogatni fehér hasunkat, – mondtam. – Van elég szegény New Yorkban, akik szívesen laknak majd East Hampton-ban.
– Itt nincs munka, amiből megéljenek. – Mariska vágott a szavamba.
– Nincs szükségünk munkára, – vigyorogtam, – nem dolgoznak és éppen azért szegények.
– Túlságosan cinikus vagy lelkipásztor létedre. – Mariska csóválta a fejét és megvető pillantást vetett rám.
– Nem tehetek róla, – feleltem. – Üzlet az egész. Ha öt évig a kezünkbe tartjuk ezt a hotelt, duplára mennek az árak és óriási haszonnal fogjuk eladni. Itt van ez az új elnök, Ronald Reagan, egy republikánus, aki a gazdagoknak kedvezményez, és mindent meg fog változtatni.
Már kettéroppantotta a szakszervezetek gerincét, és megreformálta a bank business törvényeit.
Ma már a bankok bárhol és bárhol befektethetik a betétezők pénzét. A gazdag kevesebb adót fog fizetni, és a pénz ellátmány robbanásszerűen fog növekedni, mint egy kitörő vulkán.
Ingatlan árak több éve stagnálnak, de mostantól kezdve emelkedni fognak.
– Örvendenék, ha osztozni tudnék lelkesedésedben. – Mariska felelte csendesen mialatt megnézte a kilátást az ablakból.
– Több mint egy millió dollár van az ajánlatban, hogy modernizáljuk a Metro Szendvics üzlethálózatot, – mondtam. – Ha minden rosszra fordul, eladhatjuk és visszaköltözhetünk az albérlős házba és élhetünk átlagpolgáronként.
– Megrögzött hazárdjátékos vagy, – feleségem rázta a fejét. – Olyan, mint egy póker kártyás, aki mindent feltesz egy lapra.
– Aki nem mer, az nem nyer, – feleltem óvatosan. – Hány emigránst ismersz, akinek ilyen alkalma adódik? Semmi pénzt nem kell letennünk és a kölcsönadó bank garantálja, hogy szobáink mindig tele lesznek bérlőkkel.
– Egyet sem, – feleségem válaszolta és nyakam köré fonta karjait. – Te vagy az egyetlen.
– Hó, hó, – hátráltam váratlan szerelmetes mozdulatától meglepetten az ágy felé. – Lassan a testtel, maga csábos kurtizán.
– Áldott állapotban vagyok. – Mariska lángforró csókot nyomott számra és fülembe suttogott, hangja, mint a fák lombja között játszadozó éjféli szél susogása. – Kockázat tűrésem zérónál is alacsonyabb.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem.
– Természetesen, hogy biztos vagyok, – rágta a számat őrült erővel és szenvedélyesen hatolt fülem felé. – Tamáska hat éves és nővérkére van szüksége.
– Nővérkére? – kapkodtam a levegőért.
– Aha, –Mariska suttogta és lenyomott az ágyra.
84
– Akkor ennek a hotel businessnek sikerülni kell, – hörögtem kéjesen és izgatott lettem és józan ítélőképességem teljesen elhomályosodott. – Tisztességes nagyságú hozományt kell összehoznunk, ha jó férjet szeretnénk lányunknak találni.
– Férfi soviniszta gazember. – Mariska kigombolta az ingemet és nadrágomat térdemig lerángatta. – Milyen iskolában tanultad, hogy ekkora svihák gazember legyél?
– Semmi esetre sem a templomiban, – feleltem és ruháját fején keresztül lehúztam róla.
Félóra múlva visszamentünk a hotel lobbijába, és megálltunk a regisztrációs pultnál.
– Tetszett? – a fiatal ügyeletes csalafinta kacsintást vetett felénk.
– Igen, – bólintottam. – Egy hétre legalább kivesszük, de lehet, hogy kettőre.
– Név? – tolta elénk a bejelentkezési űrlapot.
– Mr. and Mrs. John és Júlia Smith, – kacsintottam neki, – és készpénzzel fizetünk.
