Tinbergen–Theil

A monetáris politika első tudományos megközelítésének csúcspont-ja a Tinbergen–Theil-szempontrendszer kidolgozása volt, amely Jan Tinbergen és Henry Theil holland közgazdászok nevéhez fűződik. Ez

a módszer három összetevőből állt: a társadalomnak és ezáltal a gaz-daságpolitikusnak az infláció és a kibocsátás növekedésére vonatkozó preferenciáiból, a gazdaság szerkezetéből – jellemzően az infláció és a kibocsátás közötti becsült kapcsolatból (Phillips-görbe) –, valamint a gazdaságpolitikai eszközből vagy szabályból. Egyszerű alapgondo-lata az volt, hogy el kell dönteni, a társadalom mit részesít előnyben:

az inflációt és/vagy a kibocsátást, összesített szinten meg kell becsül-ni a kibocsátás és az infláció közötti összefüggést, és ki kell dolgozbecsül-ni a jegybanki alapkamat megfelelő szintjét, avagy pontosabban azt, ahogy a kamatpolitika tipikusan reagál majd a gazdasági fejleményekre, amit nevezhetünk visszacsatolási szabálynak. A preferenciákra, a struktúrára és az eszközválasztásra vonatkozó kellően világos információk birto-kában akár egy optimális visszacsatolási szabály is leírható, és elvileg betartható.

Az azóta eltelt jelentős és hasznos időtávból nézve úgy tűnik számomra, hogy a háborút követően a jobb jövő empirikus megfigyelések, majd számítások alapján történő építésébe vetett hit egyértelműen megfertőz-te a monetáris politikai döntéshozatalt. Egy másik jó és párhuzamos pél-da a vasbetonból épült toronyházak fejlesztése volt – felfedeztük, hogy bár gyakran remek a kilátás, a személyes és közös terek hiánya az élet-minőség romlását eredményezte (a közösségeken belüli kölcsönös tisz-telet megszűnésével együtt), és instabil szerkezetek létrehozását is ma-gával hozhatta. A túltervezett monetáris politika veszélyei nem sokban különböztek ettől: az optimális szabály keresése a nagyobb gazdasági stabilitás helyett nagyobb instabilitást eredményezhetett, mivel a keres-letnek a kínálathoz történő „finomhangolása” túlzott mértékben támasz-kodott a bizonytalan adatokra és az instabil gazdasági szerkezetekre.

Az optimális gazdaságpolitika megtalálásához egy olyan stabilnak vélt gazdasági szerkezetet kellett választani, amely kellően megközelítette a tényszámok már pontosnak nevezhető viselkedését. Ennek érdeké-ben az aggregált kereslet összetevői és a viselkedésüket magyarázó – egyes közgazdások által hajtóerőknek nevezett – tényezők közötti viselkedési összefüggések halmazára volt szükségünk. Mint ahogyan

1970-ben, a Nobel-díj átvételekor Tinbergennel együtt tartott előadá-sában Ragnar Frisch fogalmazott: „Stanley Jevons (1835–1882), angol matematikus és közgazdász arról a napról álmodott, amikor képesek leszünk a közgazdaságtan legalább néhány törvényét és szabálysze-rűségét mennyiségileg meghatározni. Ma – az ökonometria áttörése óta – ez többé már nem álom, hanem valóság.”⁷³ Nem szándékozom leszólni Ragnar Frischt, de meglepő, mennyire hasonlít ez a kijelentés azoknak a jegybankároknak az elmúlt évtizedben tett kijelentéseihez, akik jórészt a maguk érdemének kezdték tulajdonítani a makrogazda-sági volatilitás látszólagos csökkenését. Mint mindig, a hübrisz most is lesben állt. Úgy tűnik, jellemző ránk, hogy mindig egy válság előtt vagyunk a legmagabiztosabbak.

