Ismereteink korlátai

A Tinbergen–Theil-féle szempontrendszer által áhított mérnöki meg-oldás, úgy vélem, sokak számára volt ellenszenves: túl sokat követelt ahhoz képest, amit tudunk, és amennyire képesek vagyunk pontosan mérni a gazdaság állapotát és gazdaságpolitikai lépéseink arra kifejtett valószínű hatását. Ez nem azt jelenti, hogy a gazdaságpolitika stabili-zációs problémája olyasmi, amitől ezért közgazdászokként el kellene határolódnunk. Lényeges azonban, hogy körültekintéssel kezeljük: cura te ipsum,⁷⁷ mondhatnánk az orvosnak.

E folyamatban már korán megjelent a popperi kihívás. Hogyan állítha-tunk össze olyan monetáris politikát, amely figyelembe veszi a hősies társadalom-mérnökeink számára hozzáférhető tudás szegényes állapo-tát? Monetáris stabilitási programjában Milton Friedman (1958) elképesztő, mégis hihetetlenül egyszerű összefüggésre mutatott rá. Ha a gazdaságot évről évre alakuló rendszerként fogjuk fel, akkor egy átlagérték körül mozgó meghatározott varianciája lesz. Például, a kibocsátás évente át-lagosan 2%-kal nőhet, de az idő 95%-ában ettől az átlagtól 2 százalék-pont körüli mértékben eltérhet bármelyik irányban. Gazdaságpolitikai beavatkozás hiányában a kibocsátás-növekedés átlaga és varianciája így ismertnek tekinthető. Nevezzük ezt exogén kibocsátás-növekedésnek.

Ha erre a gazdasági növekedési rátára valamilyen gazdaságpolitikai függvényt alkalmazunk, a gazdasági növekedés következésképpen felveszi mind az exogén kibocsátás-növekedési ráta karakterisztiká-ját, mind a gazdaságpolitikai eszköz kibocsátásra gyakorolt hatásának karakterisztikáját. Végül azt figyelhetjük meg, hogy a kibocsátás az exogén kibocsátás plusz a gazdaságpolitikai lépésekre adott reakció közös függvénye lesz.

77 Gyógyitsd magadat (a ford.).

A gazdaságpolitikai beavatkozást követően a kibocsátásnak így jel-lemzően magasabb varianciája lesz, mivel magában foglalja az exogén kibocsátás varianciáját és a gazdaságpolitika által indukált varianci-át is. A kibocsvarianci-átás növekedése ezután valóban bizonytalanabbá válik, azaz a korábbinál magasabb lesz a varianciája, hacsak nem lehetünk meglehetősen biztosak abban, hogy az exogén kibocsátás-növekedésre gyakorolt gazdaságpolitikai hatás jelentősen stabilizál. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az exogén kibocsátás-növekedés következetesen a gazdaságpolitika által indukált kibocsátás-növekedéssel ellentétes irányban változik. Más szóval, biztosnak kell lennünk abban – a gaz-daságpolitika észlelési, végrehajtási és transzmissziós késése, valamint a multiplikátorok bizonytalansága ellenére –, hogy amikor kamatot vá-gunk, a kibocsátás emelkedni kezd, még időben ahhoz, hogy ellensú-lyozza a recessziót, és amikor megemeljük a kamatokat, a kibocsátás csökkenni kezd, még időben ahhoz, hogy megelőzze a fellendülést.

Gondoljunk bele egy pillanatra, milyen nehézségeket kell leküzdenie az ilyen típusú negatív visszacsatolású, avagy anticiklikus politikának.

A pénzmennyiségnek a nominális kiadások várt növekedésével össz-hangban történő középtávú növekedése fenntartásának fontosságáról szóló, Anna Schwartz-cal együtt írt, 1963-ban publikált művéből leszűrt egyéb meglátások mellett a mai napig élénken él a gondolkodásomban, ahogy más gazdaságpolitika-orientált közgazdász gondolkodásában is, ez az apró figyelmeztetés, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen veszélyekkel jár, ha a monetáris politika alkalmazása során inkább több, semmint kevesebb volatilitást gerjesztünk.

