Ellentétben bármi logikus következtetéssel vagy konvencionális elvárással, történetünk harmadik kötetének vajmi kevés köze van az első kettőhöz. Főhősünk, Ernő Budapestre utazik, hogy megtalálja múltját, hogy megtalálja lelkét és találkozzon régi barátaival. Ő más, mint a mi eddigi Ernőnk, aki pénzt pénzre és vagyont vagyonra halmozott és hihetetlen sikerre jutott a tengerentúlon. Ez az Ernő ebben a harmadik kötetben jobb ember szeretne lenni, egy alázatosabb és megbánóbb ember. Ezen az utazáson az szeretne lenni, aki valójában, a legjobb esetben is egy korosodó külföldre szakadt honfitársunk, és olyan szemszögből akarja szemlélni dolgokat, ahogy ő látja, és nem pedig egy politikailag korrekt fényszűrőn keresztül, amit kiadhatósági tényezőnek hívunk.
Első Fejezet
I
sten és a profit szeretetében éltem életem és soha nem éreztem sajnálatot az elesettekért, mert vétkeiken és mulasztásaikon keresztül megérdemelték jogos büntetésüket. Vajon címer nélküli zászlót követtem volna? A kérdés megmaradt a dolgok végére és most megkérdem tőletek, volt e vajon Isteni kéz, ami keresztülkalauzolt engem az emberi bűnök sötét rengetegén, a szerencsecsillaggal, ami nekem jutott, és engedte, hogy a jogosan megszolgált áldások tetejében méltó sokaságát halmozzam fel a gondviselés javainak.Tiszteletreméltó korral vállaimon, de még mindig jó egészségben elhatároztam, hogy felkutatom a dolgok eredetét és megvizsgálom az okokat és nekiindultam ennek az útnak, egyszerű ruhában és csak egyetlen kis bőrönddel, és egy vállaimra akasztott hátizsákkal.
Egyedül járva utamat, meg akartam látogatni ifjúságom régen elfelejtett állomásait és a helyet, ahol valaha a lelket osztották nekem.
–
U
tazásom első napján, ahogy a Connecticutból érkező helyiérdekű vonat kiömleszt magából New York városában, és a Grand Central vasútállomás tágas barlangüregében elvegyülök a sűrű tömegben, ami egyedül csak személyes fontosságát érezve örökké ott forog és keveredik, mint lebegő homokszemek egy hatalmas folyó mélyében, saját önző rendeltetésüktől hajtva, és jottányit sem törődve bárki másikkal.Ütközőtől ütközőig forgalom és véget nem érő építkezési barikádok, kolosszus nagyságú autóbuszunk, mint egy kerekekre szerelt szörnyeteg nagy nehezen megérkezik a JFK repülőtéri terminushoz és bemegyek a hatalmas üveg és beton létesítménybe.
Még több ember, mintha egy Mohamedán Kalifátus utcáján lennénk. Népes családok, férfiak fekete szakállal és Damaszkuszi pengeként villogó szemekkel, nők burkába és fejkendőbe burkolva, elrejtve a kéjenc vággyal teli paráználkodók tolakodó szemei elől, az Iszlám asszonyai sétálnak mindenfele, vagy álldogálnak, mint szemfedővel eltakart holmi liszteszsákok, csak egyetlen takaratlan szemmel, és mindenkinek a tekintetét kerülve, aki véletlenül is feléjük néz.
Micsoda különbség az ötven évvel ezelőttitől, amikor először léptem ennek az országnak földjére, mint egy jelentéktelen emigráns talán néhány dollárral a zsebemben.
Lenne valami különbség köztem és közöttük? Igaz lelkiismeretemből el fogom e tudni valaha is dönteni. Talán nem, határozottan nem az én egocentrikus hozzáállásommal.
Futó pillantás útlevelemre és egy röntgengép belenéz csomagomba, és átmegyek egy kapun, és bent vagyok a tranzit zónában, a senki földjén, országok között, akiket hol egy vonal a homokban, hol egy óceán választ el egymástól.
