N
ovember harmadik hetében, ahogy fizettem heti lakbéremet Kindy-nek, mosolya édesebb volt, mint bármikor és nagyon kedves hangon szólt hozzám.– Ernő, – kezdte. – Következő hét csütörtökön Thanksgiving nap van, a hálaadás ünnepe.
Hagyomány szerint legtöbb cég megadja a pénteket is munkaszünetnek, és négy napos hétvégi szabadság lesz belőle. Tervezzük meglátogatni lányunkat, Hédit Greenburg városban Dél Karolina államban, ahol középiskolájának befejező évét végzi, a híres Williams Jackson protestáns egyetemen. Ez egy végtelenül konzervatív iskola. Elveik pontosan megegyeznek a mi nézeteinkkel, és beírattuk oda Hédit, hogy ott készítsék elő továbbtanulásra. Billy Graham tiszteletes úr is, ha hallott róla, is ennek az egyetemnek a végzettje. Hédinek nagyon jól mennek ott tanulmányi dolgai, és nagyobb ünnepekre hazajön, de ezzel az alkalommal mi fogjuk meglátogatni. Gondoltuk, hogy kellő inspirációt nyerne ebből a látogatásból, és megtapasztalhatja evangélista áldását annak a helynek, és ha szeretne velünk jönni.
– Természetesen, – bólintottam sietve, – nagy megtiszteltetésnek venném, ha magukkal vinnének, úgyis szeretném látni a Délt, ami egyszerű véleményem szerint az igazi Amerika.
Megfontolva, amit olvastam a Thanksgiving ünnepről, valahogy furcsán hangzott, hogy a szakadár Dél jelentős konzervatív ünnepnek adoptálta. Fent északon 1621-ben a Plymouth Rock kolonialista letelepedői és a helybeli Wampanoag indiánok tartottak közösen egy szüreti ünnepet, ami a mai felfogás szerint az első Thanksgiving ünnep volt az amerikai gyarmatokon. A következő kétszáz év folyamán az államok, vagy akkor még kolóniák egyedileg ünnepelték a Thanksgiving napot. Egészen a Polgárháború végéig, amikor 1863-ban, Ábrahám Lincoln elnök nemzeti ünnep rangjára emelte a napot, és november utolsó csütörtökén kellett megtartani. Ezen a napon adták először a hagyományos Thanksgiving vacsorát, a még mindig meleg kenyérrel a City Point katonai lerakat sütődéiből, az Uniós, azaz Északi csapatok minden egyes katonájának, akik ostromolták és bekerítették a Déliek fővárosát, Richmondot.
Túl sok műveltség és tudás mindig elriasztó és elkerülhetetlenül kétségeket támaszt.
Különösen egy olyan valakinek a kezében, mint én, aki nem eléggé tájékozott és nem ismeri az egész széles világképet. Szerencsére, amilyen gyors volt a gondolkodásom, és mélyenszántóak a belső töprengéseim, a szám mindig lemaradt, és most sem szóltam semmit, ami elárulta volna belső gondolataimat.
Szerda este hét óra felé indultunk el a Bronxból, a Thanksgiving ünnep előtti napon. Miska a ház alatti garázsban tartotta American Motors Rambler kombi kocsiját, és színültig rakva csomagokkal, és a kocsiban ülve, és a meredeken emelkedő behajtón várva, hosszasan imádkoztunk.
– Mindig kikérjük Isten áldását, mielőtt bármi nagyútra elindulunk. Nagyon fontos. Az út hosszú és tele van veszéllyel.– Miska mondta miután bejezte az intonációt és tisztelettel teljes ámen morogtunk utána.
Egész éjszaka hajtottunk. November vége fele járva már elindultunkkor besötétedett, de ahogy keresztülgurultunk a csodálatos George Washington hídon, és keresztülnavigáltunk a valóban elképesztő elágazások és összejövetelek tekervényein, ahol az út állandóan szélesedett és keskenyedett, több sáv tömött forgalom egyesült és szétvált, elámult szemeim számára idáig még soha nem látott kép tárult elém, egy motorizált grandiózus amerikai realitás bontakozott ki előttem.
Ez valóban az igazi Amerika volt. Tandem kamionok, monstrum nagyságú teherautók és személykocsik tízezrei, milliónyi veres stoplámpa a forgalommal átelleni oldalon, és a
milliárdnyi kocsilámpa fényszórók hatása alatt, és egy vasdobozba begubózva, valamiféle transzcendentális béke ereszkedett rám. Ez a halál békéje volt, ahogy ismét, még egyszer életemben, egy ismeretlen rendeltetés fele utazom, ahol senki sem ismer és csak egy egyszerű látogató vagyok, csodálattal telve és összezúzva, de egyidejűleg egy földöntúli beteljesedéssel spirituálisan megáldottan.
