Tizenötödik Fejezet

H

a Manhattan kőrengetegében kisgyermeket akarsz nevelgetni és vigyázni rá, szuper elővigyázatosnak kell lenned. Figyelned kell minden milli-másodpercnyi idő alatt, mert a veszély mindenütt jelen van, és az ördög ott leselkedik a háttérben. Hajszás napi teendőink mellett, fel kellett vennünk egy dadát teljes állásba, és fizetnünk kellett szolgálataiért. Szeren-csére gyülekezetünkben találtunk egy idősebb asszony, aki ráadásul szobát is bérelt az Első Magyar Baptista templom épületében és barátságba keveredett fiúnkkal, Tamás Norberttel.

Nagyszülők hiánya mind a két oldalon komoly hátránynak bizonyult. Folyton gondolatainkban, de soha nem beszélve róla, örökké rettegtünk, hogy Isten előbb vagy utóbb megbüntet tiszteletlenségünkért és kapzsiságunkért.

Tudatos felfogásunkban, financiális és ingatlan tevékenységünket joggal indokolta kicsiny családunk előre menetele és életünk jobbá tétele. Nem kergettünk öncélúan hiú élvezeteket, mint luxuscikkek beszerzését és fennhéjázó barátok szórakoztatását, és a magas lovon való pöffeszkedést. Egyszerűen éltünk, mint szegény emigránsok, mialatt szekérderékszámra söpörtük be a pénzt.

Nem örököltük be vagyonunkat. Minden egyes dollárért megdolgoztunk, takarékoskodtunk és egyetlen fillért sem vesztegettünk el.

Amíg Tamás kicsi volt, könnyű volt a dolgunk. Ült kis sport babakocsijában és tologattuk ide-oda és körbe az utcákon. Szombat reggelek az enyémek lettek, és engedtem, hogy Marika szaladgáljon dolgai után és intézze privát teendőit.

Ahogy Tamás járni tudott, a világért sem maradt volna babakocsijában. Hevedert kellett rá akasztanom és pórázt hozzá, hogy leülhessek egy padra és nézegessem az élet folyását a Central Park ösvényein. Bizonyos kor után, körülbelül négy év, Tamás mindig hozott magával játékokat, egy játékrepülőt, dömper teherautót, és akció szörnykatonákat és a homokozóban játszott velük, vagy a sóderen a kanyargó ösvények oldala mentében. Egy nap, ahogy indultam volna hazafele, figyelmeztettem kicsi fiamat.

– Tamáska, mami vár. Induljunk haza.

– Igenis, papa, – Tamás felelte és már mászott is bele összehajtható babakocsijába.

– Szedd össze játékaidat, – mondtam, szemrevételezve a padunk körül szanaszéjjel dobált darabokat.

– Nem az enyémek. – Tamáska felelte tényekre szorítkozó száraz hangon.

– Hogyan? – néztem rá meglepetten. – Egy pár napja vettem őket neked.

– Igaz, – kicsiny Tamáska félrehúzta a száját. – Az enyémek voltak, de eladtam annak a gyereknek ott.

– Tíz dollárt fizettem értük, – ráztam a fejem méltatlankodva és kissé megemeltem a hangom. – És csak így elajándékozod?

– Húsz dollárt kaptam értük. – Tamáska mosolygott és kicsi öklében összegyűrve megmu-tatta a húszdollárost. – Meg akarod felezni, papa?

Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy nem kell aggódnom fiam jövőjéről. Minden kétségen kívül sikeres ember lesz belőle.

–

E

gyik szombat délelőtt, ahogy vigyáztam Tamáskát, egy férfi ült le mellém a Central Park padjára. Nem reagáltam rögvest, és nem vettem tudomásul jelenlétét. Joga volt akárhova

leülnie, ahol helyet talált. Szemem sarkából láttam, hogy nézi a fiamat, de nem szóltam semmit.

– Okos kis gyerek, – mondta az idegen ötpercnyi hallgatás után. – Olyan, mint maga.

– Hmm, – morogtam elutasítóan.

– Ismerem magát. – Az idegen folytatta és felé fordultam, hogy megnézzem magamnak. – Maga a Bronxból való.