–
K
övetkező szombat délután átmentünk a kölcsönadó irodájába a Third Avenue sugárúton, közel az East 41-es utcához. A bankár, Mr. Steve Stiglic, alacsony, tömzsi ember, negyvenes éveinek közepén, kopasz és csúcsos fejjel, ami legjobban egy kifehérített padlizsánra emlékeztetett vagy egy hosszúkás sütőtökre.– Ötmillió dollár, – Mr. Stiglic indította tárgyalásunkat, – három példányban készítettem elő a kötelezvény dokumentumot. Egyet az eladónak, két millió és nyolcszázezer dollár értékben, egy másikat az új tulajdonosoknak Mr. és Mrs. Dembinszkynek, egy millió és kétszázezer dollár összegben, és egy milliót egy Signor Leonardo Sighieri által képviselt, jelenleg nyilvá-nosságra nem hozott organizáció titkos zálogszámlája részére. Egyetértésben vagyunk idáig?
– Igen, – bólintottunk egyszerre, beleértve a magas és ösztövér férfit, Mr. Robert Ginsburgot, az eladó jogtanácsosát.
– A birtoklevél vizsgálat eredményei beérkeztek, – a pénzkölcsönző képviselője folytatta. – A levél elfogadható és egy 160 szobás szállodára szóló több felhasználós, kereskedelmi jellegű konyha és étterem nélküli, működtetési igazolvány is mellékeltetett hozzá.
A záró megegyezés és a birtoklevél átírása minden hiba nélkül lezajlott. Egy óra leteltével eljöttünk a pénzváltó irodájától, mint vadonatúj vállalkozó kaland kapitalisták. Még egyszer és ismételten olyan területre léptem életemben, ahol nem ismertem a szabályokat és a törvényeket és gyakorlati tapasztalatom sem volt. Egy idegen érzés, egy kéretlen heveny szorongás ütött tanyát gyomromban és kételkedést oltott belém, és megkérdőjelezte merész kalandom okosságát. Nem lett volna okosabb, ha az albérlő házbeli lakásban maradunk, és mérnöki fizetésemen tengődünk, és Mariska szendvics üzleteinek elkölthető hasznán? Jobbra-balra irtunk alá jelzálogkölcsön adósleveleket, és megbízhatatlan jövedelmek ellenében vettünk fel kölcsönöket és alvilági kétes szervezetek szavában bíztunk. Tovább nyújtóztam takarómnál?
Megérte a meggazdagodás lehetősége, hogy mindent kockáztassunk? Nem lett volna egysze-rűbb, ha családirányzatos ember maradok és feleségem és családom boldogságára és jólétére koncentrálok, ahelyett, hogy a holdat és a csillagokat ígérem nekik és nem tudom szavam beváltani?
Késő bánat. A hajó kifutott a kikötőből és feltérképezetlen vizeken vitorláztunk. Hétfőn ismételten levettem napot mérnöki munkámból és kihajtottunk a Hampton városokba, hogy birtokba vegyük új ingatlanunkat. Ugyanazt a barátságos fiatalembert találtuk a szobakiadásnál és végtelenül barátságos mosollyal fogadott minket.
– Jó reggelt, Mr. Smith, – köszöntött. – Remélem, hogy kellemesen töltik nyaralásukat minálunk?
85
– Nevem Ernő Dembinsky, – néztem rá barátságos szigorúsággal, – és mellettem a feleségem, Mariska Dembinsky. A hotel új tulajdonosai vagyunk és felkérjük magát, hogy a konferencia szobába egy tájékoztató gyűlésre hívja össze az összes alkalmazottat.
– Igen, uram, – ugrott a fiatalember, nyilvánvalóan remélve, hogy megtarthatja állását és jó viszonyban maradhat velem. – Rögtön csinálom. Hívjam a két éjszakás ügyeletest is? Nem laknak messzire, és gondolom, hogy szeretnék tudni, hogy mi történik.
Félórán belül összes új alkalmazottam összegyűlt és megkezdtük összejövetelünket.
– Az új tulajdonosok vagyunk, – ismételtem meg mindenki előtt. – Főigazgató menedzsert alkalmazunk, és majd az egyenként meginterjúvolja az alkalmazottakat, és hozzájárulásom szerint és szükségességi alapon újra állományba veszi.
– Ki ez az új menedzser? – egy középkorú férfi magasba lökte két ujját és kihívó hangon kérdezett, amit módfelett bosszantónak találtam.
