M
árcius vége fele határozottan javult az idő. Dézsából öntött esők elmosták a tél szemetét és a nappalok megnyúltak. Ideje volt, hogy meg tanuljak autót vezetni. Huszonnyolcadik születésnapom közeledett és még életemben nem vezettem gépkocsit, és gondoltam, hogy orvosolni kellene ezt a hiányosságomat. Néhány hétig tanulmányoztam a közlekedési szabály-zatot és a Tremont Avenue-i New York Állambeli közlekedési rendőrségnél letettem az írásbeli vizsgát. Olasz menekült útlevelemet elfogadták személyazonosságinak és egy címemre jött névszerinti levelet, mint lakóhelyem bizonyítékát. Akkoriban a szabályok jóval lazábbak voltak, mint most, ahogy az országban lényegesen kevesebb volt a bevándorló, és illegális bevándorlás szinte nem is létezett. Kivéve a Puerto Ricó-i spanyolokat, temérdek volt belőlük, de országuk amerikai tulajdonban volt, és bejöhettek ide bármilyen vízum vagy bevándorlási okmány nélkül. Milliószámra jöttek, és legtöbbjük a Bronxban telepedett le. Dél Bronxban az utcákon lehetett hallani spanyol beszédjüket, de a mi szomszédságunk Irish erődítmény maradt, és senki nem beszélt spanyolul.A telefonkönyvből kinéztem egy autóvezetési iskola címét és szombat délelőtt leföld-alattiztam hozzájuk. Az oktató, egy fiatal spanyol, vagy a helybeli zsargon szerint egy latino elvitt egy széles, elhagyott bulvárra és a volán mögé ültetett.
– Hajtson, – mondta, – hogy lássam mennyi leckére és hány óra vezetési gyakorlatra lesz szüksége.
Semmi érzékem nem volt a kocsihoz és vadul megforgattam a kormánykereket és könyör-telenül belerúgtam a gázpedálba. – Legalább harminc órára lesz szüksége, – röhögött a fiatal latino. – Ami óránként húsz dollárjával összesen hatszáz dollárra fog kijönni.
Ez lényegesen több volt, amennyit a jogosítványra terveztem költeni. Megköszöntem az információt és hazamentem. Odahaza elmondtam Kindynek, balul sikerült próbálkozásomat és néhány órával később Miska kopogott az ajtómon.
– Én meg tanítom magát vezetni, – mondta. – Háromszáz dollárért, és addig visszük magát a hajtási vizsgára, amíg át nem megy.
– Nagyszerűen hangzik, – feleltem, – mikor kezdünk?
– Jövő szombat reggel. – Miska ragyogott az elégedettségtől és az extra háromszáz dollár jövedelem lehetőségétől. – Két órát minden alkalommal. Kezdetben kora reggel indulunk, a komoly forgalom megindulása előtt.
Miska kitűnő oktatónak bizonyult. Negyvenöt éves autóvezetési gyakorlatom, és mindössze három jelentéktelen összekoccanásom tanúskodik oktatói jártasságáról, és elővigyázatos és fegyelmezett autóvezetési szokásairól. Kindy eljött velem a vezetési vizsgára és hosszú kombi kocsijukat sikeresen beparkoltam a járda mellé párhuzamosan és az összes fordulót is megcsináltam egyetlen hiba nélkül. Május közepére megvolt a New York állambeli jogosítványom.
–
M
ásik történetre térve, egy megfelelő alkalommal, elkísértem Mariskát a Bevándorlási és Honosítási Hivatal irodájához, a Federal Plaza 26 cím alatt, közel a Broadway sugárúthoz az alsóvárosban. Ott kitöltöttünk egy zöldkártyát, azaz álladó letelepedést kérelmező űrlapot. Az állandó letelepedési engedély nélkül nem lehetett elkezdeni válóperét.Mariska nagyon ideges volt és félt, hogy keményen fognak bánni vele, de semmi ilyesmi nem történt. Egy órányit vártunk egy hatalmas teremben, több száz más bevándorlóval egyetemben, és legalább egy tucat ablak volt, ami mögött hivatalnokok ültek és foglalkoztak a beterjesztett ügyekkel. Egy középkorú színes hölgyhöz kerültünk, aki abszolúte érdektelen arccal segített nekünk kitölteni az állandó letelepedési űrlapot. Szerencsére Mariskának még megvolt a magyar útlevele, ahova egyértelműen be volt pecsételve, hogy legális bevándor-lóként lépett be ebbe az országba.