– Igen, – feleltem és, hogy elejét vegyem a rutin második kérdésnek akcentusom eredetéről, hozzátettem, – de nem ebben az országban születtem.

– Sose bánja, – a férfi felelte, – mindenkinek kellett valahol születnie, a lényeg, hogy most itt vagyunk.

Összehúztam a szemem és kíváncsian néztem rá. Nem volt rossz az indítás. Sajátságosan nézve, nagyon is ügyes. Honnan tudta, hogy a nem itt születésre érzékeny vagyok? Az ürge átlagos tisztviselő-értelmiségi alaknak látszott. Jól szabott öltöny, és okos szemek, és ki-sportolt fizikum, körülbelül ötven év fele. Talán előlegezzem neki a bizalmat, és ne zavarjam el azonnal?

– Ismernem kellene magát valahonnan? – kérdeztem.

– A felesége tőlünk, a mi Arthur Avenue-i sütödénktől vásárolja a kenyeret, – a férfi két centivel közelebb csúszott hozzám. – Szimpatikus hölgy, már évek óta speciális árakat számolunk neki.

– Igen, – mondtam, – szendvicsbolt üzlethálózatot működtet.

– Tudom, – a férfi bólintott. – Éppen ezért szeretnék magával beszélni.

– Valami baj van? – kérdeztem kissé ideges hangon.

– Nincs, – felelte, – éppen ellenkezőleg, szeretnénk magukat segíteni, hogy tovább növe-kedjenek üzletileg és szeretnénk közelebbi barátságot kötni.

– Miért? – kérdeztem és testem önkéntelenül megmerevedett. Most már tudtam, hogy merről dudál a szél. Ez olyan könnyű volt, mint az egyszeregy. Arthur Avenue-i pékség, ötszáz dolláros öltöny, és bele akar tolakodni valaki más tisztességes businessébe. Egy kapcsolatban álló alak, az ördög maga könnyen felismerhető álruhában, ez akar velem ismeretségbe keveredni? Fel kellett volna ugornom, meg kellett volna ragadnom a fiam, és el kellett volna sietnem, de nem tettem. Extatikus izgalom csiklandozta meg gerincem, fejem búbjától lefutott lábujjam hegyéig, és megbénította racionális döntésképességemet. Még mi mást tud rólunk, fontolgattam aggódva, és milyen mélyre akarja levinni ezt a kapcsolatot?

Nyilvánvalóan egy maffiával kapcsolatos ember, aki soha nem tesz semmi lépést, ha csak nincs komoly szándéka. Még semmit sem ajánlott fel, és máris lehetetlen visszautasítani.

– Látogasson meg, – felelte, tétovázásomat el nem mulasztva, – és mindent részletesen elmagyarázok. Leonardo Sighieri a nevem és itt a névjegykártyám. Jöhet akármikor, ahogy idejéből telik.

– Meg kell beszélnem a dolgot feleségemmel, – feleltem önvádat és ellenszenvet érezve egyidejűleg.

– Minden valamirevaló férfi megbeszéli üzleti ügyeit a feleségével. – Mr. Sighieri bólintott elismerően, – és maga, Mr. Dembinsky, maga feltétlen valamirevaló. Ebben biztosak vagyunk, és nem beszélgetnénk itt magával, ha nem hinnénk ezt százszázalékosam. Hozza magával a feleségét és a fiát is. Hadd csevegjenek az asszonyok, amíg mi üzleti ügyben tárgyalunk.

Beszédét bevégezvén Mr. Sighieri felállt és sietve eltűnt a gyalogút kanyarulat mögött.

Beleolvadt ez emberek tömegébe, ami kavargott és örvénylett a széles aszfaltösvényen, a haldokló gyep sápadt sárgája és a göcsörtös bokrok ágai között. Ránéztem jegykártyájára.

Luxus cím az East 76.ik utcában a Madison és a Park sugárutak között, és tudtam, hogy ajánlatát komolyan kell vennem, és városbeli csendes életem alapjaiban fog megváltozni.