De ne menjünk túl messzire túl gyorsan, mivel bizonyos gondolatok tartósnak bizonyultak. A Tinbergen–Theil-szempontrendszer lehetővé tette, hogy olyan kérdéseket mérlegeljünk, mint például a gazdaságpo-litikusok rendelkezésére álló szabadságfoka. Ez alatt azt értem, hogy egyetlen független gazdaságpolitikai eszközzel a preferenciafüggvény-nek csak egy argumentumát – vagy az inflációt, vagy a kibocsátást – lehetett stabilizálni. Így jellemzően, ha csak a rövid lejáratú jegybanki alapkamat lenne az ellenőrzésünk alatt, el kellene döntenünk, hogy az inflációt vagy a kibocsátást akarjuk stabilizálni a sztochasztikus sokkok ellenében. Ez az axióma a Tinbergen-féle számítási elvként vált ismertté, azaz annyi változót tudunk megcélozni, ahány független monetáris politikai eszközzel rendelkezünk. A 4-4. ábra a fogyasztói optimumot mutatja, ezúttal a kibocsátás, nem pedig a munkanélküliség oldaláról, valamint az inflációt bármilyen ✚ kiindulópont esetében. Ha van két független eszközünk, amelyek közül az első az inflációt csökkentheti a kibocsátásra gyakorolt hatás nélkül, a második pedig a kibocsátást csökkentheti az inflációra való hatás nélkül, mindig visszanyerhetjük a fogyasztói optimumot. Azonban nehéz olyan eszközt elképzelni, amely az inflációra hatással lehet, a kibocsátásra viszont nem, és

meg-73 A Utopian Theory to Practical Applications: the case of econometrics [A gyakorlati alkalmazások utópisztikus elmélete: az ökonometria esete] c. értekezésből, 1970, 12. o.

fordítva, így ebből az elvből az is következik, hogy amennyiben több célunk lenne, mint amennyi elérhető gazdaságpolitikai eszközünk van, úgy el kellene fogadnunk a célok közötti trade-offot. Más szóval, ki kellene választanunk egy pontot, amely mindkét célt csak korlátozottan teljesíti.

4-4. ábra: Eszközök és célok számbavétele

A gazdaságpolitikai trade-offok kérdésének elemzése elsősorban a Phil-lips-görbe ötlete közvetlen folyományának tekinthető. Vagyis, miután megfigyeltünk egy bizonyos tendenciát, miszerint az infláció és kibo-csátás (vagy kapacitáskihasználtság) egymás ellen hat, dönthetünk úgy, hogy ezt az összefüggést szisztematikusan kiaknázzuk egy adott sokk után a gazdaságpolitika várható hatásának feltételezésével. De ha elfogadjuk, hogy hosszú távon alig vagyunk hatással a kibocsátás mértékére, úgy (a gazdaság kontrolljának jelentősen kisebb képessé-ge mellett) egyszerűen beláthatjuk, hogy amikor a gazdaságot igyek-szünk stabilizálni, az infláció és a kibocsátás hosszú távú trendje körül lesz valamilyen mértékű variancia, és a döntés valójában arról szól, hogyan csökkentsük minimálisra ezeket a varianciákat aszerint, hogy a társadalom az infláció vagy a kibocsátás fluktuációját kedveli kevésbé.

Ismételten, ha csak egy független gazdaságpolitikai eszköz áll rendel-kezésünkre, a különböző gazdaságpolitikai lépéseket (vagy

szabályo-Infláció

Kibocsátás

1. eszköz 2. eszköz

kat) az eredményként keletkező infláció-kibocsátás variancia határának mentén kategorizálhatjuk.⁷⁴ Ha ezután elfogadjuk, hogy a társadalmi jólét mind az infláció, mind a kibocsátás függvénye, akár szintben, akár varianciában értve, úgy – akárcsak a legtöbb választás esetében – el kell fogadnunk bizonyos trade-offokat.

4-5. ábra: A gazdaság mint korlát

A monetáris politikáról folyó vita a rendelkezésre álló választások hal-mazához használható eszköz vagy eszközkészlet következményeiről ezután áttevődött a helyes eszköz elemzésére. Térjünk vissza az IS-LM elemzés által meghatározott áru- és tőkepiaci egyensúlyhoz, és téte-lezzük fel, hogy egy adott mennyiség és kamatláb esetén a pénzpiac kitisztul. Tételezzük fel továbbá, hogy a mindenkori pénzmennyiség megfelel az aggregált kereslet azon szintjének, amely konzisztens az árstabilitással. Így az egyensúlyban lévő pénzpiacon meghatározott jegybanki alapkamat szintén összhangban fog állni a makrogazdaság stabilitásával. Tételezzünk most fel néhány pénzpiaci perturbációt, más néven sokkot, amely átmenetileg megváltoztatja a jegybanki alapkamat piactisztító szintjét, és amely átmenetileg eltéríti a jegybanki

alapka-74 Lásd Fuhrer, 1997.

