Stabilizációs politika

Közvetlenül a háborút követő időszakban dolgozták ki azokat a techni-kai lépéseket, amelyek valamely monetáris polititechni-kai probléma megha-tározásához szükségesek. A gazdaság irányítása melletti érvek részben

69 A tőkeáramlás kontrollját tekinthetjük az egyik országból a másikba áramló források mennyiségét és típusát érintő korlátozásoknak, a pénzügyi repressziót pedig olyan nemzeti politikának, amely megakadályozza, hogy a kamatlábak olyan szintre emelkedjenek, amely megtisztítja a piacokat.

a két háború közötti gazdasági kudarcok emléke nyomán jelentek meg, amelyekhez a hadigazdaság tapasztalatai is nagyban hozzájárultak, de amelyek végső soron Maynard Keynes posztumusz és tartós diadalát jelentették. Olyannyira, hogy még mindig úgy tűnik, a piacgazdaság-ban a növekedési rátáért közvetlenül az állam felelős. Ez pedig gyak-ran gerjesztett olyan problémás helyzeteket, amelyekben az állam az alacsonyabb kamatok érdekében hajlamos lehet nyomást gyakorolni a jegybankra. A jegybankárok megtanulták, hogy a monetáris politika eredményességét nem segíti elő, ha azt a látszatot keltik, hogy a politi-kusok befolyása alatt állnak, bármi legyen is az igazság.

Amint az emberekben felvetődött a kérdés, hogy miként hozzanak létre valós idejű gazdaságpolitikát, és arról hogyan gondolkodjanak, világossá vált, mennyire hiányosak az ismereteink. Számos ötlet szi-várgott be a mérnöki tudományból, a leghíresebb talán Bill Phillips (a közgazdaságtan iránt is érdeklődő vízépítő mérnök) megfigyelésének jóvoltából, miszerint a kapacitásfelesleg és az inflációs nyomás között trade-off van. A Phillips-görbe, ahogy ma is ismerjük, azt mutatja meg a gazdaságpolitikusnak, hogy mi az átváltás, ha egy kicsit több (keve-sebb) munkanélküliséget és egy kicsit kevesebb (több) inflációs nyomást szeretnénk elérni. Valójában a görbe választási lehetőségek menüjét kínálja, amelyekkel a gazdaságpolitikus összevetheti a kibocsátással és az inflációval kapcsolatos mindenkori preferenciáit. Ez annyira megha-tározó jelentőségű kérdés a gazdaságpolitikusok és az elméleti szakem-berek számára, hogy maga a görbe számos permutáción ment keresztül, ahogy a szakma igyekezett megérteni a látszólag stabil összefüggések eltolódásait vagy összeomlásait.

Az 1958-ban megjelent eredeti Phillips-értekezés 1861-től 1913-ig ne-gatív kapcsolatot rajzolt fel a nominálbérek változásának mértéke és a munkanélküliség között, és inkább statisztikai megfigyelést tett, semmint elméletet fektetett le, mely megfigyelést utólag az 1913–1948, majd az 1948–1957 közötti részidőszakokban végzett megfigyelésekkel teszteltek. Bizonyos fokig lehetővé tette, hogy mind a keresleti infláció, mind költséginfláció fontosságának hangsúlyozói kifejthessék érveiket:

az előbbiek szerint az infláció a túlzott kiadásnövekedés, az utóbbiak szerint pedig a termelési inputtényezők áremelkedésének eredménye.

De az összefüggés más országokban is megfigyelt látszólagos robusz-tussága volt a legmeggyőzőbb, ezért Paul Samuelson és Bob Solow ezeket az elképzeléseket hosszas munkával a nominálbérek és a mun-kanélküliség közötti trade-off helyett az infláció és a kibocsátás közötti átváltások specifikus menüjévé fejlesztette. Az alapötlet egyszerűen az volt, hogy az összesített kapacitáskihasználás növekvő szintje való-színűleg felfelé nyomja a béreket és az árakat – itt közbevetem: éspedig egyre fokozódó mértékben –, és az erőforrások szűkössé válásával azok ára gyorsabban emelkedik. A megfigyelés emellett ésszerűen szimmetrikus is volt, mivel a kapacitáskihasználás csökkenő szintje valószínűleg – egyre fokozódó mértékben – mérsékli a béreket és az árakat.

4-1. ábra: Phillips-görbe (Phillips értekezéséből, Economica, 1958)

10 8 6 4 2 0

−2

−4

10 8 6 4 2 0

−2

0 1 2 3 4 −4

Munkanélküliség (százalék) A nominális bérek éves növekedési üteme (százalék)