William Brainard (1967) továbbvitte azt a gondolatot, hogy miként csök-kenthető a célváltozó varianciája, és ezzel fontos összefüggésekre mu-tatott rá. A Tinbergen–Theil-perspektívából nézve egy adott célkitűzés stabilizálásához egyetlen eszköz használható. De tekintve a kimenete-lek bizonytalanságát, valószínűségi problémává vált, vajon egy gazda-ságpolitikai eszköz manipulálható-e úgy, hogy az előnyben részesített stabilizáló, semmint destabilizáló kimenetelt eredményezzen? Mi van akkor, ha – Milton Friedman döntéshozójához hasonlóan – nem tudjuk, pontosan hogyan hat a célváltozóra az adott gazdaságpolitikai eszköz

változása? Egy dolog megpróbálni azonosítani a sokkot és kidolgozni rá a legjobb reakciót, és egészen más dolog, ha maga a reakció még további bizonytalanságot indukál a várt kimenetelekben. Ez különö-sen a késleltetett gazdaságpolitikai intézkedések esetében problémás.

Brainard meglátása az, hogy mivel a célváltozónak a gazdaságpolitikai eszköz változására becsült reakciója jelentős bizonytalanságnak van kitéve, ha megpróbáljuk megszüntetni a rést a célkitűzés jelenlegi ér-téke és az adott célkitűzéshez rendelt célértékünk között, az egyetlen bizonyos kimenetel az lesz, hogy a makrogazdasági célváltozó várható varianciáját injektáljuk a rendszerbe.

És ez a meglátás egy újabb trade-offot emelt be. A 4-7. ábra azt mutatja, hogyan változik az infláció varianciája az infláció változásával. A-ból kiindulva nem optimális a C pontnál elérni az inflációs célt, mivel az inflációs variancia magas szintje miatt távolabb kerülünk a fogyasztói optimumtól, mint akkor, ha az inflációt csak a B pontig változtatnánk.

Még ha átlagosan ki is tudjuk számítani a reakciót ahhoz, hogy leszű-kítsük az infláció kívánt és jelenlegi helye közötti rést, mivel az inflációs varianciában mérve ez az intézkedés költséges, jobban járunk – ahogy a társadalom is –, ha úgy döntünk, hogy beérjük kevesebbel. Vagyis, a döntéshozó hajlandó felvállalni az inflációs célérték kismértékű elvé-tése és egy kicsivel kisebb várható variancianövekedés kompromisszu-mát. A finomhangoló azon képessége, hogy kontrollálja a kimeneteket, egy tollvonással újfent odalett. A rosszul időzített monetáris politika nemcsak hogy fűti a konjunktúrát, ahelyett, hogy csillapítaná azt, még az is kiderült, hogy a gazdaságpolitikusnak apró lépésekre tanácsos korlátoznia magát, amikor a gazdaságot stabilizálja, mivel sosem tud-ható, hogy a kamatláb vagy más gazdaságpolitikai eszköz adott vál-tozása milyen hatással lehet a gazdaságra. E ponton új terminus jelent meg a monetáris politikus szótárában, akinek az additív vagy exogén sokkhatások mellett immár azzal a valószínűséggel is számolnia kellett, hogy a gazdaságba történő beavatkozás során hozott intézkedései való-színűleg sokszoros bizonytalanságot okoznak, amire válaszul megjelent a gradualista jegybankár.

4-7. ábra: A monetáris politika gradualista megközelítése

Még ennél is rosszabb várt a közgazdász-mérnökökre. Egy rendkívül nagy hatású értekezéssorozatban Bob Lucas, Lionel Rapping és Tom Sargent számba vették a racionális várakozások gazdaságpolitikai kö-vetkezményeit. Mint a jelen fejezetben már kifejtettük, először kísér-letet kellett tenni a Phillips-görbét igazoló döntéshozatali szabályok meghatározására. Lucas felvetett egy meglehetősen tetszetős példázatot azokról a munkavállalókról, akiknek kínálati görbéje az általuk termelt javak inkább relatív, semmint abszolút árának függvénye volt, és akik egyszerűen nem tudták megállapítani, hogy az általuk gyártott termék árának növekedése az általános árnövekedés része volt-e, vagy egysze-rűen csak a saját termékük áráé. Központi hatóság hiányában, amely megmondja nekik, mi mit jelent, teljes mértékben valószínű volt, hogy az abszolút és a relatív árváltozás körüli zavar indokolatlan temelés-növekedéseket indukál. Vagyis a szereplők vélhetően azért növelték valamely jószág termelését, mert a magasabb ár több kibocsátásra ösz-tönözte őket. Ám végül rájöttek, hogy félreértelmezték a relatív árat, és a termelés visszaesett a korábbi szintre.