Hat-héttel később megkapta zöldkártyáját. Ez az eredetinek a másodpéldánya volt, mert a kormány már kiadott egyet, ami Karcsi címére lett elküldve, hat hónappal ezelőtt, és az aljas vén gazember, soha nem adta oda feleségének.
–
M
iután körülbelül egy évig dolgoztam a Bronxban egy gépészeti vállalkozónál, végül is be tudtam tenni a lábamat a tervezési szakma képletes ajtójába. Weinstein Charles, hivatásos és államilag igazolt tervező mérnök, egy kis tervezőintézet tulajdonosa a Grand Central pályaudvar közelében felvett, mint tervezőt. Szerkesztetem nála, mérnöki terveket készítettem, és légkondicionálási és fűtési számításokat kezdtem csinálni. Körülbelül két évig csináltam ezt, mialatt szorgalmasan továbbra is tanultam a szakmai elméletet és megismerkedtem a hozzávaló gépekkel. Ügyesen belejöttem a dologba és rövidesen három rajzoló dolgozott a kezem alatt.Az ezerkilencszázhetvennégyes év elején, egy állásügynök talált nekem egy remek pozíciót a Sverdup és Parcel mega tervezőcég New Yorki irodájában. Ott országúti alagutakat terveztünk és földalatti metróvonalakat, és a gépészeti számításokat és tervezéseket végeztem projectjeik részére. A cégnek rengeteg munkája volt és bevezették a kötelező napi két óra túlórát. Ötször annyit kerestem, mint első állásomnál új életem kezdetén. Rövidesen húszezer dollár tartalékom gyűlt össze, és jöttek hozzá a további pénzek is.
Még mindig az albérlős házban laktam és nem tartottam automobilt. Az egyetlen luxus, amit megengedtem magamnak, hogy átköltöztem a mellettem lévő szobába, hármas hatalmas ablakkal az utcára nézően és jobb bútorokkal, mivel Dwight meghalt és a szoba megüresedett.
Fülöp tiszteletes nyugdíjba ment és Gertrúddal együtt leköltöztek Floridába. Miska és Kindy elhatározták, hogy követik őket, és elterjedt a hír, hogy el akarják adni a házat.
Eljött az időm, gondoltam, hogy megtegyem lépésemet, és gondos megfontolások és bankoknál és jelzálogkölcsönző cégeknél való érdeklődések után bekopogtam a Majláth család ajtaján.
– Miska, – kezdtem, miután hellyel kínált nappalijában és leültem. Ugyanabba a fotelbe, ahol mindössze öt évvel ezelőtt ültem és reméltem, hogy megkaphatom a legkisebb szobát a házban. – Hallottam, hogy árulják a házat és meg szeretném venni. Nincs szükségünk ingatlanügynökre és megtakaríthatjuk a nekik járó sápot. Mennyit kérnek a házért?
Ahogy így visszanézek a múltba, ajánlatomat akkor tettem, amikor az egész Bronx égett és rettenetesen rossz híre kezdett lenni. Munkanélküli csőcselék, népek állandósult állami segélyen és hatalmas városi háztömbök a kerület déli és középső részén a szegényeknek, a Bronx végtelenül elhanyagoltnak nézett ki és rettenetesen le volt romolva. Olyan városba terveztem befektetni, ami világosan csúszott lefele a lejtőn. Néhány hónappal, hogy ajánlatomat megtettem az albérlős házért, megnéztem egy háború előtt épült bérházat a West 170-ik utcában. A New York Times újságban megjelent hirdetés mindössze nyolcvanezer dollárt kért a hatvan lakás nagyságú épületért. Felhívtam az ügynököt és az illető megadta a címet.