– Perceken belül itt lesz, – feleltem és eszembe véstem, hogy ezt az alakot ne vegyük vissza állásba, – és illendőképpen be fog mutatkozni.
Mintha jelszóra jelenne meg, egy középkorú és határozott fellépésű férfi lépett be a szobába és felém fordult. – Sajnálom, Mr. Dembinsky, hogy megkéstem. Kenneth Armstrong a nevem és Mr. Sighieri kért meg, hogy jöjjek ide és álljak rendelkezésükre. Húszesztendős hotel-motelvezetési gyakorlatom van és már régebben is dolgoztam Mr. Sighierivel. A legteljesebb mértékben számíthat rám.
Mr. Armstrong szavai varázslatos hatással voltak az idáig nyugtalan és gyanakodó alkalmazottakra. A kételkedő arckifejezések eltűntek és valamiféle alázatos tiszteletre változtak át, és fejeiket meghajtották és nem néztek velem többé farkasszemet.
Kenneth Armstrong minden további időhúzás nélkül űrlapokat osztott ki mindenkinek, és határozott ellentmondást nem ismerő hangon közölte velük.
– Ezek az álláskérelmezési formanyomtatványok. Töltsék ki gondosan, és ha befejezték mindenkivel elbeszélgetünk és szükséglet és érdemi alapon alkalmazni fogjuk magukat. Új munkaadójuk a Szerteágazó Állománykezelő Cég, és rövid pórázra fogva, katonás kézzel fogjuk vállalatunkat üzemeltetni. A hotelt haszonhozóvá fogjuk tenni. Bárkinek is problémája van koncepciókkal, elmehet, és ne zavartassa magát, hogy visszajön.
Beszéde végén Kenneth felém fordult. – Dembinsky tiszteletes úr, – mondta, halk figyelmes hangon, – perceken belül itt lesznek.
– Kik lesznek itt? – kérdeztem kissé meglepve.
– Új bérlői, – felelte széles mosollyal, – az első különjáratú autóbusz, ami a Lakás és Városfejlesztési Törvénykód, azaz HUD nyolcas paragrafus lakókat hozza New York Cityből.
A hontalanoknak otthonra volt szükségük, és utólagos engedelmével felajánlottam nekik, hogy szállodánk örömmel fogja őket vendégül látni. Egy HUD ügyintéző is lesz velük. Régóta ismerjük és több alkalommal is dolgoztunk már vele. Nagyon megbízható személy.
– Bámulatos, – ráztam a fejem hitetlenkedve. – Elképesztően csodálatos, hogy milyen könnyen megy ez az átköltöztetési folyamat.
– Igaz, – Kenneth mosolygott, – és az egész kézfogásokon alapul és mindenki örvend, amíg valaki nem próbálkozik valami viccessel.
– A gazdagok és a bennfentesek útjai, – bólintottam, – mennyire örvendek, hogy most már én is közéjük tartozom.
Az autóbusz egy óra múlva begördült és az új lakók egyenként kezdtek kiáramlani belőle.
Éppen akkor hallgattam ki a férfit, aki előzőleg provokáló hangon kérdezett, és felkeltette figyelmemet.
86
– Nézze azt a sok feketét, – mondta, de a fekete szó helyett a tiltott négert használta, és nézte, ahogy csomagjaikat, bőröndjeiket cipelve színes nők gyerekeikkel kászálódtak lefele az autóbuszról és kezdtek gyülekezni a parkolóban. – Remélem, hogy nem akarja idehozni őket rasszista bigottok dolgozzanak nálam. Vegye kérvényét és távozzon.
– Nem rúghat ki, – Keszler gyilkos pillantást vetett rám. – Én ebben az országban tartózkodik birtokomon, és soha többé nem akarom látni magát.
– De fog, – Keszler mély, torokból jövő horkantást hallatott, és mint egy elűzött korcskutya elkotródott a szemem elől.
Időközben az utóbusz lerakott vagy negyven személyt és megszámlálhatatlan gyereket és csomagjaikat halomba rakták, egy rendezetlen viburnum sövény mentében. A sofőr a buszon maradt és elgondolkozva szívta a cigarettáját. Egy fiatal főnökkinézetű fekete nő igazgatta az embereket főbejáratunk előtt.