–

M

ire Tamáskával hazaértünk készen várt a vacsora. Dada-háztartásbelink, Rózsi néni felséges marhapörköltöt csinált szaggatott galuskával, amit a következő néhány nap folyamán enni fogunk. Kötelességét elvégezve, Rózsi néne estéje szabad lett és csak hétfő reggel kellett visszajönnie.

Tamás megette saját rizsás-makaróni eledelét dinsztelt brokkolival és egy virslit hozzá, és visszahúzódott szobájába. Feltehetően, hogy elrejtse húszdollárosát. Édesanyjának nem szólt róla, és nem említette az idegen férfit sem. Máris titkolódzó volt és megközelíthetetlen, akár csak egy igazi üzletember.

– Egy férfi a parkban hozzánk szólt, – kezdtem miután befejeztük az evést és Mariska kezdte összeszedni a tányérokat, és kettesben maradtunk. – Be szeretne fektetni üzlethálóza-todba és engem is jobban meg akar ismerni. Leonardo Sighieri a neve. Ideadta business-kártyáját és megígértem, hogy beszélek veled.

– Leonardo Sighieri, – Mariska felelte tűnődve. Kezéből letette az összegyűjtött tányérokat és leereszkedett székének peremére. – Már beszélt velem és én mondtam neki, hogy beszéljen veled.

– Mi a véleményed róla? – kérdeztem, – maffiás?

– Nem hiszem, – Mariska válaszolta elgondolkozva és megigazította a haját. – Csak egy üzletember temérdek pénzzel és valami megbízható businesst keres, hogy befektessen. Nem kérdeztem, hogy honnan van a pénze, és ajánlom, hogy te se érdeklődj ilyen irányban. Régi, patinás Firenzei családból származik, és nagyon megsértenéd, ha kapcsolatba hoznád a Cosa Nostra gengszterszervezettel Szicíliából. Pénzre van szükségünk, hogy fenntartsuk szendvics üzleteinket. Az egész országra kiterjedő gigantikus versenytársak lenyelnek, ha nem növe-kedünk. Minden pénzt kivettem a szendvicsüzletekből, hogy finanszírozzuk lakásbérleményi kalandodat és nem maradt semmi modernizálásra. Nagyobb üzletekre lenne szükségünk, felújított konyhagépekre és nagyobb választékra, ha lépést akarunk tartani cégekkel, mint a MacDonald és a Pizza Hut és mások.

– Bevennéd üzlettársnak? – kérdeztem, alaposan meglepve, hogy feleségem mennyire gyakorlatias és célratörő.

– Nem, – Mariska mosolygott, – de, ha akarja, eladunk neki cégünk részvényeiből. Minél többet vesz, annál jobban fog felmenni értékük.

– Megveszi részvényeink 51 százalékát, és átveszi cégünk irányítását, és ő lesz a tulajdonos miután mi fektettünk bele rengeteg munkát és pénzt.

– Soha nem fogja elérni az 51 százalékos tulajdonjogot. – Mariska mosolya elszállt és ijesztően komoly arcot vágott. – Mr. Heimlich, emlékszel rá, annyi új részvényt nyomtat, amennyit kérek. Nekünk mindig meglesz a minimum 51 százalék. Az embereknek nyomtatott betű fétisizmusuk van. Mindent elhisznek, amit drága papíron kinyomtatnak.

– Bejelent a Kötvény és Értékpapír bizottságnál.

– Nem hiszem. – Mariska megrázta csinos kis fejecskéjét. – Részvényeink privát ajánlatnak számítanak, és nem esnek a Kötvény és Értékpapír szabályzatok alá. Mindamellett, Leonardo nem akar tulajdonos lenni. Csak rengeteg pénze van, és nem tudja, hogy mit csináljon vele. Ha valaha is ki akarja venni a pénzét, eladja őket a tőzsdén, mi meg bejegyeztetjük magunkat. Nyilvános kiírás lesz, és tonnaszám fogjuk beseperni a pénzt.

Leonardo és mi, és mindenki repesni fog az örömtől.

– Leonardo, – pislogtam hitetlenül, – mennyire ismered, és hogyan vagy ennyire jártas az értékpapír kereskedelem titkaiban?

– Féltékeny vagy? – Mariska kacagott.