– Látta már az épületet? – kérdezte közömbös hangon.
– Még nem, – feleltem.
– Menjen oda és nézze meg, – az ügynök folytatta, – és hívjon vissza, ha még mindig érdekli.
A Woodlawn vonali metró vonattal lementem az utcáig és onnan gyalog mentem tovább.
Az épület egy keskeny utcában állt, tele összetört és kiégett kocsikkal és össze-visszadobált autókerekekkel. Legtöbb ablak be volt törve és sehol nem volt egyetlen fa, de még élő növény sem. A megadott cím előtt óriási tábla állított meg.
Lakbérsztrájk.
Egymás hegyére tetejébe hányt szemeteszsákok állták utamat a járda teljes szélességében és az egész hely bűzlött, mint a trágyadomb. A lakbér-szabályozási törvény tette ezt New Yorkkal. A háztulajdonosok nem tudtak beszedni elegendő pénzt az alacsony lakbérekből és elhanyagolták épületeiket. Nem fizettek a szükséges javításokért, télen nem fűtöttek, és hetekig hagyták a kazánokat lerobbanva. A végén, végső megoldásként felgyújtották saját épületeiket és beszedték a pénzt a biztosítótól. A kapitalizmus legrosszabb formája dühöngött itt. Csavargók ütöttek tanyát a kibelezett és elhagyott épületekben és abszolúte nem volt biztonságos, számtalan szomszédságban sem nappal sem éjszaka, sétálni.
Talán kellett volna kocsit vennem és ki kellett volna költöznöm a kertvárosokba, de az én Bronxi szomszédságom nem adta fel. Az Irish népek kemény legénynek bizonyultak.
Hatalmas templomuk volt fellegváruk közepén, egy nemrégiben épített modern épület, mellette egy katolikus iskolával, és a fehérek szembeszálltak az esélyekkel és irányzatokkal.
A belvárosi szegény helyekről a város autóbuszon hozta a fekete gyerekeket az állami iskolákba, és a helybeliek megtagadták gyermekeik beíratását. Osztályaik félig üresen álltak, amíg a St. Brendán parókia iskolában negyven gyereket zsúfoltak be egy osztályba. Egyetlen ingatlanügynök sem mert működni a szomszédságban. Bárki lakás keresőnek vagy személyesen kellett ismernie a tulajdonost, vagy a házmester legjobb barátját, ha üresedést remélt találni.
Jobban kereső és pénzesebb feketék, akikben volt valami előkelőség, nem akartak a Bronx-ban letelepedni. Ha a fehér fajüldözőkkel akartak küszködni, inkább a gazdag kertvárosokat választották. Az megérte, nem a Bronx.
Magyarországról való barátaim kiközösítettek. Átköltöztek Bergen megyébe, New Jersey államba, és jókora lakbért fizettek egy egyemeletes házakból kertvárosi stílusban kialakított lakótelepen, River Edge városban, és így vették fel a harcot a faji integráció ellen. Régi bará-tom és évfolyamtársam a Budapesti Műszaki Egyetemről nem volt hajlandó eljönni hozzánk, ki a Bronxba és barátságunk hervadozott, majd végleg elhalt. Jobb is volt így. Én egyre gazdagodtam és ő meg fizetéstől fizetésig osztotta be a keresetét, bár vezető mérnök volt a Burns és Roe cégnél, és rettenetesen fennhordta az orrát.
New York város még mindig temérdek jót ajánlott, és én számítottam is rá.
– Negyvenötezer dollár, – Miska mondta, meglepve és félbeszakítva elmélkedéseimet.
– Ennyit össze tudok hozni, – feleltem és szemébe néztem.
– Egy feltétellel.
– Jöhet, – mondtam egyetlen szemrebbenés nélkül. – Mi lenne az?