Életem késői éveiben, tekintettel zsugorodó hólyagomra és növekedő prosztatámra, folyosó melletti ülést választok, ezen az utazáson is, és a szerencsére bízom, hogy ki lesz Atlanti óceán feletti repülésem útitársa.
Barátságosan bólint felém, ahogy hátizsákomat a fej-feletti csomagtartóba helyezem, és egy pillanatra én is ránézek. Vékony-karcsú fiatal nő, feltehetőn harmincon aluli, és egy kisfiú az ablak mellett kuporogva és kapaszkodva mamájába, kicsiny életének legfontosabb személyiségébe.
– Hol van apuci, – gondolom, de nem szólok semmit.
A repülő lassan megtelik és egy termetes fekete férfi légi-kísérő egyenruhában lép mellém és franciául kérdez. Nem csoda, Air France légitársasággal repülök. Kinyitja a fej felettit és felemelve hátizsákomat, néhány üléssel arrébb akarja vinni.
– Ne nyúljon hozzá, – mondom angolul. – Pontosan a fejem felett akarom.
Nem érti. Nyilvánvalóan nem nyelvész, még csak nem is valami kétnyelvű kanadai.
– No, – próbálom még egyszer. – N’est pas touch, – teszem hozzá legjobb franciasá-gommal, amit össze tudok hozni.
A toronymagas fekete vállat von és grimaszt vág, de nem vitatkozik és valami más üres helyet keresve, valami távolabb ülő utas csomagját benyomja a többi közé.
– Beszél franciául? – mosolygok csinos kis szomszédomra.
– Nem, – rázza a fejét. – Eredetileg Bulgáriából vagyunk, de most már öt éve Amerikában élünk, és ez az első látogatásunk vissza az óhazába. Párizsban gépet kell cserélnünk.
– Nekem is hasonlóképpen, – felelem egy bárány szelídségével. – Kivéve, több mint negyven éve vagyok Amerikában és nem ez az utazás az első kiruccanásom. Néhány hétre Budapestre megyek az ötven éves érettségi találkozónkra. Ez lesz az első alkalom, hogy a hatvanas évek közepe óta régi barátaimmal találkozom.
A kisfiú megrángatja mamája ruhaujját. – Beszélj neki apuról, – mondja.
– Igen, – mosolygok biztatóan. – Meséljen nekem a férjéről. A férje amerikai?
– Szintén bulgáriai, – feleli. – Elektronikában dolgozik, és nem tudott eljönni munkájából.
– Értem, – mosolygok. – Sok szerencsét neki.
– És maga? – kérdezi. – Van felesége?
– Igen, – bólintok. – Negyven év óta vagyunk házasok és a feleségem jó egészségnek örvend, de úgy határozott, hogy nem jön. Feleségek nem hivatalosak ezekre a gimnáziumi találkozókra, csak mi öreg haverok. Ez most az én fordulóm és csak az enyém, hogy kiássuk a régen elfelejtett múltat.
– Vannak rokonai Budapesten? – a fiatal mama kérdez tovább.
– Szüleim már régen meghaltak, de még van egy testvérbátyám, – felelem. – Másfél évvel idősebb, mint én és van egy fia és egy leánya a mostani házasságából és egy másik fia egy előzőből. Hét unokája van, hét és tizenkilenc év közöttiek. Össze fogunk jönni, talán csak egyszer mert, hogy idézzem szavait, gyerekeik a saját életüket élik. Én is a saját dolgaimat fogom csinálni, és ez így jobb is lesz, nekem is. Valamiféle számotvetést szeretnék csinálni, hogy felfedezzem, hogy ki voltam és mit értem el az életben.
– Vannak gyerekei? – fiatal útitársam kérdezi, elmefuttatásomat eleresztve a füle mellett.
– Igen, – felelem büszkén. – A fiam sikeres üzletember. Háza van Budapesten, de jelenleg Angliában van egész családjával egy hat hónapos business- vakációs túrán. A leányom szintén Európában él, de jelenleg Amerikában tartózkodik a férjével. Ismert színésznő, körülbelül magával egyidős. Talán hallott róla.
– Mi a neve?
– Dembinsky Olívia.