– Kellene, hogy legyek?

– Ugyan, csacsi, – Mariska felállt és beleült az ölembe. – Menjünk át hozzájuk és ismerkedjünk meg feleségével. Biztos vagyok benne, hogy Leonardo nagy papucsférj. Ezek az olasz nagyságák rettenetesen féltékenyek, hallom, és férjeik nem flörtölnek üzlettársaik feleségeivel. Ez elemei maffiózó szabály, hogy elkerüljék a felesleges vérontást.

– Tehát, végül is, – mondtam, – mégis maffiás.

– Ki tudja és kit érdekel. – Mariska szájon csókolt és semmi több mondanivalóm nem maradt.

–

H

étköznapokon nem volt semmi szabadidőnk. Szombat estétől hétfő reggel hétig, Rózsi néni felnőtt gyerekeihez ment New Jerseybe és nem számíthattunk segítségére. Vasárnapot templomi tevékenységünk foglalta le. Egyedül szombat délután maradt némi szabadidőnk.

Lemerült energiatartalékainkat újratölteni és lazítani egy keveset, szombat és vasárnap ebéd után két óra sziesztára le szoktunk feküdni. Ez a szombat sem volt kivétel.

Négy óra fele ébredtünk fel és odaszóltam Mariskának.

– Egyik szombat olyan, mint a másik. Látogassuk meg Leonardót és feltehetően bűbájos feleségét. El tudnál készülni, mondjuk egy órán belül, és átgyalogolnánk hozzájuk.

Mariska bólintott és ötre készen állt, üdén és illatosam, mint egy virágzó nárcisz a menny-ország kertjében. Tamáskát is beletettük sportkocsijába és átsétáltunk a Sighieri rezidenciához az East 76-ik utcában.

Leonardo nyitott ajtót és széles mosollyal jóvágású olasz arcán barátságosan beinvitált.

– Végtelenül örvendek, hogy eljöttek, – mondta, – feleségem, Claudia már nagyon várja, hogy megismerkedhessen magukkal. Kérem, fáradjanak beljebb és helyezzék magukat kénye-lembe a nappaliban.

Claudia magas asszony volt ébenfekete szemekkel és puhán hullámzó hosszú fekete hajjal és hófehér bőrrel. Megközelíthetetlennek látszott, kissé merevnek, de mégis barátságosnak, és mindezt egyidejűleg.

– Jöjjön velem a konyhába, és beszélgessünk, – fordult Mariskához. – Mialatt összeállítok valami harapnivalót és egy csésze gyümölcsöt tejszínhabbal a kisfiúnak.

Mariska bólintott és kimentek a konyhába. Tudtuk, hogy ez csak ügyes kifogás, mert Leonardo egyszer csak velem akar üzleti ügyben tárgyalni, és méltóságán alulinak találja, hogy beleavassa az asszonyokat.

– Volt már kint a Hampton városokban? – indította paláverünket.

– Nem, – feleltem, – nem állíthatnám, hogy voltam.

– Kellene, hogy kiránduljanak oda, – Leonardo fixírozott nagy barna szemeivel. – Easthampton csodálatos hely. Meg fogja látni, az összes szupersztár és filmcsillag ott lakik.

– Értem, – mormoltam egy kötelezettségnélküli választ.

– Némely befektetők, akiknek jelentős összegeket kezelek, – Leonardo felém hajolt és halkabbra fogta a hangját. – Keresnek egy illetőt, aki megvenné a Hampton hotelt, a Buckskin bulváron, egy kevéssel a városközponton kívül. A jelenlegi tulajdonos valamilyen okból elhanyagolta és a város le akarja bontatni. Szerintünk szemet sértő vacakság, az ott lakó beképzelt nagyzolók véleménye szerint, de mi pompás befektetési lehetőséget látunk benne.

– Nincs időm, hogy hoteligazgató legyek, de főleg nem tudnék egy lecsúszott helyet ismét jövedelmezővé csinálni, – feleltem és anélkül, hogy beleízleltem volna letettem a konyakot az asztalra, amit egy másodperccel ezelőtt töltött ki nekem.

