Hetedik Fejezet - Amerikai Magyarok

A

gyülekezetnél volt egy középkorú házaspár, Bánkúti Tibor és felesége Etel. Végtelen kedvességgel beszéltek hozzám, és egy vasárnap meghívtak ebédre. Könnyen nyélbe üthető dolog, a reggeli mise után kocsijukkal elvittek hozzájuk és az esti imádkozásra visszahoztak, és utána hazamentem az albérlős házba.

A Bánkúti házaspár egy nagyon előkelő épület földszintjén lakott a West End Avenue-en és nappali szobájuk ablaka egy bájos, virágokkal teli belső udvarra nézett. Az épület impozáns bejárata egyenesen a dús lombozató Riverside Parkra nyílt, a Hudson folyó látványával a háttérben, New York City kulturális és intellektuális középpontjában, néhány utcasarokra a Columbia Egyetemtől.

Mr. Bánkúti a Columbia Egyetem Testnevelési Tanszékén dolgozott, mint a vívó csapat egyik edzője. Odahaza, évekkel ezelőtt fiatal főhadnagy volt Horthy Honvédségénél, és később százados a Magyar Demokratikus Népköztársaság néphadseregében. Mr. Bánkúti számos olimpiai bajnokot készített fel mind a tőr, kard, és párbajtőr fegyvernemekben.

Ezerkilencszázötvenhatban kihasználta az alkalmat, hogy otthagyja a kommunistákat, és feleségével és akkor hat éves kisfiával, Sebestyénnel átgyalogolt Ausztria és Magyarország közötti mocsarakon, és hat hónappal később már Amerikában fogadták, mint nagyra becsült bevándorlót. A család minden tagja kivált a sportokban, és kitűnő kondícióban voltak, de Sebestyénnek gyenge volt a bizonyítványa és kimaradt az egyetemről. A hadsereg 1968-ban behívót küldött neki, amit Sebestyén elégetett és beállt a háborúellenes tüntetők közé. Saját szavait idézve, nem akarta, hogy lőjenek rá, megnyomorítsák, és része legyen a gyilkosoknak, akik elpusztítottak egy országot, ami soha nem támadott meg minket. Ifjú Sebestyén olyan aktivitást mutatott felháborodásában, hogy a hadsereg elfogató parancsot adott ki ellen, mire Sebestyén Kanadába szökött és soha nem tért vissza.

Természetesen a legtöbb magyar bevándorló Amerikában támogatta a Vietnámi háborút. A New Yorki magyar újságok hetente jelentették büszkén, hogy az emigránsok fiai közül hányan adták már életüket új hazájukért. Sebestyén szülei sem voltak kivételek. Támogatták a háborút és hitbéli társuk, Martin Luther King tiszteletes meggyilkolását indokoltnak tartották, mert véleményük szerint a tiszteletes kommunista propagandát terjesztett.

Én politikailag egyetértettem a Bánkúti házaspárral és gyakorta beszélgettünk, hogy milyen csodálatos volt országunk mielőtt Sztálin Vörös hadserege keresztülgázolt hazánkon és elfoglaltak minket, honvédségünk hősies erőfeszítése és harcai ellenére.

Amennyire sajnálatos volt, hogy egyetlen fiúk elhagyta őket, az élet ment tovább és legtöbbnyire vidámnak is látszottak és egészségesnek, és gyermeküknek tekintettek Sebestyén helyett.

Bánkúti bácsi még a Kolumbia Egyetemre is elvitt és megígérte, hogy állást szerez.

Bemutatott egy öreg magyarnak. Megmutattam gépészmérnöki diplomámat és részleteztem eddigi munkagyakorlatomat.

– Szereti a zsidókat? – kérdezte az öreg.

– Igen, – feleltem egy leheletnyi habozással. Talán a nem egészen helyén való kérdés meg-lepett.

– Tudom, – az öreg felelte. – Minden magyar azt állítja, hogy a legjobb barátai zsidók, de ha maga nem szereti a zsidókat, jobb, ha másfele próbál szerencsét.