Infláció

Inflációs variancia A

C

B

Brainard-féle bizonytalanság

Ez a fajta gondolkodás egyrészt megragadta azt a Hume-féle megfigye-lést, miszerint az általános árszínvonal, avagy az infláció, hosszú távon nem számít, mivel az emberek rájönnek a sokkhatás valódi forrására, másrészt azt is, hogy rövid távon számíthat, mivel az emberek a hirte-len árnövekedések közepette rosszul ítélhetik meg annak mértékét.⁷⁸ A következmény valójában az volt, hogy bármilyen inflációnövekedés rövid távú hatása csak annyira érintette a kibocsátást, amennyire úgy gondolták róla, hogy relatív, semmint abszolút árváltozást jelent. To-vábbá, mivel a jelentősebb monetáris politikai lépések minden esetben az abszolút árszintváltozásokkal függtek össze, ezen lépések növekvő gyakorisága a szereplőket egyre kevésbé ösztönözte a termelés növe-kedésére, mivel kezdték azt feltételezni, hogy bárminemű árváltozás inkább abszolút, semmint relatív árváltozás. Ezek a racionális szereplők nehezen voltak becsaphatók szisztematikus monetáris politikával. Ezért a Phillips-görbe nem a kapacitás és az összesített árnyomás közötti trade-off volt, hanem valójában a szereplők azon következtetéseinek eredője, amelyeket a megfigyelt ársokkok eredetét illetően vontak le.

Valóban, az ebből következő természetes érvelés szerint a rendszersze-rű politika, amely egyfajta visszacsatolási szabályt követett, és ezáltal kiszámítható volt, hatástalan volt a racionális várakozások világában.

Így a hatás érdekében meglepetésszerű monetáris politikai eszközökre volt szükség.

A következő meglátás még döbbenetesebb volt. Tinbergen–Theilt kö-vetően az volt a gyakorlat, hogy megbecsülték a gazdaságon belüli strukturális kapcsolatokat, és ezekből megállapították az optimális gazdaságpolitikai szabályt. Jelentős erőfeszítéseket tettek arra, hogy kidolgozzák, miként kell becsülni a kiemelt gazdasági kapcsolatokat egy egyenletrendszer segítségével, és úgy beállítani a paramétereket, hogy azok lehetővé tegyék a gazdaságpolitikai alternatívák kiszámítását.

Azonban, mint Lucas (1976) kifejtette, kiderült, hogy a gazdaságpoliti-ka ökonometriai értékelése alapvetően elhibázott. Ennek ogazdaságpoliti-ka az, hogy amint egy korábban becsült ökonometriai kapcsolat paramétereinek

78 David Hume (1777) jól fogalmazott, amikor azt mondta „Egy állam belső jóléte szempontjából a pénz nagyobb vagy kisebb mennyiségének nincs jelentősége.”

használatával megpróbáljuk valahogy megváltoztatni a gazdaságpo-litikai szabályt, a szereplők jellemzően bekalkulálják ezt az új szabályt, és a korábban becsült kapcsolat többé nem érvényes.

Vajon lehetséges, hogy a Phillips-görbe különböző kicsavart formái nem pusztán a szakma arra irányuló kísérletei voltak, hogy megállapítsa a kapacitáskihasználtság és az infláció közötti trade-off-fal kapcsolatos igazságot, hanem maguk is a gazdaság azon változása miatt keletkeztek, amelyet a gazdaságpolitikai környezet megváltozása idézett elő? És ami még rosszabb, nem lehet, hogy a szisztematikus gazdaságpolitika nem is volt hatásos, és a kibocsátási volatilitás költsége nem is volt annyira magas? És hogy a gazdaságpolitikának csak annyi lenne a teendője, hogy a szkeptikus háztartásoknak és vállalatoknak úgy magyarázza meg várható lépéseit, hogy e tervek és célok egyfajta szabályként be-épüljenek az emberek várakozásaiba?