– Hogyne. Nagyon szép és jó színésznő. A történészprofesszor lányát játszotta a Történelemprofesszor című filmben. Egy bulgár írónő, Elisabeth Kustova regénye alapján forgatták.
– Ez az, – mondom. – A legjobb vámpír történet, amit valaha olvastam. Szinte elhittem.
Később, amikor már tízezer méter magasságban vagyunk a levegőben, kihozzák a vacsorát. Süteményemet a legénykének adom és elfogadja. A fiatalasszony, Jela a neve, ahogy bemutatkozott, nekem adja a borát, amit az enyémmel együtt megiszom és elaluszunk.
Utazásom jól kezdődik, és hasonlóan kellemes reményeim vannak folytatására.
–
N
égy órát kellett várakoznom Párizsban a Charles De Gaulle repülőtéren, de nem megyek ki a városba. Már láttam a Louvre múzeumot és az Eiffel tornyot, és nem volt elég idő semmi érdemlegeset csinálni.Megkeresem terminusomat és találok egy üres ülést közel a kapuhoz, ahonnan Budapesti repülőm majd indul. Leülök, várok és olvasni kezdtem a nálam lévő könyvet. Végtelenül unalmas, elcsépelt történet, kereskedelmi siker céljából írva és az ismert név alapján meg-vásárolva. Leteszem és körülnézek, hogy szemre vegyem útitársaimat.
Egy Amszterdam felé induló repülőbe szállnak be az utasok, nagytermetű, szőke emberek, idegen bevándorlók látványa nélkül, ami felettébb furcsa, liberális bevándorlási politikájukat megfontolva. Egy főre eső jövedelem alapján, beleértve a szociális juttatásokat, Hollandia a világ leggazdagabb országa. Egyik oldalról becsalják az írástudatlan menekülteket a világ fejletlen országaiból, mialatt mocskolják a régi szovjet blokk országait, ma egyenrangú tagjait az Európai Uniónak, emigránsok elleni védelmező politikájuk miatt, és vesztegetéssel és a globális nagyvállalatok igazságtalan adózásával vádolják őket. Ezek a kelet európai nemzetek, füstölgök magamban, soha nem hódítottak meg gyarmatokat és soha nem vettek részt a nemzetközi rabszolga kereskedelemben. Ellentétben a kelet európaiak történelmével, a hollandok soha nem harcoltak mohamedán hódítók ellen, soha nem szenvedtek hosszantartó fasiszta vagy kommunista diktátorság alatt. A hollandok tengerjáró kereskedők és nemzetközi pénzváltók voltak, kizsákmányolták gyarmataikat, és mérhetetlen vagyont és tőkét halmoztak fel. Igaz, a nácik elfoglalták őket néhány évig és a japánok átmenetileg elfoglalták kelet indiai gyarmataikat, de Sztálin vörös hadserege soha nem foglalta el őket és soha nem szenvedtek kommunista zsarnokság alatt.
Beképzelt viselkedésük és öntelt arroganciájuk mindig felbosszant, különösen, ha egyik régi ismerősömre gondolok, Dianára, aki férjhez ment egy holland diszkoszvetőhöz és férje szüleinek ősi otthonában, Alkmaar városában, a homokdűnék árnyékában élte életét. Később majd újra felvesszük ezt a történetet, de pillanatnyilag Diana puszta említése kálilúgként forralja véremet.
Szomjas vagyok és egy palack vizet szeretnék venni, de hitelkártyámat nem fogadja el a repülőtéri automata, és nem akarok dollárt francia frankra vagy euróra beváltani. Végül találok egy ivó kutat és megtöltöm a műanyag palackot, amit JFK óta cipelek magammal és megeszem hozzá az erőnléti csokoládé-protein rudat, amit idáig a zsebemben rejtegettem.
Úgy érzem magam és úgy is nézek ki, mint egy szegény ember, és ez teljesen megfelel nekem, és pontosan ilyennek is akarok látszani.