Nem vitatkoztam. Az illető nyilvánvalóan egy előítéletekkel teli bigott volt. Neki minden keresztény magyar antiszemita volt, beleértve a baptistákat is, még akkor is, ha a papjuk kikeresztelkedett zsidó.

Nem jutottunk tovább ennél a szemét alaknál. Állásinterjúmból semmi sem lett. Új leckét kellett megtanulnom. Soha ne bízz egy magyar születésű zsidóban. Halálosan gyűlölnek, és soha nem felejtenek, és soha nem bocsátanak meg. Nem tartottam magam antiszemitának, sem az interjú előtt, sem utána. Soha nem szidtam a zsidókat személyesen, de sok zsidóellenes mocskolódást meghallgattam mások szájából. Gyakorlatilag, mostantól minden magyart el kellett kerüljek, zsidókat és antiszemitákat egyaránt. Különösen New Yorkban és ez akadályozta előrehaladásomat a siker útján. Le kellett vonjam a konzekvenciát, hogy jobb lesz, ha maradok az amerikaiaknál, azoknak legalább nincsenek előítéleteik.

A kérdésben, hogy melyik oldalon álltam a Vietnami háború kérdésében, odahaza, érdekes volt a gondolkozásom. Legnagyobb rémületünkre odahaza, a kormánypropaganda elhitette velünk, hogy a kommunizmus a jövőt jelenti. A Marxista doktrína szerint, egyik társadalmi rendszer szükségszerűen követi a másikat. Az ókori rabszolgatársadalmakat felváltja a feudalista rendszer, és ahogy az ipari forradalom eredményeként megnő a termelés, és temérdek mennyiségű munkásra lesz szükség. Következő lépés a szocializmus, és ahogy a munkásosztály megerősödik, jön a kommunizmus. A kommunista társadalom végső formája az áldott bőségnek, amikor mindenki képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból. A kommunizmus térhódítását világosan fényjelezte Sztálin Második Világháborús győzelme, és egész Kelet Európa átalakulása kommunista rendszerű csatlósállamokká. A koreai háborúban az amerikaiak kénytelenek voltak elfogadni a tűzszünetet. Kubából is kommunista lett és a gyarmati birodalmak egymásután hullottak széjjel. Úgy látszott, hogy Vietnámban Amerika végre a sarkára áll. Halvány reménysugár ugyan, és nem mertünk hinni sikerében. Hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy az amerikai háborús erőfeszítés komoly elszámításokon alapult. Először is a kormány sorozta a fiatalok katonai szolgálatra és kihajózta őket a dzsungelba, hogy lőjék őket. Idegen földön való háború semmiképpen nem egyezett az amerikai többség véleményével. Másodszor a kutasd fel és rombold le koncepció sem volt hatásos. A Vietnámiak nem bánták akármennyi veszteségük és halottjuk van, és minden áldozatra készen álltak. Nem bánták, akárhány falut is égettek földig az amerikaiak. Ez az ő országuk volt és minden áldozatra hajlandók voltak, hogy egyesítsék. Minden csata után, ahogy a tengerészgyalogosok visszavonultak, a vietnámiak visszajöttek és újra elfoglalták bunkerjeiket, és állásaikat, amiket előző nap vesztettek el. Ennek tetejében, Kína és a Szovjetunió minden fegyverrel ellátta őket, amire csak szükségük lehetett. Észak Vietnám és Hanoi felett orosz pilóták vezettek szovjet vadászgépeket. Jó lett volna Vietnámot egyesíteni a szabadvállalkozási rendszer zászlaja alatt, de ez csak füstbe ment kábítószeres vágyálom maradt. A dél vietnámi kormány és lakosság részéről nem volt a meg az életrevalóság és az akarat. Csak korrupció volt és amerikai pénzel támogatott bábdiktátorok.