5 6 7 8 9 10 11

A két gondolat kombinálásával immár megkapjuk a monetáris politikus előtt álló választási lehetőségeket. Az infláció és a kibocsátás ideális szintje, amelyet egyszerűen a munkanélküliség negatív függvényeként foghatunk fel, a jegybankárok együttes célkitűzésének tekinthető. Eze-ket a célszámokat a kormány szabhatja meg, és – nem feltétlenül – egyben társadalmi preferenciákat is tükrözhetnek. Ha az inflációnak vagy a munkanélküliségnek a céltól való bármilyen eltérésére ugyanazt a súlyt helyezzük – és ne feledjük, hogy a kör minden pontja egyforma távolságra van a középponttól –, akkor hamar rájövünk, hogy a gaz-daság teljesítménye abban mérhető vagy értékelhető, hogy az infláció és a munkanélküliség szintje melyik koncentrikus körön helyezkedik el. Minél közelebb vagyunk a fogyasztói optimumhoz, annál jobb. Ha ezután a nem lineáris Phillips-görbét az infláció és a munkanélküliség közötti konstans átváltási arány mellett egy egyenessel közelítjük, azt látjuk, hogy a jegybank által elérhető legjobb teljesítmény az a pont, amely megfelel a p*-nak és az U*-nak. Még ha az inflációs célszám ala-csonyabb lenne is, vagy ha alaala-csonyabb munkanélküliséget kívánnánk is, a kettő együtt nem teljesíthető a Phillips-görbe azon megszorítása miatt, miszerint a gazdaságnak az egyenesen kell elhelyezkednie, és ha csak az egyik célra törekednénk, a társadalom rosszabbul járna, mert tá-volabb lennénk a fogyasztói optimumtól. A munkanélküliség mértékét ezen a szinten annak természetes rátájaként (NRU) foghatjuk fel, amely az alacsony mértékű, stabil növekedésre jellemző, mivel a dolgozók ide-jük egy részét álláskereséssel töltik, továbbá a vállalkozások létrejötte és megszűnése valamekkora munkanélküliséget idéz elő a gazdaságban.

4-2. ábra: A gazdaságpolitikai probléma trade-off esetén

Az 1960-as években azonban úgy tűnt, az infláció változásának mértéke egyre inkább elszakad a munkanélküliség szintjétől, avagy általában a kapacitásfeleslegtől. Ez vezetett az ún. akceleracionista Phillips-gör-be gondolatához, amely azt a tételt fogalmazta meg, hogy kapcsolat van az infláció változásának mértéke és a kibocsátási rés⁷⁰ között, ami egyszerűen azt jelenti, hogy az infláció szintje maga független a kapa-citásfelesleg állapotától, és bármilyen kapacitáskorlátbeli eltolódás az inflációs rátát jellemzően permanensen változtatja egyik vagy másik irányba. A Phillips-görbe ezen átfogalmazása lehetővé tette bármilyen adott kibocsátási szint társítását bármilyen mértékű inflációval, és úgy tűnt, így az emberek megérthetik, miért annyira problémás az infláció, ha felsrófolták. Ebben az is benne van, hogy a magas infláció többszöri keresletcsökkenés árán csökkenthető, ami végül dezinflációs pályaként vált ismertté, de a kevésbé nagyvonalúan gondolkodók recessziónak nevezik.

Mivel a közgazdászok ezután megpróbálták végiggondolni a racio-nalitás és az információfelhasználás következményeit, az érdeklődés

70 Ezért ahelyett, hogy az árszint első derivátumát kontrollálnánk, inkább a második derivátum kezdett érdekelni bennünket, vagyis az infláció változásának mértéke.

Infláció

Telitettségi pont

Munkanélküliség Lineáris

Phillips-görbe és társadalmi preferenciák Π*

U*

egyre komolyabban a jövőbeni bér- és ármeghatározással kapcsolatos várakozások kialakulása felé fordult. Egy egyszerű gondolatkísérlet rávilágít arra, hogy miért: ha ma beállítjuk a termelési szintet, és tudjuk, hogy az árak és a bérek holnap valószínűleg magasak lesznek a tegnapi állapothoz képest, amikor az árak és a bérek alacsonyak voltak, vajon a magasabb, vagy a tegnapi alacsony árak és bérek alapján áraznánk és béreznénk? Ha nem reagálunk ezekre a várakozásokra, akkor az árbevé-telünk egy részét elveszíthetjük, attól függően, hogy a termékünk iránt alacsonyabb árak mellett lesz-e további kereslet, és ami még fontosabb, nem marad elég cash flow arra, hogy a magasabb árakon beszerezzük az inputok utánpótlását. Ezért a várakozásainknak megfelelően várha-tóan megemeljük az árainkat.

Amint a kibocsátás összhangba került a várt inflációval, csak akkor térne el a korábban várt szintjétől, ha az infláció és a bérnövekedés jelentősen eltérne ezektől a várakozásoktól, de ekkor megint csak ad-dig, amíg a termelők és a bérek meghatározói tudomást nem szereznek a valószínűsíthető új inflációs szintről. Innen már nem volt óriási ug-rás az ún. várakozásokkal kiegészített Phillips-görbe. Ezt a gondolatot Milton Friedman fejtette ki 1968-ban, híres AEA⁷¹ beszédjében, amely-ben elmondta, hogy az infláció csak akkor indukál változást a munka-erő-kínálatban, ezáltal a kibocsátásban, ha meglep bennünket, ez a hatás azonban szigorúan átmeneti, mivel a háztartások és a vállalatok hamar elfogadják és beépítik az új inflációs rátát. Az annak idején használt megfogalmazással, van a munkanélküliségnek egy olyan szintje, amely-nél az infláció nem változik vagy gyorsul, és ezt – nem túl elegánsan, de szó szerint – „inflációt nem gyorsító munkanélküliségi rátának”, angol rövidítéssel NAIRU-nak nevezték el.

