Nincs több átverés

Ha úgy tűnne, hogy a Lucas-kritika elemei a hatékony piacot jellem-zik, ahol minden információ nyilvánosan cserél gazdát, ami meglehe-tősen megnehezíti a szereplőknek, hogy extraprofitot realizáljanak, és a jegybankároknak, hogy befolyásolják a magatartást, az nem a véletlen műve, tényleg erről van szó. Az úgynevezett racionális várakozások forradalma ekkor már erősen éreztette befolyását a közgazdaságtanban és a monetáris politikában. Ennek talán legnyilvánvalóbb vagy legvi-lágosabb eleme az, amit Sargent és Wallace (1975) a gazdaságpolitika hatástalansága tételének nevezett, miszerint a megfigyelt adatokból származó visszacsatolásra hagyatkozó gazdaságpolitika hatástalan az olyan emberek döntéseire nézve, akik ezeket a megfigyelt adatokat már felhasználták gazdasági döntéseik tervezése során. Ha a gazdaságpo-litikusok, valamint a háztartások és a vállalatok egyaránt hozzáférnek ugyanahhoz az információs halmazhoz, és ezen információ birtoká-ban szabadságukbirtoká-ban áll optimálisan cselekedni, vajon hogyan tudják a gazdaságpolitikusok „becsapni” a háztartásokat vagy a vállalatokat,

és rávenni őket arra, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig dolgozzanak, illetve több vagy kevesebb jószágot termeljenek?

Tekintsük a gazdaságpolitikusok és a magánszektor rendelkezésére álló információhalmazt nyilvánosnak és mindkét oldal által ismertnek. Te-gyük fel, hogy a monetáris politikus úgy dönt, hogy szisztematikusan reagál, és csökkenti a kibocsátást, a pénzkibocsátás mértékét pedig nö-veli, hogy részben ellensúlyozza a kibocsátás csökkenését. Ésszerűen várhatjuk, hogy a szereplők előre látják ezt a pénzmennyiség-növeke-dést, ebből következően a magasabb inflációs rátát is, és elkezdenek magasabb nominálbéreket kérni, hogy kompenzálják a pénz értékének csökkenését. Amennyiben az árak és a bérek a pénzmennyiség változá-sával arányosan nőnek, valójában semmi nem változik, és a monetáris politikai cseljáték ezzel véget ér.

Nem lelőve a csattanót, a monetáris politikus egyik válasza az lenne, hogy misztikumba, homályba, szinte teljes titkolózásba burkolódzik.

Dönthet úgy, hogy mivel az elemzéseit és modelljeit a magánszektor is ismeri, nem célszerű túl világosan elmagyaráznia, hogyan lesz az ada-tokból monetáris politikai lépés. Ez a misztifikálás lehetetlenné teheti, hogy a magánszektor megjósolja, mikor reagál a monetáris politika az eseményekre, és ezzel kialakul a monetáris politikai meglepetések rendszere. A monetáris politikának egy teljes körűen informált világ természetes következményeire adott lehetséges válasza lehet az is, hogy megpróbál kevesebb információt szolgáltatni a világ számára, és meg-próbálja megtartani a hatalom maradványait annak érdekében, hogy politikáját burkoltan érvényesíthesse. Nem gondolom, hogy a misztifi-kált, burkoltan gyakorolt gazdaságpolitika hiteles módon viszi előre a dolgokat, mivel arra a nézetre hagyatkozik, hogy a szereplők nem tanulnak, a jegybanknak nem kötelessége előre elmagyarázni az intéz-kedéseit, továbbá a magánszektor és a jegybank blöffjeivel és ellenblöff-jeivel elért egyensúly kívánatosabb, mint az, amely során meggyőzéssel és egyetértéssel állapodnak meg a közös célokban, melyek felé közösen haladnak.

A vezérelvek következő köre Kydland és Prescott (1977), valamint Barro és Gordon (1983) nevéhez fűződik. Az előbbi páros frontális támadást indított a kontrollelmélet elemeinek a racionális, előretekintő szerep-lőkre történő alkalmazására irányuló bármilyen kísérlet indoklása ellen.

Azzal érveltek, hogy eltérően attól a természetes világtól, ahol a játszma olyan szereplők között zajlik, akik nem tanulják meg és nem látják előre lépéseinket, a gazdaságpolitikai játszma arra kényszeríti a gazdaság-politikusokat, hogy felhagyjanak a optimálisnak tűnő terveikkel. Az érvelés meglehetősen nehezen érthető, mindazonáltal rendkívül fontos.

Képzeljünk el egy gazdaságpolitikust, aki fokozni szeretné a kibocsá-tás növekedését, és úgy dönt, hogy a termelőkapacikibocsá-tás növelése érde-kében lehetővé teszi az országba irányuló tőkebeáramlást. A globális pénzügyi válságot követően számos feltörekvő gazdaság követte ezt az utat. Lehet, hogy a gazdaságpolitikus bejelent egy tervet, miszerint a tőkeadó nullakulcsos lesz, ezzel eléri a kívánt jelentős tőkebeáramlást.

Ahogy a tőkeállomány növekszik, a gazdaságpolitikusnak lehetősége lehet bevételre szert tenni, és például utakat építeni, ezért egyre na-gyobb kísértést érez arra, hogy változtasson a gazdaságpolitikán, és megadóztassa a most már bőséges tőkeállományt. Valójában, amikor a gazdaságpolitika-váltásból származó nyereség meghaladja a status quo fennmaradásából származó nyereséget, például választások előtt, a gazdaságpolitikus csettint egyet az ujjával, és megemeli a tőkeadót.