–
P
árizsból Budapestre nem tart sokáig az út. Ismételten egy Air France gépen, ahogy a MALÉV, a magyar nemzeti légitársaság hatvanévi sikeres működés után a nyugati verseny-társak követelésére és az Európai Union parancsára szünetelni és megszűnni kényszerült. – Micsoda gazemberség, – szitkozódom. – Hitler vágyálma válik valóvá. A németek az egész kontinenst gyarmatosítják.Zajos és lökdösődő tömeg vesz körül, talán előrevetítése, ami következik, és kerülöm bárki tekintetét és nincs senki, akihez beszélhetnék.
Budapesten nincs se útlevél, se vámvizsgálat. A Schengen határokon belül vagyunk, és szabad áramlása van az embereknek és az eszméknek, és nagyjából ez az egyetlen jó dolog az Európai Unióban, amire jelenleg, vagy valaha is gondolni tudok.
Öreg és megkeseredett ember lettem, és nagyon kevés dolog maradt meg életemben, amit kedvelek.
Áthaladva az utolsó kapun, egy óriási jeltábla a fejem felett közli, hogy merre van a helybeli közlekedés és egy vénséges matuzsálem meredten bámul rám. Vár, de nem látja,
hogy egyenesen feléje haladok. Félig világtalan, ő az én testvérbátyám, és ő lesz a vezetőm ezen az otthoni visszatérésemen.
– Gaszton, – nyújtom előre kezem. – Hogy vagy? Ahogy megígértem, itt vagyok. Végte-lenül kedves tőled, hogy elém jöttél és üdvözölsz.
– Ernő, – feleli, és kezével arcomat tapogatja és megöleljük egymást. –Te vagy az? Ezer éve nem láttalak. Mindent csináltál Amerikában, kivéve a halottak feltámasztását.
– Találmányaim és sikereim, – felelem némi iróniával hangomban. – A szükségesség szülöttei.
– Ott van egy kioszk, – biccent fejével oldalra. – Ott megvehetjük a közlekedési bérletet, egy hétre, két hétre, amennyi időre szükséges neked.
Megvesszük a bérletet és Gaszton fizet érte. Egyelőre nem váltottam be dollárt magyar forintra. Semmi értelme a repülőtéren valutát váltani. Országút rablás, ahogy számolnak.
A mozgólépcsőn lemegyünk az alsó szintre. Egy egyenruhás nő áll a lépcső tetején és ellenőrzi bérletemet. Külföldinek nézhetek ki a bőrönddel, amit magam után húzok.
Az autóbusz egy csuklós behemót és pont ott ülünk, ahol forog, és háttal a menetiránynak és fogsoromat megigazítva odaszólok Gasztonnak.
– A protézisem esik ki, alig tudok beszélni. Több mint huszonnégy órája a számban van és a ragasztó kiszáradt.
– Ne ejtsd le a földre, – feleli, – mert ráléphetek. Az orromnál tovább semmit sem látok.
Nevetünk. Az öregedés iróniában való öngyakorlat. Múltbeli utazásomnak kell, hogy legyen vicces oldala is.
Közeleg az alkony és sokat nem látok az út menti városképből, ami jobb, mert a tájkép nem változott ötven éve, és teljesen depressziós lennék, ha túl sokat bámulnám. Düledező ipari épületek, haldokló fák és szél fújta szeméttömeg az országúti választófal mellett és nyitott esővíz árok mind a két oldalon.
Tíz perccel később behúzunk egy modern autóbusz terminusba. Ez nem volt itt tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára erre jártam és a látvány kellemes hatással érint.
– A földalatti a legalsó szinten van. – Bátyám mondja és megragadja karomat, ahogy lelépünk a buszról. – Figyeld a jelzéseket, mert én még egy kivilágított tehenet sem látnék meg.
Megtaláljuk a földalattit, vagy a subway-t a New Yorki köznyelv szerint. Beszállunk és a New Yorki IRT vonalhoz hasonlítva tisztának és kényelmesnek néz ki.
– Általános felújításra van szüksége, – bátyám közli. – Ezek a kocsik és a lokomotívok a Szovjetunióban lettek gyártva és nem éppen kényelemre és megbízhatóságra lettek tervezve.
Voltak hatalmas gyáraink, ahol le lehetett volna gyártani őket, de azok a vörös hadseregnek csináltak fegyvereket, amiket elfoglalásunkra használtak és biztosították, hogy 1956 után soha többet nem lázadunk fel a kommunizmus ellen.