– Nem kellene semmit sem igazgatnia. – Leonardo mondta megnyugtató hangon. – Hivatásos hotelmenedzsereink vannak erre a célra. Kizárólag csak alá kellene írnia a nevét a birtoklevélen, mint egyedüli tulajdonos, és mi elintézzük a többit. A vételár két millió és nyolcszázezer dollár. Mi kölcsönzünk magának négymilliót és maga visszafizet nekünk ötmilliót harminc év alatt.

– Ha a hotelnek problémái vannak a szobakiadással, nem fogom tudni fizetni a jelzálog-kölcsön részleteit, – feleltem feszengő hangon. – És nincs olyan bank, aki ötmilliót kölcsö-nözne egy düledező romingatlanon.

– Saját bankunk van, és mi biztosítani fogjuk, hogy a hotel állandó jelleggel százszázalé-kosan foglalt lesz.

– Hogyan? – kérdeztem és még mindig nem nyúltam konyakomhoz.

– Nyolcas paragrafus. – Leonardo, mély gurgulázó nevetést hallatott. – Lakás és Város-fejlesztési Törvénykód. Majd mi benépesítjük a maga hoteljét nyolcas paragrafus bérlőkkel, katonai veteránokkal, hontalanokkal és sokgyermekes férjetlen asszonyokkal. Kiváló nexusunk van a Szövetségi Lakás Hatalom Eastern Long Island területi irodájával. Egy millió dollárt fog évente beszedni garantált lakbérekből. A helybeliek halálosan gyűlölködni fognak, de mit érdekel minket, klienseim a pénzcsinálási businessben vannak és nem barátok keresésében.

– Továbbá, – Leonardo folytatta, miután egy percig hallgattam. – A hotelt beregisztrálhatja, mint nonprofit vallásos intézményt, hogy otthont nyújtsanak a szegényeknek, és maga, mint egyházi klérus tag, maga a tökéletes vezető erre a feladatra. Egy fabatka ingatlanadót sem fog fizetni.

Felettébb csábító volt az ajánlat és ugyancsak kísértő, gondoltam, és könnyen indokolható, hogy a szegénynép általános javáért csináljuk, ami valóban nemes és vallásos irányzat.

– Hány szoba van és mennyi a hotel teljes területe négyzetlábban? – kérdeztem egy lépéssel közelebb érve, hogy elfogadjam az ajánlatot.

– Ötvenhatezer négyzetláb teljes terület, és százhatvan szoba, beleértve az egy és kétszobás csökkentett lakásokat. – Leonardo felelte minden tétovázás nélkül, amit jó jelnek vettem.

Ismerte a témát, amiről beszélt.

– Mennyi lenne a havi jelzálog összeg ötmillió dolláron? – kérdeztem és magam is próbáltam kiszámolni fejben az összeget.

– Évi félmillió dollár, legfeljebb hatszázezer, ha beleveszi a telek és balesetbiztosítást is, – felelte Leonardo és felém hajolt.

Magam is az építőiparban dolgoztam és gyakran készítettem költségvetési előirányzatokat új épületek vagy felújítások részére. Minden forrásom megvolt, hogy leellenőrizzem a project financiális megvalósíthatóságát, és megfontolt és racionális beruházási döntéseket hozzak.

Ennek ellenére, információra volt szükségem, rajzokra, felmérésekre, az épület állagának felmérésére, és ki kellett tanulmányozzam a hotel működtetéséhez kapcsolódó és szükséges költségeket. Nem lesz ajánlatos az ismeretlenbe felelőtlenül beugrani, figyelmeztettem magam, és nem kell hinnem valakinek, aki nyilvánvalóan el akarja sózni az ingatlant, miközben csinos kis milliót zsebel be.

A konyhából beszűrődő zajok alapján a két asszony szinte készen lehetett és egy percen belül jönniük kellett, hogy csatlakozzanak hozzánk. Még csak egy percet kell húznom az időt, és meg fogom tudni beszélni az ajánlatot Mariskával.

– Egyedülálló lehetőségnek hangzik, Leonardo, – mondtam végül, – de szeretnék egy kicsit közelebbről belekukkantani. Meg szeretném nézni a hotelt, és leellenőrizni a számokat, amit felterjesztett. Jelentkezhetnék talán, egy pár napon belül?