Abban az időben, az 1969-as évben, ezekből a gondolatokból még egyetlen intelligens eszme sem alakult ki fejemben. Akkor még csak megérzéseim voltak a vietnámi háborúval kapcsolatban. A háború indokolt volt és Amerika megmentette a világot a kommunista veszélytől és a háborúellenes tüntetőket alávaló aljas szemét, droghasználó hippiknek tartottam.

Mentem más állásinterjúkra is, mert úgy éreztem, hogy jóval kevesebbet keresek, mint ami megillet és a pénz is hiányzott esti állásomból. Egyszer valahol Manhattanen mentem interjúra, és a főnök utasította titkárnőjét, hogy kérje el emigrációs dokumentumaimat.

Legálisan voltam ebben az országban, feltételes beutazási vízumom, avagy fehér kártyám egyértelműen igazolta, hogy kereshetek és vállalhatok munkát, de a magas és nyilvánvalóan angolszász nő, éles és kegyetlen hangon közölte velem.

– Jöjjön vissza, ha állandó tartózkodási engedélye van ebben az országban.

Nem volt választásom, ki kellett kullognom az irodájukból, de az eset rossz ízt hagyott a számban, ami egész életem folyamán velem maradt.

Egy másik esetben, és ez valamiféle gépészeti vállalkozó volt New Rochelle városban, Westchester megyében, ahol egy pupák és tömzsi alak leereszkedő mosollyal a pofáján közölte velem.

– Le se vegye a kabátját. Ez a munkakör nem magának való. Magának mérnöki diplomája van. Menjen egy tervező céghez. Azok nem fizetnek annyit, mint mi, de a tervezés sokkal jobban fog vágni eddigi gyakorlatával és iskolázottságával

Több tervezőintézetet is megpróbáltam, de valamit nem szerethettek rajtam. Mindenféle technikai kérdéseket kérdeztek, mintha főmérnöki pozícióra kérvényeznék, és egy nem egy kezdőmérnöki állásra. Addig faggattak, amíg egy kérdésnél esetlenkedtem és el tudtak küldeni. Nyilvánvalóan be akarták bizonyítani, hogy kemény munkával megszerzett egyetemi diplomám alábbvaló bármiféle semmitmondó amerikai oklevélnél.

Szerencsére nem voltam afféle balfácán legény, aki könnyen feladja. Tudtam, ha elég szorgalmasan tanulom az amerikai mérnöki tudomány csínjait, előbb-utóbb szembe fogok kerülni egy olyan interjúvolóval, akinek kedvét lelem. Egy nap egy eladási ügynök hozott egy köteg Carrier Air Conditioning Vállalat kézikönyvet az irodánkba és nekem adta, mint üzleti elősegítő anyagot. Hazavittem a könyveket. Akkorra már volt egy ASHRAE, azaz American Society of Refrigeration and Air Conditioning kézikönyvem, több ezer oldalnyi tartalmával, és minden szabad pillanatomban olvastam és tanulmányoztam, ami benne volt.

Természetesen ez egy afféle 22-es csapda volt. Hogy felvegyenek egy tervező intézethez, tervezői gyakorlatra volt szükségem. Annak a kínainak véleményével homlokegyenest ellenkezőleg, iskolázottság és tanultság közel sem volt elegendő. Azonban, legyen pokol tüze vagy az özönvíz árja, át fogjuk hidalni a nehézségeket, volt a jelszavam és soha nem adtam fel reményemet. Ha elhagytam hazámat, akkor be fogom bizonyítani a világnak, de főleg saját magamnak, hogy nem követtem el tévedést.