– Szomorú történet, – bólintok. – Emlékszem. Az iskolában azt tanították, hogy az orosz hadsereg átmenetileg állomásozik Magyarországon, arra az esetre, ha a német halottidézők feltámasztják Hitlert és újra megtámadja a Szovjetuniót. Negyvenhét éves megszállás, semmi körülmények között nem hívnám átmenetinek.
– Tudom. – Gaszton ismét nevet. – Ez az összes elátkozott progresszív baloldali liberális Izraelből való ex-kommunista, azok mossák az agyunkat.
Nem válaszolok. Nem vagyok antiszemita. Legalább is nem tartom magam annak. Ezt a fertőző betegséget meghagyom óvilági fajtestvéreimnek, akik látszólagosan képtelenek lerázni a titulust, amivel meg lettek átkozva. Bár nem hibáztatom őket. Az úgynevezett 1945-ös felszabadulás csak nyomorúságot és szenvedést hozott a magyaroknak. A rossz eszméért harcoltak, amíg hadseregüket ki nem verték az országból és Ausztriában megadták magukat az amerikaiaknak. Az amerikai hatóságok ötvenezer magyar nacionalistát erőszakkal visszaadtak a kommunistáknak. Legtöbbjét felakasztották, agyonlőtték, vagy halálra dolgoztatták kényszermunkatáborokban. A Potsdami egyezmény paragrafusai szerint a
összeszedje őket az utcáról és kiszállíttassa őket Oroszországba, háborús jóvátétel ürügye alatt. Egy történetben, amit a Duna televízión láttam egy fiatal riporter meginterjúvolt egy öreg nénit, Piroskát egy északkelet Magyarországi faluból. Piroska tizenhat éves lehetett, amikor egy orosz különítmény behajtott kicsiny falujába.
– Száz jó erőben lévő munkásra van szükségünk Oroszországban, hogy újraépítsük, amit a fasiszták leromboltak. – A két méter magas kozák közölte a reszkető főbíróval. – Tereljenek ki mindenkit a főtérre és jelölje ki, hogy kiket vigyünk el.
A főbírónak sok ellensége volt a faluban. Először azokat választotta ki és miután még mindig messze volt a száztól félreállította azokat, akiknek pénzük, földjük, házuk vagy háziállataik voltak, és amikor egy még mindig hiányzott, a bíró felesége Piroskára mutatott, aki szebb és fiatalabb volt, mint ő, és odaszólt az orosz komiszárnak, aki figyelte az eseményeket.
– Azt is vigyék el.
Az oroszok a többiekkel együtt elvitték Piroskát is és egy marhavagonokból álló vonatszerelvényre tették, ami nemrégiben még elzabrált marhákat és más állatokat szállított ki Oroszországba. A vonat, Donyec felé mentében kelet Ukrajnában több helyen is megállt és minden állomáson orosz katonatisztek jöttek és minden nőt megerőszakoltak, akit a vonaton találtak. Piroskát legalább tucatszor megbecstelenítették és mire megérkeztek végcéljukhoz, Piroska már terhes volt. Terhességére való tekintet nélkül, ki hitt volna egy fiatal leánynak, aki csak a munkát akarta elkerülni, és egy munkafelügyelő mély szénbányába osztotta be dolgozni. Minden reggel kora hajnalban, Piroska hátára kellett, hogy feküdjön egy sekély fémteknőben és háromszáz méter mélyre leeresztették, ahol egy alacsony és szűk járatban csákánnyal gránitkemény antracit szenet fejtett napi tizenkét órán és heti hat napon át.
Csodával határos módon Piroska terhességét kilenc hónap teljes időig kihordta és egész-séges fiúgyermeknek adott életet. A kommunisták három napos korában elvették tőle az újszülöttet, és Piroska soha többet nem látta gyermekét. A kisfiút állami árvaházban nevelték, több ezer más hasonló sorsúval egyetemben.