Induljunk most ki az eredeti egyensúlyunkból, és képzeljük el, hogy a jegybank olyan inflációt gerjeszt, amely a gazdaságot A’ állapotba juttatja, aminek hatására ideiglenesen csökken a reálbér és a munkanél-küliség, de amint a vállalatok, a dolgozók és a háztartások magasabb

71 American Economic Association (a ford.).

inflációra számítanak, a trade-offnak a munkanélküliség minden szintje mellett magában kell foglalnia ezt a magasabb inflációs szintet, és ezál-tal a Phillips-görbe kifelé tolódik. Így, még ha visszatérünk is a NAIRU közelébe, az infláció már feljebb kúszott. Ha a gazdaságpolitikus netán újból ugyanezt a „gyógyszert” alkalmazná, úgy a gazdaság ezután a B’

állapoton keresztül B állapotba kerül. Végül megjegyzendő, hogy mivel az infláció most magasabb, a trade-off közgazdasági logikája alapján a gazdaságpolitikus némileg magasabb munkanélküliséget és némileg alacsonyabb inflációt preferálna, ha ez lehetséges, vagy politikailag elfo-gadható, mivel ez csökkentené a fogyasztói optimumtól való távolságot.

Ezt az expanziós pályát rajzoltam fel ehhez a valójában pozitív hosszú távú trade-offhoz. A Phillips-görbének a munkanélküliség csökkentése céljából való kihasználását célzó törekvés nemcsak hogy – az infláci-ót kivéve – semmire nincs tartós hatással, de ráadásul egy bomlasztó játszmát is elindíthat a monetáris politikus és a munkavállalók között, amelyben az előbbi egy kicsivel magasabb munkanélküliséget és ala-csonyabb inflációt preferál. (Ez az 1980-as évek egyik értelmezése).

4-3. ábra: A Phillips-görbe eltolódását okozó várakozások

Infláció

B’ B A’ A

NRU/NAIRU

Várakozásokkal kiegészített Phillips-görbe

Munkanélküliség

A lényeg itt az, hogy határozottan eltávolodtunk az olyan inflációs nyomások világától, amelyeket egy adott kibocsátási szint gerjeszt, és amelyek emiatt viszonylag egyszerűen kontrollálhatóak. Ráadásul egy olyan világba, amelyben az inflációs várakozások további, ha nem a legfőbb korlátai annak, hogy a monetáris politikus bármilyen inflációs szintet el tudjon érni. A makrogazdasági modellek megértésében a mai napig meghatározó a várakozások szerepe. Az 1960-es évek végén és az 1970-es évek elején Bob Lucas és Lionel Rapping még tovább ment, és felvetette, hogy csak a racionálisan kialakult várakozásokhoz képest bekövetkező inflációs „meglepetések” térítik el a kibocsátást várt szint-jétől. A kibocsátás nem tervezett megzavarása tehát csak addig tart, ameddig a meglepetés. Hasonlóan ahhoz, amikor egy meglepően üres vagy zsúfolt út miatt a várható időponthoz képest hamarabb vagy ké-sőbb érünk oda vacsorára. A meglepetésszerűség parancsa mélyreható következményekkel járt a monetáris politika működésére nézve, mivel a titkolózást és a meglepetésszerű működést ösztönözte, de egyúttal – jellégénél fogva –- igen erőteljesen magában hordozta a hatások rövi-déletűségét. De ha csak rövid távú hatást tudunk elérni, kell-e nekünk az eszközök ebből eredő nagyfokú varianciája?

Legyen szó a foglalkoztatásról, vagy akár a (Bob) Lucas-féle megle-petésszerű (össz)kínálati görbéről, a várakozások beemelése a Phil-lips-görbe kereteibe nemcsak régóta váratott magára, hanem kifejezet-ten elismerte azt, hogy a közgazdász-mérnököknek olyan dinamikus rendszerrel van dolguk, amely tanul, és nehezen csapható be – erre később visszatérek. A Phillips-görbének annyi inkarnációja van, ahány isten, ugyanis ha egy közgazdász véleményére vagyunk kíváncsiak a stabilizációs politika fontosságáról, meg kell őt kérdezni, melyik Phil-lips-görbében hisz. A legújabb keletű inkarnáció az ún. új-keynesiánus Phillips-görbe, amely a mindenkori kibocsátási rést (vagy az aggregált határköltséget) a jelenlegi és a jövőbeni infláció közötti trade-off egy adott pontjához viszonyítja. Egyesek a tisztán előretekintő Phillips-gör-bét választanák, mások a visszatekintő görPhillips-gör-bét, megint mások egy hibrid görbét, amely a kettőt kombinálja. Olyan prominens jegybankárokkal

is beszélgettem már, akik tagadják, hogy ilyesmi létezik, és akik szerint a monetáris politika nem alapozható a trade-off empirikus becsléseire.