A Bánkúti házaspárral még évekig tartottam a barátságot. Bűbájos kis nyaralójuk volt New Jersey állam északnyugati sarkában, egy festménybe illő kies kis tó partján. Etel kitűnő és lelkes úszónak bizonyult és gyakran átúszta a tavat teljes hosszában, mialatt férjével néztük és történelemről és katonai és politikai témákról beszélgettünk. A fiúkról soha nem beszélgettünk, mintha ez túlságosan fájdalmas téma lett volna, vagy túl nagy szégyen lett volna megemlíteni a nevét, és én elégedetten fogadtam el a helyettesítő utód szerepét. Magam is elmentem a sorozóbizottsághoz, teljesen a saját jó szántamból, bár előfeltétel volt, ha a későbbiekben állampolgárságot akartam. A Fordham Road és Grand Concourse Boulevard sarkán volt egy jól látható és feltűnően odarakott Hadsereg és Légierő toborzó iroda.

Bementem és egy magas és jóképű repülős tiszt fogadott vagány egyenruhában és gyanakodva nézett rám.

– Menjen a sorozó bizottság irodájába, – mondta és a kezembe adta a címet. – Majd azok eldöntik, hogy mit akarnak csinálni magával.

Elmentem, kitöltöttem egy halom űrlapot, és együtt egy tucatnyi fiatalemberrel leültünk és vártunk. Várakozó társaim egyáltalában nem repestek az örömtől.

– Próbáltam rejtőzködni sokáig, és cserélgettem lakcímeimet, – füstölgött az egyik, – de megtaláltak.

– Átkozott vietnámiak, – káromkodott a másik, – tőlem maradhatnak kommunisták. Mit érdekel engem. Nem fogom a lábaimat leszakíttatni a szabadságukért és a demokráciájukért.

Egy óra múlva behívtak és a kezembe nyomtak egy besorolási igazolványt. Az állt rajt, hogy 5A, igazolva, hogy túlkoros vagyok katonai szolgáltra. Ez az igazolvány az óta is egyik legérté-kesebb tulajdonom. Hazafias kötelességemet megtettem, és a többi már nem volt az én dolgom.

–

C

sordás Gyuszit, az öreg harcsabajuszú kőműves pallért, és két tinédzser leánykát néhány nappal Karácsony előtt megkeresztelték a templomban. A szószék mögött volt egy kis

medence és Fülöp tiszteletes derékig benne állva, és hosszú fehér köntösbe öltözve benyomta a fejüket a víz alá és menydörgő hangon bejelentette, hogy meg vannak mentve. A baptisták nem keresztelnek röviddel születés után. Megvárják, amíg a gyerek elég érett lesz, és saját maga el tudja határozni, hogy el akarja fogadni az Urat életében vagy sem.

Így legalább tudtam, hogy mi vár rám, ha eldöntöttem, hogy fizetem-e az egyházi tizedet.

Az 1970-es esztendő jövetelét nagy lelkesedéssel és óriási vacsorával ünnepeltük meg a templom feletti nagyteremben. Legalább háromszáz ember jelent meg és egy második vagy harmadik generációs öreg magyar ült a baloldalamon és egy Dávid nevű fiatal magyar a jobbomon.

Dávid nem volt gyülekeztünk tagja, senki nem látta sem a szilveszteri ünnep előtt, sem utána. Csak bekopogott az ajtón és beinvitálták.

– Gondoltam, – Dávid magyarázta, – jobb lesz a szilvesztert emberek között töltenem, minthogy egyedül búslakodjak és sajnálkozzak magam felett. Most jöttem vissza San Franciscóból, és errefele nincs valami sok barátom. Te honnan való vagy?

– Budapestről.

– Melyik kerületből?

– A hetedikből.

– Én is, melyik iskolába jártál.

– A Rottenbiller utcai elemibe.

– Hihetetlen, – kiáltott Dávid. – Én is abba az iskolába jártam. Melyik évben végeztél?

– Ezerkilencszázötvenhatban.

– Hat évvel feletted jártam. Micsoda fatális véletlen. Mi a foglalkozásod?

– Gépészmérnök, és neked?

– Operaénekes vagyok. A San Franciscói Operánál voltam néhány évig és most próbálok bejutni a New Yorki Metropolitan operaházhoz. Csodálatos és iskolázott hangom van, de nincsenek kapcsolataim. Jelenleg szállodában lakom, de kellene egy olcsóbb és inkább állandó jellegű lakás. Te hol laksz?