Keresztülhajtottunk az éjszakai fővároson, Washingtonon. Miska rámutatott a Washington Obeliszkre a Nemzeti Mall közepén. Megmutatta a Capitolt, azaz a törvényhozás épületét, a közepén emelkedő óriási kerek rotunda kupolával a tetején, és utána a Jefferson Emlékművet, és hajtottunk tovább Richmond fele. Jóval éjfél fele járt, mire megálltunk egy országúti pihenőnél, és bementünk egy kávét meginni. Hagyták, hogy rendeljek magamnak és a kávésfiú kérdezett valamit. Nem értettem kérdését és legnagyobb szégyenkezésemre Kindy-hez kellett fordulom, hogy mit akar a fiú.
– Kérdezi, hogy akar e krémet a kávéjához. – Kindy felelte mosolyogva és készen állva segíteni.
– Hogyan lehet, hogy egy ilyen egyszerű mondatot nem értek meg? – kérdeztem vérveres arccal. – Azt hittem, hogy már elég jól tudok angolul.
– Mert nem várta előre, hogy mit akar mondani. – Kindy felelte megnyugtatóan. – Meg fogja szokni. Nem olyan nehéz, csak egy kis gyakorlat kell hozzá.
Hosszú út állt még előttem a totális asszimilálódás Parnasszusáig. Soha nem szidj meg egy emigránst, mert még nem képes áthidalni az idegen nyelv nehézségeit vagy nincs ideje és energiája, hogy tanuljon és átformálja lényébe bele rögzött szokásait, és az eddigi élete folyamán elsajátított tudást a fejében kicserélje újakkal.
A pihenő után Kindy vette át a kormányt. A forgalom lassan csillapodott és az út kiegye-nesedett. Miska összekuporodott a hátsó ülésen, hogy aludjon egyet, és egyedül maradtam feleségével az első ülés bőrlócáján. Kindy koncentráltan nézte a sötét utat és nem beszélt sokat. Próbáltam szemeimet nyitva tartani, de állomba estem és mire felébredtem fényesen sütött a nap. Körbenéztem és smaragdzöld és nyílegyenes tájat láttam magam körül, csinos családi házakkal és békével és nyugalommal, amerre a szem ellátott.
– Megérkeztünk mézeskalács országba, – mondtam és Kindy egyetértően mosolygott.
Nagyon tetszhetett neki, hogy ennyire szerettem az igaz Amerikai Délvidék országrészét.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
– Észak Karolina közepén, – felelte. – Hamarosan beérünk Dél Karolinába, de mielőtt elérjük Greenburg várost megállunk reggelizni.
– Csodálatos táj, – tettem hozzá. – Szinte olyan, mint az Ígéret Földje.
– Igen az, – Kindy rám pillantott. – Sokszor Biblia Övezetnek hívják és ezek az emberek itt mélységesen vallásosak.
Reggeli után Miska hajtott tovább és délidő fele beértünk Greenburg városba. A város közepe leromlottnak látszott, majdnem elhagyatottnak. Az elhanyagolt házak előtt fekete népek üldögéltek kifeslett nádszékeken. Elhízott nők, és semmittevő férfiak, akik nem csináltak semmit, csak néztek ránk, ringatták magukat előre hátra, és bagóztak és itták hozzá a sört.
– Munkanélküli négerek. – Miska mondta megvetően. – Lusták és nem jók semmire.
Ahol dolgoztam volt egy öreg fekete. Egyszer kérdeztem tőle, hogy honnan való és a földre köpött.
– Dél Karolina, – mondta mélységes megvetéssel.
A rabszolgaság, a Régi Dél szégyene és gazdasági fundamentuma. Háromszázezer északi fiatal élet halt meg a polgárháborúban, hogy felszabadítsa őket. Istennek semmi köze nem volt a rabszolgasághoz, bár néhány jobboldali forrás szerint, Isten akarata volt és büntetése.
Természetesen azokban az időkben nem így láttam a dolgokat. Fehérbőrű Jenki külföldről jött voltam és a színes emberek nehéz helyzete nem az én problémám volt. Azért jöttem ebbe az országba, hogy a fehér uralkodó osztály része legyek, és ebben az irányban nyomultam előre.
Röviddel a belváros után az egyetem látványa tárult elénk. Szélesen messze terjedő egyetemváros, tucatnyi épület és sportpályák, ahol Miska és Kindy ismerősöknek látszottak és felvettük Hédit, a diákszálló kapujánál, az épületnél ahol lakott.
Akkor az 1969.-es évben, William Jackson Egyetem, egyetemi vezérelv szerint, elvből nem vett fel egyetlen színes hallgatót sem. Ahogy beléptünk az iskola területére, többet nem láttunk feketéket, egyetlen egyet sem, és gyorsan elfelejtkeztem létezésükről.