Éppen ez a probléma. A tőkét beruházónak ma kellene előre látnia, hogy egy jövőbeni triggerpont hatására a kormány nem lesz képes kitartani a tervei mellett, ezért (a tőkeberuházó) adóemelésre számít, mindegy mit mond a kormány. Ennek eredményeként és az alacsony vagy nul-lakulcsos adó fenntartása melletti hiteles elköteleződés hiányában a tő-ke nem áramlik az országba. A kormány mondhat, amit akar a mobil kapitalistáknak, ha nem képes hitelessé tenni a bejelentéseit, nem fog boldogulni.

Barro és Gordon ezután ezt a gondolatot egy egyszerű monetáris poli-tikai játszmára alkalmazta, amelyben a gazdaságpolitikus célja az ala-csony infláció és a stabil kibocsátásnövekedés, azonban jobbára úgy, ahogy Oliver akarja elérni a kibocsátás növekedését, ha ez egyáltalán

lehetséges. A lehetőségeket a 4-2. táblázatban illusztráljuk. Ha a gazda-ságpolitikus bejelenti az alacsony és stabil inflációs célt, nekem, mint bértárgyalónak, két alternatív válaszom van. Hiszek-e a gazdaságpoli-tikusnak – adok-e hitelt a szavának –, és szerintem összhangban van-e a bérnövelés a célkitűzéssel? Ha igen, és van köztünk egy stabil meg-állapodás, akkor elértük a jó öreg fogyasztói optimumot. Vagy inkább nem hiszek a gazdaságpolitikusnak, mivel úgy gondolom, hogy előnyös neki, ha eláll a tervétől vagy a céljától? A racionális válaszom nemcsak a két választásomból származó előnyeimet veszi figyelembe, hanem a gazdaságpolitikus előnyét is, amely abból származik, hogy a szabá-lyokat betartva játszik, illetőleg a saját mérlegelése szerint cselekszik.

A gazdaságpolitikus szintén így járhat el. Szilárdan kitarthat amellett, hogy teljesítse a célt, vagy a magánszektornál megszerzett hitelességére alapozva újraoptimalizálhat, és elállhat tőle. A táblázat a négy lehetsé-ges kimenetelt mutatja. Két olyan egyensúlyi pont van, amely esetén mindkét fél ugyanazokkal a lapokkal játszik. Hitelesség esetén a magán-szektor elhiszi a célkitűzést, és ennek megfelelően a reálbérek érdekében a teljes foglalkoztatás szintjéhez igazítja a nominálbéreket. Ebben az esetben a jegybank is eléri a célkitűzését, és mindenki örül. Most vegyük számba az ösztönzőket: ha a magánszektor magasabb nominálbérért tárgyal, az a munkában lévők számára magasabb reálbért eredményez – jóllehet alacsonyabb kibocsátási szint mellett, mivel kevesebb dolgo-zót vesznek fel. Ennek alternatívája, hogy a jegybank nagyobb kibo-csátást tervez, és ehhez meglepetésszerű inflációt gerjeszt, amelynek hatására csökkennek a reálbérek, és nő a foglalkoztatás, ezáltal pedig a kibocsátás. Ha a magánszektor magas bérszínvonalért tárgyal, akkor a teljes foglalkoztatás egyetlen módja az, hogy a jegybank teljesíti eze-ket a követelményeeze-ket, és megemeli az inflációs célkitűzést. Ha pedig a jegybankról kiderül, hogy a meglepetésszerű inflációban érdekelt, ak-kor a magánszektor pontosan erre fog számítani. Az alacsony inflációs egyensúly nagyon instabil, és jellemzően a magas infláció állapotának irányába hat, mivel mindkét fél abban érdekelt, hogy a magas infláció állapotához igazítsa a cselekvését, és ún. inflációs torzítást hozzon létre.

A hiteles elköteleződés feltételeinek hiányában a gazdaság újfent nem tud tartós árstabilitást elérni.

A jó egyensúly (fogyasztói optimum) instabil, mert a jegybank érdekelt az eltérésben, és ezt a magánszektor látja.

4-2. táblázat: A magánszektor és a jegybank közötti játszma előnyei

Jegybank

Alacsony Magas

Magánszektor Alacsony Fogyasztói optimum Magas kibocsátás Magas Alacsony kibocsátás Inflációs torzítás

A racionális várakozások forradalma alapjaiban változtatta meg a gaz-daságpolitikusokkal szembeni követelményeket. Olyan gazdasági mo-dellt kellett leírnunk, amelyben a szereplők képesek tanulni, előrejelezni a gazdaságpolitika reakcióit. Az is kötelességünk, hogy világossá te-gyük a gazdaságpolitikusok célkitűzéseit, és elmagyarázzuk a reak-ciófüggvény argumentumait és instrumentumait. Ideális esetben pedig a társadalom olyan célkitűzést vagy fix pontot igényelne, amely körül valamennyi szereplő tartósan összehangolná tevékenységét, és ez a cél-kitűzés stabil lenne, egyszerűen azért, mert egyik félnek sem származna nyilvánvaló előnye abból, ha másképp cselekszik.