– Ez a ház, valahogy hagyományosan a templommal van összekapcsolva. – Miska kezdte ájtatos hangon. – Mint új tulajdonos előnybe kell részesítenie gyülekezetünk tagjait.
– Pontosan ez az ok, amiért meg szeretném venni, – válaszoltam, Kindyre pillantva, és konstatálva örökkévalón boldog belegyezését, amikor valami elnyerte tetszését. – Feltétlenül előnybe részesítenék idősebb és vallásos bérlőket.
Tételezzük fel, gondolkodtam, mialatt Kindy és Miska felfogták és fontolgatták ajánlatomat és hajlandóságomat, hogy teljesítsem óhajukat, hogy leteszek tizenötezer dollárt, és felveszek harmincezer dollár jelzálogkölcsönt harminc év időtartamra, az akkoriban átlagos hét és fél százalékos kamatlábra. Optimista felfogás, mert nem oly régen elmentem egy ingatlanügynökhöz és családi házat szerettem volna venni Bronx Riverdale nevű szomszédságában. Harmincötezer dollárt kértek, és ott is mondtam, hogy leteszek tizenötöt és a többit évi tizennyolcezer dollár mérnöki fizetésemből finanszírozom.
– Ebben benne van a túlóra is? – károgta a velem szemben ülő kopasznyakú dögkeselyű.
– Igen, – feleltem büszkén, – napi két óra.
– Ez probléma, – vigyorgott az ügynök undorítóan. – A pénzkölcsönzők nem számolják az átmeneti jövedelmet, továbbá maga nőtlen, és feltehetően ingatag jellemű. Maga nem kvalifikált ekkora kockázat vállalására. Sajnálom, nem mutathatom meg magának a házat.
Ez a szőrös fenekű kövér pávián, aki úgy gubbasztott íróasztala mögött, mint egy lakás megrohadt pacal, lehet, hogy jártas szakérője volt a körültekintő kölcsönzéseknek, de nagyon rossz emberismerő lehetett. De lehet, hogy nem, egyszerűen csak nem kedvelte a személyemet, és nem akarta, hogy a Riverdale szomszédságban lakjam. Legyünk igazságosak, és negyven évvel később mondjuk meg a véleményünket. Utálta a kulturális és nyelvi különbségeket, de legfőképpen gyűlölte a keresztényeket. Riverdale zsidónegyed volt, és semmi szüksége nem volt bármi potenciális Anti-szemitára, és semmi esetre sem tételezte fel, hogy ebben az országban, de sehol máshol sem, egy nem zsidó is állandósult sikerre mehet.
A Majláth családdal való egyezkedés egészen más volt. A házban állandósult bérlők voltak, és a bérekből bejött jövedelem bőven fedezte a jelzálogkölcsön részleteit, és az adót és a biztosítást is.
– Leteszek tíz százalék előleget, – mondtam és nyúltam csekk könyvem után, és Miskára és Kindyre pillantottam. – Készítessék elő egy ügyvéddel a szerződést, és vegyék bele a feltételt, hogy templomból való bérlőknek elsőbbséget biztosítok, mialatt utána járok a jelzálogkölcsön megszerzésének.
Kezet ráztunk és mind a hárman ragyogtunk a boldogságtól. Következő héten a New York városbeli East River bank engedélyezte jelzálog kérvényemet és beosztottak egy szakértő inspektort, hogy becsülje meg az épület értékét.
Két hónappal később, ügyvédek által megfogalmazva és a bank által engedélyezve, az összes dokumentum készen állt. Miska és Kindy hozták a bebiztosított tulajdonjogi okmányt és az ingatlantulajdon átment az én nevemre. Miska és Kindy kiköltöztek három gyerekükkel és megindultak Florida felé.
Tágas és kényelmes lakás lett az otthonom a saját épületemen belül. Saját businessem volt, és mivel elmúlt, hogy öt éve vándoroltam be ebbe az országba, és feltehetően minden más feltételt is kielégítettem, beadtam állampolgársági kérelmemet a külügyminisztérium Bevándorlási Hivatalához.