Hédi tipikus szuper aktív és életvidám tizenhét éves leány volt, tiszteletlen és meg nem álló motorként hadaró szájjal. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy nem szimpatizált velem, de én sem vele.
Megálltunk egy motelnél és kivettünk két szobát. Utasítottak, hogy aludjak egyet és készítsem fel magam, mert ma este lesz a Grand Thanksgiving Ünnep az iskola legnagyobb auditórium termében.
Az auditórium maximum, egy építészetileg csodálatos lenyűgöző építmény volt, legalább háromezer fő kapacitással. Az istentisztelet fenséges orgonabúgással kezdődött, és nőkből és férfiakból álló vegyes kórus spirituális evangéliumokat és vallásos énekeket adott elő.
Dörgedelmes intonációk és imádságok hangzottak el, majd végtelenbe nyúló szent beszédek, amit testes prédikátorok harsogtak el menydörgéssel vetekedő hangon, és bárki érezhette Isten valóságos, de láthatatlan jelenlétét.
Tízsornyira a pódiumtól ültünk. Én a Majláth család jobb szegélyén, Miskával közvetlenül a bal oldalamon, és a három gyerek és Kindy Miska balján. Felálltunk és leültünk, ahogy mise menete diktálta, és észrevettem, hogy egy fiatalember került a jobboldalamra. Az egyik legpezsdítőbb litánia alatt, valamit a fülembe súgott.
Nem értettem és Miskára néztem. Miska ájtatosan nyugtatta rajtam a szemeit, és fordított.
– Azt akarja tudni, hogy befogadta-e életébe, a mi Jézus Krisztus urunkat, mint személyes megváltóját.
A fiatalember gyorsan felfogta, hogy itt van valamiféle kommunikációs akadály, és nyugodtan szemlélődve, de várakozóan nézett rám.
Természetesen Jézus volt az én megváltóm, ennyit már tudtam előzetes vallásos tanulmányaimból következtetve, és alázatos tisztelettel bólintottam.
– A fiatalember nem adta fel ilyen könnyen. – Mennyi ideje lett bemerítve és hol és melyik gyülekezetnél? – kérdezte, nyilvánvalóan nem fogadva el kitérő válaszom.
Ismét Miska fele néztem segítségért. Miska rápillantott a fiatalemberre és megrázta a fejét.
– Még nem, – mondta neki. – Még munkálkodunk rajta.
A fiatalember a kezem után nyúlt. Lehajtotta a fejét és halk hangon suttogta felém. – Imádkozzunk, testvérem, hogy az Úr meg fogja neked mutatni a hozzá vezető utat. Miért ne tennénk meg, most rögtön?
Szerencsére le kellett ülnünk a hallgatósággal egyetemben és a fiatalember elengedte a kezemet. Nagyon vicces lett volna, ha továbbra is a kezében szorongatja, mert nem nézett ki olyan homokos fajtájú egyénnek.
Az istentisztelet után a hívők nagy része átáramlott egy hasonló nagyságú és éppen olyan lenyűgöző berendezésű étkező teremhez. Hédi a jobboldalamon ült és minden mozdulatomat leste. Európai szokás és szigorú etikett szerint, amihez nagyon hozzá voltam szokva, a kést a jobb kezemben tartottam, és a villát a balban, egész étkezés alatt, és nem csak akkor, ha le akartam vágni egy darab húst, és nem cserélgettem állandóan a villát és a kést, ahogy ettem.
– Ebben az országban nem így esznek. – Hédi összehúzta a szemöldökét kihágásom láttára. – Csak a bunkó parasztok és a külföldiek tartják így az evőeszközt.
– Hogyan esznek a többiek? – kérdeztem ártatlanul, nem gondolva a rettenetes követ-kezményekre.
– Fogd a villát a jobb kezedbe. – Hédi felelte ellenséges hangon és anyja felé fordult. – Tiszta szégyenbe hozol engem ezzel, hogy a barátaim előtt egy ilyen emigráns paraszt mellett kell ülnöm.
Jóval később tudtam meg Hédi viselkedésének okát. Hédinek fiúbarátja volt, Sándor, akit nem hívtak meg ide Greenburg-be, mert engem hoztak le helyette. Ez főbenjáró bűnnek számított, amiről akkor fogalmam sem lehetett. Sándorral már találkoztam a templomban.
Fiatalember, legfeljebb huszonkettő, a nyomdaiparban volt állásban. Bátyjánál lakott és annak feleségével és azoknak volt egy körülbelül három hónapos kisbabájuk. A baba olyan aranyos volt, hogy szerettem volna, ha nekem is lett volna egy, de előbb egy asszonyt kellett, hogy találjak, ha ilyesmiről akartam ábrándozni.