– Albérlős házban, egy hétre csak tizenegy dollárt fizetek.

– Fantasztikus, gondolod, hogy van még kiadó szobájuk?

– Biztosan van. A tulajdonosok itt vannak. Akarsz velük beszélni?

– Nőt felvihetsz a szobádba?

– Nem.

– Nem? – Dávid lekicsinylően legyintett a kezével. – Akkor nekem nem kell. Olyan kégli kell, ahova felvihetek lányokat.

– Nem a Baptistákhoz.

– Ok, semmi baj, azért még nagyon rendes emberek lehetnek. Felséges volt a vacsora és valahogy meg szeretném köszönni nekik. Gondolod, hogy elénekeljem nekik a bordalt a Bánk Bánból? (2)

– Nagyszerű lenne. Magam is szeretném hallani.

– Megkérdeznéd őket?

Odaléptem Fülöp bácsi tiszteleteshez és elmagyaráztam neki, hogy van közöttünk egy fiatal magyar operaénekes és szeretne nekünk elénekelni egy vidám szilveszteri dalt a Bánk Bánból. Fülöp bácsi nyilván nem ismerte a Bánk Bán operát, és nyilván azt hitte, hogy valami vallásos ének lesz és bólintott.

– Ernő barátja, – a derék lelkipásztor felállt és bejelentette. – Egy hagyományos magyar dalt fog előadni nekünk.

Dávid odament a zongorához, eljátszott néhány futamot, és remekül előadta a híres dalt, amit mindenki ismert Magyarországon, kivéve a Baptistákat.

Ha a bánat és a bor agyadban frigyre lép, Lassan felmerül az élet puszta kép.

Hisz nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett.

De amíg áll, és amíg él, ronts vagy javíts, de ne henyélj.

Igyál. Igyál, a világ örökké nem áll.

Ronts vagy javíts, de ne henyélj.

Dávid befejezte az éneket, meghajtotta magát és várta a tapsot. Senki nem tapsolt, még csak nem is mosolyogtak, csak ültek kővé meredt arccal és rosszalló tekintettel. A Baptisták soha nem ittak semmiféle alkoholt, és nyilván megrémültek, hogy Dávid és én valamiféle halálos istenkáromlást követtünk el.

Próbáltam megmagyarázni Dávidnak a lelkesedés hiányát és a derék fiú megértően bólintott. – Tudom, – mondta, – rosszul választottam ki a dalt. Sajnálom, öregfiú, remélem, hogy nem mártottalak bele semmi slamasztikába.

A vacsora folyt tovább, imádkoztunk és mindenki elfelejtkezett Dávidról és operaénekes ambícióiról.

A férfi a bal oldalamon próbált magyarul beszélni hozzám, de olyan erős akcentusa volt, hogy tisztára viccesnek találtam. – A nagyszüleim magyarból valók, – magyarázta. – Beörököltem egy kis pénzt és csomót spekulálok vele. Olcsón veszek földet, fent észak New Yorkban, vagy Maine államban, és néhány évvel később jókora haszonért eladom. Most is van egy öthektáros területem a Schroon Tó mellett. Bővizű csörgedező patak fut át rajta és a sziklák közötti mély tele van pisztránggal. Vagy inkább Vermont államban szeretnél venni száz hold tejgazdasági farmot?

Ekkora már olyan jól éreztem magam ezek között a csodálatosan érdekes emberek között, hogy minden alkohol nélkül és mégis, pedig egyetlen csepp sem volt az egész épületben teljesen kapatosnak éreztem a fejem.

Imádtam az egészet, és a végén a mákos bejglit mennyeien ízletesnek találtam. Mégiscsak jó lesz ott élni Amerikában, gondoltam és vettem még egy szeletet a bejgliből.

In document Amerikai Magyarok (Pldal 35-40)