Infláció

A gazdaság, mint korlát

Kibocsátás

matot ettől a kezdeti – természetesnek nevezhető – szinttől, és ezáltal az aggregált kereslet megváltoztatásának irányába hat. Mi a teendő?

A fő kérdés az, hogy a pénzpiacról eredő sokkok milyen mértékben sta-bilizálandók közvetlenül a kamatlábak meghatározásával, vagy esetleg alternatív módszerrel, például a pénzállomány közvetlen kontrollálásá-val. E kérdés kiemelkedő jelentőségű tanulmányában Bill Poole (1970) azt elemezte, hogyan hat a) a kamatláb meghatározása és a pénzmeny-nyiség alkalmazkodása, illetőleg b) a pénzmenpénzmeny-nyiség szabályozása és a kamatláb szintjének alkalmazkodása a kibocsátás varianciájára – hi-szen nem dönthetünk szimultán a pénzmennyiségről és a kamatlábakról is. A válasz alapvetően az, hogy azt az eszközt kell választani, amely a kibocsátási cél legkisebb varianciáját eredményezi, ezért ha először a kamatlábakat rögzítjük, és a pénzkeresleti változások jelentős kibo-csátási volatilitást eredményeznek, jobban járhatunk, ha először a pénz-mennyiséget próbáljuk meg szabályozni és engedjük a kamatlábak mozgását, vagy megfordítva, ha először a pénzmennyiséget próbáljuk rögzíteni, de azt tapasztaljuk, hogy a kamatlábak nagyon érzékenyek a pénzkeresleti változásokra, ezért a kibocsátás kezd volatilissá válni, valószínűleg jobbnak látjuk a kamatlábat kontrollálni.

A 4-6. ábra bal oldali szegmense két lehetséges LM-görbét mutat. A la-pos fix kamatlábat és a pénzmennyiség feletti kontroll hiányát mutatja, a meredekebb kék egyenes arra az esetre érvényes, amikor a kamatláb reagálhat az árupiacokról származó pénz iránti túlkeresletre. Ebben a gazdaságban, ha csak a kibocsátás varianciája érdekel bennünket, és ha csak keresleti sokkjaink vannak, a kamatlábak változtatásával alacsonyabb kibocsátási varianciát érünk el, még ha a kamatlábeszköz magasabb varianciája árán is.

4-6. ábra: Poole problémája: a pénzmennyiség vagy a kamatlábak rögzítése

Egy idevágó egyszerű analógia az edzőteremben szerzett korlátozott tapasztalatom. Ha 300 kalóriát szeretnénk fogyni, akkor a futópadon beállíthatjuk az időt, és rábízhatjuk, hogy a 300 kalória leadásához szük-séges sebességet beállítsa. Másfelől, beállíthatjuk a sebességet, és hagy-hatjuk, hogy az idő addig tartson, amíg el nem égettünk 300 kalóriát.

Ha az időt és a sebességet is beállítjuk, akkor – ha csak nem véletlenül – nem lehetünk biztosak abban, hogy leadtunk többé-kevésbé 300 ka-lóriát, és ekkor ki kell választanunk vagy az egyiket, vagy a másikat, és azt választanánk, amelyik legnagyobb valószínűséggel eredményezi a 300 kalória felhasználását.⁷⁵ Ha beemeljük a bizonytalansági elemet, amin azt értem, hogy adottnak tekintve elhatározásunkat, hogy 300 kalóriát elégetünk az edzőteremben, de esetleg nem hagyatkozhatunk a sebességmérőre, jobban járunk, ha az időt rögzítjük, vagy ha nem ha-gyatkozhatunk az órára, jobban járunk, ha a sebességet rögzítjük, tehát a választás az eszközök minőségén múlik, és azon, hogy egyszerűen el akarunk égetni 300 kalóriát. Tehát ha az eszközeink hibásak vagy zörögnek, nem tanácsos csak az egyikre hagyatkozni.