– Álljanak sorba, – kiabálta. – Mindenkit egyenként beregisztrálunk és hamarosan új otthonuk lesz zuhanyozóval és reggel ingyen kávéval és péksüteménnyel.
– Ingyen kávé ás péksütemény, – gondoltam, – milyen keretből kedves HUD asszony-ságom, talán mérnöki fizetésemből?
Ha közelebbről megnézted a tömeget, nem mindenki volt színes. Egy fiatal széles csípőjű nő, fekete hajjal és csinos arcocskával, kitűnt a többi közül, mint egy tejesüveg a kakaósüvegek közül. Gyerekeivel beszélgetett, egy aranyos hat év körüli kislánnyal és egy cuki kis három-évesszerű fiúcskával, minden más nyelvek közül, éppen magyarul.
Micsoda mennyei elrendeltetés hozta ide ajtómhoz, elmélkedtem, és feleségemre pillan-tottam, második gyermekünkkel áldott állapotban, és több pénzzel a számláján, mint amennyire valaha is szüksége lehetett. Milyen tragédia húzhatta le azt az asszonyt olyan mélyre, hogy ingyen, HUD lakásra volt szüksége.
A fiatal szobakiadó, Jim Geffert, akinek nevét akkorra már tudomásomra hozták, lázas sietséggel munkálkodott a szobakiadó pult mögött, és osztogatta a kulcsokat, és a kedves mosoly soha nem tűnt el fiatalos arcáról.
Ahogy a sor fogyott, és örömmel láttam, hogy a felvonót megjavították és tökéletesen működött, odaosontam a pulthoz és Jim mellett álltam, ahogy a magyarul beszélő nő sorra került.
– Neve? – kérdezte Jim.
– Rácz, – felelte az asszony össze nem téveszthető magyaros akcentusával. – Klári és ezek a gyermekeim, Izabella és Bandi.
87
– Férj? – Jim kedves, de közömbös pillantást vetett a nőre. – A férje is beköltözik magukkal?
– Férjem meghalt, – az asszony válaszolta szomorú, önsajnálkozó hangon. – Operálhatatlan agydaganatban. Két évig feküdt az ágyban súlyos betegen, és minden pénzünk elfogyott.
Építési vállalkozó volt, és rengeteg pénzt keresett, de mégis itt vagyok, tönkremenve és morzsákon tengődve.
– Ne mentegesse magát, – mondtam neki angolul. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan talpra fog állni.
Mariska mellém lépett és karjait derekam köré fonta. – Beszélhetsz vele magyarul is, – mondta Klárinak. – Az East 73-ik utcai baptista templomban ő a lelkipásztor és az ő feladata, hogy segítse a szegényeket és az elesetteket, főleg akkor, ha magyarok.
– Valóban? – Klári ránk nézett, ahogy az HUD nő közelebb lépet és dobhártyáját szinte kiszakítva beleordított a fülébe.
– Mozduljon tovább, – harsogta. – Ma még háromszor kell fordulnom.
– Jöjjön le a templomunkhoz, – kiáltottam Klári után, ahogy terelte gyerekeit, a nagyon is jól működő felvonó felé és Mariska hozzátette. – Megkeressük magát és még beszélgetünk.
Az HUD nő betartotta ígéretét. Még naplemente előtt három zsúfolt autóbuszra való klienst hozott, és miután mindenkit elhelyeztünk, a kezembe nyomott egy százötvenezer dolláros csekket.
– Első hónapi lakbér, biztonsági letét, és utolsó hónapi lakbér, – közölte velem kemény hangon. – Vigyázzon ezekre az emberekre. Figyelni fogjuk.
Búcsúszavaival új életem lassan kezdett felderülni. Közel másfélmillió dollárral lettem gazdagabb, és egy tonna új felelősség és teher nehezedett a vállamra, és az egész város, tele gazdag és befolyásos emberekkel rázta felém az öklét és halálosan gyűlölte jelenlétemet.
Ami valóban sajnálatos volt, mert East Hampton kedves kis város volt és őszintén szerettem volna megőrizni eredeti bájosságát.
88