– Rendben, – Leonardo válaszolta, és éreztem, hogy udvarias próbál lenni, de hangjának tónusa elárulta csalódottságát és mérgét. – De kérem, ne kérdezősködjön a helybelieknél.

Senkinek egy szót sem tervünkről. Ha a helybeli városháza szimatot kap, hogy mit akarunk csinálni, lehetetlenné teszik. Meg kell őriznünk a meglepetés ütőképességét.

A közmondás szerint, a gondolkodás a tett halála, okoskodtam magammal és beszélni kezdtem, ahogy Mariska és Claudia visszatértek a konyhából, és Claudia jókora megrakott tálcát tartott két kezében, tele finom falatokkal és innivalókkal.

– Biztos kell, hogy legyek, hogy lesz elegendő bevétel a hotelből, hogy fizessem a kölcsön részleteit és a fenntartási költségeket, – ismételtem, ahogy Mariska hallótávolságon belül került. – Nincs semmi más pénzforrásunk, hogy bepótoljuk a hiányt.

– Nem ajánlanánk fel, ha bármi kétségünk is lenne képességeiről, hogy hasznot hajtóvá teszi az ingatlant. – Leonardo rosszalló pillantást vetett rám. – Maga nem a saját pénzét

fekteti bele. Minden kockázat a mienk. Ha maga tönkremegy, a mi ötmilliónk mosódik le a csatornán.

– Ki mosódik le a csatornán? –Mariska kérdezte, ahogy kényelembe helyezte magát az egyik hotelben és Tamáskát ölébe vette.

– Senki, – Leonardo mosolygott a feleségemre. – Amit próbálok magyarázni a férjének, hogy itt senki nem veszít pénzt, és nem kellene tétováznia, hogy megragadjon egy ilyen egyszer az életben adódó alkalmat. Azonban, nem akarom ráerőszakolni, holnap már fel tudjuk ajánlani valaki másnak.

– Milyen alkalmat? – Mariska kérdezte.

– A férje majd elmagyarázza, – Leonardo mosolygott tovább, – és hozzá kell, hogy tegyem, hogy ajánlatunkban marad elegendő pénz, hogy modernizáljuk szendvics üzleteit, ahogy már előzőleg javasoltam Arthur Avenue-i pékségüknél.

– Fogadd el az ajánlatot, Ernő, – Mariska nézett rám. – Mire vársz? Pontosan tudom, hogy Leonardo miről beszél. Ez a mi belépőjegyünk, hogy a nagyokkal játszhassunk az első osztályú ligában.

– Rendben, – köszörültem meg a torkom és hangom közelebb állt valami felbosszantott horkantáshoz, mint emberi beszédhez. – Benne vagyok, de az ügyvédem át kell, hogy nézzen minden okmányt és szerződésmellékletet, mielőtt véglegesítjük az üzletet.

– Nincs szükség, hogy ügyvédet fogadjon, – Leonardo konyakot töltött Mariskának is és intett, hogy én is vegyem kézbe eddig érintetlen enyémet. – A mi consiglieri fiskálisunk magát is fogja képviselni és minden szükséges űrlapot kitölt. Leellenőrzi a jelenlegi tulajdonosok által benyújtott birtoklevelet, és biztosit, hogy minden rendben legyen a jelzálog dokumentumokkal is. Harminc éve van családunk szolgálatában. Korrekt ember és bízunk benne. A bank ugyan magának fogja kölcsönözni a pénzt, de nekünk is jól felfogott érdekünk, hogy semmi gikszer és meglepetés ne legyen.

– Ebben az esetben, – nyúltam konyakom után. – Emelem poharam és rázzunk kezet a megállapodáson.

– Nagyszerű, – Leonardo kezet nyújtott és én elfogadtam. – Következő szombaton ugyanitt és ugyanebben az időben találkozunk. Consiglieri ügyvédünk is itt lesz, néhány helyen aláírják a nevüket és a hotel a maguké.

In document Amerikai Magyarok (Pldal 75-81)