75 Mint szenvedélyes amatőr fotós, beszélhetnék a blende vagy a zársebesség prioritásának kiválasztásáról a megfelelő expozíció beállításához, de attól tartok, a fiatalabb olvasóknak fogalma sem lenne arról, hogy mindez mit jelent.

R

R*

LM1|M*

LM2|R*

IS0

Yr Yr

Ym _Y* Ym Y

R

R*

LM1|M*

LM2|R*

IS0

Yr Yr

Ym _Y* Ym Y

Poole így arra is rámutatott, hogy általában egyik módszer sem feltétle-nül stabilizálja a gazdaságot jobban, mint a másik, mivel az a pénzpia-cokat és a kamatérzékeny ágazatokat érő sokkhatás viszonylagos nagy-ságrendjén múlik, valamint azon, hogy a kibocsátás mennyire érzékeny e sokkhatásokra. És, természetesen, a sokkhatások és az érzékenységek megbecsülendő paraméterek, ezért jelentős mérésbeli bizonytalanság-nak vanbizonytalanság-nak kitéve. A jobb oldali panel még azt is mutatja, hogy ha úgy döntünk, hogy a kamatlábat engedjük változni, de a tőkepiaci egyen-súlyban eltolódások vannak, amelyek a bizalom vagy a kockázat miatt megváltoztatják a spekulatív eszközök keresletét, akkor akár közöm-bössé is válhatunk a két alternatívával szemben. Ennek az elemzésnek gyakran figyelmen kívül hagyott következtetése volt az, hogy mindkét eszköz részleges használata – gondoljunk az óra és a sebesség figye-lésére, ahol nem korlátoz bennünket egyszerre mindkettő – általában a kibocsátást valószínűleg jobban stabilizálja, mint csak egy eszköz önmagában, mely gondolathoz visszatérünk, és amely mintha vissz-hangra talált volna a gazdasági irányítók utóbbi időkben világszerte átélt tapasztalataiban, mivel a jegybanki mérleg közvetlen bővítésével vagy monetáris kötelezettségek kibocsátásával meg kellett erősíteniük a kamatpolitikát. Más szóval, visszaértünk valamiféle konvex kombi-nációhoz, és ez problémát okozhat a gazdaságpolitikus számára, még ha egyetlen független eszközzel rendelkezik is, mivel nagyon is számít, hogyan kontrollálja annak szintjét. Azaz, hogy miként kell beavatkoz-nunk a pénzpiacokon annak érdekében, hogy a piactisztító hatás mind a pénzmennyiség, mind a kamatlábak elfogadható szintjén következzen be, az meglehetősen bizonytalan.

Bizonyos mértékig Robert Mundell adta meg számunkra ennek az ok-fejtésnek a végpontját. A Tinbergen–Theil-szempontrendszer abban se-gít, hogy átgondoljuk, egy adott gazdasági struktúrában milyen típusú politika, milyen típusú eszközzel tudja a legjobb kimenetelt produkálni.

Ehhez Mundell kétféleképpen járult hozzá. Először képzeljük el, hogy van két független eszközünk, nevezzük őket monetáris politikának és költségvetési politikának. Tételezzük fel továbbá, hogy két célkitűzé-sünk van: az infláció és a kibocsátás. Vajon mindkét eszköz

kombináció-jával éljünk, hogy mindkét célszám valamely kombinációját teljesítsük?

Ez lenne a nukleáris családnak – amelyben két szülő és két gyerek van – megfelelő lehetőség. Vagy rendeljünk mindegyik célhoz egy eszközt, hasonlóan ahhoz, ahogy mindegyik gyerekhez egy szülőt rendelünk?

A monetáris politikai válasz általában az utóbbi, mivel sejthető, hogy melyik eszköz (azaz szülő) a legalkalmasabb az egyes célkitűzések el-érésére, így az inflációs célhoz jellemzően a monetáris politikát rendel-jük, a kibocsátás stabilizálásának céljához pedig a költségvetési politi-kát. Ez az általános osztályozás továbbra is jelentős támogatást élvez az egész szakmában. Természetesen a helyzet ennél bonyolultabb, mivel, mint később látni fogjuk, a monetáris politika, a költségvetési politika, a kibocsátás és az infláció bizonyos mértékig függenek egymástól.