Úgy tűnt, hogy Hédi és Sándor között rettenetes intenzitással dúlt a szerelem, olyannyira, hogy a Baptisták gyanakodtak és teljesen jogosan. Sándor később váratlanul elcsavarta bátyja feleségének a fejét és ketten megszöktek a babával. Valószínűleg, hogy Kaliforniába mentek és soha többet senki sem hallott semmit sem felőlük. Hédi befejezte a középiskolát és egy helybeli banknál kapott pénztárosi állást. Gyakran kereste barátságomat, ami nem olyan nagyon volt alkalmatos, mert akkorra már nekem is volt saját szerelmi érdekeltségem. A történet, azonban egy másik lapra tartozik, és annak rendje és módja szerint idejében el fogom mondani, de nem most és itt, lent Greenburg városban, Dél Karolinában.
Pénteken amerikai football mérkőzésre mentünk, a William Jackson fiúk és valami Tennessee államból való evangélista legények között. Micsoda felhajtás, és nagyon élvezetes, különösen a táncos és pompon labdákat dobáló szurkoló lányokkal, akik a magasba rúgták pucér combjaikat és mutogatták rózsaszínű buggyijaikat. Az idő kellemetes maradt, napközben meleg volt és éjszaka megnyugtatóan hűvös. A hotelszobámban láttam először színes televíziót és csodálva bámultam a szuper légkondicionáló és fűtő berendezést az ablak alatt, amin a fűtést és a hűtést és a levegő mennyiséget egyszerű gombokkal lehetett szabályozni.
Sokat kellett még tanulnom, és ezzel nagyon is keveset mondtam az előttem álló feladat nagyságáról.
Hazafele vezető utunkat késő vasárnap délelőtt kezdtük. Déltájban megálltunk egy Holiday Inn svédasztalos étteremnél, Délvidéki módon, és ez ismét egy világ csodája volt, hogy mennyi minden volt kirakva és milyen olcsó áron.
Természetesen nem láttam a sok feketét, akik hátul a konyhán dolgoztak és minimális órabérért görnyedeztek a mezőkön. Ha láttam volna is, nem érdekelt volna. Ez volt a rendszer és ezt kellett megszokniuk. Egyenlő, de elkülönítve, Selma és Martin Luther King egyen-jogúsági mozgalma ellenére. A hagyományoknak mély gyökerei voltak a Délen és Isten akarata volt, hogy így rendezte el dolgokat.
A hosszú hazavezető út második részében, Miska ült a kormánynál. Kindy középen és én mellette. A kocsi belsejének sötétjéből elgondolkozva nézve a sűrű forgalmat, és a vallásos nézetek és az ember kötelességének taglalásával alkalmatosan előkészítve, Kindy könnyed és közömbös hangon szegezte nekem a nagy kérdést.
– Ernő, szeretné, ha megkeresztelnénk és bemerítenénk magát a mi templomunknál?
Miért ne, gondoltam, olyan kedves és rendes emberek ezek, és minden kételkedésem ellenére most már ez az én otthonom az Atlanti óceán innenső oldalán, és finom, de határozott hangon válaszoltam.
– Igen, szeretném.
– El kell fogadnia Jézus Krisztust, mint személyes megváltóját.
– Ezzel nincs semmi problémám, – feleltem és rápillantottam. Szemeiben égett az igazságos lelkesedés és az áldott remény.
– Mint gyülekezetünknek tagja magától elvárják, és ez a heti perselybe való adakozáson felül, hogy megfogadja, hogy jövedelmének tíz százalékát felajánlja az egyháznak.
Elhallgattam. Nem kötelezhettem el magam, ilyen hirtelen ötletből kiindulva és a gazdasági oldal kiszámolása nélkül. Különösen akkor, miután abbahagytam esti másodállásomat, és még mindig alig a minimumon felül kerestem, mélyen a mérnöki fizetés szokásos rátája alatt.
– Van valami problémája a tized koncepciójával? – Kindy kérdezte és szemét mereven az útra függesztve Miska megértően mosolygott.
– Nem, nincs, – mondtam hosszú szünet után. – Csak kis időre lenne szükségem, és tudatom magukkal, amikor készen állok.
Korrekt válasz. Végtelenül büszke voltam magamra.
– Rendben, – Kindy felelte és hangjából éreztem, hogy elégedett. – Isten malmai lassan őrölnek és egy napon nem fog többé tétovázni. Mi megértjük, hogy az ateista kommunizmusból nem könnyű Istenben hívő vallásossá válni, és türelemmel leszünk.
Ez burkolt, talán nem szándékos inzultus volt, de hagytam elmenni a fülem mellett és Dél Karolinai utunk békében és megértésben ért végett.