Harminc évvel később, ahogy végre kieresztették a kényszermunkatáborból, Piroska visszatért Magyarországra. Az asszony, aki kiadta Piroskát az oroszoknak megértésért esdekelt.
– Meg tud nekem bocsájtani? – mondta könnyekben ázó szemekkel. – Nagyon nehéz idők voltak azok és életem legnehezebb döntése volt, amit soha nem szerettem.
– Tönkretette az életemet. – Piroska arcul köpte az asszonyt. – Lehetett volna családom és ma unokáim lennének. Most már öreg nő vagyok, teljesen egyedül és betegen, és fogalmam sincs, hogy hol van egyetlen gyermekem. Soha nem felejtem el, amit tett és soha nem bocsátok meg. Gyűlölöm magát és remélem, hogy a pokol tüzében fog égni bűneiért.
– Min gondolkozol? – bátyám kérdezi, észrevéve, hogy valami mélyenszántó belső gondolatok zavarnak.
– A probléma az, – felelem, – hogy Magyarországon soha nem tartottak Nürnberg stílusú háborús bűnösök tárgyalást.
– Mit értesz ez alatt? – fordul hangom felé, nyilvánvalóan gondolva, hogy valami balliberális nyugatgyűlölő szocialista lettem, akik állandóan szidják Magyarországot megrögzött nacionalizmusokért és konzervatív politikájukért.
– Ahelyett, hogy találomra kivégezték, akiket el tudtak fogni, – mondom. – Egy általános közbírósági tárgyalást kellett volna, hogy tartsanak az összes magyar háborús bűnösnek. Ez alatt a széleskörű tárgyalás alatt megmutathatták volna a magyar lakosságnak, hogy hibás volt támogatniuk a németeket. A lakosság készségesen beismert volna bármi elkövetett bűnt és boldogan élvezte volna a gazdasági csodát, mint a németek Nyugat Németországban 1953 után. Ehelyett a magyarokat a legszörnyűbb kommunista terrornak tették ki és negyven évig tartó példátlan gazdasági pangásnak. Lelkiismeretük mélyén soha nem bánták meg, hogy utolsó töltényükig harcoltak ilyen szörnyű fertelmesség ellen.
– Mit gondolsz, – bátyám kérdezi. – Miért nem volt Magyarországon Németországhoz hasonlóan Nürnberg-féle tárgyalás?
– Mert Magyarországon nagyon kevés volt a háborús bűnös, – felelem. – Az amerikaiak még Horthynak is, Magyarország két világháború közötti régensének is megengedték, hogy Portugáliai száműzetésben nyugodtan leélje öreg éveit. A háború utáni évek a korlátlan és zabolázatlan bosszúállás évei voltak, minden kárt jóval felülmúlva, amit az ország valaha is okozott bárki másnak. Még az Amerikaiaknak is fizettünk háborús jóvátételt, mert szőnyeg-bombáztak minket és néhány repülőjüket le mertük lőni.
– Ne légy olyan sértődött, – bátyám ismét felém fordul. – Ez már lefolyt víz a Dunán. Jó életed volt. Mindened megvan, és az ország ismét szép és a legtöbb háborús kár helyre lett hozva.
– Igaz, – bólintok, – de száműzetésben kellett leélnem életemet.
– Ah, borzalom, – morogja, – és olyan rettenetesen sajnállak.
Második Fejezet
A
Deák térnél átszállunk a hármas földalatti vonalról az egyesre, ami egy méterrel az Andrássy út kérge alatt fut és leszállunk a Bajza utcánál. Ahogy előbukkanunk az elektromosan kivilágított föld gyomrából kint már koromsötét van és megyünk a Benczúr hotel felé, ahol meg fogok szállni.Gaszton belekapaszkodik a karomba, ahogy vonszolom bőröndömet a töredezett, egyenlőtlen járdán és a nehéz hátizsák húzza vállamat. Jobbára ajándékokkal van tele, amit Gaszton népes családjának hozok és néhányaknak kiválasztott barátaim közül.
A hotel kellemes meglepetés. Tetszetős homlokzat, rámpák a mozgásképteleneknek,
A hotel kellemes meglepetés. Tetszetős homlokzat, rámpák a mozgásképteleneknek,