Második hozzájárulása az volt, hogy feltette a kérdést: mikor döntsön úgy két vagy több gazdaság, hogy közös legyen a gazdaságpolitikájuk?

A válasza az volt, hogy akkor, amikor az adott gazdaságokat hasonló aggregált keresleti sokkok érik. Ezért a felvetésért és a rá adott válaszért 1999-ben, pontosan 30 évvel Jan Tinbergen után, Nobel-díjat kapott.

Ez a válasz pedig megfordítja a korábbi okfejtést. Ne feledjük: több független eszközre van szükségünk ahhoz, hogy több független célt teljesítsünk. De ha a céljaink nem függetlenek egymástól, egy eszköz is elég lehet. Ez az érv érvényes az inflációra és a kibocsátásra egyaránt, csakúgy, mint a monetáris uniót fontolgató gazdaságokra. Ebben az ér-telemben egyszerűen rámutatott arra, hogy ha a gazdaságok erősen ösz-szehangoltak lennének, akkor nem veszítenének túl sokat a társadalmi jólét tekintetében amiatt, hogy az országokban központilag meghatáro-zott egységes kamatláb érvényes. James Meade már 1961-ben úgy vélte, hogy az európai gazdaságok nincsenek kellőképpen összehangolva, és az optimális valutarégiókról szóló híres értekezésében Mundell azt írja, hogy „Meade okfejtése szerint nem állnak fenn a közös nyugat-euró-pai valuta feltételei, és – különösen a munkaerő mobilitásának hiánya miatt – egy rugalmas árfolyamrendszer hatékonyabban mozdítaná elő a fizetési mérleg egyensúlyát és a belső stabilitást.” Meade is, Mundell is Nobel-díjat kapott, de úgy tűnik számomra, hogy Meade volt az, aki

meglehetősen jól átlátta a nemzetközi fizetési problémákra hajlamosító tényezőket.

A gazdaságok kellő mértékű összehangolásával kapcsolatos felvetést számos elemző tette magáévá és vizsgálta szinte abszurd mértékben, megpróbálva empirikus úton választ adni Mundell kérdésére az Euró-pai Gazdasági és Monetáris Unió létrehozását megelőző időszakban.⁷⁶ Megállapították, hogy még rengeteg további kérdést kell megvála-szolniuk. Ezek közül csak néhányat említek. Nem az számít, hogy az összes exogén sokkot közösen szenvedik-e el, hanem az, hogy azo-kat olyan típusú keresleti sokkok okozzák-e, amelyeket a monetáris politika a kamatlábakon keresztül sikeresen tud stabilizálni. Ha más okból, például a termelékenységből, vagy a költségvetési politikából, vagy akár magából a monetáris politikából kifolyólag keletkeztek, akkor a szinkronizálás megléte vagy hiánya lényegében irreleváns. Azon túl, hogy a meghatározó sokkok forrása az aggregált kereslet, azt is meg kell állapítani, hogy a primitív sokkok, különösen a reálsokkok, erősen korrelálnak-e az Európai Unió minden országában oly mértékig, hogy a független államokat egyetlen államnak tekinthetjük. A megválaszo-landó kérdés ekkor az volt, hogy milyen fokú korreláció tekinthető elégséges korrelációnak. Végül, az még mindig nem elég, hogy a sokkok jellegüknél fogva stabilizálhatók, és kellően korrelálnak, azt is tudnunk kell, hogy a monetáris politikai intézkedésre adott reakció hasonló lesz-e minden államban, nehogy a közös kamatpolitikával divergenciát okoz-zunk. Nem gondolom, hogy empirikusan akár az egyik, akár a másik mellett lehetne érvelni, ami a közgazdaságtudomány egyfajta kudar-cának tűnik.

Ahogy elmélyedünk a monetáris politika bármelyik vezérelvében, azt találjuk, hogy alkalmazása jellemzően sokkal bonyolultabb, mint amit az azt megfogalmazó tanulmány retorikai visszhangja vagy meglátá-sa sugallhat. Ezzel a meglátásmeglátá-sal egy olyan útra tévedünk, amely az optimális monetáris politika egzakt meghatározása felől radikálisan

76 Megjegyzem, ez alól én sem voltam kivétel!

az egyszerű szabályokig, elvekig – ezeket nevezhetjük heurisztikának – felé visz bennünket.